• XII •
Kihúztam a kezem Ruel ujjai közül és a mellkasomhoz szorítottam. Görcsbe rándult a gyomrom. Mi a csodát művelt velem az a lény?
– Semmi komoly – motyogtam és a fülem mögé igazítottam egy arcomba lógó hajtincset. Nagyon szerettem volna nyugodtnak látszani. – Rendbe tudom hozni. Talán csak nem tisztítottam ki a sebet eléggé.
Inkább nem vallottam be, hogy semennyire sem tisztítottam még ki. Annyira lefoglalt Ruel sebesülése, hogy még csak eszembe sem jutott jobban megnézni a sajátjaimat. Az arcából ítélve ezt ő is kitalálhatta. Nem mondta ki, de átlátott rajtam. Mint mindig.
– Akkor sem kellene így kinéznie – jegyezte meg.
Az ő sebében legalább nem volt semmi természetellenes. Egy vágás, ami veszélyes ugyan, de nem halálos. Szerencsére még összevarrni sem kellett.
Ezzel szemben a karmolással a karomon már korántsem volt ilyen egyszerű a helyzet.
– Ha eddig nem haltam bele, valószínűleg úgysem lesz nagyobb baj – jelentettem ki olyan meggyőződéssel a hangomban, amivel Rotta mama is mindig képes volt megnyugtatni a hozzá tévedő betegeket. – Különben sem tehetünk vele túl sok mindent egy tó kellős közepén.
Talán, ha nagymama vagy Mila itt lett volna, akkor igen. Így viszont...
A saját képességeim nem voltak elegendőek ehhez, sosem értettem a mérgekhez. Egyedül kígyómarásokat tudtam kezelni, de ezzel most nem mentem valami sokra. Ha a lény megmérgezett, csak imádkozhattam, hogy fájdalommentes halálom legyen.
A csatornába merítettem a kezem és egy kevés vizet locsoltam a sebre. Forró volt a bőröm a karmolás körül, a jeges víz után alig éreztem a karom. Ruel nem szólt egy szót sem. Nem nyugtatott meg, nem kérdezett, de még csak nem is vitatkozott velem. Csupán síri csendben figyelte, mit csinálok. Ha kevésbé ismertem volna, azt hiszem, hogy aggódik, de sejtettem, hogy már megbékélt a helyzettel. Legfeljebb annyi aggasztotta, hogy nélkülem nem találja meg a csontokat és a drága halottját sem hozhatja vissza.
Talán a fáradtság és a bizonytalanság tette, de most még a szokásosnál is jobban felidegesített a távolságtartása. Hová tűnt az a Ruel, akivel a rémálmom után beszélgettem? Akivel végre jó csapatot alkottunk együtt. Úgy éreztem, hogy kezd megkedvelni, hogy egy leheletnyivel nyitottabbá vált előttem. Most pedig újra minden a régi volt. Mintha tegnap találkoztunk volna. Mintha csak egy idegen lennék, akivel legszívesebben szóba sem állna.
A pillantásom folyton a fekete ereimre tévedt, a szürkés foltokra szerte az alkaromon. Hiába dörzsöltem egyre durvább mozdulatokkal, ugyanolyan ronda maradt. Csak annyit értem el, hogy a hideg víztől még jobban fáztam.
– Ha nem ájulsz el néhány vérfolttól, szerintem vedd fel ezt, mielőtt halálra fagysz – hallottam meg Ruel hangját a hátam mögül. Felém nyújtotta a köpenyét. Haboztam. Az inge és a kabátja még mindig ott feküdt a faragott kövön, ahol hagytam. Csupán a hevenyészett, vértől vöröslő kötés takarta el a mellkasát.
– És te? – kérdeztem tétován. – Nem fázol?
– Te jobban fázol, mint én.
Összeráncoltam a homlokom.
– Miért vagy ebben ilyen biztos?
Elmosolyodott és nemes egyszerűséggel az ölembe dobta a köpenyt.
– Még mindig északi vagyok.
Úgy bámultam rá, mintha szellemet látnék. Habár, nem is – a szellemekhez már kezdtem hozzászokni. Ez a mosoly valami egészen új volt. Annyira meglepett, hogy még pislogni is elfelejtettem.
– Kösz – motyogtam, miközben bebugyoláltam magam a vastag anyagba. – Nem mindennap élem meg, hogy egy jégharcos nekem adja a köpenyét.
– Később kérem vissza.
Elvigyorodtam.
– Meglátjuk.
A köpenynek olyan illata volt, mint a természetnek egy könnyed, nyári zápor után. Mintha magába itta volna az erdő aromáját. Tetszett, mert a szabadságomra emlékeztetett. Azokra az órákra, amiket egyedül lézengve töltöttem a szabadban, miután sikerült meglógnom Mila és Rotta mama elől. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy vajon Ruelnek is ilyen illata van-e.
Ettől kicsit jobban éreztem magam, a köpeny ölelése megnyugtatott. Talán mégsem minden ugyanolyan, mint mielőtt elmentünk. A Lunnaje előtt minden vágyam az volt, hogy Dimitrijjel útra keljek erre a helyre, most viszont cseppet sem bántam, hogy nincs mellettem. Rádöbbentem, hogy egy jó ideje még csak nem is gondoltam rá. Ha pedig mégis, már nem éreztem azt a keserű csalódottságot, mint eddig. Hiányzott, de nem úgy, ahogyan eddig.
A zsákomért nyúltam és a szemem sarkából Ruel felé pillantottam. Épp a számszeríján vizsgálgatott valamit.
– Észrevetted, hogy kinyílt a kapu? – kérdeztem. A zsákomba markoltam, hátha találok benne valami ehetőt. Az összeszedett süteményeim nagyját már elosztogattam Vasil csapatának, de a táska legalján még akadt némi szárított gyümölcs, ami segíthetett a korgó gyomromon.
Ruel bólintott.
– Addig nem szeretnék elindulni, ameddig látszik rajtad, hogy perceken belül nyitott szemmel elalszol.
– Én nem is... – kezdtem, de ő a szavamba vágott.
– Rád fér a pihenés. Napokig nem tervezek itt ücsörögni, de ez a néhány óra belefér.
– Máris indulni akarsz? – nyögtem fel. Ezt nem vettem számításba. Kis híján megölték. Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán állni bír-e!
– De te...
– Jól vagyok – szakított félbe újra. – Egy kis pihenő után pedig még jobban leszek.
Én még nem éreztem magam késznek rögtön egy újabb halálos kalandba keveredni, mikor a korábbit is épphogy sikerült túlélnünk. Szerettem volna tovább várni, ameddig mindketten összeszedjük magunkat valamelyest.
Jatta magyarázatába kapaszkodtam. Ameddig nincs lelkünk, nem telik az idő, hiszen nem vagyunk a valóság részei. Nem számít az a néhány nap.
De mi lesz, ha mégsem volt teljesen igaza? Talán csak a kapukon túl működik ez az egész. Hiszen most megint itt voltunk, az erdőben, a tó közepén. Amikor beléptünk a templomba, még tökéletesen valóságosak voltunk. Igaz, akkor még a lelkünk is megvolt...
– Tovább kell mennünk. Elhiszem, hogy nehéz elengedned a halottakból álló baráti köröd, de ideje visszatérned a jelenbe, Kalena – folytatta Ruel. – Nem ezért vagy itt?
Nem feleltem. Mi van, ha most már ugyanúgy telik az idő, mint korábban? Ez nem a múlt, ez a saját jelenünk. Ahová tartoztunk. Ahol a lelkünk csapdába esett.
Visszaköltözött belém az a szűnni nem akaró nyugtalanság, ami Mila elfogása óta bennem bujkált, de most sokkal erősebbé vált az érzés, mint eddig. Mert nem tudtam. Nem tudtam, hogy mi történik körülöttem, nem tudtam, hogy telik-e az idő vagy még mindig a valóság aprócska, kiszakított darabkái vagyunk.
Egyetlen ötletem volt, amivel kideríthettem, mi az igazság.
Felpattantam és szorosabbra tekertem magam körül Ruel köpenyét.
– Hová mész?
– Majd visszajövök.
Meg sem vártam, mit válaszol. Rohantam a folyosókon, egyenesen vissza abba a kis barlangba, amin átcsordogált a hold fénye. Ahol találkoztam a szellemlánnyal. Éreztem, hogy ha nem lettem volna ennyire rémült, már rég hasra estem volna a saját lábamban. Ruel jól mondta, tényleg fáradt lehettem, de még nem állhattam meg.
A fejemben a napokat számolgattam. Az időt, ami azóta telt el, hogy idejöttem. Öt nap, mondta Dimitrij. Egy eltelt, amikor Ruel sátrában éjszakáztam. Talán most már még egy, hisz újra éjszaka volt. És még mindig előttem állt két kapu, két kupac csont. Utána meg aztán végképp nem tudtam, mihez kezdek. Ha kifutok az időből, ha kibelez egy szörnyeteg, ha nem találom meg a csontokat, vagy ha végez velem a mérgezett seb...
Kifulladva fékeztem le a barlang szélén. Kapkodtam a levegőt, a lihegésem olyan hangosnak tűnt, hogy még a saját gondolataim hangját is elnyomta.
Várakozón végigtekintettem a falakon, de a lánynak nyoma sem volt. Közelebb lépdeltem, a nyirkos kőhöz érintettem a tenyerem.
– Azt mondtad, nem vagy ellenem – kiáltottam bele a csendbe. – Most bebizonyíthatod, hogy valóban az én oldalamon állsz.
Semmi. Az ujjaimat tördeltem, még a halk ropogásuk is bántotta a fülem.
– A segítségedre van szükségem – szólaltam meg újra, ezúttal jóval lágyabb hangon. Kezdtem letenni arról, hogy bármiféle feleletet kapok. – Ne haragudj, ha megsértettelek.
Nagyot nyeltem. Lecsillapodott a heves lihegésem, a helyét átvette az odakint ciripelő tücskök zúgása. A mocsár szaga itt még áthatóbbnak tűnt, mint a csontok termében.
– Figyelek, kislány.
Hiába hallottam már sokszor, még mindig kirázott a hideg a hangjától. A holdfény felé pillantva végre megláttam. Ugyanolyan volt, mint eddig. Hullámos, szőke fürtjei fájdalmasan emlékeztettek Milára.
Mikor még kisebbek voltunk, imádtam összecsomózni a nővérem haját, miközben azt hazudtam neki, hogy egy csodás fonatot készítek éppen. Nem szidott le, csak nevetett rajtam, mikor megtudta. Cserébe általában vacsoránál titokban beleborította az összes sót és borsot a leveses tálamba.
– A kapun túl megtudtam, hogy a tó elvette a lelkem – fogtam bele remegő hangon. Kellett pár pillanat, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat. – Ez azt is jelenti, hogy már nem vagyok a valóság része. Azaz... a kapun túl nem telik az idő, mert az nem a valóság. Ez viszont már az.
Tudhatta, mire akarok kilyukadni, mert nem nézett rám annyira furcsán, mint vártam. Csak az a halvány, szórakozott mosoly ült az arcán, amit már oly sokszor láttam tőle.
– Szépen kitaláltad magadtól is – biccentett. – Kezdesz ráérezni, milyen csonthölgynek lenni, igaz? Átlátod azt is, amit eddig lehetetlennek hittél.
Hallgattam. Álmomban sem képzeltem volna, hogy valaha is igazi metvajkává válhatok. Nem is akartam az lenni. Most mégsem tűnt annyira borzasztónak eljátszadozni a gondolattal, mint egykor. Már nem rettegtem önmagamtól. Sőt, Jatta órái után egészen hozzászoktam az erőmhöz. Tetszett a bizsergés. Az érzés, hogy a világ körülöttem él és lélegzik.
– Szóval megtudtad, hogy a lelked tart az időben – szakított ki a gondolataimból a szellemlány hangja. Lassan elindult felém, körbesétált, aztán megállt. – Való igaz. Ez a hely pedig kiragad belőle, aztán visszahoz. Mivel nincs lelked, nem kötnek ennek a valóságnak a szabályai. De körülötted minden pontosan ugyanaz marad. Csak te változol. Minden más valódi.
Ettől tartottam.
– Tehát amíg itt vagyok, telik az idő – mondtam rekedten. Mila veszélyben van. A császáriak úton.
Bólintott.
– Telik hát, a világ nem áll meg – nevetett, mintha ez teljesen nyilvánvaló lenne. – Ha átlépsz a tó által alkotott valóságba, már nem fogsz ehhez tartozni. Ilyen egyszerű. Onnantól kezdve nem vagy ennek az időnek a része, ezért amikor visszatérsz, minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Itt egy perc sem telik el.
Kissé megnyugtatott, hogy legalább ezt jól feltételeztem. Megkönnyíti a csontok keresését.
– De akkor hol vagyok, amíg nem telik az idő? – jutott eszembe hirtelen. – Azok, akikkel a múltban találkoztam... itt, a valóságban nem is emlékeznek rám, ugye?
– Nem. A tó csak egy lenyomatot mutat neked. Egy másolatot, amit azoknak az embereknek az emlékeiből gyúr össze, akik jártak az erdőben és érintkeztek a mágiájával. Ezt te úgy formálod, ahogyan akarod, de nem lesz hatással semmire, ami valóban megtörtént. Csak emlékképek, amiket te újra élővé teszel.
– A mágiámmal?
– Olyasmi.
Végre tisztábban láttam a helyzetet. Mennyi ilyesmit megtanulhattam volna, ha Rotta mama mellett maradok, mint Mila. Ki hitte volna, hogy egyszer még szükségem lesz a tudására. A nővérem biztosan nem értetlenkedne ennyit.
Kibújtattam a sebesült kezem a köpenyből és felhúztam a blúzom ujját. A szellemlány felé fordítottam a karmolásokat.
– És ez?
Sikerült meglepnem. Egy röpke pillanatig tágra nyílt a szeme, aztán halkan felsóhajtott.
– Máskor légy óvatosabb az őrökkel. Ez egy kicsit meg fogja nehezíteni a dolgod.
– Hogy érted? – faggattam a torkomban lüktető szívvel. – A méreg... meg fog ölni?
Felnevetett.
– Dehogy. Ha vigyázol vele, akkor nem.
Elhúztam a szám.
– Tehát van rá esély.
– Van – vont vállat. – Viszont, ha nem használod a mágiád, a méreg nem terjed tovább és semmi bajod nem lesz.
Ledermedtem. Még két kapu mágia nélkül? Most, hogy Jatta megmutatta, hogy válhat az erőm a hasznomra, most, hogy végre tudom, mire vagyok képes, egyszerűen csak mondjak le róla?
Ruel is megmondta. Egyedül a mágiám tart életben.
– Az lehetetlen – bukott ki belőlem.
– Ezért mondtam, hogy megnehezíti a dolgod – mosolygott rám bocsánatkérőn. – Lassan mindenképp terjedni fog a méreg, mert a mágiádra szükséged van ahhoz, hogy érezd a csontokat és az emlékképek részévé válj. Ha nem használod az erőd feleslegesen, akkor meg sem érzed majd. Csak lehetőleg kerüld a további mérgezéseket, mert úgy már nem biztos, hogy ilyen könnyen átvészeled.
Mély levegőt vettem. Nos, legalább nem halok bele. Egyelőre. Ez is valami.
– Igyekezni fogok – préseltem ki magamból. – És... köszönöm.
A lány a kőfalnak támaszkodott, karját összefonta a mellkasa előtt.
Képtelen voltam magamban tartani. Tudnom kellett.
– Ki vagy te?
– Kinek hiszel? – kérdezett vissza.
Hosszasan néztem az arcát. Viharkék szem. Tuuli ruhák. Csontmedál.
– Egy csonthölgynek – válaszoltam lassan. – Rotta mama még élt, amikor megjelentél a patakparton. Szóval te nem lehetsz ő, de talán... – Elakadt a hangom. Anya?
– Mi történt veled? – kérdeztem suttogva.
Először láttam elkomorodni.
– Hamarosan válaszokat kapsz – mondta. Nem nézett a szemembe. – Utána már csak az igazságot kell túlélned.
Épp a nyelvemen volt egy újabb kérdés, de ő a szokásos halvány mosolya kíséretében belépett a holdfénybe és lassan semmivé vált.
Egy ideig mozdulatlanul álltam, hátha visszatér. Aztán felsóhajtottam.
Magamra maradtam.
Arra ébredtem, hogy valami iszonyúan nyomja az oldalam. Kipislogtam a szememből az álmot. Még mindig a barlangban voltam – félig fekve, félig ülve kuporogtam a fal tövében. A karommal egy kiálló sziklán támaszkodtam meg, ennek a sarka szúrta olyan nagyon a bordáim. Ruel köpenyét egészen az orromig húztam és úgy szorítottam magamhoz álmomban, hogy éreztem az arcomon a gombok lenyomatát.
A kövek közti résen át láttam, hogy már felkelt a nap. Tegnap éjjel ezek szerint olyan fáradt lehettem, hogy nem maradt erőm visszamenni a csontok termébe. Haragudtam magamra, amiért elaludtam. Most már nem húzhattam tovább az időt, minél hamarabb át kellett jutnunk a következő kapun.
Vetettem egy gyors pillantást a karomra, de a sebem semmit sem javult. Felkeltem a földről és visszaindultam Ruelhez. Nem számítottam rá, hogy amint kifordulok a folyosóra, éppen szembetalálom magam vele.
– Kezdtem azt hinni, hogy eltévedtél – üdvözölt a tőle megszokott kedvességével. Már visszavette az ingét, a kabátját a hátára terítette.
– Egy kis magányra volt szükségem.
Bólintott.
– Értem. Korábban is gyakran beszélgettél saját magaddal?
Hirtelenjében azt sem tudtam, mire céloz ezzel. Aztán észbe kaptam. Hallott engem.
Beharaptam az ajkam. Nem volt erőm újabb és újabb hazugságokat kieszelni. Különben is, mi értelme titkolni előle? Eleinte azért nem mondtam neki semmit, mert féltem, hogy őrültnek hisz. A helyében én is annak hittem volna magam. Mostanra viszont már akdt elég alkalma rá, és ha eddig nem volt gondja a mágiámmal, ezt is megérti majd.
– Mióta betettem a lábam az erdőbe, folyton megjelenik előttem egy szellem. Egy lány szelleme – vallottam be. – Először azt hittem, gonosz teremtmény és köze van a tó átkához, de tegnap éjjel segített nekem. Vele beszélgettem. Talán ő is csupán egy áldozat, aki tőlünk várja a segítséget, hogy... – Elhalkultam, mert Ruel olyan megvető pillantással illetett, mintha valami iszonyatos sértést mondtam volna.
– Mi az?
– Reméltem, hogy legalább már ennyit sikerült megtanulnod, mióta itt vagy – morogta és hátat fordítva nekem elindult a nagyterem felé. Kis késéssel követtem. Ötletem sem volt, mi baja.
– Mire gondolsz? – kiáltottam utána.
Megállt, én pedig majdnem nekiütköztem.
– Ne bízz benne – szűrte a fogai közt. – Bármilyen kedvesen hízeleg, bármit mond, az a célja, hogy a halálba kergessen. Itt nem számít, ki vagy. Ha hiszel neki és hagyod, hogy félrevezessen, akkor nem leszel több, mint egy újabb ostoba áldozat.
Harag villogott a szemében. Nem hittem volna, hogy létezhet bármi, ami így fel tudja korbácsolni az indulatait. A szellemlány semmi rosszat nem tett velem, azon kívül, hogy eleinte halálra rémisztett a hirtelen feltűnéseivel. A zsigereimben éreztem, hogy nincs okom tartani tőle.
– Nem tűnik gonosznak.
– Nem érdekel, minek tűnik.
Időközben visszaértünk a csontok termébe. Elbizonytalanítottak a szavai, hisz mégiscsak több időt töltött már ebben az erdőben, mint én. Sokkal jobban ismerte. Ha ő nincs és nem ment meg a tóparton, már rég megfulladtam volna.
De a szellemlány valóban mellettem állt. Különben miért árult volna el ennyi mindent? Ha ő valóban anya szelleme, muszáj megbíznom benne.
Megőrjített ez a helyzet.
– Mehetünk? – vetette oda Ruel.
Már a járat bejáratánál állt, ami a Szél Menyasszonyának szobra mögül nyílt.
Ezernyi kérdés zsongott a fejemben, mégis csak egynek adtam hangot.
– Soha nem fogod elárulni, igaz? – kérdeztem halkan.
– Mit?
– Soha nem mondod el, ki vagy te.
Hallgatott, még mindig háttal állt nekem.
– Már elmondtam – felelte végül kurtán.
– De nem mindent – vágtam rá. – Mit éltél át, mielőtt találkoztunk? Egyáltalán miért jöttél ide? Ki az, aki ilyen sokat jelentett neked?
– Egyszer már megkértelek, hogy ezt hagyd abba.
Csendben kellett volna maradnom. Már megint veszélyes vizekre eveztem. Hiába lett volna okosabb, nem bírtam magamba fojtani a gondolatot, ami megfogalmazódott bennem.
– Ennyire nem bízol bennem? Még mindig nem?
Ökölbe szorult a keze. Hátrafordult hozzám.
– A bizalomnak ehhez semmi köze. Amit nem mondok el, azt jó okkal teszem. Nem akarod tudni, ki vagyok.
– És ha igen?
– Nem – ismételte olyan sötét pillantással illetve, hogy abba beleborzongtam. – És ezt utoljára mondtam el. Sokkal jobban tennéd, ha azzal törődnél, ami valóban fontos.
Összeszorítottam az ajkam.
Igen? Hát jó. Azzal fogok.
Lecsavartam magamról a köpenyét és a kezébe nyomtam. Minden további nélkül megkerültem, aztán beléptem az alagútba.
Egyáltalán nem voltam annyira óvatos, mint legelső alkalommal. Ezúttal nem izzadt a tenyerem. A vaksötét ellenére kivételesen egy cseppnyi félelmet sem éreztem.
Tudtam, mi vár rám a túloldalon – egy újabb emlékkép, még több felkutatásra váró csonttal. Meglepődtem rajta, de mintha kissé könnyebbé vált volna a szívem, amikor kilépdeltem a fénybe. Vasil, Alek és Jatta elfogásának súlya felemelkedett a vállamról. Fájdalmas űrt hagyott maga után, de ideje volt elengednem azt, amiért már úgysem tehettem semmit.
A templom falaiból áradó nyomasztó, rég elfeledett mágia burka után jó volt végre újra a szabadban lenni. Tűzött a nap, felforrósította a levegőt. A hely, ahová az alagút lépcsője vezetett, emlékeztetett a templom bejáratára. Zöldellő fák közt jártunk, térdig ért a gaz és a vadvirágok szőnyege. A fülledt meleg alapján ítélve nyár közepén vagy ősz elején járhattunk. A sáros mocsár színpompás vadonná változott. Minden tökéletes lett volna, ha nem jutnak eszembe a szellemlány szavai.
A napfény felélénkítette az erőmet, de a kellemes bizsergés helyett a mágia most ezernyi tűszúrásként égetett belülről. Hiába nyúltam a henkjákhoz, csak még rosszabb lett a helyzet. Tehát a lány igazat beszélt. A méreg arra szolgált, hogy ellehetetlenítse a kapcsolatot a saját mágiámmal.
Ruel és én némán sétáltunk egymás mellett. Követett, bármerre fordultam a rengetegben. Nem volt kedvem beszélgetni, túlságosan lefoglalt az, hogy elcsitítsam magamban a pezsgő mágiahullámokat. Nehezebb volt féken tartani, mint képzeltem. Fel sem tűnt, hogy az út során mennyire a részemmé vált ez a furcsa érzés, mennyire természetesnek tűnt. Eddig előhívni volt nehéz, most meg visszatartani. Minél kevesebb, annál jobb – ismételgettem magamban a fogaimat összeszorítva.
A fák ritkulni kezdtek körülöttünk. A távolból víz csobogása keltette fel a figyelmem. Követtem a hangot, így egy patak partján lyukadtunk ki.
– Mondd, hogy legalább tudod, merre mész – szólalt meg Ruel karba tett kézzel. – Vagy csak bolyongunk itt, amíg ránk nem esteledik?
– Pontosan tudom – reccsentem rá kissé idegesebben, mint szerettem volna.
Sejtelmem sem volt, hol járunk. És ez aggasztott. Nem akartam Ruel orrára kötni, hogy a tudatosan visszafojtott mágiám teljesen összezavarja az érzékeim. Csak reméltem, hogy egyáltalán helyes irányba indultunk el az alagút kijáratánál.
Megindultam a parton a sodrás irányával megegyezően. Ha ez a mi patakunk, ami a falu mellett halad el, előbb-utóbb muszáj, hogy ismerőssé váljon a környék.
Talán egy órányi szótlan menetelés után végre beigazolódott a sejtésem. Egy híd szelte át a patakot. A túlparton egy hagymakupolás fakápolna állt, körülötte sirkai sírokkal. A nap fénye sárgás foltokban tört át a lombokon.
– Hazamegyünk – suttogtam hitetlenkedve.
Úgy tűnt, az utunk Vormába visz. Alig bírtam úrrá lenni a hirtelen támadt örömömön. Bármennyire is elegem volt néha az otthonomból, hiányzott a falu. Hiányzott a régi életem. Most, hogy már tudtam, mi vár rám Kolsgradban, ha egyszer elmegyek... Mindig is csak egy idegen lehetnék. Minden nap érezném a meggyilkolt csonthölgyek kétségbeesett mágiáját, és eszembe jutna, hogyan végzett az a hely a barátaimmal is. A nagyapámmal.
A hídon átkelve a sírok felé vettem az irányt. Vasil. Vajon él még? Van esély rá, hogy ebben az emlékképben találkozhatok vele, még egyszer utoljára?
Elnehezültek a lépteim, mikor felfigyeltem a sírra. Majdnem ugyanolyan volt, mint amikor először láttam. Gyökerek borították, a sírkő tövében pipacsok nyíltak.
Letérdeltem. Nem érdekelt, hogy Ruel mögöttem állva figyelt. Az sem, hogy az alattam burjánzó bozót még a nadrágon át is szúrta a térdem.
Vasil Nazorov. Aki túl fényesen ragyogott.
– Igazságtalan, hogy csak ennyi jutott neked – súgtam. A felmelegedett kőhöz érintettem a kezem, finoman rásimítottam a tenyerem. – Nem így kellett volna történnie.
Könnyek homályosították el a látásom. Vajon Alek és Jatta is kaptak sírokat?
Jatta valószínűleg nem. Ha a császár kivégeztette, mint a többi csonthölgyet az Irtás alatt, szemernyi tisztelet sem járt neki. Alek pedig... Rá is ez a sors várt? Képes lett volna a saját apja megöletni? Valami azt súgta, hogy igen. A császár minden árulóval végzett, a tulajdon fia sem jelenthetett akadályt.
Letöröltem az arcomról egy kósza könnycseppet, mielőtt lecsöppenhetett volna a földre.
– Nem felejtelek el – Még egyszer utoljára végighúztam az ujjaim a töredezett márványon, aztán felálltam. Ruel szótlanul várakozott mögöttem, megfejthetetlen kifejezés ült az arcán. Engem nézett.
– Sajnálom – mondta halkan.
– Én is.
Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztünk. Aztán elöntött a keserűség. Azzal kell törődnöm, ami valóban fontos. Milyen igaz. Nem fogok csalódást okozni.
– Ha Vasil sírja itt van, már jóval a kivégzése utáni időbe érkeztünk – állapítottam meg, miközben elfordultam Rueltől és folytattam az utat lefelé a dombon. – Az Irtás minden bizonnyal a halálával befejeződött, mert a császárnak sikerült elsöpörnie az útból a vezérüket vesztett ellenállókat.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mióta Dimitrij és én legutóbb végigjártuk ugyanezt az utat. Akkor köd ült a tájon. Most olyan erővel sütött a nap, hogy még a vékony blúzomban is melegem volt.
– Attól még, hogy a harcoknak vége, én a helyedben nem mászkálnék ilyen öltözékben – jegyezte meg Ruel.
Lelassítottam és végignéztem magamon. Még mindig anya ruhái voltak rajtam. A blúz nem lett volna olyan árulkodó, de a sötét nadrág és a jellegzetes tuuli öv, amire a tegezemet csatoltam, már messziről elárulták a származásom.
– Vormában sok tuuli él – legyintettem. – Nem keltünk feltűnést.
Persze, Ruel a világos szemével és a fakó hajával még kevésbé illett bele a környezetünkbe, de ha egyszer sikerült kimagyaráznom, hogy került mellém egy északi, másodszorra is menni fog.
– Csak nézz rájuk olyan csúnyán, ahogy mindenkire szoktál, és akkor nem mernek majd megbámulni – tettem hozzá. – Ha mázlink van, a szüreti játékok idején érkezünk és olyankor mindig sok az idegen. Talán még egy dorlenin sem fognak meglepődni.
Kiértünk a rétre. Felcsillant a szemem, mikor megláttam a pajtámat. A vízimalom monoton kattogásához birkák bőgése társult. A parton legelésztek, egy idős férfi ácsorgott mellettük a botjára támaszkodva. Trágyaszag vegyült a levegőben terjengő édeskés virágillattal.
Hát persze. Ekkor még nem tűnt el a pajta gazdája. Még nem volt elhagyatott ez a hely.
– Van már ötleted, hol lehetnek a csontok? – kérdezte Ruel a távolban látszódó házakat figyelve. Már nem voltunk messze az otthonomtól.
– Valahol a faluban – vontam vállat. Még ha nem is Vormában kell keresnünk a csontokat, akkor sem bírtam volna ellenállni a kísértésnek, hogy hazalátogassak. Elvégre, itt akadt időnk bőven. Az Irtás után Rotta mama maradt a falu csonthölgye, így az elsődleges tervem az volt, hogy valahogyan rátaláljak.
Ő volt az egyetlen, akiről tudtam, hogy segíthet a mérgezésen. Nem véletlenül vált legendássá a gyógyításhoz való tehetsége. Az ősszellemek is úgy akarták, hogy hozzá vezessen az utam.
– Ha sikerül megtalálnunk Rotta mamát, ő képes lehet rá, hogy rendbe hozza a karom – magyaráztam Ruelnek. – Sokkal többet tud a mérgekről és a csonthölgyek mágiájáról, mint én.
– Szóval az öreg Dorottát keresitek, mi?
Megtorpantam. A hang vidám volt, de valamiért rossz előérzetem támadt tőle. A pajta felé, a kiáltás irányába fordítottam a fejem. Egy fiatal férfi hanyagul a falnak vetett háttal ácsorgott és felénk intett. Nyilvánvalóan minden szavunkat hallotta.
– Menjünk innen – súgta Ruel.
Majdnem hallgattam rá. A férfi tekintete ravasz volt, nem éppen bizalomgerjesztő. De az egyetlen nyomunk a nagymamámhoz.
– Régi barátai vagyunk – kiáltottam válaszul a férfi felé ballagva. – Hosszú utat tettünk meg, hogy meglátogassuk.
Ruel nem szólt közbe újra. Az idegen fekete haját laza kontyba kötötte, néhány félhosszú tincs a homlokába lógott. Sokat dolgozhatott idekint, mert a bőrét aranybarnára égette a nap. A ruháiból ítélve tuuli volt, így kicsit alábbhagyott a gyanakvásom. Ellökte magát a faltól és füttyentett egyet.
– Nocsak, milyen csinos lányka vagy te. Beillenél a családba, az egyszer biztos. Már majdnem el is hittem, amit mondtál.
Rávillantottam a tőlem telhető legderűsebb mosolyomat.
– Miért hazudnék?
– Miért, kislány? Azért, mert én már messziről kiszagolom, ha valaki rosszban sántikál. – Közelebb húzódott és lehalkította a hangját. – Veszélyes mostanság metvajkának lenni, szóval jobb lesz, ha vigyázol a szádra. Vorma csonthölgye különben sem fogad akárkit.
Lehervadt a mosolyom.
– Persze, én tudok segíteni – folytatta vigyorogva. – Cserébe, ha te is megszánsz engem némi szívességgel.
– Semmiféle alku nem érdekli – jelentette ki Ruel, ám a férfi megcsóválta a fejét.
– Nem veled beszélek, dorleni. – Felém biccentett. – Hanem vele.
Éreztem a Ruelből sugárzó feszültséget. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valaki ilyen pimaszul beszéljen vele. Legfeljebb én, de az sosem zavarta ennyire.
– Mi az ajánlatod? – kérdeztem végül.
– Nem kérek sokat. Múltkor egy kártyapartin elvesztettem valamit, ami borzasztóan kedves a szívemnek, és most szeretném visszavásárolni. Annyi a probléma, hogy, nos hát... – Megvakarta a tarkóját és felnevetett. – Nincs elég pénzem.
– Az nekünk sincs – vágtam a szavába szárazon.
– Ó, ne kiabáld el! – Oldalra billentett fejjel végigmért előbb engem, aztán Ruelt. – Most jön a legjobb rész. Lehet pénzetek. Ha megnyeritek nekem a jatékokat.
– Képtelenség – csóváltam a fejem rögtön. – Különben sem értem, mi kerülhet olyan sokba, hogy csak a jutalompénz lehet elég rá. Köszönjük, de nem kérünk az átverésedből – tettem hozzá gunyorosan.
– A holmim a kormányzó unokaöccsénél van, ő meg nem adja vissza könnyen a zsákmányát – rántott vállat az idegen. – Hidd csak el, már próbálkoztam. De te tudod, ha nem, hát nem. Azért fontold meg az ajánlatom.
Ezen nem volt mit megfontolni. Egyszer-kétszer már részt vettem a szüreti játékokon, de az első fordulónál tovább soha nem jutottam. Mindig akadtak nálam jobbak.
– Nem éri meg nekünk – válaszolt Ruel helyettem. – A segítséged nélkül is megtaláljuk, akit keresünk.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Ó, efelől kétségem sincs. Csodás szórakozás lesz. Kíváncsi vagyok, hogy egy rakás katonával a nyakatokban hogy oldjátok meg.
Alig hittem a fülemnek.
Fenyegetés?
– Mi? – nyögtem ki.
– Teljesen azért nem vagyok idióta. Csontok, mérgek, mágia... Egy szökött csonthölgyecske menedéket keres, nemde? Dorottánál jó helyed lenne, feltéve, hogy beenged és előtte én nem értesítem a kormányzó katonáit a szándékaidról.
Elsápadtam. Rotta mamát soha nem zargatták császári katonák. Egyedül Jagor igyekezett folyton lejáratni minket, de a Lunnajéig nem tett semmi igazán veszélyeset. Akkor tudtuk, hogy bármennyire is feszült a helyzet, már nem vadásznak ránk. Közvetlenül az Irtás utan viszont nem biztos, hogy ennyire éles volt a határvonal...
– Imádom a szökevényeket, akik újra szeretnének varázsolgatni tanulni. Fogadjunk, hogy henkja is van nálad!
Komolyan bajba kerülhettünk, ha ez a férfi beváltja az ígéretét. Ki tudja, mennyit hallott a beszélgetésünkből. Nem akartam újra összetűzésbe keveredni a császáriakkal, épp elég volt a holdünnep és a harc Kolsgradban.
Ha már feltétlenül választani kellett egy csapat katona és a szüreti játékok közt, az utóbbi békésebb és nem mellesleg kevésbé életveszélyes lehetőségnek tűnt.
A szemem sarkából láttam, hogy Ruel a tőre felé nyúl.
– Rendben – böktem ki. – Megpróbáljuk.
Ruel megdermedt a mozdulat közben. A férfi csak elégedetten bólogatott.
– De ha nem sikerül... – folytattam.
– Egy szót sem szólok a császáriaknak, viszont az esélyetek is elszáll, hogy találkozzatok a falu híres boszorkájával. Áll az alku?
Ruelre sandítottam, de semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Sejtettem, hogy nincs oda az ötletért. Vagy csak a fickóra haragszik és igyekszik nem nyomban leszúrni.
Felszegtem az állam és az idegen szemébe néztem.
– Áll az alku.
– Remek. Örülök, hogy sikerült megállapodnunk. – A kezét nyújtotta, mire óvatosan kezet ráztam vele. Rám kacsintott. – Nem is volt olyan nehéz a döntés, ugye?
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top