– Bevallom, nem pont így képzeltem el egy csontboszorkányt.
Leonid szavai tompán csengtek a fülemben. Pislogtam egyet. Aztán még egyet.
Sirka leendő császára olyan nyugodtan mosolygott rám, mintha már évekkel ezelőtt megtervezte volna ezt a pillanatot és cseppet sem leplezett kíváncsisággal várta a válaszom.
Furcsa arca volt. Játékosan csillogó zöldes szemek, enyhén felhúzott szemöldök, tudálékos mosoly – első pillantásra ártatlannak nézett ki, akár egy elkényeztetett tizenéves kisfiú, de a tekintetében mégis ott lapult valami, ami azt súgta, jobban teszem, ha vigyázok vele. Egy különös kis árnyék, ami emlékeztetett rá, hogy ennek a bizonyos fiúnak csupán egy szavába kerülne, hogy bitófára juttasson és aztán a földbe tiporja Vormát minden egyes szerencsétlen lakójával együtt.
Leonid udvariasan hagyta, hogy kihúzzam a kezem az ujjai közül. A tekintetemet egy pillanatra sem vettem le az arcáról.
– Kétlem, hogy valaha is látott már egyet élve – mondtam végül szárazon, majd tettetett zavarral köhintettem egyet. – Felség – tettem hozzá akaratlanul is gunyorossá hajló hangon.
Leonid mosolya elhalványult. Azt inkább nem képzeltem el, milyen sötét tekintettel nézhetett rám Mila a szoba túlsó feléből, amiért gúnyolódok a birodalom jövendőbeli uralkodójával.
– Sajnos ez így igaz – felelte a herceg a kabátjának gombjaival babrálva, mintha észre sem vette volna a tiszteletlen hangszínemet. – A nagybátyám azonban sokat mesélt róluk. Őszintén szólva mindig is érdekelt, milyen lehet egy hús-vér metvajka, de ezidáig nem volt szerencsém szemtől szemben megcsodálni egyet.
Zavartalanul legeltette rajtam a szemét, legalább olyan mohó érdeklődéssel, mintha egy cirkuszi mutatványossal állna szemben. Kezdett bosszantóvá válni.
– Köszönje a családjának, akik megóvták a magamfajtáktól és előzékenyen kiirtottak minden csonthölgyet. – Eleinte nem állt szándékomban ilyen szemtelenül feleselni vele, de most már igazán jólesett volna letörölni azt a furcsa mosolyt az arcáról. Már majdnem sikerült.
Leonid mélyen felsóhajtott.
– Őszinte részvétem a népét ért veszteségeket illetően, kisasszony. – Fejet hajtott előttem. – Viszont azt hiszem, rosszul ítél meg engem.
Felvontam a szemöldököm.
– Rosszul? Valóban?
Bólintott.
– A nagybátyám és én azért vagyunk itt, hogy segítsünk és megakadályozzuk, hogy ez a nézeteltérés a népeink között még több áldozatot követeljen.
A szemembe nézett és közelebb lépett hozzám, a szavai egyre izgatottabbá és szenvedélyesebbé váltak.
– Hiszünk abban, hogy a metvajkák a jövőben hasznosak lehetének a birodalom számára. Ahelyett, hogy üldözzük őket... Ahelyett, hogy elpazaroljuk mindazt, amit Sirkának nyújthatnának... Hihetetlen mennyiségű energia állna rendelkezésünkre, ha inkább kihasználnánk ezt a rejtélyes mágiát! Ha sikerülne kitalálnunk, hogyan konvertálhatnánk át ezt az erőforrást, hogyan tehetnénk megmunkálhatóvá, akkor...
– Elég – vágtam közbe élesen.
A hideg futkosott a hátamon a gondolattól, hogy a metvajkák Sirka szolgáivá váljanak. Kesia sebes teste és Nina kegyetlen mosolya lebegett a szemem előtt, aki már évtizedekkel ezelőtt azon munkálkodott, hogy kikaparja a metvajkákból minden titkukat. Még mindig nincs vége?
– Tessék? – kérdezte a herceg halkan.
– Azt mondtam, elég – ismételtem. – Ez őrültség.
– A mágiával nem ilyen egyszerű megfelelően bánni – tette hozzá Mila. – Olyan, mint egy élőlény. Nem arra szolgál, hogy bárki csak úgy a kedvére játszadozzon vele.
– Nem erről van szó – nyögte ki a herceg nagy nehezen és végre, végre láttam rajta, hogy elbizonytalanodott. – A terv szerint...
– Nem érdekel a tervük – jelentettem ki. – Nem csinálnak belőlem játékbabát, hogy aztán kedvükre kísérletezzenek velem és kifacsarjanak belőlem mindent az erőmért cserébe. Láttam, hogyan kezeli a tudomány a mágiát és köszönöm, de nem kérek belőle.
Leonid arca a szavaim hallatára fokozatosan olyanná vált, mint egy kisgyereké, akitől elvették a kedvenc játékát. Szinte már felháborodottan csengett a hangja, mikor újra szóhoz jutott.
– Soha nem állt szándékunkban ilyesmi. Csupán meg akarjuk mutatni, hogy a boszorkányok támogatásával szebb jövőt biztosíthatnánk az országnak, mint ha háborúznánk velük. Biztonságot. Fejlődést!
Újra Kolsgrad egyik bérházának udvarán álltam. Vér borította a macskaköveket, holtak lelkétől volt súlyos a levegő. Láttam a Jatta arcára kiülő félelmet, az Alek ujjai közt megcsillanó pozlovkát, hallottam Zmerik katonáinak üvöltését, puskaropogást, zörgő páncélokat, sikolyokat, éreztem a füst és a vér szagát...
Egy szebb jövő.
– Milyen szép gondolat – suttogtam, mire Leonid felkapta a fejét. Rávigyorogtam. – És ezt most el is kellene hinnem?
– Tudunk segíteni – vágta rá.
– Nem kell a segítségük.
Sarkon fordultam, hogy valamiféle kiutat keressek ebből a szobából és egyszerűen csak megszöktessem Milát, ahogyan eredetileg terveztem, de hirtelen egy magas alak mellkasának ütköztem. Már épp a henkjákért nyúltam volna, mikor a férfi a vállamra tette a kezét és jelentőségteljes pillantással lenézett rám.
Megdermedtem a mozdulat közben. Az alak, aki ezidáig az ablaknál állt és akiről időközben teljesen elfeledkeztem, most farkasszemet nézett velem. Egy szót sem szólt, mégis elérte, hogy a feltörni készülő haragom és rémületem egyik pillanatról a másikra elcsituljon, a helyére pedig fájdalmasan lüktető üresség költözzön.
Az erdőben átélt emlékek és a saját valóságom a szemem láttára mosódtak össze.
Máshogy nézett ki, mint ahogyan megismertem őt, de egyetlen pillantás elég volt, hogy felismerjem. Elhinni, amit látok, már ennél nehezebb feladatnak bizonyult.
– Alek? – motyogtam.
Meglepetés villant a szemében. Hiányzott a jól megszokott gondtalan vigyor az arcáról, és az évek során szemébe is megfakult szomorúság költözött már. Szakállas arcán élesebbnek és nyersebbnek tetszettek a vonások. Bőrét halvány ráncok barázdálták, de nem nézett ki öregnek – sokkal inkább kimerültnek és fásultnak, ami egyáltalán nem illett ahhoz az egykori életvidám fiúhoz, aki hátrahagyva a múltját megszökött a császári udvarból csak azért, hogy a saját kezébe vehesse a sorsát.
Elmélyülten vizsgálgatta az arcom, mintha ismerne, de valamiért nem jutna eszébe, ki vagyok pontosan. Ekkor hasított belém a gondolat, hogy valójában fogalma sem lehet arról, ki vagyok. Én emlékszem rá, hiszen a tó illúziója lehetővé tette számomra.
De ennyi volt az egész: egy illúzió. Alek soha nem találkozott még velem az élők világában.
Lesütöttem a tekintetem.
– Tudom, hogy sejtelmed sincs, ki vagyok, de én... – suttogtam magam elé, ám elakadt a szavam, mert a kéz a vállamon szorosabban markolt.
Ostobának éreztem magam. Nem tudtam, mit is várok pontosan, de valamit muszáj volt mondanom. Nagy levegőt vettem, lehunytam a szemem és minden kétségem ellenére folytattam.
– Én ismerlek. Az erdő... A mágiája megőrzi az emlékeket. Mindent láttam, én is ott voltam az utolsó úton. Elmondtad nekem, ki vagy te. Elmesélted, hogy csatlakoztál a nagyapámhoz és Jattához, megmutattad a találmányaidat és megígérted, hogy egyszer eljössz Vormába megkóstolni a mézsörünket – hadartam, majd kinyitottam a szemem, hogy újra ránézzek. – Te lettél volna a következő császár, ha nem szöksz el. Tudom. Ott voltam. Kolsgradban is, amikor... – Nagyot nyeltem. – Amikor ők...
Alek a kezébe fogta az arcom, bőrkeményedéses ujjai végigsimítottak a bőrömön. Csak néztünk egymásra némán, és tudtam, hogy érti. Emlékeznie kellett az ellenállókra, a családomra. Hisz a barátai voltak. Az új családja.
Vártam, hogy mondjon valamit, ám ő csak nézett engem. Hallgatott, és ez volt a legrosszabb az egészben.
– Nem fog válaszolni – szólalt meg Leonid csendesen. Alek mogorva pillantást vetett rá, aztán elhúzta a száját. A keze az arcomról újra a vállamra csúszott.
Hátranéztem a hercegre, aki eddig érdeklődve, de immár mosoly nélkül figyelt minket.
– Ez a büntetése – mondta, és Alek felé biccentett. – Végignézte Nazorov kivégzését. Apám kapta a trónt helyette. Aztán gondoskodtak róla, hogy soha senkinek ne mesélhessen többé arról, mi történt vele valójában.
Láttam, hogy Mila a szája elé kapja a kezét. Ezek után már ő is gyanította, hogy a herceg és a nagybátyja valóban nem akarnak ártani nekünk.
– A császár tette ezt? – kérdezte elborzadva. – A saját fiával?
Leonid az ablak felé tekintett.
– Nagyapa mindig is előszeretettel fogadta meg Zmerik kapitány tanácsait.
Ökölbe szorult a kezem.
– Mégis ki ez a nő, hogy ekkora hatalma van az udvarban? – bukott ki belőlem.
A herceg Alekre sandított, mintha engedélyt kérne tőle, hogy tovább beszélhet-e. Miután Alek felemelte a kezét és tett néhány furcsa kézmozdulatot, Leonid visszafordult felém.
– Zmerik kapitány a fővárosi őrség vezetője. Hivatalosan. A valóság az, hogy ő segített a nagyapámnak véghez vinni Sirka birodalmának egyik legnagyszabásúbb államcsínyét, azóta pedig a családunk leghűbb bizalmasa lett.
Összevontam a szemöldököm. Mielőtt bármit kérdezhettem volna, Alek intett a hercegnek, hogy folytassa.
– Vesztésre álltunk az északi fronton. Az emberek lázongani kezdtek a magas adók miatt, Sirka pedig a pusztulás szélére került... Így hát megmérgezték nagyapa testvérét, hogy átvegyék az irányítást – vallotta be Leonid. – Sikerült úgy szervezniük, hogy a császár halála a tuuli nagykövetség érkezésére essen. Volt köztük egy metvajka is, így...
– Ezért rákenték a gyilkosságot népünkre – fejeztem be helyette.
A herceg habozott, de végül bólintott egyet.
Hát így kezdődött minden. Az uralkodó nem a mágiánktól rettegett ennyire, nem emiatt akart elpusztítani minket. Egyszerűen csak el akarta hitetni a népével, hogy bosszút áll a testvére hamis gyilkosain és így soha nem derül fény arra, ki végzett az előző császárral valójában.
– Az Irtás tökéletes lehetőség volt arra, hogy nagyapa megszilárdítsa a hatalmát – magyarázta Leonid, majd lehalkította a hangját. – A népetek csak... Eszköz volt hozzá.
– Eszköz – ismételtem keserűen.
Mila és én egymásra néztünk. Csupán egy bűnbak kellett, hogy mindenki rá figyeljen a valós bűnösök helyett. Nem ítélkezhettem – hiszen ugyanezt tettem a Lunnaje éjjelén. Mila szenvedett helyettem.
Beharaptam az ajkam.
– Honnan tudod mindezt? – kérdeztem inkább Leonidra pillantva.
Olyan fiatal volt, teljesen meg is feledkeztem róla, hogy felségnek kellene szólítanom. A herceg viszont nem javított ki, csupán a kérdésemre felelve Alekre mutatott, aki üveges tekintettel nézett maga elé. Emlékekbe feledkezve.
Mi mindent láthatott, amit soha senkinek sem árult el?
A vállamon nyugvó kezére tettem a sajátom.
– Tudtad – súgtam. – Ezért szöktél el, igaz?
Biccentett.
Erős volt a késztetés, hogy megbízzak a hercegben. Ha Alek is megbízott benne, talán őszinték a szándékai és valóban be akarta gyógyítani Sirka rothadó sebeit. Sejtelmem sem volt, hogyan ismerkedtek össze, de úgy tűnt, szoros kapcsolatban állnak és egy csapatot alkotnak. Ki tudja – talán Alek önmagát látta ebben a fiúban.
Leonid észrevehette rajtam, merre terelődtek a gondolataim, mert kihasználta az alkalmat, hogy újra megszólítson, ezúttal lágyabb hangnemben, mint először.
– Mint mondtam, azért jöttünk, hogy segítsünk.
Most már odafigyeltem rá. Komolyan beszélt, nem csak játszadozott velem, és ha valóban segíteni akar... Nos, Sirka leendő császára kétségtelenül egészen értékes szövetséges lenne.
– Hogyan?
– A kormányzó nagyon szívesen látná, ahogy láncra verve kivégzésre ítélnek, de azt hiszem, azzal nem tudna mit kezdeni, ha kiderülne, hogy valójában nem vagy metvajka.
Csend borult a szobára. Értetlenül oldalra billentettem a fejem.
– Hogy érted ezt?
– Zmeriknél van egy gép, ami érzékeli a mágiát – szólt közbe Mila a herceg mellé sétálva. – Tényleg működik?
– Működik, de csak akkor, ha... Van mit érzékelni.
Már nem tudtam követni a gondolatmenetet. Tökéletesen összezavarodott ábrázatom láttán Leonid arcára visszatért a ravasz vigyor.
– Az a szerkezet a banditák barlangjaiból való, de elég kezdetleges. Az Üvegpalota katakombáiban mi egy kicsit... továbbfejlesztettük a technikát – magyarázta nekem büszkén Alekre pillantva. – Sok lehetőség rejlik benne, de eddig még csak azt tudtuk elérni, hogyan blokkolhatjuk a mágiát egy hasonló gépezettel.
Alek elhúzta a köpenyét és belemarkolt az egyik csatokkal zárt bőrtáskájába, ami a vállán lógott. Egy aprócska, dobozkára emlékeztető gépezetet vett elő, aminek a tetejét annyi gomb és drótzsinór fedte, hogy már a puszta látványa is lenyűgözött. A doboz oldalán egy áttetsző tartály sejlett át a zsinórrengeteg alól, benne valamiféle természetellenesen élénk színű folyadékkal.
– Képes rá, hogy eltávolítsa a mágia által okozott energiatöbbletet, amit a banditák szerkezete érzékel – tette hozzá Leonid.
Mila megbabonázva nézte a dobozkát, de az arca sokkal inkább félelmet, mint csodálatot tükrözött.
– Tehát elveszi a csonthölgyek mágiáját? – tette fel a kérdést, ami bennem is motoszkált.
– Nem egészen. Vagyis, talán. Attól függ... – Leonid a homlokát ráncolta. – Egy időre mindenképpen megszűnik a kapcsolat. Azt, hogy egy bizonyos idő elteltével visszatérnek-e a képességek, sajnos nem tudom. Metvajkák nélkül nehéz tesztelni a pontos hatást.
Mila a fejét csóválta.
Óvatosan hozzáérintettem az ujjam a szerkezet fedeléhez.
– Az udvar nem is tud erről?
Leonid vállat vont.
– A tudomány nem tartozik mindenkire. Senkinek sejtelme sem lenne, hogy emiatt tűnt el a mágiád és így Zmerik nem tudná rád bizonyítani, hogy metvajka vagy. Cserébe csupán annyit kérek, hogy segíts a jövőbeli kutatásainkban. Te vagy az egyetlen élő csonthölgy a közelben, aki talán hajlandó lenne együttműködni velünk.
Alek a tenyerembe fektette a dobozkát. A körmömmel végigkövettem az egyik drót vonalát, majd az üvegcséhez nyomtam az ujjbegyem.
Mindig is ezt akartam. Egyszerű lányként élni, beolvadni az acélbőrűek közé, megszabadulni minden kötelességtől, amit Rotta mama a nyakamba akasztott. Hát tessék, itt volt rá a lehetőség.
Most mégsem éreztem azt, hogy ez az, amire vágyom. Azok után, amit az erdőben átéltem, nem voltam képes csak így lemondani a mágiámról. Most már hozzám tartozott, épp úgy, mint az emlékképek, amiket Kesia mutatott nekem.
Viszont, ha megszabadulok tőle... Talán az őrzők mérge is eltűnik belőlem. Jagornak pedig nem marad bizonyítéka ellenem. Mila és én folytathatnánk az eddigi életünket, amit azelőtt éltünk, hogy az ősszellemek belenyúltak volna a sorsunkba.
– Nem éri meg, Kalena – hallottam meg Mila hangját. – Találunk más megoldást.
Felnéztem rá. A vonásai annyira hasonlítottak Kesiára, hogy a gondolataim mélyén már az ő hangját is hallani véltem. A tiéd, Kalena. Az ajándékom.
Még egyszer végignéztem a drótszövevényen, majd visszaadtam Aleknek a dobozt.
– Ez hát a döntésed? – kérdezte Leonid csalódottan.
– Igen. – A nyakamban lógó csontamulettre fontam az ujjaim. – Szükségem van rá. Nem vagyok biztos benne, hogy a mágiám nélkül helyre tudom hozni a tó átkát.
Mila szeme tágra nyílt.
– Átok? – visszhangozta.
Röviden elmeséltem Milának, mi mindenre derítettem fényt, amíg ő idebent raboskodott, de arra nem volt időm, hogy minden apró részletet megosszak vele. A lényegre kellett összpontosítanunk
– Az erdő tehát holtakból táplálkozik, mert ellepi Kesia gyilkos mágiája, amit a halálakor hátrahagyott – foglaltam össze a legfontosabb részt a kacifántos történetem végén.
– Ez okozza az eltűnéseket, amikről a kormányzó beszélt? – vágott közbe Leonid izgatottan.
– Igen. De van rá mód, hogy véget vessünk neki: meg kell szüntetni a kapcsolatot Kesia lelke és az erdő közt.
Milára néztem, Rotta mama szorgalmas tanítványára, aki jóval többet tudott a csonthölgyek mágiájáról, mint én. Ő volt az egyetlen, aki tudhatta, mit kell tennem.
– Vissza akarsz küldeni egy lelket a túlvilágra?
– Igen. Vagyis... Azt hiszem. Reméltem, hogy te talán tudsz segíteni.
Kimondatlan szavak nyomták a szívem. Bocsánatot akartam kérni tőle mindazért, amit tettem vele, de fogalmam sem volt, hogy lehetne mindezt szavakba önteni. A megfelelő pillanat még váratott magára.
Mila lassan az ablakhoz sétált és karba tette a kezét. Leonid teljesen elbűvölve nézte őt, majd mikor észrevette, hogy figyelem, elfordította a fejét.
– Ahhoz, hogy visszaküldd, tudnunk kell, mi tartja őt itt – mondta végül a nővérem.
– A bosszú – vágtam rá, ám rögtön eszembe jutott a gyilkos erdő, ami végzett a banditákkal. Aztán Ruel, aki felajánlotta, hogy az erdőben marad helyettem. – Nem – tettem hozzá gyorsan, miközben igyekeztem végigpörgetni a fejemben mindent, amit Kesia valaha mondott nekem. – Nem, azt már megkapta. Valami más kell neki. Igazság. Helyre akarja hozni a hibáit.
Mila pár pillanatig csendben maradt, aztán lassan, elgondolkodva válaszolt:
– Csak te ismered őt, Kalena. Mi az, ami képes lenne elszakítani őt azoktól a borzalmaktól, amik a mi világunkhoz kötik? Hogyan találhatna nyugalomra? Ez az egyetlen mód, hogy egy kóbor lelket a túlvilágban tartsunk.
Felidéztem magam előtt Kesia arcát. Egész életében a csonthölgyekért és a népünkért harcolt. Meg akarta védeni a szeretteit, de kudarcot vallott.
Ruelen már bosszút állt, hiszen örök fogságra ítélte, aztán pedig elvett tőle engem, amiért...
Levegőért kaptam, felcsillant a szemem. Igen! Ez az.
Elveszítette a családját. Vasilt. Azért büntette Ruelt, mert a halálba juttatta az embert, akit a legjobban szeretett.
Hol máshol lelhetne nyugalomra?
– A sír – mondtam végül. – Oda kell mennünk.
Ha van valaki, aki képes lehet Kesiát a túlvilágon tartani és elszakítani az erdei vérfürdő emlékétől, akkor az Vasil.
Leonid Milára, majd rám pillantott, aztán vissza Milára. Aztán újra rám. Sikerült teljesen összezavarnunk.
– Elnézést, ha megzavarom a beszélgetést, de miféle sír, ha szabad kérdeznem? – szólalt meg tétován.
– Vasil Nazorov sírja – feleltem, miközben a madárkoponyás medált a katonai szövetkaftán alá dugtam és megigazítottam a szőrmesapkám. Nem kerülte el a figyelmem Alek kesernyés pillantása az ismerős név hallatán. – Ideje meglátogatni nagyapát. Vissza kell jutnunk a kápolnába.
– Biztos vagy benne, hogy ez segíteni fog? – Leonid még mindig kissé zavartnak tűnt.
– Nem, de nincs jobb ötletem. Ha egy cseppnyi esély van rá, hogy ezzel sikerülhet megtörni az átkot, muszáj megpróbálnunk.
– A húgom egy csonthölgy, felség – tette hozzá Mila halványan rám mosolyogva. – Olyan erőkkel áll kapcsolatban, amelyeket mi soha nem fogunk megérteni. Ha azt mondja, a sírhoz kell mennünk, akkor a sírhoz fogunk menni.
Megdobbanta a szívem. Meglepően jól esett ez a bizalom. Főképp a nővéremtől.
– Végül is, ez megoldható... – motyogta a herceg. – Már csak az a kérdés, mi legyen addig a kormányzóval.
Mila oldalra billentette a fejét. A mosolya egy árnyalattal kedvesebbé vált.
– Biztos vagyok benne, hogy egy koronahercegnek megvannak az eszközei arra, hogy biztonságban tudja a környék utolsó csonthölgyét. Főleg, ha ez a lány az egyetlen, aki segíthet neki a kutatásaiban. Ön is így véli, felség?
Leonid nagyot nyelt, kerülte a nővérem tekintetét. Helyette inkább felém fordult.
– Sajnos a hatalmamnak is megvannak a korlátai. Zmerik befolyásosabb nálam. Ha elfognak és bebizonyítják, hogy metvajka vagy, a kapitány végez veled, mint az összes többi boszorkánnyal, aki eddig az útjába akadt.
– Akkor csak annyi a dolgom, hogy ne fogjanak el, nemde? – Rámosolyogtam. – Annyira nem lehet nehéz.
Leonid tanácstalanul Alekre pislantott, aki éppen a táskáiban keresgélt valami után. Egy szempillantás múlva egy marék fémgolyót nyújtott át nekem. A herceg a homlokát ráncolva figyelte Alek kézjeleit.
– Azt mondja, vészhelyzet esetére kapod – tolmácsolta nekem. – Az ezüst robban, de nem halálos. Figyelemelterelés. A vörösre reméli, nem lesz szükség.
Alek szája sarka félmosolyra húzódott. Viszonoztam.
– Köszönöm. – Végignéztem a markomban heverő golyókon, aztán a zsebembe süllyesztettem őket. – Szóval? Mehetünk?
Leonid lépett előre elsőként. Koronaherceghez méltón kihúzta magát és kinyitotta az ajtót. Aztán cseppet sem koronaherceghez méltón káromkodott egy sort.
– Felettébb bosszantó, hogy már a saját embereim is ellenem fordulnak – morogta.
– Baj van? – Utánaléptem és átnéztem a válla felett. – Ó.
A folyosó tökéletesen üres volt előttünk. Sehol egy árva őr. Viszont, ha itt nincs senki...
– Mi történt? – kérdezte mögöttünk Mila.
Leonid megköszörülte a torkát.
– Nos... Sajnálattal közlöm, hogy a helyzetünk jelen pillanatban kissé problémássá vált. Úgy látszik, kihallgattak minket.