Egymást követték a képek, amik olyan helyeken készültek, ahol még életemben nem jártam. Értem itt a szerelem városát, Párizst. Az egész banda ott volt, mögöttünk pedig az Eiffel torony magasodott. A következő képen Londonban álltunk a Tower elõtt, de ott voltunk az óriáskeréknél is. Döbbenten figyeltem a képeket, még az állam is leesett, mikor fájdalmas nyögést hallottam, majd mozgolódást. Tudtam, hogy Tae kezdi összeszedni magát és azt is tudtam, hogy minél előbb le kell lépnem onnan. Haza kellett jutnom valahogy, de ahhoz előbb az kellett, hogy megtudjam hol is voltam pontosan. Telefon nem volt nálam, így még azt sem tudtam, hogy mennyi az idő vagy milyen nap van.

Sietve indultam el a folyosón, ahol ácsorogtam és csak remélni tudtam, hogy nem botlok bele valakibe vagy, hogy minimum a jó irányba megyek. Egy lépcsősorhoz értem, amin ösztönösen kezdtem lefelé kapkodni a lábaim, mikor meghallottam Tae hangját.

- MirAh! - kiáltotta, mire hátra pillantottam. Hangja nem volt mérges, sokkal inkább figyelmeztető. Nem tudom hogyan ért utol, hiszen hempergett a fájdalomtól, de a következő pillanatban megakadt a lábam, ami miatt elveszítettem az egyen súlyom és zuhanni kezdtem. Viszont a kemény padló helyett két kar közé hullottam, ami nem kis meglepetést okozott.

- Jól vagy noona? - kérdezte egy felettébb ismerős hang. Lassan nyitottam ki a szemeim, amiket ösztönösen csuktam be, mikor dőlni kezdtem és vettem észre az erekkel tarkított kezeket, melyek tartottak. Azt hittem menten szörnyet halok, na nem a szégyentől... na jó, attól is, de inkább attól, hogy maga Jeon Jungkook kapott el. Lefagytam, mint egy idióta és meredten néztem a srácra, aki kezdett elpirulni. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy a saját lábaimra álljak, aztán valahogy kicsússzak az engem tartó karok közül, amikre a barátnőmmel csorgattam a nyálam tanulás helyett. Szó nélkül hagytam ott az engem értetlenül néző srácot és szaladtam - reményeim szerint – a kijárati ajtó felé. Amióta magamhoz tértem, ugyanazt éreztem, mint mikor Suzy közelébe értem. Kirázott a hideg és valami folyamatosan motoszkált a fejemben azt szajkózva, hogy tűnjek el onnan. Anyukám meg mindig arra nevelt, hogy hallgassak az ösztöneimre, mert az egyszer megmentheti az életemet. Hát Suzy esetében nem hallgattam rá időben, de még volt esélyem, hogy ép bőrrel megússzam a helyzetet.

Valahonnan tudtam, hogy közel van az ajtó, de még mielőtt kiértem volna a fal takarásából, beszédre lettem figyelmes. A hangok alapján Namjoon és Jin értek vissza valahonnan, így én elbújva az egyik szekrény takarásában vártam, hogy elhaladjanak mellettem. Közben vagy ezer imát elmondtam, hogy ne vegyenek észre. De mikor végre elmentek előttem, nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne olvadjak szét amint megláttam őket. Hiába szerencsétlenkedtem, nem vettek észre, ami kezdett hasonlítani valami idióta tini filmre, ahol a főszereplő csaj élete egy csettintésre megváltozik és a létező legdögösebb pasi borul a lábai elé. Nagy baromság, mert a valóságban nem történnek csodák és nem leszel egyik napról a másikra közkedvelt és híres.

Túlságosan is agyaltam amíg az ajtó felé igyekeztem, ezért nem is vehettem észre, hogy valaki mögöttem van. Karjait a derekam köré fonta, arcát meg a nyakamba fúrta, hogy mozdulni se tudjak.

- Jagiya! - lehelte a bőrömre, majd nagy levegőt vett, mintha szerette volna megjegyezni az illatom vagy épp emlékezni rá. - Miért csinálod ezt velem? Megint el akarsz hagyni? - csuklott el a hangja.

- Miről beszélsz? - kérdeztem, mikor megéreztem, hogy remeg.

- Nem vagyok elég jó neked? Mondd meg mit tegyek!

- Tae én nem...

- Megváltozom! Érted bármit! - vágott a szavamba, majd elengedett, hogy maga felé fordítson. - Te jelented számomra a boldogságot! Maradj velem, kérlek! - könyörgött, míg szemében gyűltek a könnyei. A szívem darabjaira szakadt minden egyes alkalommal, mikor szomorúak voltak, vagy sírni láttam őket. Hiába győzködtem magam, hogy ez így nem jó és biztosan csak álmodom.

- Tae. - sóhajtottam a nevét és már terveztem mondani valamit, azonban az arcára kiült fájdalom meggátolt benne. Képtelen lettem volna megbántani, mégis arra készültem a szavakkal, amiket meggondolatlanul akartam kiejteni a számon. Tae ajkai remegtek és folyamatosan könyörgött. Meleg tenyerei közé fogta az arcomat úgy húzott közelebb és már nem tudtam ellen állni, ahogy a szemeibe néztem. Ha ez álom, hát legyen a legjobb. - Jól van. - sóhajtottam ismét. - Maradok.