Végzet palotája, trónterem

Történetünk elején Végzet megharagudott a dínókra, ezért elsöprő erejével eltörölte őket a Föld színéről, de ez olyan sok energiát emésztett fel, hogy elpusztította őt magát is. Lánya, Sors követte őt a trónon, viszont a palota neve azóta sem változott, így tisztelegve emléke előtt.

Két fiatal férfi tompa lépéseinek hangja volt az egyetlen zaj a hatalmas teremben, akik egymás oldalán sétáltak a trónhoz vezető vörös szőnyegen. Megkopott, bronzos fáklyatartókban lobogó fehér tűz világította meg a helyet, a halvány fényben kirajzolódtak a fal mellett álló szobrok, ami a palota egykori lakóit örökítette meg valaki  és napról napra egyre csak több került ide. Ahol a padlót nem takarta szőnyeg, előbukkant a fekete márványlapok sokasága, ami a palota összes folyosóját, és termét fedte. Emberi érzékeknek felfoghatatlanul nagy volt a trónterem, de a két fiú körül sem nézve haladt tovább előre. Halkan suttogtak, ügyeltek rá, nehogy meghallja őket bárki is.

Kezdek aggódni… - osztotta meg aggodalmát az éjfekete hajú. - Vajon mit akarnak tőlünk ilyen hirtelen? - súgta, még közelebb hajolva barátjához.

Gondolj arra, mi lehet a legrosszabb - kezdett bele a srác, akinek haja szinte egybeolvadt a fehér lángokkal. - Az, hogy megint le kell mennünk a Földre, bár ez szerintem nem fog megtörténni, mert nincsen emberhiány sehol. De ki tudja…? Lehet csak régen látott minket -mosolyodott el, lenyelve nevetését. Szürke tekintetével a trónt leste, Sors figyel e,viszont egy alakot vett észre mellette, Daeril volt, a Halál.

A sötét hajú megforgatta szemeit. - Hú, de optimista valaki! - A szeme sarkából barátjára lesett. - Ellenben nekem van félnivalóm, mert két kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor bosszantottam fel az ittenieket apró szívatásokkal - nevette el magát egy kicsit, ahogy eszébe jutottak csínyjei.

Ha erről lenne szó, akkor engem miért hívtak? - értetlenkedett a másik. - Semmi közöm a hülyeségeidhez - ráncolta össze a homlokát értetlenségében.

Azt te csak hiszed! - vigyorodott el a sötét szemű.

A világos hajú megtorpant, viszont barátja rántva rajta egyet, újra mozgásra kényszerítette. -Tessék?! -csattant fel, és ha az lehetséges volt, akkor világos bőre még egy árnyalattal fehérebb lett. - Ezt meg hogy a fenébe értsem? - emelte meg kissé a hangját mérgében.

Volt pár dolog aminek a felvállalásában igénybe vettem a neved - lépett kicsit arrébb, pont időben, mielőtt társa tarkón csapta volna.

Próbálok észrevétlen maradni, erre meg a hátam mögött rosszfiút csinálsz belőlem! - háborgott, dühösen hajába túrt. - Akkor mi van, ha vissza akarják adni? Nincs kedvem miattad szenvedni - dörzsölte meg idegesen a halántékát, majd sunyin vigyorgó barátja felé sandított. - Elég ha saját magadnak kevered a szart! - mordult rá ellenségesen.

Köhögés mögé rejtette a nevetését, a keze mögé pedig elégedett mosolyát. - Oh, hidd el, alattam már annyi van, hogy nem fér el, így muszáj másra kenni.

Te jó ég, erre büszke vagy?! - vonta fel szemöldökét, és már az sem tudta érdekelni, hogy Sors mindent lát, és hall.

Másra vagyok én igazán büs… - kezdte azonban Sors félbe szakította, így mondatának vége elveszett az örök süllyesztőben.

Jó újra látni titeket fiúk. Ennyi év után… felnőttetek. Többnyire - tette hozzá még halkabban.

A sötét hajú közelebb hajolt továbbra is zsörtölődő barátjához. - Na, ilyenkor még a szar is vigyázba áll bennem - hadarta, majd ahogy érezte, hogy Sors villogó szempárja keresztül döfi, kihúzta magát.

Az említett személy ezüst, földig érő bársonyruhát viselt, arcát egy szépen megmunkált fehér maszk takarta. Világos haja most éppen a tarkóján volt összetűzve, karcsú ujjait trón karfáján pihentette. Mellette a lépcsőn egy ezüst hajú, felemás szemű fiatal férfi ült, biccentett a két megjelent társának.

A világos hajú belekönyökölt társa oldalába,aki így végre észhez térve meghajolt vele együtt. - Minket is hasonló örömmel tölt el ez a találkozás.

Bár azt már nem tette hozzá, hogy “Jó újra látni!”, mert fogalma sem volt, milyen arca lehet a Sorsnak. Talán nem is volt neki, csak két ibolyalila szeme. Bár mindez csak találgatás volt, hiszen senki sem tudta, valójában hogyan is néz ki.

Gondolom mindketten kíváncsiak vagytok, miért hívtalak titeket - kezdte összetéveszthetetlen hangján. - Először is Ash, gyere ide -intett a fiúnak, aki gyorsan megigazította fekete tincseit, és előre lépett. - Apád mondta, visszavonul. Ez váratlanul ért minket - folytatta, nem törödve a fiú zavart arckifejezésével. - Nem készültünk utóddal, így hát döntöttünk, mától te leszel Balsors - mondta ki azt, amitől Ash lefagyva meredt maga elé, és mikor szóra nyitotta volna száját, Sors leintette. - Tudom jól, hogy testőrnek készültél, de a körülmények úgy kívánják, hogy te örököld meg apád nevét. Ez pedig minden, ami a feladataid teljesítéséhez kell - legyintett, mintha egy legyet hessentett volna el maga elől.

Ash ujján egy fekete, dísztelen karikagyűrű jelent meg, ahol hozzáért a bőréhez füst szállt fel. A fiú az ajkába harapott fájdalmában, észre sem vette, hogy öltözéke átalakult a földi ruhákat követve. Többé már nem volt szüksége fekete tunikára, nadrágra, és térdig érő csizmára. Nem volt szüksége a fegyvereire, mivel ő maga vált fegyverré. Kinézetre egészen emberi lett, de a tekintete végtelenül sötét, és elbűvölő maradt. Még egyszer meghajolt Sors előtt, és visszalépett barátja mellé, majd közel hajolva hozzá, a fülébe súgott.

Nem azt mondtad, hogy biztos nem küldenek a Földre? - sziszegte ingerülten társának, állkapcsa megfeszült, alig tudta leplezni dühét.

Csalódott is volt. Nem ezt a jövőt látta maga előtt, nem egy olyan feladatot, amit megérteni sem tudott soha. Hogy miért kell az embereket szívatni, nem tudta felfogni. Testőrként izgalmas élete lett volna, itt, a Végzet palotájában, és mégis le kell mennie a Földre, az emberek között kell majd élnie, és egyedül kell dolgoznia. A legrosszabb jövő, amit egy ilyen kalandvágyó fiú el tudott képzelni magának.

Kitartást, és jó munkát - tette még hozzá. - Ég áldjon, Balsors! - intett egyet az ezüst ruhás hölgy, Ash teste pedig halványodni kezdett, majd mint aki alatt kinyitottak egy csapóajtót, eltűnt.

Ash! - kiáltotta kétségbeesetten, köddé vált társa után kapva, de hiába. Már nem érte el. Még mindig képtelen volt felfogni, hogy mi is történt az előbb. Ash lett Balsors. Ash álma egy szempillantás alatt tört millió darabra.

Nyugalom, rendben lesz - nevetett egy kicsit Sors, mire a fiú ijedten kapta fel a fejét mély gondolataiból, és azt kívánta, bár ne hallotta volna ezt a hátborzongató, és egyben gyönyörű hangot. - Sébastien, mestereidtől hallottam, hogy különleges vagy. Testőrnek tanultál eddig te is, de úgy tűnik neked más feladatot szánunk.

Sébastien felsóhajtott, neki már mindegy volt. Legjobb barátja, és lelkitársa csak úgy eltűnt, ledobták a Földre, hogy tegye a dolgát. Használati utasítást persze nem kapott. Csak oldja meg. A Sors már csak ilyen volt. Sosem tanított meg senkit úszni, mielőtt a mélyvízbe dobta az illetőt.

Az erőd nagy kincs lesz az emberek számára, ugyanis kapcsolatokra nagy szükségük van - folytatta monológját, bár a fiú legszívesebben megmondta volna neki, hogy hagyja a rizsát, és dobja már le őt is a Földre. - Ez a nyílpuska lesz hű társad a végtelenbe nyúló munkád alatt - nyújtott át a fiúnak a fegyvert. -Mostantól a neved Cupido - harsogta, a fiú viszont csak továbbra is állt ott. Sébastien szó nélkül elfogadta a fegyvert, ami pont a tenyerébe illett. Szépnek találta, de haszontalannak, mivel mindig is a céllövésben hibázott a legtöbbet, sőt, örült ha öt méterről súrolta lövedéke a célpontot. - Vigyázz magadra, nehogy az emberek megfertőzzenek. Kár lenne… - halkult el a nő hangja.

Cupido meglepetten vette észre Sors hangjában az aggodalmat. Ennyire rossz lenne az emberek világa?

Ég veled, Sébastien!

Sors intett, és ő zuhanni kezdett a Föld felé. Az eséssel nem lett volna gondja, ha tudja, valaki majd el fogja kapni. Vészesen gyorsan közeledett a magány tengere felé, össze volt zavarodva. Kevésbé volt társasági lény, mint Ash, de ő sem vágyott arra, hogy örökké egyedül legyen. Sok ember veszi majd körül, de egyedül lesz. Nem tud kitől segítséget, tanácsot kérni. Kétségbeesésében egy célt tűzött ki maga elé: Megkeresni Balsorsot. Nélküle nem volt teljes a világa, tudta jól, hogy Ash is ugyanígy érez. Mióta az eszüket tudták szoros barátság kötötte össze őket. Elválaszthatatlanok voltak a mai napig.

Aztán minden elveszett. Sors elvette tőle, egy egyszerű intéssel. Mérges volt erre a helyzetre, de leginkább a saját sorsára.

Sziasztok!
Készen is van a bevezető, remélem tetszeni fog. Nem ígérek semmit a következő fejezettel kapcsolatban, de igyekszem majd minél hamarabb hozni. ❤
Véleményeket nagyon szívesen várok, írjatok bátran 😘