Megérkezett a vihar.
Ázott fa szaga töltötte be a pajtát. A plafont alkotó deszkák minden szélrohamra recsegni kezdtek, mennydörgéstől morajlott az éjszaka.
Sejtelmem sem volt, hogy kerültem ide. Próbáltam előhívni az emlékeim, de a gondolataim egyetlen kibogozhatatlan csomóvá álltak össze a fejemben. Hirtelen már abban sem voltam biztos, hogy elhagytam-e egyáltalán ezt a helyet, miután berohantam ide a Lunnaje szertartása után. Ez az egy emlék maradt kristálytiszta: a holdünnep éjszakája.
Alig láttam idebent valamit, mégis tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Egy alak állt előttem a sötétben, olyan közel, hogy kinyújtott karral akár meg is érinthettem volna. Átható gyógynövény-és mézillat áradt felőle, így már azelőtt ráeszméltem, kivel állok szemben, mielőtt egy villám fénye megvilágította volna őt.
Rotta mama arca még a szokásosnál is beesettebbnek tűnt. Betegesen áttetsző bőre a csontjaira feszült, fakó tekintete egyenesen rám szegeződött. Csak egy röpke pillanatig tartott, aztán újra sűrű sötétség borult ránk. Nyikorgó léptek közelítettek felém. Mikor nagymama megszólalt, már közvetlenül előttem állt.
– A tiéd, Kalena.
Nyirkos volt a bőre, ahogy a csuklómhoz érintette az ujjait. Egy dobozkát adott a kezembe. Ismerős volt a tapintása, sőt, az egész pillanat hátborzongatóan emlékeztetett egy korábbi percre az életemből. Mintha mindez már megtörtént volna velem, csak...
Nem így.
– Vedd el – noszogatott Rotta mama, majd váratlanul megmarkolta a kezem és egyenként a dobozra hajtogatta az ujjaim. – Most már csak a tiéd.
Felvillámlott odakint, de a beszűrődő fehér fényből ezúttal nem nagymama tekintett vissza rám. Kesia beszélt hozzám azzal a furcsa, sejtelmes mosolyával. Elengedte a kezem, majd egy legyintésére elcsendesedett körülöttem a világ. A villám fénye elhalványult, de nem tűnt el teljesen. Úgy éreztem, mintha belefagytunk volna a pillanatba.
– Mi ez? – préseltem ki magamból.
Nem válaszolt, így ha tudni akartam a választ, kénytelen voltam felnyitni a ládikót. A henkják helyett azt a jól ismert aprócska, madárkoponyából faragott medált találtam a doboz belsejében, ami mindig Kesia nyakában lógott, akárhányszor találkoztam a szellemével.
Egy valódi csontamulett, ami egy lelket tart fogva. Az ő lelkét.
– Az ajándékom – válaszolt a szellemlány, aztán felemelte és a nyakamba akasztotta a bőrcsíkokból font pántot. Hűvös keze végigsimította az arcom, mire tompa, csípős érzés kezdett lüktetni a mellkasomban.
Alig egy szempillantás múlva a testem összerándult a fájdalomtól. Nem számítottam rá. Görnyedten levegő után kaptam, mert az érzés nem múlt el, egyre kegyetlenebbül fojtogatott.
Ismertem ezt a fajta fájdalmat. Az őrzők mérge ugyanezt művelte velem, akárhányszor használni mertem a mágiám.
Kiáltani akartam, de a torkomban akadt a levegő.
– Menjünk haza – súgta Kesia lágyan.
Ez volt az utolsó, amit a fájdalomhullámokon át meghallottam. Nem bírtam tovább. Arra számítottam, hogy perceken belül elveszítem az eszméletem és elsötétül előttem a világ, ahogyan eddig tapasztaltam, ehelyett azonban épp az ellenkezője történt.
Világos lett.

A tó partján tértem magamhoz.
A lábam bokáig belelógott a vízbe, a szoknyám pedig szétterült körülöttem az iszapban, telegabalyodva mindenféle hínárral és egyéb vízi gazzal. Itt feküdhettem egy ideje, mert félig már megszáradtam – a ruhám és a hajam viszont nedves maradt, ennyi pedig elég is volt hozzá, hogy a legapróbb hűvös szellőtől is tetőtől talpig kirázzon a hideg.
Eső ígéretétől volt sűrű a levegő, a szél azonban szokatlanul mélyen hallgatott.
Összeszorítottam a fogam és az oldalamhoz nyomott kézzel felültem, amennyire bírtam. A víz nem tett jót a sebemnek. A tagjaimat a hűvöstől és a hosszú mozdulatlanságtól alig éreztem, ám a szétcsúszott kötésem alatt húzódó vágás pontosan ugyanolyan égőn lüktetett, mint a mérgezett mágia az ereimben. Az utóbbi már nem volt olyan elviselhetetlen érzés, mint az ébredésem előtt, de a fájdalom utórezgései megmaradtak. A bőröm alatt motoszkáló, zavarodott mágiám azt üzente, hogy valami történt velem, amíg nem voltam ébren, és ez a valami nem biztos, hogy sok jót tartogat számomra.
A kezem a nyakamban lógó koponyára tévedt. Megfordult a fejemben, hogy leveszem, hátha attól jobban érzem majd magam, de eszembe jutott, hogy mostantól ez az, ami a valóságban tart. Kesia lelke miatt kaptam vissza az életem, egyedül emiatt nem maradtam a tó foglya.
Végtére is, betartotta az ígéretét – de milyen áron?
Nagyot nyeltem, mikor a földön megpillantottam magam mellett Ruel tőrét. Kissé csúszkálva feltápászkodtam és a sárba süllyedt markolatért nyúltam.
Hosszú percekig csak álltam és várakoztam, mint valami eltévelyedett, kóbor vízi szellem. A tavat és a parton túl lévő fákat kémleltem, hátha megpillantom őt valahol. Ruel nem tűnhetett el csak így, nem adott volna fel mindent ilyen könnyen azért, hogy én szabaddá váljak.
Titkon reméltem, hogy mindvégig tartogatott valamiféle tervet, akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy a természet és a mágia szabályait még ő sem játszhatta ki.
Bosszantott, milyen hamar meghozta a döntést, milyen hamar eldobta mindazt, amiért ezidáig küzdött. A szabadságát, amiért hosszú évekig várakozott idebent magányosan, elfeledve.
Persze, tudtam, hogy felesleges rá várnom. Már itt sem kellett volna lennem, más feladat várt rám: minél hamarabb haza kellett térnem Vormába, hogy szembenézzek azzal, mi történt, amíg távol voltam.
Mégsem bírtam rávenni magam, hogy megmoccanjak. Még nem. Nem volt bátorságom szembesülni vele, micsoda pusztítást okoztam. Hisz ötletem sem volt, mennyi idő telhetett el, mióta visszatértem az utolsó emlékképből! Talán napokig eszméletlen voltam a sebem miatt, rég kifutottam az időből. Ennyi idő alatt a császár csapata már bőven elérhette Vormát.
Mila mostanra talán már...
Nem. Nem álltam készen még több veszteségre.
Ahogy tüzetesebben átvizsgáltam a partot, felismertem, hol vagyok. Itt kezdődött az egész. Ezen a helyen sétáltam majdnem bele önként a vízbe, és itt találkoztam először azzal a furcsa, sötét ruhás idegennel, aki úgy szándékozott megmenteni a tó vonzerejétől, hogy nemes egyszerűséggel számszeríjat szegezett rám.
Halvány mosoly ült ki az arcomra, noha semmi okom nem volt mosolyogni. Egyáltalán nem éreztem magam boldognak, sőt, legszívesebben utat engedtem volna a könnyeimnek, de túl üres lettem hozzá. Legbelül még nem fogadtam el, hogy megint egyedül maradtam.
Furcsa mód már nem is a saját magányom zavart a legjobban, ahogyan eddig. Hanem a hiány. A tudat, hogy Ruel nincs itt, és már nem is lesz többet, hisz hagytam meghalni odalent.
Azt hittem, félni fogok nélküle, most mégsem árasztott el az a jól megszokott kétségbeesés, ami folyton a hatalmába kerített, ha magamra hagytak. Egyszerűen csak forgattam a kezemben a kést és hagytam, hadd bugyogjon bennem a régóta elfojtott harag és keserű bosszúvágy. Hadd váltsa fel a veszteség emlékét.
Nem is igazán tudtam, kire vagy mire haragszom elsősorban. Mindössze annyiban voltam biztos, hogy elegem lett azokból a játszmákból, ahol mindig csak én veszítek. Ahol megtettem mindent, ami tőlem tellett, hogy helyrehozzam a múlt hibáit, mégis egyedül, csurom vizesen, összetört szívvel végeztem.
Az eszem azt bizonygatta, hogy helyesen cselekedtem a tó mélyén, hiszen végre megtörhetem Kesia átkát. A szívem azonban tudta jól, hogy már rég letértem az útról, amin eredetileg elindultam. Akik igazán fontosak voltak számomra, azokat elveszítettem.
Minden kétségem ellenére elindultam a fák közé, mert valami felbolydult bennem.
A furcsa álom még mindig ott motoszkált a fejemben. Rotta mama azt mondta azon az éjjelen, hogy a mágia áldozat és hatalom. Elég áldozat vett körbe – most már a hatalomra volt szükségem.
Nem vehetném át végre én az irányítást ahelyett, hogy a külvilág rongybabaként rángat egyik gödörből a másikba?
Víztől tocsogó, szétázott csizmával, a bőrömre tapadt hínárdarabokkal és vérző mellkassal sántikáltam a fák közt, vissza a faluba. Elindultam, mert ezen a ponton már eszemben sem volt visszafordulni. Mentem tovább, egyik lépést tettem a másik után, mert ennyi vereség után egyszer végre nyerni akartam. Látni az arcukat, amikor visszatérek. Értelmet adni mindennek, amit az erdőben tettünk, hogy ne legyen hiába ez a sok áldozat.
Rotta mama, a szüleim, Mila, Ruel...
Értük tettem. Miattuk nem adtam még fel, ezért nem fulladtam még bele a bűntudatba.
Tudtam, hogy egyedül én hozhatom helyre − egyedül én vethetek véget ennek a sötét, őrült játszmának. Vorma csonthölgyeként meg kellett mentenem az otthonom, ha már másra nem voltam képes.
Elhatároztam, hogy most én fogok nyerni.
Bármibe kerüljön is.

Egész úton a markomban szorongattam Ruel tőrét.
Ez jelentette számomra a kapaszkodót a holtak erdején túl lévő világba. Bizonyította, hogy minden, amit átéltem, valóban megtörtént, és nem csupán egy elmezavarodott lány képzelgései. A tőrrel kevésbé éreztem magam egyedül.
Még arra sem vettem a fáradságot, hogy lehámozzam magamról a rám tapadt vízi növényeket. Úgy nézhettem ki, mint valami mocsári szörnyeteg a falu öregeinek meséiből, ami épp most mászott elő a víz alól. Hát tessék, azzá váltam, akit az acélbőrűek mindig is látni véltek a csonthölgyekben: olyan lettem, akár egy igazi metvajka; egy gonosz, ártó szellemekkel szövetkező boszorkány.
Ezúttal nem aggasztott, minek fognak kikiáltani, amikor majd hazatérek. Ha végezni mertek Milával, készen fogok állni rá, hogy az összes trükköt bevessem, amit Jattától tanultam, amíg az őrületbe nem kergetem őket.
Életemben először nem vágytam rá, hogy beilleszkedjek közéjük.
Azt akartam, hogy lássák, ki vagyok valójában.
Meg kellett volna rémülnöm önmagamtól, mégsem éreztem semmit. Hasonló állapot lehetett ez, mint a holdünnep éjszakáján, amikor annyira elragadtak az érzelmeim, hogy végre szabadjára engedtem a lelkemben tomboló vihart. Itt és most egyedül a pillanatnyi jeges harag számított.
Úgy elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, milyen közel kerültem az erdő széléhez. Még csak gondolkodnom sem kellett, merre megyek, az ösztöneim hazavezettek.
Akkor döbbentem rá, hol vagyok, amikor füttyentések ütötték meg a fülem. Az első egészen messziről jött. A második már veszélyesen közel volt hozzám.
Lehajoltam és egy fának dőltem, mintha ezzel beleolvadhatnék a természetbe. Sajnos láthatatlanná még a mágiám sem tudott változtatni, így kénytelen voltam olyan mozdulatlan és néma maradni, amennyire csak bírtam.
A füttyögés elhallgatott. Helyette fű zörgésére lettem figyelmes. Mögöttem.
Körbepillantottam, majd egy ismerős alakra bukkantam a bozótos mögött. Kopasz fej, vörös kendő. Összetéveszthetetlen.
Mégis mit keresett itt az Árnyékszemű?
Mielőtt végiggondolhattam volna a lehetséges magyarázatokat, a szemem elé táruló látvány elterelte a figyelmem. Császári egyenruha színei sejlettek át a leveleken. Jagor nem volt egyedül. Két katona is kísérte, az egyikük az Árnyékszemű embereinek hagyományos öltözetét viselte, a másikukon azonban...
Fehér ruha, ezüst hímzés, csillogó páncéllemezek. Fővárosi katona, méghozzá nem is akárki. A Vasillal való utazásom során egyedül egyetlen emberen láttam pontosan ugyanilyen egyenruhát − Zmerik kapitányon.
Eddig a szent pillanatig meg sem fordult a fejemben, hogy még mindig életben lehet. Ha Vasil korában fiatal volt, a kapitány most nagyjából Rotta mama korában járhatott, azaz egyáltalán nem lehetetlen elképzelés, hogy az uralkodó bizalmasaként ő kísérte a fővárosi küldöttséget.
Visszafojtott lélegzettel kapaszkodtam a fakéregbe és egy leheletnyit kihajoltam, hátha megpillantom az ezüspáncélos katona arcát. Kolsgradban beleégtek a vonásai az emlékezetembe, ha csak egy pillantást vethetnék rá, rögtön megbizonyosodhatnék róla, valós-e a feltételezésem.
Az Árnyékszemű kilépett a bokrok takarásából. Utánamozdultam, hogy szemmel tartsam, hová készül, de ekkor hirtelen egy kéz tapadt a számra.
Hátrarántott, olyan erővel, hogy a szívem rögtön a torkomba ugrott. Megemeltem a tőrt, hogy védekezzek, ahogyan Ruel tanított, de a támadóm sokkal gyorsabb volt nálam. Lefogta a kezem, kicsavarta a csuklóm. Szorosan tartott, nehogy megharapjam, és mivel a zsebemben lapuló henkjákat sem értem el, kezdtem kifogyni az ötletekből. Miután beláttam, hogy egyelőre esélytelen a szabadulásom és abbahagytam a ficánkolást, a kéz fogása lazult. Nem eresztett el, viszont meglepően... Óvatosan érintett.
– Nyugalom, nem bántalak – szólalt meg alig hallhatóan.
Egyszerre minden értelmes gondolat kirepült a fejemből.
– Most elengedlek, Kalena. Ne sikíts, jó?
Engedelmeskedtem. Vagy talán inkább csak túlságosan ledermesztett a döbbenet ahhoz, hogy bármi mást csináljak.
Dimitrij a tétova bólintásomra elvette a kezét az arcom elől és visszahúzott a törzs takarásába. Lassan megfordultam, hogy szembenézzek vele. A régi, reménytelenül szerelmes énem a szívem mélyén rejtőzve elszégyellte magát, amiért éppen ő lát először ilyen borzalmas állapotban.
Ám ahogy magamba szívtam a vonásai látványát, az érzés helyét átvette a boldog megkönnyebbülés. Dimitrij élt és rám talált.
Az arca ugyanolyan vonzó maradt, mint amilyenre emlékeztem. Karikás szemei arról árulkodtak, hogy sok álmatlan éjszakán lehetett túl. Haja még a szokásosnál is kócosabb volt, ezzel ellentétben viszont a ruhái makulátlannak tetszettek. Csak ünnepnapokon láttam ebben a díszes tengerészkék kaftánban, de olyankor is csupán az apja kedvéért vette fel.
Őszinte aggodalom és öröm keveréke tükröződött a szeméből, mosoly bujkált a szája szegletében. Minél tovább néztem őt, annál jobban kitisztultak az eddigi sötét gondolataim.
Ha Dimitrij képes mosolyogni, talán még nincs minden veszve.
Lehet, hogy még nem késtem el? Mila mégis életben van?
Nem mertem feltenni a fejemben cikázó kérdéseket, nehogy elillanjon ez a kevéske remény, ami felcsillant előttem.
– Mit keresel itt? – kérdeztem inkább.
Dimitrij az apja irányába tekintett, majd mély levegőt vett.
– Téged. Úgy, ahogy mindenki más.
Tágra nyílt a szemem.
– Engem?
Ahogy kimondtam a kérdést, megértettem, miért kellek nekik.
Jagornak be kell bizonyítania, hogy Mila csonthölgy. Én vagyok az egyetlen élő családtagja, akivel megfenyegetheti, még akkor is, ha a nővérem valószínűleg tiszta szívéből gyűlöl azok után, amit a Lunnajén tettem vele. De az Árnyékszemű nem tudott az igazságról – neki mindketten csak feláldozható bábuk voltunk. Dimitrij nyilván az ő szolgálatait teljesítette, hogy bizonyítsa a császár küldöttei előtt, milyen jó örököse lenne az apjának. A keresőcsapatokkal tartott, most pedig elkapott.
A kezére siklott a tekintetem. Még mindig mereven tartott, az erdőt pásztázta.
Lassan hervadozni kezdett a szívemben nyíló öröm.
Mi van, ha Dimitrij mindvégig áruló volt és csak a bizalmamba akart férkőzni? Talán a kezdetektől fogva az apjának segédkezett, hogy leleplezzék a családom, aztán végezzenek Sirka egyik utolsó megmaradt csonthölgyével.
– Át fogsz adni nekik, igaz? – suttogtam magam elé.
Dimitrij megdermedt a szavaim hallatán.
– Átadni? – reccsent rám visszafojtott hangon. – Tényleg azt hiszed, hogy ezért vagyok itt?
Nem feleltem. Nehéz volt bárkiben feltétel nélkül megbízni azok után, amin keresztülmentem.
Lassan elkomorodott az arca.
– Tehát ezért szöktél el a templomból. – Kesernyéssé vált a mosolya. – Azt hitted, elárullak.
Lehajtottam a fejem. Elszégyelltem magam a korábbi gondolataimért. Valami tényleg nem volt rendben velem, ha már az egyetlen megmaradt barátomra is azonnal gyanakodni kezdek...
– Ígérem, hogy mindent megmagyarázok, de ez most nem a megfelelő hely és idő hozzá. Előbb biztonságba viszlek – tette hozzá Dimitrij lágyabb hangon, aztán karon ragadott. – Gyere! Most kell mennünk, amíg még tiszta a terep.
Futni kezdett, engem pedig húzott magával, hiába érezte, hogy csak lelassítom őt. Muszáj volt felvennem a tempót, ha nem akartam orra bukni. Sajgott a vágás, a kötésem felét már rég elhagytam az erdőben.
– Várj – lihegtem. – Nem megy.
– Mindjárt ott vagyunk.
Az oldalamra nyomtam a kezem. Csurom vér lett a tenyerem.
Dimitrij nyomban megtorpant, amint felfigyelt rá, milyen állapotban vagyok.
– Azt hiszem, itt lassíthatunk – motyogta a sebemre tapadt tekintettel. Mintha sápadtabbá vált volna az arca. – A híd környékén már nincs senki. Apám és a kapitány elég messze járnak, a csapatok másik fele pedig a hegyek felé indult. A patakon túl biztonságban leszünk.
Szóra nyitotta a száját, mintha mondani akart volna még valamit, de végül meggondolta magát és inkább kézen fogott.
Jó érzés volt a gesztus, mégis elmaradt az a megszokott bizsergés és idegesség, ami az érintésére régebben mindig a hatalmába kerített. Most már tudtam, hogy bármennyire is jó barátok vagyunk, a szíve a nővéremé.
Talán azért nem fájt annyira tudomásul venni az igazságot, mert már az én szívem is máshoz tartozott.
Szerencsére eljutottunk a fakápolnáig úgy, hogy nem akadt társaságunk útközben. Mikor az alacsony ajtóhoz értünk, Dimitrij annyira el volt foglalva azzal, követ-e minket valaki, hogy miközben magunk mögé pillantgatott, kis híján lefejelte az ajtókeretet.
A bent uralkodó békés csend és nyugalom mámorító volt a külvilág veszélyeihez képest. Kifújtam magam és leroskadtam az egyik padocskára. Sajnáltam, hogy összevéreztem a lakkozott faülőkét, de muszáj volt leülnöm, mert a testem egyre jobban tiltakozott minden hirtelen mozdulat ellen.
Pár percig csak a szuszogásom hangja töltötte meg a kis termet. A vérem fémes szaga fokozatosan kezdte elnyomni az oltárra hordott mezei virágok és a falécekbe szívódott tömjénfüst illatát.
Dimitrij a falnak támaszkodva, türelmesen várakozott rám.
– Ne haragudj, hogy magadra hagytalak – kezdtem halkan, rekedtesen. – Nem azért mentem el, mert árulónak hittelek. Egyszerűen csak... Képtelen voltam tétlenül várni, miközben tudtam, hogy én okoztam mindent.
Visszhangzottak a szavaim, felkavarták a kápolna idilli némaságát. Jó érzés volt őszintének lenni vele és tisztázni a helyzetet. Valóban megbántam, hogy szó nélkül elmentem, miközben ő mindent kockára tett, hogy védelmezzen – pedig meg sem érdemeltem a segítségét.
Már csak azt reméltem, hogy elhiszi, amit mondok. Egy percig sem hibáztattam volna érte, ha nem. Mindig is a hazugságaim tartottak össze. Ezt sosem bántam, most viszont, ahogy éreztem a csalódottságot az egyetlen megmaradt ember felől, aki minden hibám ellenére hajlandó volt törődni velem, ráébredtem, mennyire ostobán viselkedtem.
Dimitrij hosszasan méregetett. Eleinte csak hallgatott, minden bizonnyal a szavaimon töprengett, aztán közelebb lépett hozzám.
– Az erdőben voltál, igaz?
Bólintottam. Letérdelt elém és óvatosan a vérfoltos blúzomhoz érintette a kezét.
– Ki tette ezt veled?
Az ölemben heverő tőrre sandítottam. Nem szerettem volna hazudni neki, de a szívem azt súgta, hogy jobban teszem, ha egyes részleteket megtartok magamnak. Ruel megérdemelt annyit, hogy nálam biztonságban maradjanak a titkai.
Úgy döntöttem, elárulok neki mindent, amit kiderítettem az eltűnésekről, de ahhoz még nem éreztem elég erősnek magam, hogy Ruelt is megemlítsem.
– Az az erdő halottakkal van tele – szólaltam meg lassan, a megfelelő szavakat válogatva. – Van ott egy tó, tele csontokkal. Minden eltűnttel végzett, mert az erdő a lelkükből táplálkozik. Így marad életben.
Dimitrij eddig a sebemet vizsgálgatta és a kötésből megmaradt darabokat rendezgette úgy, hogy nagyjából visszatartsák a vérzést, de most megdermedt a keze a mozdulat közben.
– Halottak? – suttogta. – Mindenki...?
– Nidákká váltak – folytattam. – Kóbor szellemekké. A lelkük a tóban raboskodik, ezért nem tudnak átjutni a túlvilágra. Ez az átok része, amit a valódi nagymamám, Rotta mama nővére hagyott hátra maga után. Egykor elképesztően erős csonthölgy volt, de embereket ölt a képességeivel, és ezzel megszegte a mágia szabályait. A tó átkával fizetett érte. Végig rám várt odabent, hogy kiszabadítsam a lelkeket és így véget vethessünk az eltűnéseknek.
Meséltem neki a föld alatt rejtőző templomról, a mágikus emlékképekről, amelyek a családom múltját idézték, aztán Kesiáról, az ellenállók vezéréről, a valódi nagymamámról. Annyit árultam el, amennyiből már össze tudta kötni az eseményeket és megérthette, mi történt velem a holtak erdejében. Ügyeltem rá, hogy Ruelt ne említsem meg, de ahogy felidéztem az emlékeim, akaratlanul is folyton őt láttam magam előtt.
Dimitrij eddig nem nézett a szemembe, a történetem végén azonban felemelte a fejét. Úgy nézett rám, mint amikor először megpillantott anya ruháiban a kunyhónkban, a szökésem előtt. Mintha egy teljesen új ember lennék. Ezúttal viszont nem mosolygott.
Elbizonytalanodtam.
– Mi a baj?
– Furcsa, hogy épp téged hallak ilyenekről beszélni – vallotta be. – Téged, aki soha nem hitt a tuuli szokásokban és folyton csak gúnyolódott a metvajkákról.
– Mert most már tudom, hogy nem mese – jelentettem ki sietve. – Ez a valóság. Olyannyira igazi, hogy emberek halnak meg miatta, a szellemeik kószálnak a fák közt. Rengetegen! A saját szememmel láttam, Dimitrij. Beszéltem Rotta mama nővérével, halottakkal találkoztam és átéltem mindent, ami itt történt, mielőtt a sötétség bekebelezte az erdőt. Tudom, mi vezetett idáig. Hinned kell nekem. Ha már te sem hiszel...
Elnémultam, mert ekkor a vállamra tette a kezét.
– Hiszek neked.
Egy pillanatig nem tudtam, mit feleljek erre.
– Komolyan? – nyögtem ki végül.
– Teljesen komolyan. Láttam, mire vagy képes a mágiáddal ahhoz képest, hogy mikor először használtad, fogalmad sem volt róla, mit csinálsz. Egy gyakorlott csonthölgy átka logikus magyarázat lenne az eltűnésekre. – Elhallgatott, majd halkan felsóhajtott. – És így már az sem meglepő, miért utálja apám ennyire a családod. Az az erdő elvette tőle anyát, most pedig a bátyámat is. Végig sejtette, hogy a metvajkák műve lehet, de én reméltem, hogy nincs igaza.
Jagor feleségének említésére emlékek kavarodtak fel bennem.
Dimitrij akkoriban, mikor az édesanyja eltűnt, minden este kijárt velem és Milával a patakpartra. Teljes meggyőződéssel állította, hogy az anyja hamarosan haza fog térni, és ő akart lenni az első, aki üdvözli őt. A napok teltek, de az asszonynak nyoma sem volt. Dimitrij estéről estére csalódottabbá vált.
Mila és én eleinte igyekeztünk vigasztalni és felvidítani őt, de miután láttuk, hogy egyre jobban magába zárkózik, inkább a figyelmét próbáltuk elterelni mindenféle szedett-vedett mesével, ami éppen az eszünkbe jutott. Egyszer aztán Rotta mama felvilágosított minket arról, mi történhetett Jagor feleségével, ez pedig egy időre el is rettentett minket attól, hogy az erdő közelébe merészkedjünk.
A remény kifogyóban volt, Dimitrij mégis hajthatatlan maradt és minden áldott nap kijárt a patakpartra, mi pedig elkísértük, hisz nem akartuk magára hagyni. Apró gyerekek voltunk még, nem is tudtuk igazán, mit jelent örökre elveszíteni valakit.
Később már azért szöktünk ki a mezőre, mert az Árnyékszemű dühkitörései és kiszámíthatatlan viselkedése miatt Dimitrij nem akart hazamenni. Sokkal csendesebbé vált, mint ahogyan általában viselkedett, néha-néha viszont előtört belőle, mi nyomja a szívét. Elmesélte, mennyire megváltozott az apja az anyja nélkül, Mila és én pedig meghallgattuk, gyakorlatilag a második családjává váltunk. Ebben az időben szinte minden este együtt ücsörögtünk a fűben, hallgattuk a tücskök ciripelését és egymást ölelve aludtunk el, szép lassan elfeledkezve a körülöttünk lévő világ gondjairól.
Akkor persze még nem tudtam, hogy valóban a családom felelős minden eltűnt vormaiért, minden magányossá vált szeretőért és minden egyes szétszakított, gyászoló családért.
Talán a felesége eltűnése lehetett az a pont, amikor Jagor eldöntötte, hogy a csonthölgyek nem olyan ártatlan kis csalók, mint ahogyan fiatalkorában hitte, a mágia pedig nem ostoba rémmese, amit a császár pusztán azért talált ki, hogy kiirthassa a népünket. Mikor az átok a fiával is végzett, nem csoda, hogy sokkal erőszakosabbá vált a tuuliakkal szemben.
Így, hogy összeálltak előttem Jagor múltjának darabjai, sokkal egyszerűbb volt megérteni, miért gyűlölte a családomat ennyire.
Nem véletlen, hogy éppen Lev eltűnése után támadt ránk a Lunnaje éjjelén.
– Neked is gyűlölnöd kellene – mondtam csendesen.
Dimitrij összevonta a szemöldökét.
– Ez meg honnan jutott eszedbe?
– A családom tönkretette a tiédet. Apádnak végig igaza volt.
Összehúztam magam, mert hirtelen eszembe jutott minden korábban jelentéktelennek tűnő pillanat, amikor gyerekkorunkban láttam Dimitrij szenvedését. A színlelt, erőltetett mosolyok, a folytonos megfelelni vágyás az apjának, az a sok-sok idő, amit inkább velünk töltött, nem pedig otthon. Tudni, hogy az egész a családom műve volt – még, ha eredetileg jó cél érdekében kezdődött is –, súlyos teherként nehezedett a vállamra.
– Nem gyűlöllek, és soha nem is tudnálak – rántott ki a gondolataimból Dimitrij hangja. – Verd ki ezt az ostobaságot a fejedből!
– Nem lehet mindent megbocsátani.
Beharaptam az ajkam. Mindketten tudtuk, hogy Milára értettem a szavaim.
Dimitrij arca még az eddiginél is komolyabbá vált. Furcsa elszántság suhant át a vonásain, miközben felült mellém a padra és a karomnál fogva maga felé fordított.
Máris megbántam, hogy felhoztam a témát.
– Na, ide figyelj – morrant fel. – Akármilyen őrültséget művelsz is és akármennyire haragszom rád utána, én mindig melletted leszek, érted? Ahogy te is annyiszor megtetted már. Hisz olyan vagy nekem, mint a kishúgom, Kalena! Szerintem több időt töltöttem veled, mint a saját bátyámmal.
Lesütöttem a tekintetem. Nem mertem elmosolyodni, de legbelül melegség öntötte el a szívem.
– Az átok pedig nem a te hibád. Meg sem fordult a fejemben téged okolni érte – folytatta. Ezt korábban már én is tisztáztam magamban, mégis jólesett tőle hallani. – A lényeg az, hogy most megoldást találtál rá, és több emberrel már nem fog végezni az a hely.
– Ami azt illeti, nem vagyok biztos abban, hogy megszűnt az átok – vallottam be halkan. – Nálam van Kesia lelke, viszont ameddig a mágiája kapcsolatban áll az erdővel, nem lesz semmi változás. Azt mondta, visszajuttat ide, hogy helyrehozzam a történteket, de azt nem árulta el, pontosan mit kell tennem.
Az ujjaim közé fogtam Kesia csontmedálját. Dimitrij tekintete követte a mozdulatot.
– A nagymamád nem tanított valamit átkok megtöréséről? – kérdezte, aztán zavartan hozzátette: – Úgy értem, az, akit a nagymamádnak hittél. Dorotta sokat tudhatott ilyenekről, ha mindenkivel elhitette, hogy metvajka, úgy, hogy valójában nem volt az.
– Mila ülte végig az óráit, nem én – vágtam rá.
– Tehát szükségünk van Milára ahhoz, hogy kitaláljuk, mihez kezdjünk ezzel az ajándék lélekkel?
A fülem mögé akartam igazítani egy hajtincset, de a kezem beleakadt egy hínárdarabba. Fintorogva kibogoztam a hajamból, miközben Dimitrijre sandítottam.
– Igen, de...
– Remek! Pont a legjobbkor érkeztél – vágott a szavamba. Egyáltalán nem értettem, miért derült fel az arca ilyen hirtelen. – Úgy látszik, egybeesnek a terveink. Ketten együtt jóval könnyebb lesz kiszabadítani a nővéred.
Bambán néztem rá. Nem tudtam eldönteni, jól hallottam-e, amit az imént mondott.
Sejtelmes mosolyra húzódott az ajka.
– Ideje lenne elmesélnem, mivel töltöttem az időm, ameddig te az erdőben bolyongtál, igaz?
– Az nem ártana.
Hátradőlt a padon és kényelmesen a támlára támasztotta a karját.
– Túl nagy volt a sürgölődés, ameddig a császári küldöttség meg nem érkezett, úgyhogy addig muszáj volt eljátszanom, hogy apám engedelmes kicsi fia vagyok. Nem tudtam cselekedni, de azt a katonáktól kiderítettem, hogy a padlásszinten tartják fogva. Apám megtiltotta, hogy hozzáérjenek a császáriak fogadása előtt, ezért úgy terveztem, hogy az érkezésük napján szabadítom ki, amikor mindenki a vendégek üdvözlésével van elfoglalva.
– Mikor érkeztek? – kotyogtam közbe.
– Két napja, alkonyatkor. A tervem viszont tropára ment, mert nem számítottam arra, hogy díszvendégeink is lesznek: maga a koronaherceg és a néma nagybátyja is eljöttek, így a kapitány megduplázta a kísérők számát. Annyi egyenruhás nyüzsgött a házunkban, hogy szinte biztosan áruláson kaptak volna, ha Mila közelébe megyek.
– Minek jöttek ennyien? – mormoltam magam elé. Ráadásul maga a koronaherceg? Egy olyan jelentéktelen kis faluban, mint Vorma? A falusiak évtizedekig fognak erről mesélni, még az unokáik is ezt fogják hallgatni...
Dimitrij vállat vont.
– Talán csak kíváncsiak voltak, milyen egy igazi metvajka. Mindenesetre elég hamar elvesztették az érdeklődésüket, miután megtudták, hogy Mila nem boszorkány.
Tágra nyílt a szemem.
– Mi? Hogyan?
– Éjjel akartam megszöktetni, mielőtt még kihallgatják, de mivel jóban voltam az egyik fővárosi lövésszel, elárulta, hogy Zmerik kapitány hozott magával egy szerkezetet, ami leleplezi a metvajkákat.
Szóval tényleg Zmerik kísérte a herceget. Azt is gyanítottam, honnan szerezhette a császári udvar ezt a különös gépezetet – az emlékképek után minden szépen összeillett. Ha Aidar Kesia bosszúja előtt visszatért Kolsgradba, könnyen lehet, hogy megemlítette Nina csodálatos találmányát...
Hitetlenkedve csóváltam a fejem. Soha az életben nem hittem volna, hogy egyszer az a vörös hajú szörnyeteg fogja megmenteni a nővérem életét.
– Gondoltam, ha hagyom, hogy leteszteljék Milát, és kiderítsék, mennyire felesleges volt elhinniük apám vádait, magától megoldódik a helyzet, vagy legalább nyerek egy kis időt.
– Jagor erre biztosan rávágta, hogy én vagyok az igazi metvajka és átvertem őket, nemde? – morogtam.
– Leonid herceg előtt nem is mert volna mást mondani – legyintett Dimitrij. – Így hát Mila ott maradt a padláson, míg te az új célpontjukká váltál.
Máris sokkal érthetőbb volt, miért láttam annyi katonát az erdő szélén.
– Te pedig úgy vélted, kihasználod, hogy mindenki engem keres, és addig kiviszed Milát.
– Pontosan. Azt terveztem, hogy elindulok velük együtt, aztán visszafordulok a házunkhoz, de arra nem gondoltam, hogy beléd fogok botlani odakint.
– Mennyi ideje tart a keresés?
Egyszer már átéltem, milyen érzés kifutni az időből, nem akartam újra elkövetni ugyanazt a hibát. Dimitrij valószínűleg azért ücsörgött itt velem, mert aggódott a sebem miatt és nem akart sürgetni, de nem vesztegethettünk itt még több időt, ha Mila élete még mindig veszélyben forgott. Ugyan most már nem ő volt a kiszemeltjük, még mindig ki volt szolgáltatva Jagor vagy a császár katonáinak.
– Nem sokkal ebéd után indultunk, nagyjából egy órája lehetnek kint – felelte Dimitrij.
– És hányan maradtak hátra?
Elhúzta a száját.
– Jobb a helyzet, mint volt, de őfelsége úgy elfáradt az úton, hogy nem volt hajlandó kilépni a szobájából. Az emberei egy része nem vesz részt a vadászaton, szóval még így sem lesz egyszerű eljutni Milához.
A térdemre könyököltem és a kezembe hajtottam az állam.
– Akkor vágsz ilyen arcot, amikor nagyon töröd a fejed valamin – jegyezte meg Dimitrij a vállamba bökve. – Ne aggódj, azt már kitaláltam, hogyan jutok be. Neked csak el kellene terelned a figyelmüket, hogy ne rám figyeljenek. Meg tudod ezt csinálni a mágiáddal?
Mióta Kesia odaadta a medált, még nem próbáltam használni az erőm. Az ébredésemkor érzett fájdalom már nagyjából elmúlt, de sejtettem, hogy ha újra hozzá akarnék férni a mágiámhoz, ugyanúgy járnék, ahogy korábban. Már így is épp eléggé ellepte a testem a méreg. Csak a legvégső esetben akartam az erőmhöz nyúlni.
Helyette eszembe jutott egy egészen új ötlet.
Lassan elmosolyodtam és oldalra billentettem a fejem.
– Mi lenne, ha kihasználnánk, hogy ennyi új katona jött Vormába?
Dimitrij a homlokát ráncolta.
– Arra gondolsz, hogy öltözzek be katonának...?
– Arra gondolok, hogy én fogok beöltözni katonának.
Egyszer már eljátszottam egy északi kémet. Császári katonaként sem lehetett sokkal nehezebb megismételni. Sirkában nem volt ritka, hogy nők is beálltak a seregbe, még csak nem is keltenék nagy feltűnést.
Dimitrij mégsem látszott elragadtatva az ötletemtől.
– Túl veszélyes. Téged keres a fél falu, erre képes lennél besétálni apám házába csak úgy, remélve, hogy szerencséd lesz és megúszod élve?
– Igen. Nagyjából.
Ha tudná, hányszor tettem már meg hasonlót.
– Gondolkozz egy kicsit! – folytattam, mielőtt még beleköthetett volna a tervembe. – Az Árnyékszemű az apád, az első percben felismernének, aztán lőttek az egész szöktetésnek. Ráadásul azt mondtad, a herceggel maradt katonák nagy része kolsgradi. Veled már valószínűleg találkoztak, de arról fogalmuk sincs, én hogy nézek ki. Szerinted számítanak arra, hogy katonának öltözve egyszerűen csak besétálok közéjük?
Dimitrij egy pillanatig csak szótlanul pislogott.
– Ugye, hogy ennek a tervnek mennyivel több értelme van? – kérdeztem.
– Mi lenne az én szerepem?
Büszkén elmosolyodtam.
– Tehát beleegyezel.
– Tegyük fel, hogy igen – emelte fel a kezét, hogy csillapítsa a lelkesedésem. – Mit csinálok én?
– Bejuttatsz, szerzel nekem egy egyenruhát, aztán elmondod, merre van Mila. A többit elintézem.
Meglepetésemre nem tiltakozott tovább, egyszerűen csak bólintott egyet.
– Ez megoldható.
Felkeltem a padról, mire rögtön össze is görnyedtem. Meg is feledkeztem róla, hogy egy seb szeli ketté az oldalam. Kár, már épp kezdtem lendületbe jönni.
– Biztos, hogy nem akarsz inkább a háttérben maradni? – kockáztatta meg a kérdést Dimitrij.
– Kizárt – nyögtem ki kész szisszenés közt. – Jól vagyok. Mutasd az utat!
Még vetett felém egy kétkedő pillantást, de aztán megragadott egy olajlámpát a falon lévő tartóból, meggyújtotta, majd elindult az oltár mögött lévő lépcsőhöz.
– Nem azt mondtad, hogy ez a harangtoronyba vezet? – kérdeztem zavartan.
– Nem véletlenül hoztalak pont ide, miután apám kerestetni kezdett. A lépcső a toronyba vezet, viszont lefelé is folytatódik. Az a szakasz egészen más irányba visz.
Elindultunk az utóbbi irányba, mire egy hagyományos sirkai faragásokkal díszített ajtócskához értünk. Egy-két hangos reccsenés és rántás után az ajtó kinyílt, én pedig beléptem Dimitrij után a sötétbe.
– Mielőtt a családom megörökölte ezt a helyet, egy korábbi császár felesége élt itt – magyarázta az ajtó visszazárásával bajlódva. – Nagyon vallásos volt, ezért külön átjárót építtetett a saját rezidenciájából, hogy bármikor elzarándokolhasson ide méltatni a férjét.
– Milyen bájos.
Elindultunk a hűvös, kövezett folyosón. Olyan érzésem volt, mintha egy kriptában sétáltunk volna. A repedezett falak eredetileg fehérek lehettek, tele festett virágokkal és levelekkel, de mostanra kifakult a festék és a fal is beázott. Néhány helyen üres, pókhálóval beszőtt lámpatartó nyúlt ki a leomlott vakolatból.
– A nő halála után nem sokan használták ezt a helyet, kivéve persze néhány kalandvágyó katonát, akik felfedezték a lejáratot – folytatta a mesét Dimitrij. – Ők máig esküdöznek rá, hogy időnként látják a császárné szellemét kószálni a folyosón.
– Ó, tényleg? – Hunyorogva körbefordultam. – Én sehol nem látok itt szellemeket.
Halkan felnevetett.
– Érdemes lehet hozzátenni a történethez, hogy az átjáró másik fele a borospincénkből nyílik. Előfordulhat, hogy egy kis ital segített előhozni a bennük rejlő csonthölgyet.
– Mindent értek. Már csak az nem világos, honnan tudsz te ennyi mindent erről a helyről.
Vállat rántott.
– Kedvelnek engem a katonák.
Olyan könnyed hangulat vett körül minket, hogy kis híján megfeledkeztem arról, miért vagyunk idelent. Persze, csodás volt fokozatosan magam mögött hagyni azt a keserűséget, ami rám telepedett, miután elhagytam az erdőt. Attól viszont bűntudatom lett, ha belegondoltam, milyen jól szórakozunk, miközben Mila még mindig Jagor markában van. Szerencsére a komor gondolatoknak nem volt elég idejük újra hatalmukba keríteni, mert közben elértük a folyosó kijáratát.
– A pince közvetlenül a katonák lakrésze mellett van – fordult felém Dimitrij. – Erre a részre a fővárosiaknak nincs engedélyük belépni, tehát biztonságban leszünk. Kerítünk neked néhány göncöt, bekötözöm a sebed, aztán elmondom, merre menj.
– Rendben.
– Mehetünk?
Biccentettem.
Dimitrij elővette a zsebéből a kulcsokat és a lehető leghalkabban nyikorogva kinyitotta a pince ajtaját. Olyan csendesen lépdeltünk a boroshordók közt, hogy még egy tilosban járó katona is megirigyelt volna minket. Egy lélek sem volt a közelben, még akkor sem, amikor kiértünk az udvarra.
Most döbbentem rá, hogy még soha nem jártam Árnyékszemű Jagor otthonában.
Mély levegőt vettem, hogy csillapítsam az idegességem. Hát, itt vagyok. Végtére is, lehetne rosszabb – itt legalább nem vesz körül egy rakás vérszomjas bandita.
A katonák barakkja valóban nem volt messze a domboldalba épített pincétől. Először Dimitrij ment be, hogy megfigyelje, van-e odabent valaki, de mivel az összes lakó az erdőben kószálhatott engem keresve, szabad volt előttünk az út.
Az épület egyszerű volt és letisztult, farönkökből készült viskók sorából állt egyetlen közös folyosóval összekötve, ami a szűkös étkezőbe vezetett. Találomra nyitottunk be az egyik lakrészbe, ahol több emeletes ágy is állt, ezeken kívül viszont csak egy hosszú láda és egy rozoga szék fért be a szobába. Dimitrij megpróbálta felnyitni a ládát, de a teteje nem mozdult.
– Zárva – dünnyögte. – Várj meg itt, mindjárt jövök!
Ezzel már kint is volt a folyosón, én pedig magamra maradtam a helyiségben. Körülnéztem, hátha találok valami használhatót idebent, de csak egy picike, rézkeretes tükörre bukkantam, ami az egyik ágy mögötti falrészre volt felszerelve. Lábujjhegyre kellett állnom, hogy ne csak a fél arcomat lássam benne.
Letaglózott a tükörképem. Alapvetően szerencsésnek mondhattam magam, mert anya külsejét örököltem, ám az erdőben átélt megpróbáltatások nem maradtak nyom nékül.
Kivörösödött karcolás húzódott végig a halántékomtól egészen az orromig, az arcom még a szokásosnál is sápadtabb volt. A hajam összetapadt az iszapos víztől, vékony ágacskák és növénydarabok akadtak bele a sötét csomókba. Amíg Dimitrijre vártam, a bőrömet dörzsölgettem és próbáltam kitalálni, melyik sötét folt szeplő és melyik rászáradt sárcsepp. A blúzom szintén tele lett sárral, vérfoltokkal és tépett szegélyű szakadásokkal, Ruel kötéséből pedig mostanra csak ázott, véres cafatok maradtak. Az oldalam egy részét semmi nem is takarta.
Eddig is gyanítottam, hogy mostanra minden bizonnyal jobban emlékeztetek egy élőhalottra, mint önmagamra, de immár biztos voltam benne, milyen szánalmasan festek.
A kintről hallatszó léptek koppanására elléptem a tükör elől és gyorsan behúzódtam egy árnyékos zugba. Egy szempillantással később már nyílt is az ajtó, a padlót alkotó fadeszkák hangosan megreccsentek az érkező lába alatt.
– Kalena? Én vagyok az – hallottam meg Dimitrij hangját.
Előbújtam a sötétből. Dimitrij intett, hogy üljek le a kisszékre, amíg ő kipakolta felderítőútjának zsákmányát. Egy gyűrött ruhakupacot terített az egyik ágy oldalára, aztán egy rozsdás lábost, fehér rongyokat és egy befőttesüveget helyezett a láda tetejére.
– A konyhában találtam vizet és mézet – mondta, miközben leguggolt mellém, hogy lefejtse rólam a véres kötésem. – Egyelőre muszáj lesz ennyivel beérnünk. Később szerzek neked egy orvost, hogy rendbe hozza a sebed.
A szék ülőkéjébe markoltam, minden erőmmel igyekeztem csendben tűrni a kezelést. Már épp kezdtem hozzászokni a fájdalomhoz, mikor Dimitrij elhúzta a kezét és felpillantott rám.
– Megengeded, hogy...?
Megköszörülte a torkát és a véres szövet maradékára mutatott. Először nem értettem, miért vörösödött el az arca, ám ekkor észrevettem, hogy a kötés olyan helyeken is áthalad, amit hajadon lánynak nem igazán illett megmutatnia másoknak. Főleg nem férfiaknak.
Nagyot nyeltem. Az én arcomat is pír öntötte el, mikor belegondoltam, mi mindent láthatott Ruel, amíg ájultan hevertem a barlangban.
– Csináld csak – nyögtem ki, majd elfordítottama fejem és lehunytam a szemem.
Ameddig Dimitrij letisztította a seb környékét és mézzel átitatott rongyokból elkészítette az új kötésem, én lemostam magamról a bőrömre száradt koszt, hogy ezzel is eltereljem a figyelmem. Egészen hamar végeztünk, de a szívem még sokáig nem hagyta abba a heves dobogást.
Dimitrij visszavitte a vizet és a mézet a konyhába. Én közben kihajtogattam a ruhát, amit szerzett számomra. Elfintorodtam. Orrfacsaró bűz áradt a vastag anyagú szövetkaftánból, ráadásul az alá illő inggel együtt legalább kétszer akkora lehetett, mint én. A nadrág és a csizma szerencsére jobban illettek rám, de azokból is olyan erős izzadságszag áradt, hogy alig mertem levegőt venni, amíg magamra húztam őket.
– Mire vállalkoztam – motyogtam.
Kopogtattak.
– Még nem késő helyet cserélni – szólalt meg Dimitrij az ajtóból, majd bedugta a fejét a nyíláson és alaposan végigmért. – Egész jól áll.
A fejemre húztam a szőrmecsíkkal díszített sapkát, mire Dimitrij elvigyorodott. Alig látszott ki a szemem alóla, és hiába igazgattam, még így is a homlokom közepéig ért.
– Igazán keresgélhettél volna a női szárnyon.
– Itt nincs külön női egyenruha. Ez volt a legkisebb, amit találtam a szennyesben.
A szám elé kaptam a kezem. Hát ezért bűzlött minden.
– A szennyesben? – visszhangoztam.
– A szekrények mind zárva voltak – tárta szét a karját ártatlanul. – Ha bedugod a hajad a sapka alá, talán nem fog lecsúszni annyira.
Ahogy elkészültem, belepillantottam a tükörbe.
Tiszta arccal, katonai öltözékben elég furcsán festettem, de összességében elégedett voltam a végeredménnyel. A bőrövet a derekamon szorosra húztam, hogy rajtam tartsa a gönceim, a hajamat pedig Dimitrij tanácsa szerint összefontam, majd a sapka alá gyömöszöltem. Ruel tőrét az övön lógó tokba tettem és a henkjákat a nadrág hatalmas zsebébe rejtettem. A szag még mindig csípte a szemem, de reménykedtem benne, hogy idővel megszokom.
Dimitrij elmagyarázta, merre menjek, hogy eljussak a padlásszobába, ahol Milát tartják és felkészített rá, merre számíthatok katonák jelenlétére. A biztonság kedvéért mesélt a ház minden szegletéről, nehogy eltévedjek vagy zsákutcába szoruljak odabent, sőt, még kulcsokat is adott a fegyvertárhoz és a raktárakhoz bármiféle vészhelyzet esetére.
– Miután bejutsz Milához, hozd magaddal a pincébe, ott találkozunk – mondta. – Ha bárki kérdezi, mit művelsz, mondd azt, hogy apám parancsára cselekszel és a mosodába viszed női gondok miatt.
Meglepett, milyen jól kigondolta már Mila szöktetését.
– És ha nem hisznek nekem?
– Ilyesmibe nem fognak belekötni, főleg nem egy női katonával szemben. Ha mégis akadékoskodnak, legvégső esetben mutasd meg nekik ezt és békén hagynak. – A kezembe adott egy madár formájú kitűzőt. Jobban megnézve láttam, hogy egy aranyozott sas volt az, a csőrében egy koronával.
– Ez mi?
– Apám hivatali jelvénye. Nem adja oda akárkinek.
Elmosolyodtam és a zsebembe csúsztattam. Nem hittem volna, hogy még lopni is képes azért, hogy segítsen Milán.
– Te aztán tényleg készültél.
– Megmondtam, hogy kiszabadítom a nővéred, bármi is legyen az ára.
A kilincsre tettem a kezem, hogy kilépjek a barakk folyosójára, de Dimitrij megragadta a kaftán ujját.
– Kalena!
Hátrapillantottam a vállam mögött.
– Tessék?
– Én is ostobán viselkedtem – vallotta be csendesen. – Az utóbbi időben kezdtem sejteni, hogy többként tekinthetsz rám, mint egyszerű barát, mégsem akartam tudomásul venni. Azt hittem, úgy lesz a legjobb, ha ugyanúgy viselkedek veled, ahogy mindig is tettem. Nem akartam fájdalmat okozni neked.
Eleresztette a ruhám ujját, kerülte a tekintetem.
– Tudom, hogy késő magyarázkodni, de szerettem volna, ha legalább ennyit tisztázni tudok – tette hozzá, miután sokáig nem szóltam semmit.
Váratlanul ért a téma, de már nem éreztem olyan kényelmetlenül magam tőle, mint korábban a kápolnában.
– Nincs miért bocsánatot kérned – mondtam végül. – Semmi rosszat nem tettél.
Keserűen felhorkant.
– Nem vagyok vak. Nyilván emiatt vesztetek össze Milával ennyire. Bosszant, hogy korábban is észrevehettem volna, mi folyik körülöttem.
– Nem csak miattad – csóváltam a fejem. – Aznap... Minden egyszerre ért. Rotta mama kijelentette, hogy én leszek a falu csonthölgye, egyik percről a másikra szellemeket láttam, a titkotok már csak az utolsó csepp volt a pohárban. – Szünetet tartottam, hogy összeszedjem magam és derűsebben hangozzanak a szavaim. – Most már viszont elfogadtam a dolgot. Örülök, hogy egymásra találtatok. Mila szerintem már sokkal régebb óta kedvel téged, mint én, csak senkinek sem merte bevallani.
Őszintén beszéltem. A Lunnaje után dühös voltam Dimitrijre, mert azt hittem, szánt szándékkal játszadozott velem, és Milára is, amiért játszotta az ártatlant, aztán elvette őt előlem. Most viszont már értettem, hogy nem akartak ártani nekem, egyszerűen csak nem merték bevallani egymásnak, mit éreznek.
Talán éreznem kellett volna egy kis féltékenységet még ezek ellenére is. Az viszont, hogy semmi nyoma nem volt már bennem ilyesminek, azt jelentette, hogy könnyen múló rajongásom a közelébe sem érhetett annak, amit Mila érezhetett Dimitrij iránt egész idő alatt.
Ruel megmutatta, milyen érzés igazán vonzódni valakihez. Azok után, amit vele átéltem, minden korábbi elképzelésem arról, milyen lehet szerelmesnek lenni, nevetségesen jelentéktelennek tűnt.
– Köszönöm – szólalt meg Dimitrij lágyan. – Örülök, hogy nem veszítettelek el emiatt.
Mélyre temettem magamban a Ruel felé kanyarodó gondolataimat és elvigyorodtam.
– Ne is álmodj róla. Ennél több kell ahhoz, hogy lerázz magadról.
Tudva, hogy a kettőnk közt lévő feszültség végre feloldódott, jóval nyugodtabban vágtam bele a tervünk végrehajtásába. Ez a nyugalom pontosan addig tartott, amíg el nem értünk az Árnyékszemű rezidenciájáig – és a bejáratnál meg nem pillantottam az egyik katonáját. A gond csak annyi volt, hogy ez a fickó mostanság számtalanszor kísérgette Jagort a piacon, többször is találkozott már velem a standunk mellett. Rögtön felismerne, ha meglátná az arcom.
– Nem azt mondtad, hogy csak a fővárosiak maradtak itt? – súgtam oda Dimitrijnek a ház oldalához préselődve, ami épp egy olyan szögben takart minket, hogy senkinek ne tűnjünk fel az udvarról.
Dimitrij pár pillanatig gondolkodott, aztán felém fordult.
– Csak egy újonc. Várj meg itt, elintézem. Amint elment, indulj!
Mielőtt felelhettem volna, a katona felé vette az irányt.
– Hé, Rilov! – kiáltotta. – Akadt egy kis gond.
A férfi először a puskájáért nyúlt és a fejét kapkodta, aztán mikor meglátta Dimitrijt, ellazult a tartása.
– Mi történt, uram?
Dimitrij az erdő felé intett.
– Apám a nagy kapkodásban rossz lőszert vitt magával, ezért visszaküldött, de nincs nálam a raktárak kulcsa. Ki kellene nyitnod nekem a kaput.
A fickó a zsebébe nyúlt, de hirtelen elbizonytalanodott. Azon tanakodhatott, kísérje-e el Dimitrijt a raktárakhoz, vagy egyszerűen csak nyomja a kezébe a kulcsokat és bízza rá a dolgot. Messziről lerítt róla, milyen ideges.
– Nos? Mehetünk? – morrant rá Dimitrij türelmetlenül.
– Bocsánat, de nem vagyok biztos benne, hogy elhagyhatom a posztom, uram. Inkább odaadnám a kulcsokat, ha ez így megfelel – hebegte a katona. Láthatóan fogalma sem volt arról, mi lenne a helyes döntés. Udvariasabb lett volna elkísérni a főnöke fiát, de rajta kívül nem volt más őr idekint.
– Csak egy perc, aztán jöhetsz vissza. Van itt elég kolsgradi pojáca, hogy vigyázzanak a hercegre – győzködte Dimitrij. – Egyszerűbb lesz, ha a raktártól rögtön megyek is a hegyek felé, nem akarok kerülőt tenni. Ismered apámat: minél öregebb, annál türelmetlenebb.
Csodáltam, hogy Dimitrij ilyenekre képes. Kiskorunkban gyakran követtünk el mindenféle csínytevéseket kettesben, de soha nem néztem volna ki belőle, hogy ennyi mindent eltanult tőlem. A bizalmas hangnem végül jó taktikának bizonyult, mert a katona beadta a derekát és Dimitrijjel az oldalán az udvar túlsó felébe indult.
Elérkezett az én időm. A megbeszéltek alapján már be is surrantam az impozáns, kétemeletes épület előterébe. Jagor háza belülről sokkal inkább nézett ki kastélynak, mint vidéki rezidenciának. A falat különböző fafaragások díszítették, amelyek végigkísérték az embert egészen a terem végén kezdődő lépcsőig. A márványboltívek közt kristálycsillárok lógtak, a padlót pedig lakkozott famozaik alkotta. Noha úgy siettem fel a lépcsőn, hogy nem volt sok időm megcsodálni a részleteket, azt így is meg tudtam állapítani, hogy még soha nem jártam ilyen előkelő helyen. Könnyen el tudtam képzelni, hogy ez a leegyszerűsített palota egykor egy császárné tulajdona lehetett, ahogyan Dimitrij mesélte.
A lépcsőfokokat burkoló szőnyeg elnyelte a lépteim koppanását. Odafent nem voltak olyan nagy, tágas termek, mint a fölszinten, ezért nagyobb biztonságban is éreztem magam, hisz bármikor el tudtam bújni egy faragott faoszlop vagy sötét folyosószakasz rejtekében. Elkerültem azokat a részeket, ahol Dimitrij szerint a fővárosi katonák lézenghettek. Annyi keskeny ablak és aranyhímzéssel teli, földig érő függöny mellett haladtam el, hogy azt megszámolni is nehéz lett volna. Hallgatóztam, minden egyes zajra lelassítottam. Alkalmanként majdnem belefutottam néhány katonába, de a biztonság kedvéért még időben félrehúzódtam egy másik folyosóra, nehogy feltűnést keltsek.
A padlásra vezető feljáró környékén muszáj volt elhaladnom néhány kolsgradi testőr előtt, de ők egy futó pillantáson kívül nem fordítottak rám nagyobb figyelmet. Számukra csak egy voltam a sok egyforma vormai katona közül. Határozottan sétáltam, mintha éppen valami elképesztően fontos feladatot intéznék és sokadjára járnám végig ezeket a folyosókat.
Egészen addig minden a terv szerint haladt, amíg Mila szobájának ajtajához nem értem. Könnyű volt kiszúrni – ez volt az egyetlen a padláson lévő ajtók közt, amit őriztek.
A markomba fogtam az Árnyékszemű jelvényét és magabiztosan az őr elé lépdeltem. Fejet hajtottam, hamis névvel bemutatkoztam, majd belekezdtem a mondókámba:
– Jagor Dvorkov, a kormányzó úr küldött, hogy kísérjem el a hölgyet a mosodába.
A férfi arca meg sem rezzent, mikor válaszolt.
– Sajnálom, de jelenleg senkit sem engedhetek be hozzá.
Nem adtam fel ilyen könnyen.
– Sürgős lenne, uram – rebegtem lehalkított hangon. – Tudja, milyen nehéz helyzete van egy nőnek a problémás időszakokban...
– Parancsot teljesítek, kisasszony.
Kezdett fogyni a türelmem.
– Nos, én is parancsot teljesítek – jelentettem ki, majd a katona orra alá dugtam az aranyozott kitűzőt. – Mint látja, a kormányzó utasítására cselekszem.
A férfi a homlokát ráncolta.
– Ha ennyire fontos, kérem, várja meg a hölgyet idekint vagy jöjjön vissza később. Pillanatnyilag vendégei vannak, akik nem tűrik, ha megzavarják őket.
Sokféle kifogásra számítottam, de erre nem. Vendégek? Milánál?
Mielőtt kieszelhettem volna, mihez kezdek most, hangos kattanással kinyílt előttem a szoba ajtaja. Egy fiatal fiú hajolt ki rajta, mind engem, mind az őrt halálra rémisztve a hirtelen megjelenésével.
– Mi folyik itt kint? – kérte számon.
Rá sem kellett néznem a díszes öltözékére, már tekintélyt parancsoló hangja is elárulta, kivel van dolgom. A herceg néhány évvel fiatalabb lehetett nálam, de még így is bőven fölém magasodott. Vonásai a kissé görbe orra kivételével először Alekre emlékeztettek, de az ő tekintete sokkal komolyabb volt, nem láttam benne azt a játékos csillogást, ami a korábbi koronahercegében mindig ott lakozott. Sötét, vörösesbarna haját katonásan rövidre nyírva hordta, ahogy az egy uralkodóhoz illett.
Mikor rám tévedt a pillantása, megváltozott az arca. Olyan érdeklődve mért végig, mintha legalábbis Árnyékszemű Jagor jelent volna meg előtte tuuli rakottszoknyába öltözve.
Nem tudtam, illendő-e Leonid herceg előtt megszólalnom, ezért inkább az ajtóban szoborrá dermedt őr felé sandítottam.
– Semmi figyelemreméltó, felség – sietett a válasszal. Felém biccentett az állával. – A fogolyhoz kért bebocsátást, de már közöltem vele, hogy távozzon.
Leonid nem felelt azonnal. Még mindig az arcomat vizslatta, ami kezdett kicsit kellemetlenné válni. Mi olyan érdekes rajtam, hogy ilyen látványosan meg kell bámulni? A karcolás a szemem alatt ennyire azért nem volt feltűnő.
– Bejöhet – mondta végül.
Ez még jobban meglepett, mint maga a tény, hogy a koronaherceg személyesen látogatta meg Milát. A zavarom ellenére beléptem, hisz bolond lettem volna nem kihasználni a kínálkozó alkalmat. Különben sem voltam biztos, hogy túlélném-e, ha nem engedelmeskednék a leendő császárnak.
Arra számítottam, hogy a nővéremet a falhoz láncolva találom, tele hegekkel és zúzódásokkal, ahogyan Kesiát tartották fogva az elhagyatott bányák mélyén.
Mila ehelyett egy gyűrött lepedőjű ágy sarkán ült és a padlót bámulta maga előtt. Nem voltak összekötözve a kezei, nem volt véres a ruhája. Egy árva vágást vagy lila foltot sem láttam rajta, egyedül kócos haja, beesett arca és savanyú ábrázata tanúskodott arról, hogy nem vendégként tartják itt.
Mikor becsukódott mögöttünk az ajtó, felkapta a fejét és rám pillantott. Döbbenet ült ki az arcára, azonnal felismert. Némán könyörögtem neki, nehogy leleplezzen.
Mert megtehette volna. Kijelenthette volna, puszta bosszúból, hogy én vagyok a testvére, Vorma valódi csonthölgye, akit mindenki égre-földre keres. Sokan így döntöttek volna a helyében, ő mégis csendben maradt.
Hiszen mindig is jobb ember volt, mint én. Szelídebb, megfontoltabb, együttérzőbb – ezért szerették annyian. Kettőnk közül ő volt a nap, a naiv jólelkűség megtestesítője. Rajtam kívül mindenkivel kedves volt, mindenkinek azt mondta, amit éppen hallani akart. Nem tudatosan csinálta, de jobban eljátszott bármilyen szerepet, mint én, ha az épp az előnyére vált.
Elfordította a fejét, nehogy a hercegnek feltűnjön a reakciója.
Leonid vonásairól ekkor leolvadt az álarc. Eddigi komoly tekintete felpuhult, ahogy széles mosoly telepedett az ajkára. Így már sokkal inkább emlékeztetett Alekre.
– Visszatérve a korábbi témánkra, szeretném kifejezni mélységes sajnálatomat, amiért nem volt hajlandó segíteni nekünk megtalálni a húgát, hölgyem – szavalta Mila felé tekintve. A mondandója nagyon nem illett az arcán ragyogó önhitt mosolyhoz. Ezen a ponton kezdtem el gyanakodni.
Megnyikordult a padló a háttérben.
Egészen idáig fel sem tűnt, hogy nem csak hárman vagyunk a szobában. A tetőablaknál, háttal nekünk állt egy negyedik személy is. Hosszú, császári szimbólumokkal díszített köpenyt viselt, így biztos voltam benne, hogy a herceg bizalmasainak egyike lehetett. A háta mögött összefont karral várakozott, meg sem moccant, csak a lábával dobolt a parkettán.
– Hatalmas kár, hogy nem bízik meg bennünk, hiába fejeztük ki ártatlan jószándékunkat – folytatta Leonid negédes hangon, elvonva a figyelmem az ablaknál álló idegenről. – Pedig mindkettőnk érdeke lenne, hogy a kormányzó előtt bukkanjunk rá a kóbor metvajkára.
Ijesztő volt, milyen hamar megváltozott a herceg személyisége. Az ösztöneim azt súgták, hogy csak játszadozik velünk, noha azt még nem értettem, mire megy ki a dolog.
– Már megmondtam. Fogalmam sincs, hol van a húgom – szólalt meg Mila elfúló hangon.
– Semmi gond – legyintett a herceg. – Megértem, ha katonának öltözve nem ismeri fel.
Minden porcikám megdermedt.
Ó, én idióta.
Hát persze. Az arcom.
Ezért bámult engem annyira, amikor meglátott az ajtóban. Felismert. Mila és én megtévesztően hasonlítottunk egymásra, és ez az ő figyelmét sem kerülte el...
Hogy lehettem olyan ostoba, hogy ez idáig eszembe sem jutott?
Leonid felvont szemöldökkel elém lépett. Kihasználva a döbbenetem egy könnyed, elegáns kis mozdulattal bőrkesztyűbe bújtatott ujjai közé fogta a kezem.
– Kalena Jarinev, ha jól sejtem?
Nem törődve az arcomra kivetülő színtiszta rémülettel, magához húzta a kezem, hogy gyors csókot leheljen rá.
– Igazán örülök, hogy végre megismerhetem, kisasszony.