Hetek kérdése, és valóra válik az, amit évek óta szeretnénk. Kilenc hónap elteltével is élénken él a pillanata agyamban, mikor közöltem vele, hogy én anyuka, Ő pedig apuka lesz. Olyan volt ez az egész, mint gyermekded álmaiban. Minden úgy alakul, ahogy szeretném. Egy csodálatos barát, nagyszerű párkapcsolat, és már egy kis család leszünk pár héten belül. A nevén pocaklakómnak nem sokat agyaltunk. Szinte egyszerre járt az agyunk, ami azt mondta, hogy Dusty Faith legyen. Dusty Faith Styles. Olyan szépen csilingel e név, főleg a családnév. Három évünkbe telt, hogy elkötelezzük magunkat amellett, hogy együtt, közösen alapítsunk családot. Mindene a munkája, a rajongói. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam azt, hogy egy nap, egy Világ hírneves embernek adom meg a legnagyobb ajándékot e Földön. Az pedig egy gyermek. Mert náluk jobb dolog nincs. Mikor látod piciny testrészeit, szemed láttára nőnek fel, úgy neveld, hogy rajtuk múlik a további idő. Van ennél szebb és jobb dolog? Kétlem, mert ők egytől egyik csodálatosak. Szebbé teszik napjainkat, bearanyozzák szívünket. Kitöltik az űrt bennünk, minden percünket rájuk áldozzuk, nincsen felesleges időnk, vagy emlékeink. Maradandó mind.

 Emily Rudd-ként jöttem világra 24 évvel ez előtt. A szüleim reggeltől estig munkába fektették idejüket, az apám mosodába dolgozott a kórházban, anyám pedig egy étteremben volt főszakács. Nagymamám volt mindig mellettem, Ő segített nekem fiúügyben, a szalagavató bálra is vele mentem ruhát venni. Neki mondtam el, hogy ki lett a másik felem, Ő neki mutattam be először azt, akinek csöppsége szívem alatt nő. 5 évvel ez előtt találkozunk anyukám munkahelyén. Állásom volt ott, mint felszolgáló. Nem egy nagy neves étterem az a hely, de mégis, Ő aznap oda ment ebédelni. Tisztán emlékszem, mikor először láttam. Szerelem volt első látásra, mondhatni így is. Tudom azt is, hogy reggel csak úgy repültem ki az ágyból, tele pozitívummal. Hogy milyen gyorsan rohantam munkába, társaim pedig furán néztek rám, hisz sose láttak úgy engem. Felkaptam köténykémet derekamra és már ugráltam is az első vendégemhez. Az emberek jöttek, s mentek, egyik arca sem égett bele elmémbe. Míg nem az ajtónál lévő csilingelő tárgy meg nem szólalt, s ismét, oda nem néztem. Haja kontyba volt fogva, szürke pulcsit vett fel, hozzá fekete farmert és barna csizmát választott. Először körbe nézett, az ablak melletti asztalt választotta magának. Észre se vettem, de tátott szájjal néztem Őt. Egyik munkatársam államnál fogva tette helyre ajkaimat. Kicsit megráztam a fejemet, majd fülig érő szájjal lépkedtem felé. Arcát nem igazán láttam először a fény miatt, de amint rám nézett, szívem nagyot dobbant. Tökéletes arca volt. Állkapcsának vonala, rózsaszín ajkai, gyönyörű csillogó zöld szemei megbabonázták az embert. Kontya olyan volt, amit minden nő megirigyelne. Nagy szemeivel rám nézett, apró mosoly bujkált szája körül. Mint minden embernél eljátszottam a szokásos beszédet, de ez más volt. Ez a férfi a megjelenésével is rabul ejtett, de miután meghallottam mély és dörmögős hangját, lassú és végig gondolt beszédét, egy szempillantás alatt beleszerettem. Kisebb szívrohammal leadtam a rendelését, lábammal dobolva vártam, amíg kávéját és csokis sütijét leteszik kerek tálcámra. Próbáltam visszafogni, hogy ne remegjen kezem, de ahogy tettem le az asztalra látszott a folyadék felszínén, hogy remegek. Illata beférkőzött orromba, nagy levegőt vettem. Szemem sarkából láttam, ahogy mosolyog, ezzel észrevette, hogy zavarban vagyok. Nyugodtan itta a kávéját, míg én kiszolgáltam a többi utána érkező vendéget. Nézte az embereket, vagy az utcán az autókat. Nem zavart senkit és semmit, kivéve engem. Mindig heves szívveréssel mentem a közelébe, vagy abba reménykedtem, hogy azok a lányok, akik egyedül jöttek be, ne üljenek le vele szembe. De eszük ágában sem volt. Végül odahívott magához, hogy fizet, majd elment. Azt hittem sose tér már vissza, én pedig majd elfelejtem. De másnap ismét visszatért mondván, a miénk a legjobb kávé, amit valaha ivott. Ugyanazt kérte, amit előző nap, én pedig ezer örömmel szolgáltam fel neki. És ezt így ment, nap mint nap, hétről hétre, hónapról hónapra. Minden egyes alkalommal többet kérdezett tőlem, s én tőle. Amint megláttam az ajtóban, hatalmas mosoly uralta az arcomat, de az övét is. Egyszerű vendégből és felszolgálóból barátok lettünk. Mind tudjátok, remélem, hogy mi lett ez után, így nem is ecsetelem tovább. Arra lettünk figyelmesek, hogy egy párt alkotunk, majd kicsattantunk az örömtől. Én maradtam a munkahelyemen, minden reggel nálunk kezdte nehéz napját. Nem azért szeretem, mert Ő Harry Styles. Hanem azért, aki Ő belül.

 Aztán egy szép reggelen borzalmas rosszulléttel ébredtem, a tegnap esti vacsorám, pedig visszaköszönt nekem. Harry kétségbeesett, hogy mi rosszat főzött, de mondtam, hogy tökéletesen főz, ne aggódjon. Ez ment napokig, s csodák csodájára, a tűzoltóság se jött hozzám. Gyanakodni kezdtem, egyedül mentem el a gyógyszertárba. Aznap Harrynek el kellett utaznia pár napra, így viszonylag nyugodtabban csináltam meg a tesztet. Ígértet tettem, ha bármi baj van, rögtön hívom, pattan a kocsiba, és visszajön hozzám. De ha pozitív eredmény jön ki, telefonba csak nem mondhatom meg neki! Így megvártam, míg hazajön.

 Hazajövetele után egy nappal mondtam meg neki. Attól féltem, hogy kiakad, helyette örömébe sírt. Szorosan magához húzott, s sírt. Csak sírt, majd csókokkal halmozott el mindenhol. A számat, nyakamat, mellkasomat, de legtöbbet édes szájából, a hasam kapott. Már akkor imádta.

 Első vizsgálatnál Ő sokkal jobban félt, mint én. Ujjai fehérek voltak, ahogy szorította kezemet, mellkasa gyorsan mozgott fel és le. Mosolyogtam rajta, hogy ennyire fél ettől, pedig ez csak egy egyszerű vizsgálat volt. A doktor is jót nevetett Harry-n, mikor meglátta kétségbeesett arcát, de tök természetesnek mondta ezt, hogy az apuka idegesebb, mint az anyuka. Olyan fura ebbe belegondolni. Szülők. Gyerek. Közös. Együtt. Ez megpecsételi azt, hogy örökre közünk lesz egymáshoz. Ha egyszer, ne adja Isten, külön utakon folytatjuk, akkor se tagadhatjuk le egymást, hogy közünk volt egymáshoz, hisz itt van Dusty. Ő lesz a mi kis titkolt kapcsolatunk gyümölcse. Sokáig nem mentünk együtt utcára, aztán elegünk lett a titkolózásból és felvállaltuk. Nem mondom azt, hogy nem kis botrány volt ebből, de végül minden lenyugodott, és elfogadták. Azt hittük, ha a Nagy Világnak elmondjuk, hogy úton van az első Styles baba, akkor nagyobb baj lesz,  mint az, hogy egy pár vagyunk. De ehelyett, mindenki boldogan fogadta. Mindenki izgatott, főleg Harry. Rosszabb, mint én, néha napján.

 9. hónap vége felé, azt mondják, az ember alig tud mozogni. Én kivételnek számítok, ugyanis bármit megcsinálok. Igaz, a lehajolás nehézkes, de valahogy azt is meg kell oldani. Korán reggel Harry elment elintézni pár dolgot a munkájával kapcsolatban, hajnali három körül pedig megbeszéltük egy-egy tányér tacos mellett, amit nehezen kiharcoltam, hogy amíg ő odavan, én átmegyek a másik városba a szüleimhez. 30 perc kocsi út, nem árt meg, és már nem egyszer vezettem át terhesen oda. Harry-vel így időben keltem, amíg ő fel alá járkált a lépcsőn, én egy bögre forrócsokival kezemben néztem Őt. Rövid haja szépen hátra fésülve, fekete farmert húzott, vékony, hosszú lábaira. Felsőteste fedetlen volt, tetkóit néztem. Mindig szerettem nézni őket, vagy ujjaimmal átrajzolni őket. Olyan tökéletesen néztek ki rajta. Mintha ezeket a mintákat mindig is neki szánták volna. Fekete ingben jött le, ujját könyökéig húzta fel, így megmutatva díszeit. Ujjait szokásos, elengedhetetlen gyűrűkkel díszítette.

- Majd délután találkozunk. – mondta, egy gyors csókot adva, nagy kezét hasamra vezette. – Vigyázz Anyára. – mondta kislányának, egy puszit adott pocakomra, még egy csókot kaptam, majd sietősen elment. Nagyot sóhajtottam, kezemmel nagy, gömbölyded hasamat simogattam. Forró csokis bögrémet mosogatóba tettem, miután megittam tartalmát, lassan felmásztam a lépcsőn, hálószoba felé véve az irányt. Ott levettem nagy pizsamámat, kismama nadrágot vettem fel, egy egyszerű fehér színű pólót, rá pedig Harry szürke pulcsiját. Hajamat kontyba fogtam, táskámba beledobtam telefonomat. A fürdőben fogat mostam és már készen is voltam. Érdekes, nő létemre korábban elkészülök, mint Harry, pasi létére. Persze, ez nem mindig van így.

 A földszinten belebújtam fekete balerinacipőmbe, kiléptem Nyugat Hollywood szeles időjárásába. Bementem a garázsba, ahol kék színű Ford autóm várt. Beültem a vezetőülésbe, kinyitottam a garázsajtót, beindítottam a motort, és pár pillanat múlva már úton voltam a szüleimhez. Az út alatt rádiót hallgattam, ha egy olyan dal ment, hangosan énekeltem, közben a kormányon doboltam.

 A szüleim nem igazán örültek ennek a kapcsolatnak. Azt mondták mindig, hogy sose lesz normális életemet azért, mert Harry Styles a párom a One Direction-ből. Hogyha kimegyünk az utcára, akkor ezer lesifotós fog ránk várni. Ugyanezt eljátszották akkor is, mikor megmondtuk nekik, hogy gyerekünk lesz. Hogy ez a csöppség reflektorfényben fog felnőni. Mindenért Harryt hozták elő. Amíg elegem nem lett, és kiosztottam őket. Ahelyett, hogy örülnének, hogy a lányuk boldog, helyette a szerelmét hibáztatják mindenért. Aztán csak hallgattak, próbálták felfogni a szavaimat. Pár hétig nem is beszéltem velük. Végül eljöttek hozzánk és bocsánatot kértek mindenért. Azóta minden rendben köztünk. Nem szólnak bele a dolgainkba, de részei szeretnének lenni az életünknek.

 Harry szülei az elejétől kezdve örültek nekünk. Főleg mikor tudomást szereztek Dusty létezéséről, vagyis, hogy úton van. Anne, Harry édesanyja, hetente hív minket, mindig mosolyogva beszél. Gemma, Harry nővére pedig a kezdettől fogva be volt zsongva, hogy a göndör hajú öcsije apuka lesz. Desmond, Harry édesapja is örült, bár nála kicsit zavaros az eset, hisz Anne és Des elváltak, Anne pedig férjnél van újra. Robin nagyszerű ember, látszik rajta, hogy imádja Anne-t és a gyerekeit. Rám pedig lányaként tekint, amit nem egyszer elmondott.

 Padka mellé parkoltam autómmal, majd nehezen kiszálltam az autóból, egy pityegés jelezte, hogy az autót lezártam. Megindultam a szürke ház felé, a fehér ajtót kinyitottam, a ház csöndbe burkolózott.

- Anya? Apa? – nem jött válasz, bementem a nappaliba, a konyhába, még a háló szobát is megnéztem, de senkit sem találtam. Levegőmet hangosan kifújva vágtam le magamat a fotelba, közben Dusty kis barlangját néztem, s simogattam. Pár percig ültem így, míg azt nem hallottam, hogy a bejárati ajtó kinyílik, majd csukódik. Apát láttam meg, kezeiben nagy táskákkal a konyha felé igyekezett. Mögötte kicsit lemaradva Anya jött, öblítővel egyik kezében, másikban a táskája volt. Nem szóltam nekik, lassan és döcögősen felkeltem a kényelmes fotelból és utánuk indultam. Csönd volt közöttük, úgy viselkedtek, mintha két idegen élne egy fedél alatt. Csak pakoltak és pakoltak. Észre sem vettek, míg Anya a hűtő felé nem jött, ami közvetlen mellettem állt.

- Emily? Hát te mit keresel itt? – ölelt meg mosolyogva, erre Apa is felfigyelt. Úgy üdvözölt, mint Anya.

- Igazából, Harry elment. És mivel otthon nem igazán tudok, mit csinálni, gondoltam átnézek hozzátok. – mondtam a mondókámat, miközben helye foglaltam az egyik széken, ami az ebédlőasztal mellet állt.

- Egyedül jöttél el? – kérdezte enyhén meglepődve Apa.

- Nem Apa, itt állt az ajtóban Harry. – mondtam szarkasztikusan, mire egy kisebb grimaszt vágott az illető, akinek ezt mondtam. – Igen egyedül jöttem el, kocsival. – bólogattam, közben szemet forgattam.

- Óvatosnak kell lenned, kicsim, tudod jól. – jött oda hozzám anyukám, fekete hajamat simogatta. – Dusty és saját magad miatt is. – kezét hasamra tette, ahol apró lányom élénken „válaszolt" nagymamájának. – Na, meg persze ott van Harry is, aki nélkületek teljesen megőrülne. – ezen féloldalasan elmosolyodtam, hisz ez tényleg így van. A szüleim kiismerték Őt, és kellemesen csalódtak.

 Estefelé indultam vissza, a szüleim a lelkemre kötötték, hogy a lehető legóvatosabban vezessek. Mintha, amúgy nem úgy vezetnék. Fűt, fát ígértem, amíg a kocsim felé mentem. Lassan bemásztam az ülésbe, becsuktam az ajtót, nagy hasamon átvezettem az övet, intettem egyet az ajtóban álló szüleimnek, majd lassan elhajtottam. Mindig egy rövidebb úton megyek vissza, ez így sem volt másképp. Egy erdős rész volt ez, erre szinte alig járnak autók. Enyhe köd szállt le, így még jobban az útra figyeltem. A rádió hangerejét feljebb vettem, mire visszanéztem az útra, egy másik autó egyenesen felém hajtott. Sikoly hagyta el torkomat, egy nagy csattanás, vért éreztem számban, és minden kiesett ezek után.

Vakító fényeket láttam magam körül, mentősök mondták el az állapotomat az orvosnak, orvosok adtak utasításokat nővéreknek, ápolóknak.

- Ha-Harry. – nyögtem ki halkan.

- Felkelt! – kiáltotta egy férfihang. – Jó estét, Jeremy vagyok, egy ápoló. – egy kreolbőrű srác került szemeim elé. – Baleset volt, de minden rendben lesz.

- Harry. – mondtam megint. Fejemet jobbra-balra döntöttem, közben Dusty apukájának nevét mondtam.

- Ő kicsoda? – kérdezte az ápoló, aki még mindig felettem állt.

- Harry... Dusty... szóljanak neki. – a fejem fájt, úgy, mint minden más testrészem.

- Gyorsan, vigyük a műtőbe! – kiabálta gondolom az orvos. Sietősen mentünk, még mindig Harry nevét mondtam. Lassan lecsuktam szemeimet, két szót mondtam ki utoljára. 

- Szeretlek Harry.