Harry;

 Arcomat kezembe temetve, lábammal dobolva vártam, mikor nyílik ki a bejárati ajtó, rajta belépve fekete hajú hercegnőmmel. Az idő csak telt, percről percre idegesebb lettem, de Emily még sehol sem volt. Autójának fényét sem láttam, a telefont sem vette fel. Percenként pillantottam az órára, tíz percenként keltem fel fehér bőr kanapéról, végig jártam a nappalit, majd újra leültem, tíz percig ültem, aztán megint jártam egy kört. Emily szüleivel is beszéltem, váltig állították, hogy Emily már elindult tőlük és már otthon kell lennie. De semmi nyoma. Reggel megbeszéltük, hogy találkozunk nem sokára. Túl sok idő telt el azóta. Gondolataimban mindent lejátszottam, hogy merre lehet. Esetleg bement valamelyik barátnőjéhez, de akkor felhívott volna, hogy ott van. Vagy boltban van. Nem messze tőlünk van egy áruház, pár perc kocsival oda az út. Vagy megkívánta a túl sós McDonald's-os krumplit és éppen arra vár. Még az is eszembe jutott, hogy Dustynak szerez be egy kiskutyát. De ezért is felhívott volna. Sose döntünk valamiben úgy, hogy a másikkal ne beszéltük volna meg. Így tettük ezt amióta ismerjük egymást. Még amikor együtt sem voltunk, akkor is, ha az élet valami döntést fektetett le elénk, felhívtuk a másikat, hogy ő mit mond, vagy mit tenne a másik helyében. Nem beszéltük ezt meg, szimplán berögzült bennünk, és bízunk a másikban. Egy kapcsolat erre épül, nem igaz? Bizalomra. Elsősorban.

 Újabb tíz perc, egy újabb kör. A konyhában ittam egy pohár vizet, mikor telefonom csörögni kezdett. A poharat levágtam a márványpultra, berohantam a nappaliba, de telefonomon nem Emily kék szemei, gyönyörű mosolya köszönt vissza rám, hanem egy számomra ismeretlen szám.

- Harry Styles, miben segíthetek? – szóltam bele az elektronikus eszközbe idegesen.

- Jó estét kívánok, Mr. Styles. A Southern California Kórházból hívom. Mrs. Trainor vagyok, Emily Rudd orvosa.

- Mi történt Emilyivel? Dusty rendben van? – remegő kézzel rövid hajamba túrtam, a levegőt kapkodtam.

- Jobb lenne személyesen beszélni. Betudna jönni? – a nő a vonal másik végén ijesztően nyugodt hangon beszélt. Egy szó nélkül levágtam a telefont, az előszobába rohantam, ott felkaptam magamra egy csizmát, lekaptam a fogasról a kocsikulcsomat, az ajtót kinyitottam, magam mögött bevágtam s szélsebesen szaladtam a szürke Range Rover felé. Bepattantam a vezetőülésbe, tárcsáztam anyukám számát, aki pár napja érkezett hozzánk, egy közeli hotelban szállt meg Gemmával együtt. Pár csengés után felvette, hangjából éreztem, hogy mosolyog, egészen addig, amíg nem mondtam neki, ki hívott és honnan. Hallottam amint szalad felvenni egy cipőt, háttérből meghallottam nővérem hangját, aztán Anya le is tette a telefont. Már úton voltam javában, mikor Emily szüleit is hívtam, akik szintén útnak indultak rögtön.

 Izzadtam, levegőt alig kaptam, míg be nem értem a kórházba. Nem foglalkoztam az emberekkel, mindenkit arrébb toltam az utamból. Nem tudtam merre menjek, egy nővér állított le, akinek eldadogtam kit keresek, a szőke hajú nő pedig eligazított. Megint rohanva indultam el, az első emeletre küldött, azt sem tudtam mi van ott. A recepciós pultra támaszkodtam, éppen dadogtam volna el Emily nevét, mikor az a hang szólalt meg baloldalmaról, ami nem rég közölte velem, hogy Emily itt van.

- Mr. Styles, kérem jöjjön velem, beszélgessünk egy kicsit. – a nő fekete hajú volt, 170 centi körül, lila póló volt a fehér köpenye alatt, fekete nadrágot vett fel, fehér papuccsal. Kedvesen mosolygott, mégsem nyugtatott meg. A folyosón ültünk le azokra a tipikus kényelmetlen székekre.

- Hogy vannak? Dusty ugye renden van? Emily melyik szobában van? Bemehetek hozzájuk? – a kérdések csak úgy ömlöttek belőlem.

- Egyszerre csak egyet, rendben? – mosolygott, ami rám nem ragadt át. – Egy baleset volt. Azt, hogy hogyan történt, pontosan nem tudjuk. – már ez sem tetszett, azok meg főleg nem, amit később akar mondani. – Emilyt a kocsiból kivágták, a légzsák a hasát nagyjából megvédte.

- N-Nagyjából? – megijedtem-e? Ez nem kérdés.

- A lányának így nem lett baja. Viszont... Emilynek igen. Stabilizálni tudtuk, de... az agyában keletkezett egy vérrög. Megműtöttük, Dustyt császármetszés útján Világra hoztuk. – a hangja már nem olyan volt, mint eddig.

- És Emily? Vele mi lett? – féltem a választól, pedig a lelkem mélyén tudtam, mit fog mondani.

- Emily sajnos a műtőasztalon életét vesztette. – ezt éreztem. Levegőt nem kaptam, a sírás mélyről jött, és mint egy bomba, úgy tört fel belőlem. A hajamat téptem, a könnyek pedig csak jöttek.

- Harry! – anyukám kiabált nekem. Megfogta vállaimat, addig az orvos Gemmával beszélt. Pár perc után nővérem leült mellém, fejét hátamra hajtotta.

- Úgy sajnálom, öcskös. – szipogta. Anyának nem kellett semmit sem mondani. Az első pillanattól tudta, mikor meglátott, hogy mi történt.

- Harry. Figyelj rám. – Anya megfogta államat, kényszerítette, hogy nézzek rá. – Nem szabad most feladnod. – szemei neki is könnyesek voltak. – Apa lettél. Dustyra kell vigyáznod, érted? – bólintottam. – Hadd halljam.

- Apa vagyok... és... Dustyra kell vigyáznom. – mondtam ki gyenge, halk hangon. – Vigyázok rá, és felnevelem.

- Itt vagyunk neked, öcsi. Nem leszel egyedül. – ölelt át Gemma. Cipőkopogást hallottam, balra néztem és akkor láttam meg Emily szüleit. Mindkettőjük összetörten közelített felénk, felkeltem és eléjük mentem. Anyukája rögtön átölelt, karjaimban esett össze. Megint sírni kezdtem, a padlón térdeltünk, próbáltuk elképzelni a Világunkat Emily nélkül. Neki Ő volt a lánya, nekem pedig a barátnőm, szerelmem, lányomnak az anyukája. Az apja próbálta tartani magát, de végül a fal mentén lecsúszott a földre és ő is összetört. Az eddig is csendes folyosó még csendesebb lett. Én felkeltem a földről, el kellett mennem a lányomhoz. Körbe néztem, a betegek mind kint álltak és minket néztek. Egy szó nélkül leindultam a lépcső felé megkeresni Dustyt.

 Jobbra-balra keringtem, míg végül egy eligazítótáblát nem találtam, ami azt mutatta, hogy a harmadikon lehet a kis szerelmem. Emlékszem a napra mikor megtudtam Dusty érkezését. Hosszú nap után voltam, borzalmas út után értem este haza Emily pedig végig mosolygott. Teljesen kidőltem másnap még mindig kómás voltam, mikor elmondta, hogy szülők leszünk. A fáradtság eltűnt belőlem, és sírva fakadtam örömömben. Mindig akartam családot, Emily mellett képzeltem el magamat és kis családunkat. Már akkor imádtam Dustyt. Már akkor megtettem volna érte bármit.

 Az meg főleg megmaradt bennem, mikor megláttam a fekete hajú szépséget. Egy kávézóban láttam meg, félt a közelembe jönni. Ártatlan volt, zavarba ejtettem. Jég kék szemei beleégtek a tudatomba és nem szabadultam tőle. Láttam, hogy a keze remeg, mikor letette elém a csészét. Hallottam, hogy nagy levegőt vett, mikor a közelemben volt. Ezen pedig mindig mosolyogtam. Aztán mindennap visszamentem. A felszolgáló-vendég kapcsolatból pedig szépen lassan, döcögősen egy kis barátság lett. Barátságból pedig az én részemről szerelem. Végül az ő részéről is. És hirtelen azon kaptam magam, hogy Emily már a barátnőm lett. Persze, nagy cirkusz lett ebből, de minket ez egyáltalán nem zavart. Messziről meg lehetett érezni rólunk, hogy boldogok vagyunk, és ezt senki sem tudta elvenni.

 Emily szülei részéről ellenezték ezt a kapcsolatot. Gondolom, valami unalmas, tutyi-mutyi férfit képzeltek le a lányuk párjaként. Mindig kedves voltam és semmi rosszat nem mondtam rájuk. Ennek ellenére ők, mindig ellenségesek voltak velem. Míg Emily ki nem osztotta őket. És mint egy villámcsapás, minden megváltozott. Kedvesek lettek, érdekelte őket mi van velem. Az apja ennek ellenére néha Emily háta mögött olyan volt velem, mint a kiosztás előtt.

 Anyukám az elejétől kezdve imádta Emilyt. Mielőtt együtt lettünk volna rengeteget beszéltem róla, anyukám pedig mindig mosolyogva hallgatott. Aztán bemutattam nekik a barátnőmet és mindenki oda és vissza volt tőle, mint én. Emily mindenben segített, mikor nálunk voltunk. Főzött, mosott, takarított, anyukámnak lassan olyan volt, mintha a lánya lenne. Gemma pedig egyik legjobb barátnőjének tartotta. Apám is kedvelte, pedig aligha négyszer látta. Nevelőapám, Robin, mindig úgy hívta őt, hogy „kislányom". Emilyt nem lehetett nem szeretni. Okos volt, kedves, segítőkész, néha kicsit naiv, jószívű, vicces és aranyos. Televolt szeretettel. De mindez a múlté már. Nem látja, ahogy Dusty felnő, ahogy óvodába megy, az első iskolai napját is kihagyja. Ha beteg lesz nekem kell őt ápolni, nem lesz az, hogy egy hosszú nap után Emilyvel lefekszünk a kanapéra, fáradtan kifújjuk a levegőt és ott éjszakázunk. Egyedül kelek majd fel az éjszaka középen Dustyhoz, egyedül nevelem fel, én viszem első nap iskolába és még sorolhatnám. Nehéz lesz, de a lányomért megteszem.

 Az újszülött részlegnél őszbe borult nők és férfiak ültek, hatalmas mosollyal az arcukon mutogatták az unokájukat, a szülő pedig mosolyogva nézték őket. A recepciós pultnál szinte ráfeküdtem a csengőre, mire egy őszülős hölgy fáradtan jött hívásomra.

- Jó estét, miben segíthetek? – kérdezte, apró mosolyt küldött felém.

- A lányomat szeretném látni. Dusty Faith Styles a neve. – mondtam neki, elhalt hangon.

- A rendszerben nincs benne. Mikor született? – egy pillanatra rám nézett, majd vissza a monitorra.

- Ma. Pár órája talán. – mondtam kicsit ideges hangon.

- Édesanyja neve? – szívem összeszorult, mikor meghallottam kérdését.

- Emily Rudd. – remegő kezemmel hajamba túrtam. Kért egy kis időt, visszament, ahonnan kijött. Pár perc után kijött szomorú mosollyal arcán.

- Nem sokára láthatja a lányát. Megmondaná újra a kicsi nevét? – lediktáltam minden adatot, majd egy másik nővér kihozta nekem Dustyt. Óvatosan elvettem kezeiből rózsaszín takaróba csomagolt kislányomat. Szemei csukva voltak, haja fekete volt, apró kezei a takarón kívül voltak, úgy szorította azt, hogy még a kis ujjai is elfehéredtek. Ahogy a kezeimben tartottam, láttam benne halandóságomat. Kicsinyített másomat fogtam, pedig Emily is volt benne. Haja színe anyjáé volt, mint apró orra is. Örömömben könnyei kezdtem. Ezt az érzést szavakba nem lehet mondani. Ahogy a gyerekedet fogod, valami ősi kötelék jön elő belőled. Vigyáznod kell rá, felnevelni, megtanítani neki, hogy mi az élet. Próbálni a jó irányba terelni, és ha már úgy érzed, felkészült az életre, elengedni.

 Úgy terveztük Emilyvel, hogy több gyerekünk lesz. Helyette egy lett. De ez az egy is csoda. Ha Emily nem is, de egy része végig kísér majd a halálomig. Szívemben mindig is élni fog, de Dusty személyében egy apró kis darabot belőle mindig látni fogok.

 Sétáltam kezemben lányommal, aki már a takaró helyett ujjamat szorította. Valami szépet álmodhatott, mert néha egy picit mosolygott. Vagy hapcizott és utána mosolygott. Leültem vele az egyik székre, szemeimet nem tudtam levenni róla. Olyan szép volt. Nem tudtam betelni nézésével.

- Mindent megoldunk majd. Ketten, együtt. Mint Apa és lánya. – mondtam kicsimnek, egy puszit adtam homlokára. – Bárcsak Anya is látna téged.

- Itt a kis unokám. – Anya hangját hallottam, rögtön rákaptam szemeimet. – Istenem, de gyönyörű! – kezeit szája elé kapta, és megint sírni kezdett. A mellettem levő székre Gemma ült le.

- Szép gyereket hoztatok össze. – mondta Gemma. Mosolyogva rá néztem, ő is rám. – Bárcsak Emily is látná.

- Látja, fentről. – közöltem. – Mindig látni fogja. – lenéztem Dustyra, aki megint tüsszentett, ezzel megnevettetve a körülöttünk lévő embereket is, és minket is. – Anya, megfogod? – kérdeztem a még mindig gyönyörködő anyukámat. Rögtön el is vette tőlem, és gügyögni kezdett Dustynak, aki nem zavartatta magát, tovább aludta az igazak álmát.

- Mi lesz veled Emily nélkül? – kérdezte a nővérem.

- Megoldjuk. De nagy szükségem lesz rátok. – nem néztünk egymásra, Anyát és Dustyt bámultuk.

- Tudom, hogy eddig mindent mindig megoldottál. De most egy gyereket kell felnevelned. És ez sokkal nagyobb kihívás, mint amit eddig kaptál, Harry. – erre egymásra néztünk, Gemma szemébe azt láttam, hogy fél.

- Ezért kell segítenetek. Nélkületek összeroppannék. – Gemma bólintott.

- Ettől félek. Hogy kifogsz készülni.