Nem a nagymamám állt a küszöbön. Első pillantásra legalábbis szentül hittem, hogy nem lehet ő. Ez az asszony jóval fiatalabbnak nézett ki nála, még nem látszottak meg rajta annyira az idő nyomai – a tartása sem volt olyan görnyedt, mint amilyennek lennie kellett volna, és a hajába sem vegyültek ősz tincsek. Tüzetesebben megvizsgálva azonban be kellett látnom, hogy igenis Rotta mamával állok szemben.
Az ajtófélfába kapaszkodott és hunyorogva nézett rám. Nem szólalt meg.
Szánt szándékkal nem töröltem meg a könnyáztatta arcom, hátha így kelthetek benne egy kevés szánalmat irántam. Éppen arra készültem, hogy előhúzzam a karperecet, amit anya adott és rögtönözzek valami hihető mesét arról, ki vagyok én és miért vagyok itt, ám ekkor meghallottam a tétova kérdést.
– Lidja?
Reméltem, hogy sikerült időben elrejtenem a meglepetést az arcomról. Nem éppen erre a fogadtatásra számítottam. Ilyen rosszul látott, vagy anya és én valóban ennyire hasonlítottunk egymásra?
Talán a szerencse mégiscsak mellém állt ma éjjel. Semmiféle terv nem lapult a tarsolyomban azzal kapcsolatban, hogyan szedhetném ki belőle az igazságot és érhetném el, hogy gyanútlanul segítsen nekem, így viszont már nem is tűnt olyan lehetetlennek a kihívás. Csupán annyi a dolgom, hogy sodródjak az árral.
Felpillantottam rá, annyi hamis érzelmet sűrítve a tekintetembe, amennyit csak bírtam.
– Visszajöttem – feleltem. – Sajnálom, hogy így magadra hagytalak.
Még ha akartam, sem tudtam volna hangosabban beszélni. Olyan hevesen lüktetett a szívem, hogy levegőt is csak felületesen kaptam.
Hátborzongató érzés volt felölteni magamra anya szerepét, de már nem fordulhattam vissza. Tudnom kellett nagymama titkát. Ha most nem használom ki a kínálkozó alkalmat, sosem lesz még egy ilyen esélyem. Soha nem látom őt újra.
Rotta mama felém lépett, papucsának sarka éleset koppant a küszöbön. Még mindig úgy bámult, mintha szellemet látna, pedig nem is ő volt az, aki napok óta holtakkal beszélgetett.
Aztán egyik pillanatról a másikra megtört a kábulat. Széttárta a karját és szorosan magához húzott, még a bordáim is beleroppantak. Fejét a vállamba fúrta, rojtos vállkendője teljesen körbeölelt. Illata leginkább a lecsöpögő gyertyaviaszra emlékeztetett, na meg arra a keserű gyógyteára, amit mindig megitatott velem, ha nem bírtam elaludni.
– Nem kellett volna így rád ijesztenem – mormogta a hátamat simogatva. – Szegény kislány. Bocsáss meg nekem!
Nagyot nyeltem, közben óvatosan a vállára tettem a kezem.
– Megbocsátok.
Hogy pontosan miért is bocsátok meg, azt még csak halványan sejtettem. Úgy éreztem, szüksége volt rá, hogy hallja ezt. Bármit is tett, megbánta. Igaz?
Elhúzódott. Nehéz volt eldönteni, hogy az arcán bánatot vagy inkább megrökönyödést látok.
– Nem. Az nem elég – jelentette ki hirtelen jóval határozottabban, mint eddig. – Helyre kell hoznunk. Értsd meg végre, hogy csak te lehetsz rá képes! – Nem is parancsnak hangzott, sokkal inkább könyörgésnek.
Karon ragadott és behúzott magával a kunyhóba, az ajtó nyikorogva becsapódott mögöttünk. Bezárta, aztán már vissza is fordult felém. Régóta nem éreztem magam ennyire otthon. Minden holmi ugyanott volt, mint az én időmben, Rotta mama hozzájuk sem nyúlt anya halála óta. Ugyanaz a mályvaszínű, csipkés szegélyű függöny, ami miatt az utcára alig látszott ki a kályhában ropogó tűz fénye. Az ablakban álló ősöreg ládikók és porcelántányérok, a plafonról csüngő tollas díszek, az ajtóra szögelt hímzett terítő – minden a helyén volt. Egyedül az a megnyugtató, szeretetteli légkör hiányzott, ami akkor töltötte meg ezt a helyet, mikor Rotta mama, Mila és én még még egy összetartó kis családot alkottunk. Azt már sosem kapom vissza.
– Miért tartottad titokban előttem? – jutottam szóhoz nagy nehezen, elnyomva magamban a borús gondolatokat, hátha ezzel a kérdéssel a rejtély nyitja felé terelhetem a beszélgetést.
Rotta mama az ablakhoz lépett és egy bögre gőzölgő teát emelt le a párkányról.
– Túl fiatal voltál, hogy megértsd. Attól tartottam, hogy még most is az vagy. – Végig a bögrét nézte. Remegett a kezében, egy kevéske ki is löttyent a földre. – Az a fiú teljesen elcsavarta a fejed. Nem hagyta, hogy arra figyelj, ami a feladatod lett volna. Azt hittem, el fog venni tőlem.
Rettegés és düh elegye festette sápadttá az arcát.
– Elias jó ember – jelentettem ki dacosan. Tudtam, hogy anya is ezt mondta volna. – Nem fog elvenni tőled, és tudnod kell, hogy szeretem őt.
Összepréselte az ajkát, aztán felnézett. Valami azt súgta, hogy anya sokszor találkozott már ezzel a szigorú pillantással. Én is mindig megkaptam, ha kiderült, hogy valami rosszban sántikáltam.
– Nem szeretheted – jelentette ki. – Nincs még itt az ideje. Megmondtam, már annyiszor megmondtam neked, hogy felesleges bárkit is szeretned, ameddig az erdő elveheti tőled. Nem menekülhetsz el a sorsod elől, Lidja, akkor sem, ha ő ezt akarja elhitetni veled és sületlenségekkel tömi a fejed. Rám kell hallgatnod! Mindennél fontosabb, hogy most józan maradj és ne holmi falusi csavargókra pazarold az energiád...
Beharaptam az ajkam.
Lehet, hogy anyát éppen ez űzte be az erdőbe, miután elmenekült Rotta mamától. Ha később Elias valóban a tó áldozatává vált, amiről nagymama korábban figyelmeztette, nem maradt számára semmi, ami Vormában tarthatta volna. Folytatta, amit egykor elkezdett, csak ezúttal nem Rotta mama kedvéért.
Hanem apa megmentéséért.
– Tudom – szakítottam félbe keserű szájízzel. – Ezért vagyok itt. Nélküled nem fogom tudni teljesíteni a kötelességem.
Egy pillanat erejéig úgy éreztem, hogy újra önmagam vagyok. Ezt most nem csak anya nevében mondtam. Nekem is szükségem Rotta mama segítségére ahhoz, hogy megtudjam, teljesen reménytelen-e a helyzetem vagy sem. Érdemes-e egyáltalán küzdeni, vagy már úgyis veszett ügy az egész.
Ha itt maradnék, lenne otthonom, lenne családom. Viszont csalódást okoznék Ruelnek és magára hagynám Milát. Az eltűnések folytatódnának, épp úgy, mintha meg sem próbáltam volna megtörni az átkot. Ha maradok, minden, amit eddig tettem, hiábavalónak bizonyul.
Rotta mama odacsoszogott elém és felém nyújtotta a teát.
– Magamnak főztem, de ahogy látom, neked nagyobb szükséged van rá – tette hozzá. – Nagy butaság volt épp a Lunnaje után elszökni otthonról, gyermek. Látom rajtad, hogy össze vagy zavarodva. Még nem tudod uralni a mágiád. Vagy talán épp ez volt az, ami elrettentett? – Lehalkította a hangját. – Mitől ijedtél meg ennyire? Tőlem vagy önmagadtól?
A bögre forró volt a kezemben. Nem kortyoltam bele, csak néztem, ahogy a gőzcsíkok egymásba tekerednek a tea felett.
– Tőled – feleltem végül csendesen.
Tudtam, hogy bűnös. Éreztem a mozdulatain, a hangján, minden egyes lélegzetvételén.
Elfordult.
– Igen – motyogta. – Igen, gondoltam. Nem kellett volna megtudnod, soha nem kellett volna. Bocsáss meg nekem.
Olyan gyorsan emelkedett és süllyedt a mellkasa, hogy azt hittem, menten elájul.
– Nem ezt érdemelte – suttogta most már sokkal inkább magának, mint nekem. – Ó, a szellemek könyörüljenek rajtam, Kesia soha nem érdemelt volna ilyen testvért, egy ilyen szörnyeteget...
Összerándult, két kezével teljesen eltakarta az arcát.
Kesia. A szellemlány. A testvére.
Most már biztossá váltam benne, hogy amit a fogadóban hittem, igaz. Gyilkos. Végzett a saját nővérével, és a halál valami borzalmassá változtatta a kiszivárgott mágiáját. Jatta is megmondta: ha a mágia gyilkol, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Az átok volt a büntetés Rotta mama  bűneiért cserébe.
De miért tette? Mi vehetett rá két testvért, hogy ilyen kegyetlenséggé fajuljanak a dolgok?
Megdermedtem, végigfutott rajtam a hideg. Talán csak véletlen volt. Egy ugyanolyan szerencsétlen alkalom, mint mikor én összevesztem Milával, aztán elértem, hogy ártatlanul, boszorkánnyá nyilvánítva kivégzésre ítéljék.
Talán Rotta mama ugyanolyan meggondolatlan és ostoba volt, mint én. Csak ő sokkal rosszabbul járt. Őrjítő lehetett ennyi éven át őrizni ezt a titkot, hisz engem is iszonyúan gyötört, ameddig el nem meséltem mindent Ruelnek. Neki senkije sem volt, aki meghallgatta volna. Nagy nehezen összeszedte a bátorságát és elmondta a saját lányának, de csak annyit kapott jutalmul, hogy Lidja elmenekült tőle.
Nem csoda, hogy ilyen megszállottan helyre akarta hozni. Épp, mint én.
– Nem hibáztatlak érte, anya – mondtam lágyan és vigasztalón a könyökéhez érintettem a kezem. Ösztönösen jöttek a szavak, teljesen beleéltem magam a szerepbe. Ezen kívül, ha elhitetem vele, hogy megbízhat bennem, talán még többet is elárul.
Vajon mi történt volna, ha anya tényleg visszajön hozzá? Ha nem hagyja magára?
Rotta mama hirtelen felkapta a fejét lesöpörte magáról a kezem. Tágra nyílt a szeme, hátrálni kezdett. Kizökkentem a szerepből. Ötletem sem volt, mi baja.
– Te... – susogta. – Te nem vagy a lányom.
Leeresztettem a karom. Szóra nyitottam a szám, hogy magyarázkodni kezdjek, de ő váratlanul rám üvöltött.
– Menj innen! Nem vagy a lányom!
Soha nem láttam még ilyen féktelen haragot az arcán. Ilyen vad, mindent elsöprő gyűlöletet. Még nem is eszméltem fel teljesen a döbbenetből, mikor minden átmenet nélkül egyszerűen rám vetette magát. Hátrébb botladoztam, elejtettem a teát. A bögre darabokra tört a földön. Felszisszentem, mert a forró lé a kezemre fröccsent. Rotta mamára is bőven jutott belőle, de még ez sem állította meg teljesen. Félrerúgta maga elől a szilánkokat és gurgulázó hörgéssel megragadta a blúzom.
Minden erőmet össze kellett szednem, hogy kitépjem magam a szorításából. A ruhám ujja a hirtelen rántástól elszakadt, egy gomb a fadeszkákra koppant és végiggurult a padlón. Az ajtóhoz ugrottam és feltéptem volna, viszont a zár nem engedett. Pánik kúszott a torkomba. Egyre csak rángattam a kilincset, de semmi.
Én ostoba. Csapdába sétáltam, és még csak észre sem vettem. Nagymama, az egyetlen személy, aki végre segíthetett volna megérteni, mi folyik körülöttem, éppen meg akart ölni. De miért pont most? Miféle hibát vétettem, amiből rádöbbent, hogy nem én vagyok az ő Lidjája?
Félve hátrapillantottam. Rotta mama arcáról félig lebomlott a bőre, a keze pedig már csupán rothadásnak indult húscafatokból és sárga csontokból állt. Teste meghajlott, fejét furcsa szögben billentette oldalra.
Szédültem az undortól és a félelemtől. Mintha a rémálmom kelt volna életre.
Mély levegőt vettem, hogy megőrizzem a maradék nyugalmam. Nem, ez nem Rotta mama. Ez a tó egyik őrzője. Megtaláltam. Egyfelől örültem, hogy rábukkantam a csontokra, másrészt viszont már kevésbé voltam lelkes, miután ráeszméltem, hogy innen esélyem sincs elmenekülni, ráadásul semmiféle fegyvert nem hoztam magammal.
Majdnem ugyanaz a lény állt előttem, mint amivé Zmerik kapitány is változott Kolsgradban. Nagymama viszont a szemem láttára változott át, és mivel ráncos bőre nem perzselődött hamuvá, láttam a túl ismerős fekete ereket is, amelyek a teste minden szegletét átszőtték. Ez azt jelenti, hogy...
Velem is ez fog történni?
Mielőtt lenézhettem volna a karomra és megbizonyosodhattam volna arról, hogy én még nem nézek ki úgy, mint egy rothadásnak indult hulla, Rotta mama – vagyis, javítottam ki magam, a lény – megint visítva felém vetődött és torkon ragadott. A hátam az ajtónak préselődött. Hiába markolásztam a szoknyám, semmi nem volt nálam, amivel akár csak egy kicsit is feltartóztathattam volna.
Mama ujjai a bőrömbe mélyedtek, teljes erőből szorították a torkom. Minden egyes lélegzetvételért meg kellett küzdenem. Kapálóztam, de feleslegesen. Kezdett homályossá válni előttem a világ, a mellkasomba szúró fájdalom lebénított.
Nem szabadott volna egyedül idejönnöm. Ha vártam volna néhány percet odakint a fogadó előtt, hogy lenyugodjak és hagytam volna, hogy Ruel is velem jöjjön, most nem kellett volna az életemért harcolnom. Habár, erős túlzásnak tűnt ezt harcnak nevezni.
Hirtelen eszembe jutott, hogy azért mégsem vagyok teljesen védtelen. A kötényem alatti zsebben kitapintottam a henkjákat. Fájni fog, ez egészen biztos. De nem maradt más lehetőségem. Vagy vállalom a kockázatot, vagy itt és most meghalok.
Ujjaim a kövek köré zárultak, az egyik jéghideggé vált a tenyeremben. Nem láttam nidákat, de tisztán éreztem, ahogy a holt lelkek összegyűlnek a kunyhó körül. Rögtön megérkezett a fájdalom is. A karomról mintha késekkel kapargatták volna le a bőrt, a vérem az ereimnek feszült. Rotta mama pedig egyre csak szorongatta a torkom, körmei nyomán vér serkent a nyakamon.
Ne hagyjatok magamra – könyörögtem némán. Ne most! Már olyan közel vagyok.
Tényleg ez lesz a végzetem? A saját otthonomban fojt meg a saját nagymamám?
Rotta mama fogása enyhült, mikor felfigyelt a kintről beszűrődő hangos süvítésére. A szél beszökött az ajtó alatti vékony résen, nekifeszült a gerendáknak. Az egész kunyhó recsegett és ropogott. Aztán fülsiketítő csengéssel kirobbant az ablak.
Levegő. Végre! Rotta mama eleresztett. Képtelen voltam másra gondolni, egyre csak ez az egy szó ismétlődött a fejemben. Levegő, levegő...
Ziháltam, csillagok táncoltak a szemem előtt. Pislogtam néhányat, mire nagyjából kitisztult a látásom. A szellemek betörtek a kunyhóba és jéghideg szellő kíséretében körülvették a groteszk lényt. Már alig maradt rajta bőr, sokkal jobban emlékeztetett egy ijesztő, csontokból összeragasztott madárijesztőre. Ide-oda billegett, a kavargó kísértetek látszólag összezavarták.
Most nem öltöttek saját alakot, mint mikor Jattával harcoltunk a katonák ellen. Ahhoz nem voltam elég erős. Ezúttal a szelet és az utcáról összeszedett apró porszemeket használták fel, hogy valamiféle kezdetleges testet öltsenek. Ám a lelkük nagyon is itt volt. Engem védelmeztek. Válaszoltak a hívásomra.
Egy csipetnyi büszkeséget éreztem, mikor rádöbbentem, hogy sikerült visszavágnom a csontlénynek és teljesen egyedül kísérteteket idéztem. Még a fájdalom is eltompult, pedig a nyakamból vékony csíkokban vér csordogált és a méreg hatása sem volt valami kellemes. Csupán akkor költözött vissza belém a rettegés, mikor még mindig nem nyílt ki a bejárati ajtó, hiába ráncigáltam újfent teljes erőmből.
Taktikát változtattam, inkább az ablak felé vettem az irányt. A talpam alatt csikorogtak a szétszóródott üvegszilánkok.
Kereken két lépést tudtam megtenni, aztán valami ledöntött a lábamról. Meglepett kiáltásom nyögésbe fulladt, ahogy a földre estem, a kezembe szilánkok fúródtak. A lény a vállamba kapaszkodva lenyomott a padlóra, egyik csontos kezével a hajamba markolt és felrántotta a fejem. Értelmetlen volt küzdeni ellene. Fájdalmas nyöszörgés tört fel a torkomból, szememet könnyek csípték. Elfogytak az ötleteim. Csak a végtelen kín maradt, ami kivett belőlem minden maradék energiát.
Mikor a lény súlya megszűnt a hátamon és a bőrömbe vájó karmokat sem éreztem már, először azt hittem, elvesztettem az eszméletem. Tulajdonképpen ebben a percben egészen örültem volna neki. Sejtelmem sem volt, meddig bírom még.
De a fájdalom és a véráztatta ruhám is megmaradt. A tenyerem, a hátam, az egész karom égett. Fémes ízt éreztem a számban, de még nyelni sem volt erőm.
Csak azért vettem rá magam, hogy kinyissam a szemem, mert meghallottam a kiáltást.
– Kalena!
Kibukott belőlem egy szaggatott sóhaj. Fel akartam térdelni, de visszacsuklottam a szilánkok közé.
Vártam az újabb fájdalomhullámot, a fogakat, amelyek átharapják a torkom és véget vetnek a szenvedésnek, vagy a karmokat, melyek elevenen szétszaggatnak. Úgy féltem, hogy meghalok, hogy még az óvatos érintéstől is összerezzentem, ami segített, hogy feltérdeljek.
– Fogd meg! – dörrent rám a hang. Ez már cseppet sem volt olyan gyengéd, mint a kéz, ami felsegített. – Gyerünk! Vedd el, gyorsan!
A markomba csúsztatott valamit. Véres volt a kezem, ebben biztos voltam, mert csúszott a tenyeremben. Egy tőr. És...
– Ruel – leheltem kábán.
Ó, jóságos szellemek. Itt volt, tényleg itt volt! Utánam jött. Kinyúltam és görcsösen megragadtam az inge ujját. Egy röpke pillanatig rám nézett, és amit láttam... Parázslott a tekintete, még soha nem láttam benne ennyi érzelmet egyszerre. A fagyos, halványkék szemek haraggal, elszántsággal és félelemmel teltek meg.
Félelemmel.
Ruel félt?
Hirtelen elfordította a fejét és talpra állt. Kicsúszott a kezemből az ing, és ettől egyszerre olyan védtelennek és gyengének éreztem magam, hogy kis híján sírva fakadtam.
Meg is feledkeztem a lényről, amit ezidáig újra csapdába ejtett a szellemforgatagom. Ám a kísértetek gyengültek. Meg akartak óvni, de nem voltak többek kóbor, testetlen lélekcafatoknál. Nem tudtak örökké megvédeni.
A szörnyeteg sivítva célpontot váltott, ezúttal Ruelt szemelte ki magának. Balszerencséjére új ellenfele már nem bizonyult olyan könnyű prédának, mint én.
Ruel kitért a heves karmolások elől, annyira fürgén mozgott, hogy még a lénynek is komoly kihívást okozott. Ugyan csak egyetlen tőr volt nála, módszeresen támadott és egyre több kisebb vágást ejtett a szörnyetegen. Ki akarta fárasztani – épp, mint az ellenfelét a szüreti játékokon.
Néha elhibázta és nem volt elég gyors, hogy kitérjen egy-egy csapás elől, mégsem hagyta, hogy a lény a földre kényszerítse. Sőt, inkább ő szorította sarokba a csontszörnyet, aki beszorult az ablak és a kályha közé.
Mindeközben én azon voltam, hogy talpra álljak valahogyan. Segíteni akartam, csak azt nem tudtam, mit tegyek. Okosabb ötlet híján egyszerűen csak felemeltem a tőrt, a dulakodókhoz sántikáltam és mikor a lény nem figyelt, a hátába döftem.
Annyit értem el, hogy Ruel helyett újra engem vett célba. Megpördült és rám vicsorított. Arra számítottam, hogy egy mozdulattal felmetszi a torkom és végez velem, ehelyett azonban Ruel vállát kapta el, hogy a falnak taszítsa. Rettegés söpört végig rajtam, mikor a lény kivillantotta a fogait és Ruel arcához hajolt.
Megöli. Meg fogja ölni...
Rekedt sikoly szakadt fel belőlem, a tőr helyett már a henkját markolva a szörnyre rontottam. Olyan gyorsan történt minden, hogy azt hittem, elkéstem.
A vakító fény és a forróság váratlanul érkezett, ledöntött a lábamról. Egyik pillanatról a másikra tűz vett körül. Gyilkos, plafonig érő lángok pattogtak mindenütt, amerre csak néztem. Lassacskán sűrű, szúrós szagú füst töltötte meg a levegőt.
A lény nem sokkal mellettem hevert, a tűzhullám megperzselte. Ruel felette térdelt, az egyik késével a földhöz szegezte. Haja izzadtan tapadt a homlokához, karja remegett a megerőltetéstől, de ezen kívül nem tűnt úgy, hogy bármi komolyabb baja lenne. A tűz elkerülte, épp úgy, ahogyan engem.
Kellett egy kis idő, hogy ráeszméljek, mi okozta a lángokat: a szellemforgatag, amit magamhoz hívtam. A por és a szél helyett most a kétségbeesésem hatására a kályhában lobogó tűznyelvekből alkottak maguknak testet, és az egész kunyhót felgyújtották.
Füst marta a torkom. Minden egyes köhintéssel egyre kimerültebbé váltam, már képtelen voltam rá, hogy felálljak. Csukott szemmel vonszoltam el magam Ruelig, aki a rángatózó csontszörnyeteget próbálta lefogni. Gyorsan rám sandított, majd kétrét görnyedt a köhögéstől.
Mielőtt kiszabadulhatott volna Ruel fogásából, a lény mellkasán tátongó hamuvá égett lyukba nyomtam a kezem és megmarkoltam kérges, sötét bőre alatti csontjait. Ugyanazt éreztem, mint Zmeriknél. A csontok nem hozzá tartoztak, csupán testet adtak neki. Alig tartotta össze őket valami.
Nem láttam mást, csak gomolygó szürkeséget és fénylő parázsdarabkákat. Makacsul szorítottam a csontot, még akkor sem eresztettem, mikor a szörnyeteg irtózatos erővel vonaglani kezdett alattam. Ki akartam húzni a kezem a csonttal együtt, hogy végre véget vessek ennek a pokolnak, de nem maradt bennem elég erő.
A forróság elviselhetetlen volt, fullasztó kelepcébe zárt. Kezdtem azt hinni, hogy nem jutunk ki innen élve, ám ekkor Ruel szorosan mellém húzódott. Egyik kezével átkarolta a derekam, a másikkal pedig ő is megragadta a csontot. Éreztem a nyakamon a heves lélegzetvételeit, a közelsége különös önbizalommal töltött el. Hisz nem voltam egyedül. Nem hagyott magamra, nem hagyott meghalni. Valamiért visszajött értem.
Közös erővel rántottunk egyet a csonton. Undorító reccsenés. Sziszegés. A lény megdermedt, a tűz kialudt. Majd minden elcsendesedett.
Szétfolyt körülöttem a kunyhó képe, a padló besüppedt alattam, mint egy hatalmas dunyha, aztán végleg elnyelt. Kapaszkodtam a csontba és Ruel karjába, ami még mindig védelmezőn körém fonódott. Kapaszkodtam, amíg csak tudtam.
Aztán a valóság, mint egy túlfeszített cérna, megadta magát és elpattant. Ketté szakadt a szál, ami az emlékképhez kötött minket.
Tehetetlenül hagytam, hogy elnyeljen a sötétség.

A fájdalom tért vissza először. Olyan elemi erővel zúgott minden porcikámban, hogy attól tartottam, ha megmoccanok, nyomban darabokra hullok.
A fejem alatt azonban a hideg kő vagy lángoló deszkák helyett helyett most valami puhát éreztem. Ismerős illata volt – erdő és eső, keveredve egy kevés vér-és füstszaggal. Óvatosan résnyire nyitottam a szemem és megdobbant a szívem.
A fejem Ruel ölében feküdt, egyik karján a tarkómat tartotta meg, a másikkal lazán átkarolt. Kifejezéstelen arccal meredt a távolba, valahová a barlang túlsó felébe. Lehetetlen volt leolvasni róla, mire gondolhat éppen, de úgy tűnt, nem vette észre, hogy felébredtem. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak visszacsukom a szemem és kiélvezem a helyzetet. A rettegés helyét kába zsibbadtság vette át, és a fájdalom ellenére is olyan érzésem támadt, hogy ha most nem mozdulok meg, a sötétség újra magába fojt.
Pislogtam néhányat és egy kicsit oldalra billentettem a fejem. Éles fájdalom szúrt a nyakamba, mire beharaptam az ajkam, hogy ne nyögjek fel.
Ruel lenézett rám, levette rólam a karját. Mikor megpróbáltam felülni, a hátamnál megtámasztva segített, hogy ne dőljek vissza. Pár pillanatig némán ücsörögtünk egymás mellett.
A történtek kavargó, rémálomszerű örvénnyé gyúródtak össze a fejemben, elnyelve minden értelmes gondolatom. Csak nagymama foszladozó arcának képe lebegett előttem. Tudtam, hogy minden bizonnyal ez volt a legutolsó alkalom, hogy láthattam őt, a vérfagyasztó rettegés mégis mélyebb nyomot hagyott bennem, mint a gyász. Egy ujjamat a saját arcomhoz érintettem. A bőröm néhány apróbb karcolástól eltekintve épnek tűnt.
Még mindig nem mertem Ruel szemébe nézni. Tisztában voltam vele, hogy miattam történt mindaz, ami történt. Hazudtam neki, egyedül kerestem fel Rotta mamát és majdnem megölettem mindkettőnket. Mégis eljött értem. Nem tudtam, mit mondhatnék. Egyedül egyetlen szó jutott az eszembe.
– Köszönöm – motyogtam.
Nem felelt.
Lenéztem a kezemre. Feltűnt, hogy sötét vér száradt a körmöm alá. Az üvegszilánkok felsérthették a bőröm, mert most mindkét kézfejemet átvérzett rongyok takarták. Megtapogattam a tenyerem. Ruel kiszedte belőle a szilánkokat.
A tekintetem körbesiklott a barlangon. A földön csontokat kerestem, de hiába – sehol sem láttam őket. Elbuktunk? Végigküzdöttük a szüreti játékokat, megloptuk a jövendőbeli kormányzót, ráadásul kis híján bent égtünk Rotta mama kunyhójában, és még csak meg sem szereztük, amiért elmentünk?
Ez nem lehet. Hiszen legyőztük az őrzőt, a kezemben volt a csont...
– Már a helyükön vannak – szólalt meg Ruel hűvösen. – Amíg ájult voltál, elintéztem.
– Ájult? – visszhangoztam. – Meddig?
– Egy óra. Talán kettő.
Döbbenten meredtem magam elé. Ő csak felvonta a szemöldökét.
– Ne csodálkozz, hogy kimerülsz, ha meg akarod öletni magad.
A falhoz kuporodtam és magam köré fontam a karom.
– Nem állt szándékomban. Fogalmam sem volt róla, hogy csapda – mormogtam.
Ha tudtam volna, mi vár rám odabent, nem sétálok be bármiféle terv nélkül. Ha nem tompítottam volna le ennyire a mágiám, akkor talán megérzem, hogy csapda. Ha bevontam volna Ruelt is, nem lett volna szükség rá, hogy szellemeket idézzek. Annyi mindent tehettem volna másképp, de én a saját fejem után mentem. Hiba volt.
– Soha többet – dörrent rám Ruel hirtelen, mire felkaptam a fejem. – Gyűlölöm, ha nekem hazudsz. Gyűlölöm, amikor azt hiszed, át tudsz verni és képes vagy egyedül elintézni mindent, miközben az életeddel játszol.
Nem nézett rám, mégis összehúztam magam a hangja nyers élétől.
– Egy mozdulattal kibelezhetett volna – folytatta, és végre felém pillantott. – Felfogtad ezt egyáltalán?
Nagyot nyeltem.
– Én csak tudni akartam az igazságot.
Még komorabbá vált az arca.
– Az igazság nem mindig segít.
– Az egész családom részese ennek, Ruel! Tudnom kell, mi történt – tört ki belőlem. – Elias az apám volt, Lidja pedig az anyám. Most végre megismerhettem volna őket, de azt hittem, több időm lesz. A valóságban már mind halottak a nagymamámmal együtt. Egyedül a nővérem maradt meg nekem, de ha nem tudom helyrehozni ezt az egész káoszt, még őt is elveszítem.
Végre megenyhült egy kicsit az arca, de még mindig tudtam, hogy haragszik.
– Azt reméltem, hogy a kunyhóban majd kiszedhetem Rotta mamából, miféle bűnt követett el. Gyilkossá vált, ugyanolyan bűnössé, mint én, de mikor mesélni kezdett volna arról, mi történt, valamiért feldühödött és megtámadott. Nem tudtam, hogy ő az őrző. Sajnálom – suttogtam. – Ostobaság volt teljesen egyedül menni.
Bólintott.
– Az volt.
Kis ideig megint csend telepedett közénk. Olyannyira féltem, hogy megint valami butaságot mondok és elrontom ezt az ideiglenes békét, hogy ki sem mertem nyitni a szám. Ruel viszont megtette helyettem.
– Egyszer már hagytam valakit meghalni. – Nagyon halk volt a hangja. – Nem akartam, hogy te legyél a következő.
Megborzongtam. Próbáltam a szemébe nézni, de ő elfordította a fejét, hogy még véletlenül se láthassam az arcát.
– Nem hagytál cserben – mondtam lágyan, és lassan a kezére fektettem a sajátom. Hideg volt a bőre. – Megmentettél. Hálás vagyok érte, mert nem érdemeltem meg.
Elhúzta a kezét.
– Nem érted.
Bűntudat mardosott. Még mindig alig hittem el, hogy életben maradtunk, és minden porcikám lüktetett a tompa fájdalomtól, amit minden bizonnyal a méreg okozott.
Ruel gondolatai mintha valahol egész máshol jártak volna, egy távoli emlékképben, ami legbelül mindig is gyötörte. Megrepedt a gondosan felépített páncélja. Most, hogy a harag kezdett elpárologni belőle, már egyáltalán nem tűnt olyan érzéketlennek és hűvösnek, mint eddig. Valami megtört benne. Szüksége volt rám. Nekem pedig rá.
Közelebb húzódtam hozzá. Ideje sem volt tiltakozni, mert mire észrevette, mire készülök, már át is öleltem és az ingébe markoltam. A mellkasának döntöttem a homlokom.
– Kérlek, ne haragudj – suttogtam összeszorított szemmel.
Egy kissé ellazultak az izmai. Meglepetésemre lassan átkarolt és magához húzott. A hajamra hajtotta a fejét, hosszan felsóhajtott. Éreztem a lélegzete melegét a bőrömön, a szívverését az arcom alatt.
Nyugalom ereszkedett rám, a fejemben örvénylő rémképek elcsitultak. Úgy éreztem, hogy itt végre tényleg semmi sem árthat nekem. Akár egy menedék.
– Amikor azt mondtam, nem hagylak meghalni, komolyan gondoltam – dünnyögte. – De azért értékelném, ha nem tennél folyton próbára.
Elmosolyodtam. Egy cseppet távolabb hajoltam, de még nem engedtem el.
Visszajött értem. Számítottam neki annyira, hogy az életét kockáztassa a védelmemért. Némán és láthatatlanul, de mindig mellettem volt, akármennyire szörnyen is viselkedtem.
Találkozott a tekintetünk. Tétován felemeltem a kezem, hogy egy ujjbegyemmel végigsimítsak az arcélén.
Elképzeltem, milyen lett volna, ha az őrző megöli. A gondolatra, hogy ő fizeti meg a könnyelműségem árát, iszonyú fájdalom szorította össze a szívem.
Nem akartam elveszíteni. Nem csak azért, mert nélküle képtelen lennék megszerezni a csontokat, nem is azért, mert teljesen magamra maradnék...
Az ajkára pillantottam. Még a tánc alatt sem voltunk ennyire közel egymáshoz. Egy pillanat erejéig azt hittem, ő is arra gondol, amire én, ekkor azonban a vállamnál fogva eltolt magától. Megtámaszkodtam magam mögött a földön, a tenyerembe égető érzés hasított.
– Ne csináld ezt – morrant fel Ruel rekedten, hangjába visszatért a szokásos keménység.
Döbbenten pislogtam. Éreztem, ahogyan lassan az arcomba szökik a vér.
– Mit?
Ugyan a gondolatait sikerült lepleznie, a szabálytalan lélegzetvételei elég árulkodóak voltak.
– Pontosan tudod, hogy mit – morogta. – Rengeteg dolgot tettem, amire nem vagyok büszke, Kalena. Vér szennyezi a kezem. Nem kevés.
– Azt hiszed, számít bármit is? – vágtam rá. – Én...
– Sokkal rosszabb ember vagyok, mint amilyennek hiszel – szakított félbe. Nem tudtam eldönteni, hogy a hangja dühös vagy inkább csak türelmetlen.
– Nem mondod el, ki vagy te – emeltem fel a hangom, hogy ne vágjon a szavamba még egyszer. – Sem azt, miért vagy itt. Alig bízol meg bennem, hiszen semmit sem árulsz el, amit tudni szeretnék tőled. Rendben, ha így akarod, hát legyen. Tartsd csak meg a titkaid. – Mély levegőt vettem és megemeltem az állam. – Azt viszont légy szíves, ne mondd meg nekem, mit gondoljak rólad! Magam is el tudom dönteni.
Egészen meghökkent a szavaim hallatán. Csendben maradt, így hát folytattam.
– Nem érdekel, mit tettél, vagy hány emberrel végeztél, mikor még katona voltál. Fogalmam sincs, mibe keveredtél, mielőtt találkoztunk és hogy jó ember voltál-e vagy sem. Nekem egyedül az a Ruel számít, akit megismertem.
– És miből gondolod, hogy ez a Ruel jobb, mint a korábbi? – kérdezte alig hallhatóan.
Vállat vontam.
– Talán nem mindenben jobb. Mogorva, komor és zárkózott, de azt tudom, hogy nem rossz ember. Ha az lenne, nem segített volna rajtam, amikor a tó a vízbe akart csalogatni és nem állt volna mindig mellettem, amikor szükségem volt rá.
Újra a kézfejéhez érintettem az ujjaim, ezúttal viszont már nem húzta el.
– Eszébe sem jutott volna, hogy megtanítsa, hogyan bánjak az íjammal és védjem meg magam – folytattam. – Az meg aztán főleg nem, hogy felkérjen táncolni, aztán meg kimentsen Rotta mama kunyhójából, miután iszonyúan feldühítettem.
Összeszorította az ajkát és lehunyta a szemét.
– Nem ismersz teljesen.
– Elég annyi, amit már ismerek.
Megőrjített volna, ha még tovább kell magamban tartanom. Tudni akartam, milyen érzés szeretni és szeretve lenni, mielőtt egy újabb őrzőbe botlok és már nem leszek olyan szerencsés, hogy megússzam a találkozást. Át akartam élni azt, amit Mila és anya, mielőtt még túl késő.
Szerettem volna, ha válaszol, ha mond valamit. Akármit. Mégsem szólalt meg, pedig én őszintén bevallottam neki mindent, ami a fejemben kavargott.
Féltem. Hát persze, hogy féltem – Dimitrij után tartottam tőle, hogy újra megégetem magam, de ő soha nem nézett rám úgy, ahogyan Ruel az imént. Nem értelmezhettem újra teljesen félre mindent! Ruelnek is éreznie kellett ezt a tébolyító vonzást, amit én tapasztaltam a közelében. De ha érezte, miért csinálta ezt? Miért küzdött ellene?
Semmi értelme. Egyáltalán semmi.
– Akarsz engem, Ruel?
Szokatlanul tétován csengett a hangom. A szívem eszeveszett dobogásba kezdett, miután feltettem a kérdést. A fülemben dobolt a vérem.
Ruel keze ökölbe szorult. Kinyitotta a szemét, de nem nézett rám.
Nem voltam benne biztos, hogy képes lennék elviselni még egy elutasítást, most viszont már elkéstem az aggodalmaimmal. Kiterítettem a kártyáimat.
Talán túl messzire mentem. Elszégyelltem magam, hiszen valószínűleg már amúgy is volt valakije északon, vagy éppen egy lány miatt jött ide, hogy kiszabadítsa a tó karmaiból. Én csak megnehezítem a dolgát.
– Nem számít, mit akarok – válaszolta végül csendesen.
És ekkor újra. Ó, a szellemekre, ez a pillantás! Kesernyés, mégis vágyódással, kimondatlan szavakkal teli. Talán, ha nem néz rám így, nem teszem meg. Lehet, hogy azért vettem rá magam, mert majdnem meghaltunk és csak attól féltem, hogy ha most túl gyáva vagyok hozzá, nem adódik még egy ilyen alkalmam.
Ruel a homlokát ráncolta.
– Kalena, mit...
Nem tudta befejezni. Én magam sem voltam benne biztos, honnan merítettem hozzá a bátorságot, de megtettem.  Előredőltem, megragadtam az ingét, aztán az ajkára nyomtam a sajátom. Semmi lágyság, semmi elegancia nem volt a mozdulatban. Egyszerűen csak... Megcsókoltam. És vártam.
A nővérem mindig azt mesélte, hogy egy csók a fellegekbe repíti az embert. A gyomrában jóleső bizsergés támad, és minden porcikáját ellepi a forróság. Varázslatosnak hangzott, de ez... Valamit biztosan elrontottam, mert ennek nem ilyennek kellett volna lennie. Borzasztóan ügyetlennek éreztem magam, arról nem is beszélve, hogy Ruel egészen megdermedt a hirtelen mozdulattól. A vállamra tette a tenyerét, mintha nem tudná eldönteni, hogy ellökjön-e magától újra vagy sem.
Egek. Mégis mit képzeltem? Hogy magyarázom ki magam ebből?
Égett az arcom. Legszívesebben eltűntem volna, hogy ne kelljen a szemébe néznem ezek után, hosszú másodpercekig mégsem mertem moccanni. Szégyen szorongatta a szívem.
Végül óvatosan elengedtem a gallérját és szóra nyitottam a szám, hogy bocsánatot kérjek, ám ő ekkor váratlanul a tarkómra csúsztatta a kezét, magához húzott és visszacsókolt. Olyan hevesen, hogy még azt is elfelejtettem, hogyan kell levegőt venni.
Egy pillanatig minden értelmes gondolatom cserben hagyott.
Sokkal jobban csinálta, mint én. Ez a csók már nem érződött olyan elkapkodottnak és sutának, mint az enyém. Ó, de még mennyire, hogy nem – ez most hosszú volt és gyengéd, olyannyira, hogy szerintem mind a ketten megdöbbentünk rajta. Már éreztem a testemen átrohanó forrósághullámot, amiről Mila annyit áradozott.
Ebben a csókban minden benne volt, ami az utóbbi napokban ott lebegett köztünk. Szemernyi kétségem sem maradt afelől, hogy bármennyire igyekezett rejtegetni, Ruel vágyott erre. Ugyanazt érezte, amit én, csak valahogy képes volt visszafogni magát, egészen mostanáig.
Nagy nehezen felocsúdtam a meglepetésből és átöleltem a nyakát. A hajába túrtam, először kissé félénken, de aztán amikor megéreztem, hogy a keze a derekamra siklik, belemarkoltam a selymes, homokbarna tincsekbe. Olyan volt, mint egy zuhanás, egy elképesztően szédítő zuhanás, ahonnan már nincs visszatérés.
A tenyerem az ingére csúszott, éreztem a kemény izmait a vékony anyag alatt.
Ruel tartása ekkor megfeszült, élesen beszívott egy adag levegőt. Váratlanul elhúzódott, fájó ürességet hagyva maga után. Csalódottan, kipirult arccal pislogtam rá. A kezem tehetetlenül visszahullott az ölembe. Szívem egyre hangosabban dübörgött, mintegy kimondatlan tiltakozásként, amiért abbahagytam, amit eddig csináltam.
Ruel úgy nézett maga elé, mintha maga sem hinné el, amit az imént tett. Halkan, reszketegen kifújt egy kevés levegőt, majd a csuklójának támasztotta a homlokát.
– Szörnyű vagy – mormolta.
Még mindig égett a bőröm az érintése nyomán. Hosszú pillanatokba telt, hogy megtaláljam a hangom.
– Igen?
Összevonta a szemöldökét.
– Igen. És még élvezed is.
Felkuncogtam.
Valószerűtlen volt az egész, és mégis... Olyan közeli, annyira őszinte. Minden rosszat elfeledtetett velem, ami Vormában történt. A kétséget, a félelmet, a bánatot.
Most azt éreztem, bármire képes lehetek. Vele bármire.
Hiszen már csak egyetlen kapu volt hátra, egyetlen utolsó kihívás, és aztán minden rendbe jön majd. Túl közel voltam ahhoz, hogy feladjam. Mila, a falu, a nidák – szükségük volt rám.
Ebben a percben azonban mindennél jobban szerettem volna egyszerűen csak itt maradni és újra érezni Ruel biztonságot nyújtó ölelését. El akartam veszni a pillanatban, nem gondolni a valóságra, a csontokra, az őrzőkre és a szellemlányra. A Holló szobrára, aminek a jelentése nem sok jóval kecsegtetett.
A sors keze. Ítélet. Elmúlás.
Tudtam, hogy ha hagyom, hogy megint rám telepedjen a rettegés, teljesen meg fog bénítani, így inkább újra közelebb araszoltam és Ruel vállára hajtottam a fejem.
Nem szólt semmit, de nem is húzódott el. Egy ideig minden bizonnyal magában latolgatta, mit tegyen, de aztán felemelte a kezét és óvatosan, alig érezhetően végigsimított a gerincem mentén – mintha csak ízlelgetné, hogy valódi vagyok-e vagy sem. A korábbi érintései elcsitították a fájdalmam, most viszont akaratlanul is összerándultam. Megfeszült a bőröm, kínzó szúrás mart belém.
Ruel azonnal elkapta a kezét. Feszülten figyelt, nyomban elillant a bizonytalansága.
– Újra megkarmolt, igaz? – kérdezte.
Halkan ziháltam, amíg a fájdalom el nem halványult. Visszapörgettem a fejemben a kunyhóban töltött időt, de már alig tudtam felidézni, mit is éltem át pontosan. Olyan gyorsan történt minden.
– Nem tudom – vallottam be. – Talán.
A homlokát ráncolta.
– Fordulj meg!
Hátat fordítottam neki és vártam. Libabőrös lett a tarkóm, amikor a blúzom gombjaival babrált. Óvatosan elhúzta az anyagot, ezzel szabaddá téve a vállam és a hátam egy részét. Zavarba kellett volna jönnöm, amiért látja a meztelen bőröm, de most csak az iménti kérdésén járt az agyam.
Megkarmolt? Megharapott?
Igen. Vagy mégsem? Nem emlékeztem.
Mi fog történni velem, ha még több méreg került a vérembe?
Ruel némasága nem volt valami biztató.
– Mit látsz? – suttogtam.
Csend. Hosszú másodpercekig.
– Az egész hátad – felelte nagy nehezen. – Szürke. Fekete erekkel.
Elakadt a lélegzetem.
– Nem érezted?
A szüntelenül morajló fájdalmat, ami most már végleg belém költözött? A bénító kimerültséget, ami az erőm használata után tört rám? A légszomjat és az elviselhetetlen kínt, mikor megérintett a mágia?
Dehogynem. Mindet éreztem.
A melegség, ami Ruel csókja után beburkolt, elszivárgott. Megint fáztam. És féltem.
Feltűrtem a szakadt blúzom ujját, de a látványra, ami fogadott, kicsit sem voltam felkészülve.
A bőröm a karomon már nem csak szürkés árnyalatú volt: minden szín eltűnt belőle, elsötétedett és megrepedezett. Száraz volt, kérges. Egy-két helyen apró darabokban már le is foszlott – épp, mint Rotta mama bőre, mielőtt teljesen lebomlott róla a hús és a bőr.
Kirázott a hideg, hányinger kerülgetett. A rémképek visszatértek, súlyos sötétséggel töltötték meg a szívem.
A hasamhoz szorítottam a karom, igyekeztem kipislogni a szemembe gyűlt könnyeket.
– Meg fog ölni – nyögtem ki. Lehunytam a szemem. Újra reszkettem, és hiába szorítottam össze az ajkam, még a fogaim is folyton egymáshoz koccantak.
Ki tudja, mennyi időm volt még hátra. Ki tudja, kilépek-e még valaha is ebből a gyilkos erdőből.
Ilyen hát egy csonthölgy végzete. Milyen ronda halál. Talán holnap reggelre már belőlem is csak valami rémisztő húscafat marad.
Ruel a tenyerébe fogta az arcom, olyan lágyan, mintha attól félne, hogy összetör.
– Nem halsz meg – jelentette ki csendesen. – Ígértem neked valamit. Be is tartom.
Még ez sem volt elég, hogy lenyugtasson. Hinni akartam neki, de pontosan tudtam, hogy nem tehet semmit.
Ha a méreg végezni akar velem...
Akkor végezni is fog.