— Gyűlöllek! — Egy váza csapódik a falnak. Szilánkosra törik, elfolyik a víz és szétesnek a rózsák a földön. Baekhyun pontosan így érzi magát, mint akit falhoz vágtak, hogy összezúzódjon, és a földre zuhanjon. Ezt tudatni akarja a másikkal is: szenvedését, melyet a testét átszántó, véres üvegdarabok váltanak ki belőle.

— Nem engedsz lélegezni, a tulajdonodként kezelsz, de tudd meg, nem vagyok a kurvád, akit értesíthetsz, ha szexre vágysz. Vannak érzéseim, kicseszett érzéseim, nem vágyaim, amiket ugyanúgy ki kell elégítenem, és, ha te nem érzel így, máshol kell keresnem ezt. — Baekhyun kiabál, hadonászik, összesítve piszok ideges. Próbálja összeszedni a darabjait, amiket a másik tört össze, és amikor valaki máshoz menekült vigasztalásért, megjelent, hogy még szilánkosabbá tegye egész lényét.

Mégis hogy mer Chanyeol belerondítani a randevújába, az engedélye nélkül a lakására hozni, majd ingerülten kérdőre vonni, amikor bejelentette nem is egyszer, hogy neki csupán a másik teste kell? Itt csak ő lehet ingerült!

Forr a vére az igazságtalanság tudatától, a torkát maró szitokszavaktól, melyeket a kiismerhetetlen pillantású férfire óhajt zúdítani, és meg is teszi, ha az nem reagál - visszaordít, beleveri az öklét a legközelebbi tárgyba, ellenkezik, akármi.

De csak áll - figyelemreméltóan könnyen megnyugodott -, őt méregeti, mintha egy érdekes, vizsgálnivaló tárgy, egy elromlott játék lenne. Baekhyun a tüdejében, remegő testrészeiben, minden zsigerében érzi, hogy emiatt tényleg gyűlöli őt.

— Csinálj már valamit, a kibaszott életbe! — Fogait összeszorítja, vicsorog, felháborodottsága a szemében villog. Egy lépést sem tesz, amint Chanyeol megmozdul felé, felé, aki hevesen be és kilégzi az indulatait, és orkánként fog tovább tombolni, ha nem azt hallja a másiktól, amit akar.

— Kérdeztél valaha is az én kicseszett érzéseimről? — Baekhyun egy pillanatra összezavarodik, őrjöngő haragját, elfojtott, fájó gondolatait felváltja az értetlenség, arcán kisimulnak a ráncok, tekintetében átláthatóbb lesz a villámokkal kecsegtető köd.

Ez a gyenge pillanat elég, hogy Chanyeol megcsókolja, és a derekán levő gyengepontra simítva elvegye az eszét, elfelejtesse vele, hogy legszívesebben a két kezével fojtaná meg Park Chanyeolt. Nyelve csúszik, Baekhyun szájába olvad, mint egy szeretett édesség, ahogy a nadrágjától, a pólójától és minden mástól szabadítja meg, nem tudván, hogy a ruháival a méreg mértékét is elhajítja, amíg már csak a meztelen megbántottság és tehetetlenség dühös párosa marad, egy megtört lélek a vékony testében, amely a haragot látta egyetlen mentsvárának.

Chanyeol kegyetlennek tartja a fiút, hogy még csak meg sem próbált vele erről beszélni, viszont ez nem a társalgás ideje, és sosem volt az. Baekhyun nem hagyta volna, hogy megmagyarázzon bármit, túlságosan felhúzta magát. Most azért van még itt, hogy megnyugtassa és megvigasztalja.

Mert ismeri a testét, minden apró anyajegyet és sebhelyet, a combjai illatát, a csípője felületét, a csiklandós talpát, azt, ha az oldalát megsimítják, libabőrös lesz, a kulcscsontja érintésétől pedig bizsergés fut végig rajta. Teste térkép számára, melynek néhány helyszíne a szívébe és lelkébe is betekintést mutat, és ezt Chanyeol úgy értelmezheti, hogy hatalma van felette.

Az ágyhoz kíséri anélkül, hogy egy másodpercet is az érintése mellőzésével töltene, hiszen olyan ez, mint egy bevett szokás, mint felkelés után fogat mosni, annyiszor csinálta már. Annyiszor tette már magáévá Baekhyunt, hol szenvedéllyel fűtve, hol pajkos játékossággal, hol önzőn, feszülten és indulatosan.

Azonban ahogy most, óvatossággal és figyelemmel, még soha. Föle hajol, mellkasa teljesen beárnyékolja, sötétbarnára színezi az alatta fekvő fiút és minden idomát, porhüvelyének valamely domborulatát, még az árnyékok árnyékát is, amelyek elnyúlnak rajta. Ennek ellenére mégis csillognak a szemei - ettől egyik árny sem képes megfosztani -, melyek meglepettséget tükröznek, idegessége lélektükrei mélyére merült. Ezzel a gyengédséggel a másiknak tényleg hatalma van felette.

A bőre mályvacukorként simul a tenyerébe – még az íze is olyan -, szíve a fiatalabb lélegzetétől is hevesebben ver, halk szuszogását, ha akarja, a férfi bármikor elnyelhetné. Teljesen kiszolgáltatottan terül el a takarók közt. A meztelen teste, ez Chanyeol királysága, a birtoka, a kincse. És most így is fog bánni vele: mint a holdfényben ragyogó egyetlen értékével, e fenséges gyémántkristállyal.

A karjaiba veszi és végigcsókolja, nyakról vállra, vállról mellkasra, mellkasról hasra, hasról csípőre, csípőről combra, combról térdre, térdről vádlira, vádliról bokára. Amikor végez Baekhyun értetlenségében vöröslik, és csak értetlenebb lesz, amint társa a vállaira emeli lábait. Chanyeol nem szeret szex közben vele szemben lenni, arra hivatkozott mindig, hogy kényelmetlen és kellemetlen számára.

Most mégis ebben az akkor kényelmetlennek és kellemetlennek titulált helyzetben vannak, és mielőtt Baekhyun eltompult elméje feldolgozhatná mindezt, Chanyeol már a fenekére simít, finoman masszírozza, majd tenyerének sugara egyre nagyobb lesz, míg végül benedvesíti ujjait, és az elsőt Baekhyunba helyezi. A másik összeszorítja fogait, hunyorog, de még így is tesz egy kísérletet, hogy Chanyeolhoz érjen, aki szabad kezével megakadályozza ezt, egy puszit lehel a kézfejre, és nem talál magyarázatot, hogy most, hogy így összekaptak, Baekhyun miért akarja, hogy ő is jól érezze magát. Hagyva, hogy Baekhyun karja elutasítottan visszahulljon, a másik merevedésére simít, közrefogja, érzi a lüktetést, a bőr alatt húzódó ereket, ahogy lomhán izgatja a másikat.

Baekhyun bőre hihetetlen puha, vanília illata van, meglepően keskeny a csípője, cseresznyevörös pírje pedig szinte ugyanolyan árnyalatú, mint hímvesszeje. Baekhyun, Baekhyun, akinek szétáll a haja és érzékenyek a mellbimbói, gyönyörű.

Az idősebb nyöszörög, Chanyeol őt nézi, próbálja az emlékezetébe forrasztani a báját. Semmi nem olyan isteni szépség a holdfényben vagy az ágyában, mint Baekhyun.

Chanyeol változatlanul nem magyaráz meg semmit, amikor végez társa porhüvelyének felkészítésével, csak az ágytámlába markol, illetve Baekhyun lábára fog, az ajkaira hajol, amint lassan elmerül a forró test által nyújtott megnyugvásban. Ez tényleg béke számára, ez a figyelmesség és szeretetteljesség, amely a kötődés jele, ezért folyton kerülte, amikor pedig egyszer nem tudta, elmenekült a következményektől.

Ebben a helyzetben jó érzés, nagyon jó, hiszen az imént Baekhyun is erre vágyott, az ő örömére is, talán bűntudata sem lesz reggel. De mit számít a reggel? Jelenleg szeretője csípője a fontos, amely súrlódik az övével, a szíve, aminek hallja bensőséges dobbanásait, a sóhajai és nyögései, gyönyörből fakadó imái, az izzadtsága, melynek minden cseppje a fájdalom fullánkjának mérgét veszi el a lényétől.

A másikra pillant ködös tekintettel, eltorzult, a homályba olvadt valóját méregeti, mely valahogy mégis felragyog. Baekhyun teste csodálatos, ezért megpuszilja az állát, de legszívesebben mindenen végig menne, imádattal tenné ezt mindennel, újra és újra, hosszan és hosszabban, olyan csókokat adna, amelyek a csontig hatolnak, és eddig ismeretlen élvezetet biztosítanának Baekhyunnak, és addig csinálná, amíg a másik azt nem mondja, elég. Lehet, hogy még azután is.

— Chan-Chanyeol. — A férfi már olyan mélyre hatol, mint amennyire mély volt az imént Baekhyun indulata lassú, hosszú lökéseivel.

Csillagoktól tarkított szempárjában keveredik a sebezhetőség, a megbántottság, és a bizalom, ahogy Chanyeolt nézi, viszonozza pillantását, és most nem dönti hátra fejét, hogy szabaddá tegye a nyakát. Egymást figyelik kontaktusuk csendjében, amit meg-megtörnek bőrük csattanásának hangjai.

Chanyeol lassít, elveszik Baekhyun mámoros kínlódásának látványában, keze pedig újfent partnere ágyékára vándorol, hogy további kéjben részesítse, megadja a testének járó csodálatot. Baekhyun mellkasa megemelkedik, forró izmaik összesimulnak, mintha eggyé akarnának válni, de aztán visszahullik a matracra, gerince kiegyenesedik, ajkai közül néma kívánságok olvadnak az árnyékba, nyögései édes melódiáit a férfi lélegzi be, és ez a legkellemesebb levegőelegy tüdejének.

— Ígérd meg, hogy itt maradsz reggelig. — Hangja aranyosan vékony, vágytól rekedtes, és Chanyeol imádja. Kisimít egy tincset a nagyobb arcából, és csípőjével egy újabb mély lökést végez, mielőtt felel. Baekhyun kívánatos és törékeny, tejben kellene füröszteni, hogy Chanyeol lenyalhasson róla minden cseppet, és a testét vallássá tenni, hogy minden nap hódolhasson neki. De nem ezért válaszol úgy, ahogy. A fény teszi, az érzéki csillagtánc a sápadt feketének tűnő szemekben.

— Ígérem. — Szava megbicsaklik, a keretbe markol, ajkai elnyílnak, és hitetlenül felmordul. Mindaz, amit csillagoknak titulált, összeálltak egy hatalmas, ezüstösen csillámló gömbbé, és Baekhyun tekintetének sötét égboltján hirtelen ott tündököl a Hold, szebb, mint az eredeti, és intimebb, mint bármelyik csillag.

Chanyeol beleszeret a Holdba.

Szexuális viszonyuk alatt először éri egyszerre őket a beteljesülés, és ahogy világukat beborítja a jótékony remegés, élvezetük a hasfalukra tapad. A megvilágítás nélkül az is szürke színű, mint minden más. Mint mindig. Az ő bizsergető, kéjes világuk is szürke. Az egész az őket beborító, a lényük belsejéig hatoló árnyék.

///

Chanyeol olyan, mint a késői vihar: este érkezik, tombol, de a hajnali sugarak felszárítják az esőt, reggelre pedig alig marad nyoma - még akkor is, ha nála aludtak, sosem volt jelen, amikor a másik felkelt.

Ezért Baekhyun nem hitt az ígéretének, és annak sem akart, hogy az ő érzései nem csak a testére és a szükségleteire irányulnak. Mennyire messze van szexszelni és szexszelni szerelemből? Hol a határ? Van egyáltalán?

Chanyeol mégis itt van. Alszik, meglepő módon, a hátán. A tincsei szétterülnek a párnán, a karja pedig, amin nem is olyan régen Baekhyun feje alatt volt, a párnán hever.

A férfi az erkély korlátján támaszkodik, onnan néz vissza kedvesére, aki éjjel csókokkal becézi és égő parázsként hevíti őt, érintéseivel a szívébe égeti a nevét, reggelre viszont kihűl a helye, a heves lángok pedig megfagynak.

Pedig Chanyeol tökéletes a napfényben, a napsugarak úgy festenek csíkokat a bőrére, mintha azt akarnák eldönteni, hogy melyik a legelőnyösebb része. Baekhyun véleménye szerint minden, viszont ezt nem szeretné az orrukra kötni, hogy neki is maradjon terület, amelyet megsimíthat és megcsókolhat.

Ha elmondja nekik, ha nem, tudja, hogy nekik joguk van ilyenkor mindenen átfutni, a hajszálakon, az orr vonalán, a szempillákon, az elefántszerű füleken, a markáns állon, az ádámcsutkán, a bicepszeken, a mellkas minden domborulatán, a csípőn és derékon, az ágyék vonalán és összes kincsén, a combokon, a térdkalácson, még a lábujjakon is. Neki viszont még csak látni sincs joga mindezt, a szende aktust Chanyeol és a fények közt: ő a holdfényben és az árnyékban érhet hozzá, a sötétben. Ez egy kivételes alkalom.

Éppen ezért nem tudja eldönteni, hogy visszamenjen-e, kiélvezze-e a lehetőséget, hogy aztán a hiánya keserűséget eredményezzen, vagy csak nézze, és vegye tudomásul, hogy ez látvány, puszta panorámakép, amely nem lehet több vagy más, mint egy emlék egy szexszel töltött éjszaka után.

Vajon ezt, ami ezúttal történt köztük lehet ilyen durván, már-már trágáran kifejezni? A szex túl keménynek és érzéketlennek tűnik a varázslatos mozzanatok és különleges meghittség összefoglalására. Talán szeretkezés.

Bár amikor Baekhyun összezuhant egy előléptetés miatt, ami a kemény munkája ellenére sem jött össze, és némi biztató, bizalmas szeretgetésre vágyott, Chanyeol elutasította. Azt mondta, hogy ez nem működik, egy ilyen kapcsolatban, egy ilyen alkalmi légyotton nincs helye az ilyesminek. Talán mégiscsak szex volt.

Talán szex volt Chanyeol részéről. De szeretkezés Baekhyunéról. Talán biztosan.

A napsugarak izgatottan elnyúlnak a férfi vállán, az arcán, amint oldalra fordul, arra, amerre Baekhyun volt nem is olyan régen. A matracon még ott lehet elégedett testének elégedett hője.

Chanyeol kinyújtja kezét, amely eddig a hasán pihent, megpróbálja megtapogatni a fiú bőrét, de csak a levegőt húzza magához, amitől valamiért annak szíve, akinek ott kellene lennie, összeszorul. A matrac üres, annyira üres, mint amennyire az, aki úgy hagyta.

— Kölcsönvettem a köntösödet — jelenti Baekhyun hidegen – talán a napsugarak magukra veszik stílusát, és megfagynak, buzgó ujjaik elengedik Chanyeolt. Lehet, hogy a helye mégis kihűlt, mert Chanyeol elhúzódik onnan, és reakció nélkül hagyva ezen kijelentést az ágy szélére ül. Bronzosan csillog rajta a Nap, akár egy bőréből készült páncél, mint egy modern Ádám ábrázolás.

Chanyeol tényleg tökéletes, a szó legmagasztosabb és legkomolyabb értelmében, a napsugarak pedig undokok. Baekhyunnak nincs helye tovább a matracon, az erkélyen, a köntösben, a lakásban sem.

— Jól áll a vörös. — Chanyeol nyújtózik, mosolya egyszerre kedveskedő és udvarias.

A vörös Baekhyun kedvenc színe, számtalan ilyen árnyalatú ruhát szaggatott már le róla a másik, de megdicsérni nem dicsérte eddig egyiket sem. Lehet, hogy a sötétben nem látszott rendesen ő, vagy Chanyeol nem erre figyelt. Ez azért történt tehát, ez a megjegyzés, mert világos van.

A fiú a balkonról befelé megtorpan, összefűzött karokkal mered szeretője felé, és hirtelen elé akar állni, hogy ne árasszák el a napfények, hogy csak ő gyönyörködhessen benne. Rájön, hogy nem teheti. Itt többről van szó, mint féltékenységről. Tegnap este is többről volt szó, mint érzelmes igényekről.

— És ezt mi mondatja veled? — Most még Chanyeollal is hűvösen akar viselkedni, ellenségesen és sértetten, mert ez a fiatalabb számára örökké csak szex lesz. Akármit mond, akármit vág a fejéhez vagy a falhoz, akármennyi szilánkra robban a lelke, nem lesz többé lehetősége, hogy fényben legyenek együtt, hogy esetleg ő fürössze meg az élvezetekben Chanyeolt, miközben égeti bőrüket a magasra hágó, narancsos égitest.

— Ha arra vagy kíváncsi, hogy a szívem vagy a farkam — a férfi az idősebb elé lépdel a testével, - amely láttán a Dávid-szobor meghúzná magát és elbujdosna - majd az arcára simít —, akkor mindkettő.

Meg akar szabadulni a cirógató ujjbegyektől, Chanyeol vigyorától, az álmoskás ábrázatától. Meg akar szabadulni mindentől, ami ide köti, hiszen nem kaphatja meg a vágyait. Felesleges hitegetni magát és hamis ígéreteket kötni.

— Ó, szóval mégiscsak van szíved. — Baekhyun fintorog, a csuklójánál fogva lelöki az ujjakat feltámadó idegességében kipirult orcájáról, dacosan mélyed a tekintetbe, palástolja iménti gyengéd gyengeségét, feltámadó vonzódását. Rendben, lássa Chanyeol a testét fedő vöröset a napfényben, de a lelkét nem fogja levetkőztetni előtte, ahhoz semmi köze, mert a sötétben sem érdekelte. — Eddig azt hittem, hogy a tegnap említett bizonyos érzéseid is a farkadból erednek.

— Nem értelek. Először maradj reggelig Chanyeol, most meg azt mondod, hogy egy farok vagyok.

— Rosszabb vagy annál. Te egy igazi fasz vagy. És én most elme- - A lépést, amelyet tervezett, csak háromnegyed részben sikerül, csupán lábujjai érintik a szőnyeget.

Chanyeol az ajkaira mar, úgy csókolja, mintha az utolsó lélegzetvétele lenne, a végső tavasz a kopárság előtt, a mézcsepp a kiszáradás előtt.

Arannyal Bevont Chanyeol és Olyan Vörösen Dühös, Mint A Köpeny Rajta Baekhyun csendben állnak egymással szemben.

— Visszacsókoltál.

— Igen, a testem reagál rád, de ezzel csak bizonyítottad, hogy nem figyeltél egy szavamra sem, csak az volt a lényeg, hogy az ágyra ránts és megfektess. Nem igaz?

— Jézusom, ha egy, csak egy percig meglátnád azt, ami körülötted történik, és nem azt szuggerálnád bele, amit látni akarsz, sokkal szebb lenne a világ. — Chanyeol felsóhajt, a mennyezetre pillant, mintha ott megtalálná az okát Baekhyun érthetetlen viselkedésének.

Vagy csak azt reméli, hogy egyszer csak beszakad, és betör rajta a Nap, mert ő sokkal jobb társaság, mint Baekhyun? Ettől az ideától utóbbi falánk dühe a szíve irányába falja magát, kegyelmet nem ismerve minden érzést bekebelez.

— Ki szerint? Miszter Dugjunk Kapitány szerint? Gyere, Elélvezek, És Végeztünk Úr szerint? — Megvető, gúnyos megjegyzése fáj neki, ám nem érzi, a fellobbant, jó étvággyal falatozó haragja tompítja.

— Mindketten ebben egyeztünk meg. Ne forgasd ki a szavaimat és mocskold be mindezt. – Chanyeol megbántottnak látszik. Baekhyun keserű kacajt akar hallatni, arra vágyik, hogy megszégyenítse, hogy bosszút álljon, amiért a másik jobban kedveli a Nappal való viszonyát.

— Miért? Miért ne? Minden mocskos. Az összes érintés, az összes csók, az összes kibekúrt levegővétel, amit egy szobában váltunk. Mindketten mocskosak vagyunk és az is mocskos, ami köztünk van. A távolság is. — Baekhyun megint hadonászik, egy lépést hátrál, dereka az üvegajtónak simul, és az anyagon át is érzi, hogy az hideg, mert nem sütött rá a Nap. Bárcsak ő sem ment volna ki az erkélyre. Bárcsak elment volna innen, amint felkelt.

— Tudod, mit? Most én kezdelek gyűlölni. Kifigurázol mindent, nem figyelsz arra, amit mondok, és úgy csinálsz, mintha ez az egész nem jelentene semmit. Azt hittem, ma meg tudjuk beszélni, amit este nem tudtunk, de úgy tűnik nem. Ha akarsz, menj, de akkor ne gyere vissza többet. — Chanyeol csípőre teszi a kezeit végszó gyanánt. Nem néz rá. Biztos a napsugarakat kémleli, drága kedveseit.

Baekhyun úgy ítéli, társát egyáltalán nem hatja meg, hogy elküldi hancúrpajtását, és szerinte ez így van rendjén. Chanyeolnak talán van szíve, de az érzései nem ott találhatók, mindent egy lógó húscafaton tárol.

Szinte letépi a bekötött övet, ahogy megszabadul a köntöstől, és teljesen meztelenül elkezdi felszedegetni a ruháit. És ő még vissza akart mellé feküdni? Meg kitakarni a Napot? Nyalják csak fényesre a bőrét a készséges napsugarak, de ő többé nem fog a sötétben létezni!

Inkább... Inkább elhagyja. A sötétséget és a fény lehetőségét egyaránt. Milyen lehetőség? Egyáltalán nem kapott esélyt, hogy csak egy apró bőrfelületét is érje a ragyogás. Chanyeol reménykedni sem hagyta. A remény viszont csak a tengerfenéken heverő, fényben úszó aranylánc. Mégis jó, hogy nem kellett néznie, és egyre jobban azt hinni, hogy megkaphatja. És ha esetleg Chanyeol maga az aranylánc, maga a remény, a dolog, amit Baekhyun el akart érni, akkor ragyogjon halott aranyfényben, ő aztán nem menti meg, ha Chanyeol ennyire nem hagyja.

Azt mondta, hogy lásson, lássa azt, amit nem akar. De nem volt semmi, csupán Chanyeol, aki szikrázó páncélt viselt és ő, akit mindez beárnyékolt. Ez volt a kegyetlen valóság: a férfi nem osztotta meg vele a fényt. Miért lenne szégyen, ha ezt nem mondja így ki, és behunyja a szemét? Ha már nem jár más neki, mint a fénytelenség, akkor a javára fordítja a biztonságos sötétet, csakhogy itt már nem lesz helye Chanyeolnak.

Chanyeol megszólal, azonban először nem hallja, a fülében visszhangzik a saját belső hangja és emellett ki is igyekszik zárni, úgy kapkodja fel a földről a nadrágját és a zoknit, - mint ahogy a mérge zabálja belülről - mintha azokon kívül nem létezne más.

— Csorgatott méz. — Chanyeol megismétli, nem Baekhyunnak, saját magának, hangja rajongástól és áhítattól könnyed.

Baekhyun rájön, hogy az ablakon beáramló összes napsugár az ő meztelen bőrét világítja annyi árnyalatban, mint ahogy a Hold áttetsző kísértetfénye tette. Tessék, előjött az árnyékból, hogy reménysugarak kereszttüzébe kerüljön. És mit ért el vele? Csak jobban a szívébe hasít, hogy mindezt nem kaphatja meg.

A düh, amely mardossa és fecnikre tépkedi az estjüket, hogy utána a szájába tömjön mindent, ami örömöt okozott neki és összefüggésbe hozható Chanyeollal, könnyekként pereg végig az arcán.

Nem lehet az övé sem Chanyeol, sem pedig a napsugarak, mert mindkettőnek csak a teste kell. Az aranylánc közelebb került ugyan, de nem fog érte nyúlni. Mégsem húzódik el, amikor Chanyeol felsegíti, és átöleli, és bőrük érintkezik, és Chanyeolé meleg, mint a szeretet, mint amilyen a sötétség csak vele lehet.

Hagyja, hogy e gyenge, elkeseredett pillanatában a másik tartsa, lecsókolja róla a folyékony harag bánatos csermelyét, és nem kéri, hogy húzódjanak az árnyékba, mert most elhiszi, még ha csak fakón is, hogy mindez megtörténhet újra: csókok a napfényben, bőrük összesimulása szintén a napfényben.

Valóra vált délibáb? Baekhyun most az egyszer elhiszi, hogy létezhet ilyen, és nem törődik azzal, hogy amint kilép az ajtón, hogyan fogják szilánkosra törni a szívét a történések. Chanyeol törődése és kedveskedése okozza majd a legnagyobb törésvonalat.

De aztán Chanyeol máshogy fogja, ajkai a fiú arcélét, majd nyakát érik, nyitott szájú csókjait apró cuppanások kísérik, és Baekhyun feleszmél.

— Kérlek, engedj el, és hagyj menni, mielőtt jobban fáj majd. — Halk, már-már szelíd igénye elég ahhoz, hogy Chanyeol puszijai elhagyják az ütőere felett simuló vékony bőrt, talán utoljára.

— Mégis mit tegyek, hogy elfogadd, hogy én is szeretlek?

Chanyeol szemében megcsillannak a rájuk vetülő sárga csíkok - vajon a sugarak a lélekig hatolnak? -, és úgy fest, mint aki, ha kell, kikergeti az összes fényt, még a szemét is becsukja, hogy ne csillogjon, csak azért, hogy a saját sötétjükben lehessenek.

De nem, Baekhyunnak nem kell többé a szobát betöltő árnyék vagy az ablakon bevilágító Hold sápadt fénye, akkor sem, ha ott a tudat, hogy több ez Chanyeol számára is. Az nem bizonyítana semmit.

— Szeretkezz velem az erkélyen. Utána pedig menjünk el reggelizni, tudok egy helyet.

— Rendben. Szeretkezünk és reggelizünk. Este pedig velem alszol. — Chanyeol beleegyezően és megkönnyebbülten bólint.

Ez akkor azt jelenti, hogy Baekhyun elhiszi végre neki? Ezt jelenti az, hogy olyat is lát, amit nem akar? Vajon a napfény miatt lett ilyen fényes a helyzet?

— Jelenleg én gyártom a szabályokat.

Chanyeol hümmög, aztán felnevet. Ezt a rekedtes hangot a másik nagyon régen hallotta már, és nem is tudta mostanáig, hogy ennyire hiányzott neki. Ez a hang olyan, mint a napfény, és az is nagyon hiányzott neki.

Ahogy társa fogja a kezét, és a balkonra vezeti, a hátát kellemesen érinti Chanyeol nappali kedvese az összes karjával, minden hibáját megszemléli, de nem számít. Ez más, mint a sötét és más, mint a testi gyönyör. Ez szabadabb, erősebb és megfoghatatlanabb: valami, amire Baekhyun régebb óta vágyott, mint Chanyeol. Melegít, de nem úgy, mint a vágy, édes, de nem teljesen szenvedély.

Baekhyun ujjai végigfutnak Chanyeol arcélén, mintha most látná először, most érintené az első alkalommal. A napfényben valóban így van.

A szíve mégsem fog összetörni és Chanyeol többé nem csak a testére vágyik. Felveheti az aranyláncot, a tenger odaadta neki.

Baekhyun ahogy Chanyeol nyelve végigcsúszik a vállán, többnek érzi magát a napsugaraknál: ők csak Chanyeol testét látták, az érdekelte őket, de Baekhyunt már a lelke is foglalkoztatja. És most már Chanyeol is így van Baekhyun lelkével. Mindketten többek, mint kéjsóvár és élvhajhász testek, többek a napsugaraknál.

Chanyeol dereka az erkély szélét képező meleg kőkorlátnak simul, amint Baekhyun fenekébe markol, közelebb rántja magához, miközben édes csókjai kedvese felső bordáit érik, orra pedig eközben kulcscsontját csiklandozza. Elmosolyodik, ujjait mélyebbre vezeti Chanyeol tincsei közt, és hátraveti a nyakát. Ha nyitva lenne a szeme, a Nap pont belevilágítana. De nem azért, hogy sértse, hanem, hogy örömmel üdvözölje.

Lehetséges, hogy egész idáig Baekhyun volt a napfényben, és Chanyeolt borították az árnyékok? Most már, hogy mindketten ragyognak, nem számít, mert a kora reggeli órákban az olvadt arany és a csorgatott méz összefonódik és eggyé válik, és a napsugarak fényében gyönyörű színűk lesz.

Olyan színűk lesz, mint a Holdat szerető Napnak.