Egy pillanatig azt hittem, hogy csak a füst csípi a szemem és rosszul látok. Tévedtem. A törmelékek közül előmászó, megfeketedett bőrű alak vérfagyasztóan valódi volt.
Zmerik kapitány még mindig élt és virult, de sokkal inkább hasonlított valami groteszk szörnyetegre, mint önmagára. A korábban még ezüstösen csillogó páncéljából már csak olvadt darabok maradtak. A kontya széthullott, haja csimbókokban verdeste a hátát. Furcsán rángatózva mozgott, az egész teste mintha kifacsarodott csontokból és megperzselt maradványokból állt volna.
Annyira ledermesztett a látvány, hogy nem is figyeltem a többi katonára, akik az erkély leomlása után az udvarra sereglettek. Észre sem vettem, hogy már egyáltalán nem állok az oszlopok takarásában. Összerezzentem, mikor meghallottam egy puskadörrenést. Valaki karon ragadott és durván elrántott. A falnak tántorodtam, végighorzsoltam a könyököm.
– Mozogj már! – ordította Jatta és elengedett. – Bámészkodás helyett örülnék, ha segítenél!
– Miben? – lihegtem.
– Ha így folytatjuk, végünk van. Körbezártak minket, de ha Alek és Vasil elérnek a kocsiig, még kijuthatunk. Kirobbantják a kaput, csak egy kis felfordulást kell csinálnunk.
– Még ennél is nagyobbat?
Már most rémisztő volt ez az átláthatatlan káosz.
– Vasil a fő célpontjuk, de még nem kapták el. Ha valahogy összezavarjuk őket, lehet esélyünk ellenük – hadarta, majd minden további nélkül bevonszolt maga után a körfolyosóra a holtak közé. Letérdelt egy vértócsába és intett, hogy kövessem. A falak remegtek körülöttünk. Én is reszkettem, a kellemetlen rezgés a csontjaimban egyre elviselhetetlenebbé vált.
Letérdeltem. Jattát utánozva előcsúsztattam a zsebemből az egyik henkját és a markomba fogtam.
– Lássuk, mit tanultál – nézett rám Jatta komoly arccal. – Érzed a lelküket, igaz?
Lehunytam a szemem és a körülöttünk kóválygó szellemfoszlányokra koncentráltam az undorító vérszag és a bennem növekvő hányinger helyett. Még nem távoztak el teljesen, így nem is kellett sokáig keresgélni őket. Bólintottam. Éreztem, hogy ugyanúgy vágynak a bosszúra, mint mi. A gyakorlásaim során egyedül még nem sikerült pár percnél tovább magamhoz hívnom egyetlen halott szellemét sem, de Jattával együtt jóval erősebbek voltunk.
A holtak habozás nélkül válaszoltak a hívásra, az érkezésükkor végigfutott rajtam a hideg. A saját életerőnkből kölcsönöztünk nekik, így szép lassan emberi formát ölthettek. A folyosó még hűvösebbé vált, mégis verejtékezett a homlokom. Lenyűgöző érzés volt. Mintha egy hosszú merülés után a víz alól felbukkanva újra levegőt vennék.
– Tovább – lehelte Jatta mellettem.
Ennyi még nem volt elég. Ezúttal nem.
Jatta azt tanította, tőlünk függ, milyen mértékben hívjuk vissza a holtakat a világunkba. Most többre volt szükségünk, mint a halvány, áttetsző szellemük. Minél valóságosabbá és élőbbé váltak ők, annál gyengébbek lettünk mi. Sejtelmem sem volt, mennyi ideig bírjuk majd.
Óvatosan kinyitottam a szemem, és elámultam azon, mit teremtettünk. A holtak körülöttünk gyülekeztek, megtévesztésig hasonlítottak a valódi emberekre. Ekkor döbbentem rá, miért.
Hiszen azok voltak. Sikerült visszakölcsönöznünk nekik a testüket.
Jatta zihálva talpra állt. Kisöpörte a haját az arca elől és ördögien elvigyorodott.
– Indulás – parancsolta halkan, mire a holtak kiözönlöttek az udvarra.
Jatta előhúzta a saját kését, felém fordult és biccentett.
– Szép volt. Képtelenek ölni, de lefoglalják a császár embereit. Ebben a formában nem tartanak ki sokáig, de az is elég, ha csak pár percet nyerünk velük – magyarázta. – Amint összeszedted magad, gyere és maradj a nyomomban. Ha kijutottunk, nem várunk rád – vetette oda, aztán magamra hagyott.
Hihetetlen. Hogy volt képes egyáltalán állva maradni ezek után? Én még mindig a köveken térdeltem és úgy éreztem magam, mintha kocsonyából faragtak volna. Akárhányszor fel akartam kelni, visszacsuklottam. Nagy nehezen végül elmásztam a korlátokig, ahol talpra tudtam húzni magam.
Mikor kiléptem Jatta után, a szívem őrülten vert. A levegőben szálló portól alig kaptam levegőt. A holtak eközben visszatartották a Vasilra támadó katonákat. Szerencsére nehezebb volt végezni velük, tekintve, hogy már eleve nem voltak életben. Épp el akartam indulni a leomlott erkély felé, de ekkor közeledő lépteket hallottam magam mögül. Egy katona akarta rám vetni magát az árnyékból.
Elléptem előle és az íjamért nyúltam, de a szellemek hívása túlságosan kifárasztott. Lassacskán ugyan összeszedtem magam, de a mozdulataim még mindig túlságosan lassúak voltak. A katona elérte és megmarkolta a köpenyem, ám ekkor Ruel hátulról átkulcsolta nyakát és hátrarántotta. Észre sem vettem, mikor bukkant fel. Olyan gyorsan mozgott, hogy abba beleszédültem. Az egyik pillanatban még dulakodtak, a másikban a katona már mozdulatlanul hevert a földön. Összevillant a tekintetünk. Ruel arca véres volt, de sejtettem, hogy nem a saját vére az.
– Ha már van fegyvered, nem ártana használni is – mordult rám.
– Most élesztettem fel egy rakat halottat! – fakadtam ki. – Ez nem ilyen egyszerű, saját magamat is alig érzem...
Leplezetlen csodálkozás ült ki az arcára.
Szóra nyitottam a szám, de egy éles sikoly belém fojtotta a hangom. Jatta nem sokkal előttünk próbálta kivágni magát egy katona szorításából. Épp a sebesült karjánál fogták le, még a füstön át is láttam, ahogy fájdalmas grimaszba torzul az arca.
Mélyre temettem magamban a félelmet és a bizonytalanságot. Nem volt rá időm.
Olyan, mint egy céltábla. Pont olyan, csak mozog, és kiabál, és ver a szíve. Vettem egy mély levegőt, majd eleresztettem a nyilat, ami egyenesen a katona oldalába fúródott. A férfi fogása lazult, mire Jatta kiszabadult, támadója pedig a földre roskadt.
Alig hittem el, mit tettem. Gyilkos lettem?
– Mögötted! – hasított a hangzavarba Ruel hangja. Megpördültem. Egy újabb páncélos alak rohant felém, hogy a falhoz préseljen. Kitértem előle, magam sem tudom, hogyan. Ez elég volt arra, hogy egy pillanatra megtántorodjon, de mire elővettem egy nyilat, már újra felém indult és az arcom felé kapott. Megijedtem, a lövés célt tévesztett. Ruel viszont eddigre már a férfi mögött állt és egyetlen határozott mozdulattal átvágta a torkát.
Tágra nyílt szemmel meredtem a véres kezére. Hűvös nyugalommal nézett körül, hogy újabb célpontot keressen magának. Bele sem akartam gondolni, hanyadszorra tette ezt ma éjjel. De hát ez volt ő. Egy katona. Egy vérbeli jégharcos.
A távolban megláttam Vasil alakját is, Alek és ő vállvetve küzdöttek egy csapat császári ellen. Közeledtek a kocsihoz, ami bizakodásra adott okot. Zmeriknek viszont nyoma sem volt, nem harcolt a katonái közt.
– Nem Vasilt üldözi, mint a többi – szólalt meg Ruel, mintha tudta volna, mi jár a fejemben.
– A csontokat védi – jutott eszembe. – Az erkély romjainál.
Ruel letörölte és elrakta a kését, majd maga elé emelte a számszeríját. Mögém célzott.
– Vagy épp ő maga az – mormolta. Megfordultam, így már én is észrevettem a kapitányt, amint nem messze tőlünk a körfolyosó rácsain behajolva kutat valami után. Karmos kezével szinte összeroppantotta a fémet. Az alakja görnyedt volt és formátlan, mintha szétszedték, aztán véletlenszerűen összeragasztották volna a tagjait.
– Szerintem téged keres – tette hozzá Ruel.
Görcsösen szorítottam az íjam, halkan felnyögtem.
– Úgy érted, hogy ez nem Zmerik? – kérdeztem zavartan.
Már semmit sem tartottam lehetetlennek. Könnyű volt elfeledkezni róla, hogy ez az egész nem a valóság, csupán a tó formálja ilyenné. Jobban belegondolva a lény ismerős volt valahonnan. A kapitány, vagy bármi is volt ez, talán a csontok őrzője. Eddig így gondoltam, de mi van, ha...
– A csontok alkotják? – motyogtam magam elé. Ezért vonzott ennyire. Nem az erkély, hanem ő. Még éreztem is, amikor közeledett felénk.
– Úgy tűnik – bólintott Ruel. Mikor egy ideig nem válaszoltam, végigmért és összehúzta a szemét. – Félsz – állapította meg csendesen.
Gunyorosan elmosolyodtam, bár eléggé erőtlenre sikeredett a mosolyom.
– Ó, igazán? Eddig tartott, hogy kitaláld?
– Ha most támadunk, nem számít ránk – magyarázta figyelembe sem véve a szavaim. – Vasil csapata és a holtak lefoglalják a katonákat, Zmerik marad nekünk.
– Csak annyi a gond, hogy ha az az izé észrevesz, rögtön kibelez – jegyeztem meg fanyarul.
Nem akartam megtudni, hogy lélek nélkül is meghalhatok-e. Valami azt súgta, hogy igen, ráadásul ugyanúgy fog fájni, mintha teljesen élő lennék.
Ruel a vállamnál fogva maga elé húzott és közelebb hajolt.
– Eljutottunk idáig, és ha most nem teszünk semmit, egészen biztosan itt halunk meg – jelentette ki mélyen a szemembe nézve. – Te is tudod, mi fog történni. Nem segíthetünk rajtuk, ez a végzetük. Nekünk viszont nem.
Összeszorult a torkom. Igaza volt. Bármennyire is jól sikerült Jatta terve, bármilyen trükkös menekülést is eszelt ki Alek, innen nem jutnak ki. Élve és szabadon nem. A császár kivégezteti őket, hisz a saját szememmel láttam Vasil sírját. Nem változtathattam a történeten, ezen legalábbis már nem. De a sajátomon igen. Még megmenthettem Milát, Rotta mamát és anyát. Megakadályozhatok egy újabb katasztrófát – ha hagyom, hogy egy másik bekövetkezzen. Na és persze, ha nem vagyok túl gyáva.
– Nem vagyok gyáva – tört ki belőlem. Előhúztam egy nyilat. Kezdett visszatérni az erőm.
– Tudom – súgta Ruel és elengedett.
Gondolkodás nélkül kilőttem a nyilat, éppen Zmerik tarkóját találtam el vele. Azt már nem terveltem ki, mihez kezdek ezután. A legjobb talán az lett volna, ha inkább keresek egy rejtekhelyet, és onnan támadok...
Futásnak eredtem, mert a szörnyeteg felkapta a fejét és eltaszította magát a rácsoktól. Ahogy sejtettem, egyenesen felém vetette magát. Ezúttal Ruel találta el, az ő nyila a lény mellkasán fúródott át. Zmerik még csak meg sem érezte, egyszerűen kihúzta és félredobta a nyilakat.
Megpróbáltam felmászni egy oszlopon, de az beomlott alattam. Elvesztettem az egyensúlyom, a földre botlottam. Már majdnem talpra küzdöttem magam, de Zmerik olyan hihetetlen sebességgel ért oda hozzám, hogy még felkészülni sem maradt időm a csapására. Felém lendítette a karját, kis híján múlt, hogy gyomorszájon vágjon. Csak úgy tudtam kitérni előre, hogy újfent a földre vetettem magam és végiggördültem a porban. Szédelegve feltérdeltem és megcéloztam a nyakát. Még azelőtt elkapta a nyilat, hogy az a kérges bőrébe fúródhatott volna.
Ruel hátulról támadta meg, az oldalába vágta a kését. A másik kezével közben sikerült megmarkolnia egy csontot, ami kiállt a szörnyeteg hátából.
Zmerik erre olyan váratlan erővel dobta le őt magáról, hogy Ruel tehetetlenül a rácsoknak csapódott. Térdre csuklott. Azt vártam, hogy felkel és újra támad, de ő nem moccant. A lény elindult, hogy biztosra menjen és végezzen vele.
Dühössé váltam. Ezt nem fogom hagyni! Nem maradok újra magamra, Ruel nélkül nekem végem van. Ha anyának sikerült, ha ő megszerezte ezeket a nyavalyás csontokat, én nem vallhatok kudarcot már a legelső akadálynál...
A hátamra vettem az íjam és ellöktem magam a földtől. Előrántottam a késem, de Zmerik észrevett. Megpördült és egy legyintéssel végigkarmolta az alkarom. Elejtettem a tőrt és felsikítottam az éles, maró fájdalomtól. Éreztem, ahogy a vérem végigfolyik a karomon, aztán lecsöpög az ujjaimról. Hátrébb tántorodtam, zsongott a fejem.
Valahol az udvar másik feléből meghallottam Jatta dühös kiáltásait, két katona fogásában vergődött. Vasil és Alek is felfigyeltek rá, kétségbeesetten tekintgettek hol felé, hol a kocsi irányába. Vagy Jattának segítenek, vagy a robbanószerekhez mennek. Haboztak, túl sokáig. A katonák még szorosabban körbevették őket, mindkét irányból elzárták az utat. Innen már nem volt menekvés. Minden olyan szépen haladt, most meg...
Kibuggyantak a könnyeim. Azt sem tudtam, hogy a fájdalom, a halálfélelem vagy a kimerültség miatt, talán mindez egyszerre csapott le rám. Az erőm, ami fokozatosan visszaszivárgott belém, elég volt rá, hogy nagyjából kitérjek a szörnyeteg útjából, de többre már nem voltam képes. A gyülemlő energiám ezzel egyidőben viszont azt is jelentette, hogy a holtak visszatértek oda, ahonnan jöttek. A terv befellegzett. Egyedül maradtunk.
Jatta, akit elfogtak, Vasil, akit éppen lábon lőtt egy katona, és Alek, aki hangosan káromkodva próbálta támogatni sántító barátját. Aztán itt voltam én, sebesülten és kimerülten, na meg Ruel, aki talán már nem is volt életben azután, hogy...
Levegőért kaptam. A szörnyeteg arra készült, hogy felmetssze a torkom a karmaival. Ruel már cseppet sem érdekelte, én sokkal csábítóbb prédának bizonyultam. Rettentően gyors volt, épp csak arra maradt időm hogy magam elé rántsam a karom. Ám mielőtt elérhetett volna, megtorpant.
Hihetetlen megkönnyebbülés ömlött végig rajtam, mikor megláttam, miért. Ruelnek valahogy sikerült talpra állnia, kezében a számszeríját egyenesen Zmerikre szegezte. Eltalálta a megégett arcát.
– Most, Kalena! – kiáltotta.
A lény a fejét rázta, nem bírta kihúzni a nyilat. Rávetettem magam és fogalmam sincs, hogyan, de sikerült a földre löknöm. Rátérdeltem a combjára és az ép karommal a nyakánál fogva a földhöz szorítottam.
Ruel is felém indult, hogy segítsen, de egy katona hátulról felé vetődött.
Megijedtem, hogy túl késő.
– Mind lógni fogtok! – vicsorogta a katona. – Mocskos árulók, a birodalom szégyenei!
Szerencsére Ruel már korábban felfigyelt a támadójára. Kicsavarta a férfi kezéből a pisztolyt, így amikor az eldördült, a golyó nem találta el. A katona viszont előhúzott helyette egy kést.
– Vigyázz! – sikítottam.
Ruel vetett felém egy gyors pillantást. Nem kellett volna. A férfi kihasználta, hogy máshová figyel és a torka felé vágott, de ő még időben hátrahajolt. Helyette a mellkasát szántotta végig a penge.
– Ne! – kiáltottam, ám ekkor Zmerik megragadta a csuklóm és végiggördült velem a földön. A karmai újra a sebemet karcolták, csillagok táncoltak előttem a fájdalomtól. Valahogy sikerült megint felülre kerülnöm. Már azt sem tudtam, mit teszek. Forgott körülöttem a világ, Vasil, Alek és Jatta kiáltásai visszhangzottak a fülemben. Cserben hagylak titeket – gondoltam. Ruelt is. Mindenkit. Már megint.
A kapitány kapálózott alattam, és hiába próbáltam megmarkolni a hamu- és megperzselt bőrréteg alól természetellenesen kimeredező csontjait, valahogy mindig kigördült alólam.
– Nem is vagy valódi – ziháltam csorgó könnyekkel. – Csak egy csontkupac. Egy átkozott, ostoba csonthalom – nyöszörögtem rekedten.
Ebben a percben elértem. A markomba fogtam az egyik csontot. A lény közben az öklével az oldalamba vágott, egy pillanatig levegőt se kaptam. A csont csúszott az ujjaim közt, forró volt, mintha még mindig izzana. De nem eresztettem el. A másik kezemmel a kapitány nyakát szorongattam, aki most már egy cseppet sem tűnt emberinek. Bármi is volt ez, csak a tó teremtménye. Csupán azért van itt, hogy a csontokat őrizze.
Egy utolsó, elhaló kiáltással kirántottam a csontot a mellkasából, mire a szörnyeteg egész teste megdermedt. Nem volt vér, nem volt utolsó lélegzet. Mindössze recsegés és fullasztó mozdulatlanság.
– Csak ez tartott össze? – kérdeztem néhány köhögés közt. Még mindig a kezemben fogtam a csontot, de alattam már nem volt ott a lény, ami kis híján megölt pár pillanattal ezelőtt. Szétfoszlott, mint egy játékbaba, aminek felbontottam a varrását.
Ugyanez történt velem is. Aztán a földdel, majd az oszloppal nem sokkal mellettem, de még a törmelékdarabokkal is, amik az oldalamat nyomták. Minden szétbomlott, darabjaira hullott.
Én pedig csak belesüppedtem a bódító nyugalomba, ami elárasztotta a testem. Eltűnt a fájdalom, eltűnt a vér gyomorforgató szaga. És végre, végre nem hallottam több halálsikolyt.

Jéghideg kövön feküdtem. Csorgó víz hangja és iszapszagú levegő vett körül.
Mindenem zsibbadt, az alkarom fájdalmasan bizsergett. Mikor kinyitottam a szemem, borostyánnal benőtt kőfalat láttam, lustán lelógó indákat, mögöttük pedig egy túlságosan is ismerős, áttetsző vízesést.
Zöldes félhomály uralkodott idebent. Lassan felültem és körbenéztem. A templomban voltam, éppen abban a teremben, ahonnan elindultunk. Kőállványok vettek körbe, a padló véseteiben pedig víz csörgedezett. Mellettem a földön csontok hevertek. Izgatottsággal keveredett öröm lett úrrá rajtam. Hát megcsináltuk! Megszereztük őket.
Felkeltem és a kezembe vettem volna az egyiket, hogy alaposabban is megnézzem, miért küzdöttünk ennyit. Ám ekkor a pár lépéssel odébb fekvő, mozdulatlan alakra tévedt a tekintetem.
– Ruel!
Visszhangzott a kiáltásom a teremben. Odasiettem mellé és letérdeltem. Nem voltam felkészülve a látványra: mélyvörös vértócsa vette körül, az arca holtsápadtnak tűnt. A mellkasán hosszú vágás húzódott, a vére egészen átáztatta a ruháját.
– Ne... – nyögtem fel, és leküzdve a hányingerem közelebb hajoltam hozzá. – Mondd, hogy élsz! Kérlek!
Nem felelt.
– Bocsánat, amiért eltereltem a figyelmed – folytattam alig hallhatóan. Teljesen nyoma veszett a korábbi örömömnek. – Csak megijedtem, hogy meg fog ölni. Nem akarlak téged is elveszíteni, mert akkor megint egyedül leszek, és egyedül semmire sem vagyok képes – hadartam. – Nélküled nem tudom ezt végigcsinálni.
Megfogtam a vállát, hogy finoman megrázzam, mire felszisszent.
– Ne nyúlj hozzám – mordult fel.
Elkaptam a kezem.
– Pedig... – Nyeltem egyet, nagyon igyekeztem nem nézni arra a rengeteg vérre, ami borította. Émelyegtem. – ...azt hiszem, muszáj lesz – fejeztem be suttogva.
Résnyire nyitotta a szemét. A mellkasa alig emelkedett és süllyedt.
– Nem kell, nem olyan mély.
– Dehogynem kell, legalább bekötözöm – vágtam rá, aztán felé nyúltam, de ő elkapta a csuklóm.
– Te rendben vagy?
Felforrósodott az arcom. Nem voltam túl jól, de az a néhány zúzódás és horzsolás semmi volt Ruel sebéhez képest.
– Igen, tökéletesen. Most már engeded végre, hogy segítsek?
Fáradtan hátrahajtotta a fejét és leeresztette a kezét. Újra lehunyta a szemét.
– Nem hiszem, hogy van választásom – dünnyögte.
Elmosolyodtam. Kissé félénken lehúztam a köpenyét és a kabátját, aztán babrálni kezdtem az inge gombjaival.
– Hát, ezt nem pont így képzeltem el – motyogtam az orrom alatt.
– Tessék?
Mégis miért kell mindent meghallania?
– Semmi.
Beharaptam az ajkam és kalapáló szívvel széthúztam a véres inget. Mikor megláttam a sebet, a szám elé kaptam a kezem és elfordultam.
– Ó, te jó ég – mormogtam a tenyerembe. Szédültem, sokkal jobban, mint korábban, de ennek most semmi köze nem volt a mágiához. A kezemmel a kövön doboltam, némán nyugtattam magam. Azok után, amit túléltünk, nevetséges volt, hogy ekkora ügyet csinálok egyetlen seb látványából.
– Gyógyítónő akartál lenni, de nem bírod a vért? – hallottam meg Ruel szórakozott hangját.
Mély levegőket véve visszafordultam. Most a seb helyett inkább a mellkasa többi részét mértem végig. Határozottan kellemesebbnek bizonyult a látvány. Le sem tagadhatta volna, hogy katona volt.
– Látom, jobban vagy – morogtam. – Bírom a vért. Csak ritkán látok ennyit.
Pontosabban fogalmazva még sosem láttam ennyit. Kibújtam a Jattától kapott köpenyemből és az egyik vékony csatornába nyúlva benedvesítettem a sarkát. Igyekeztem úgy megtisztítani a sebet, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzak. Végig az arcát figyeltem, de Ruel meg sem rezzent. Még akkor sem, mikor elővettem a kencémet, pedig Mila mindig eszeveszetten sikított és kapálózott, ha fertőtleníteni akartam a sebeit.
– Véres lesz a köpenyed – hallottam meg egy idő után Ruel bágyadt hangját.
Kiterítettem az eláztatott rongyot és levágtam egy nagy darabot a szárazabbik feléből.
– Úgyis ronda színe volt – vontam vállat. – Egyébként szerencséd van, tényleg nem olyan szörnyű a sebed.
– Rosszabbat is túléltem már.
– Igen? Sokszor keveredtél bajba? – kérdeztem, miközben óvatosan a sebére helyeztem a rongyot és segítettem neki felülni. Rám sandított, aztán a föld felé fordította az arcát. Már kiismertem annyira, hogy tudjam: nem fog válaszolni. Amikor csak a múltjára terelődött a szó, visszatért a zárkózott komorsága. Mit élhetett át, hogy ennyire nem hajlandó beszélni róla?
Nem faggattam többet, visszafogtam a kíváncsiságom. Valahogy képes volt arra, hogy egyetlen pillantással előhozza a türelmesebbik énem. Nem akartam felzaklatni. Egyelőre örültem annak, hogy él.
Mikor végeztem a rögtönzött kötéssel, már éreztem, milyen hideg is van idelent. Most már csak a vékony blúzom volt rajtam, amit sikerült összevizeznem, így kezdtem fázni. Ruelre pillantottam, aki közben újra visszafeküdt a földre. Úgy tűnt, hogy őt kivételesen hamarabb legyűrte a kimerültség, mint engem. Gyengéden kisimítottam egy világosbarna hajtincset a homlokából, aztán a kendő sarkával letöröltem a vért az arcáról. Ráterítettem és eligazgattam rajta a köpenyét, hogy ne dideregjen annyira, mint én. Percekig csak ültem, csendesen figyeltem. Jó érzés volt mellette lenni, és tudni, hogy ő még megmaradt nekem. Sebesült volt ugyan, de még így is biztonságban éreztem magam mellette.
– Minden rendben lesz – súgtam, őszintén szólva sokkal inkább magamnak, mint neki.
Talpra álltam és összeszedtem a földön szétszóródott csontokat. Semmi különös nem volt bennük, egyszerű emberi csontoknak tűntek. Amikor csak rájuk néztem, felrémlettek előttem a harc pillanatai és az az eltorzult lény, ami Zmerik kapitányból lett.
Nem hittem volna, hogy ilyen hamar el kell búcsúznom Vasiltól és a többiektől. Persze tudtam, hogy nem kerülhették el a letartóztatásukat, mégis bűntudatom támadt, amiért nem segítettem nekik. Hiányzott Vasil kedves mosolya, Alek rendíthetetlen vidámsága, de még az is, amikor Jatta rám ordított, ha nem úgy csináltam valamit, ahogyan kérte. A csapatuk részesévé váltam, most pedig furcsán üresnek éreztem magam. Megint csak ketten maradtunk, Ruel és én.
Beleszórtam a csontokat a vízbe, a Vak Íjász szobra köré. Vártam, hogy érezzem a győzelmünk mámorát, a siker édes ízét, de csak keserűség szorongatta a torkom.
Mintha el sem mentünk volna. Mintha az elmúlt napok meg sem történtek volna. Vágytam rá, hogy Alek itt teremjen mellettem és elmondja az egyik kusza történetét, amivel mindig megnevettetett. A magány súlya rosszabb volt, mint ezernyi véres seb és horzsolás. A tó, az erdő, vagy akármi is irányította ezt az egészet, kegyetlen játékot űzött. Felsóhajtottam és elfordultam a vízbe merült csontoktól.
Vasil azt mondta, korábban még ez a hely szolgált az ellenállók bázisaként. Talán a templom jóval nagyobb, mint hittem. Ha szerencsénk van, maradt itt néhány régi holmi, ami a hasznunkra válhat majd. Visszalépdeltem Ruelhez. Nem volt szívem magára hagyni, de kénytelenek voltunk itt maradni egy darabig, legalábbis amíg be nem gyógyul a sebe és el nem indulhatunk a következő járaton.
A Holló és a Szél Menyasszonyának szobra egészen különbözőek voltak. Míg az előbbit aprócskára, de annál vészjóslóbbra és rejtélyesebbre faragták, az utóbbi kecses, fátyollal takart arcú nőalakot ábrázolt. Kíváncsi lettem volna, hogy ezek a járatok a múlt melyik részébe vezetnek majd minket. Már, ha ugyanúgy működnek, mint a Vak Íjász kapuja. A Szél Menyasszonya a család, a szerelem és az otthon jelképe volt. A Holló ezzel szemben a sors kezét, az elkövetett tetteink feletti ítéletet és az elmúlást jelentette.
Ebben a percben tűnt fel, hogy a Szél Menyasszonyának járata már szabaddá vált, a rácsok felemelkedtek. Ez hát a következő kihívás. Még nem álltam rá készen.
Megcsóváltam a fejem és inkább a szélesebb alagút felé indultam, ahonnan Ruel és én korábban a terembe érkeztünk. Akkor még fel sem tűnt az a sok kis mellékfolyosó, ami az alagútból nyílt. Találomra elindultam az egyiken. Nem féltem, hogy eltévedek, mert a járatok mind a főfolyosóra vezettek vissza, az pedig a csontok termében végződött.
A szűk alagút emelkedni kezdett, a kövek a talpam alatt csúszósabbá váltak. Víz csepegett a plafonról. Néha muszáj volt a késemmel szabaddá tennem magam előtt a növényekkel benőtt utat. A gaz egészen a térdemig ért, a csizmám időnként bele is akadt a kövek közt tekergőző gyökérszövevénybe.
Végül egy kisebb, alacsony mennyezetű barlangba értem. A fejem fölött széles rés tátongott a sziklán, ezen át beszűrődött a sápatag holdfény. Felemeltem az egyik kezem és megcsodáltam, ahogy a fény körülvette a tenyerem. Jatta tanításai után már nem éreztem annyira szokatlannak a mágiám áramlását az ereimben. Valami mégsem volt a régi. A fénynek erőt kellett volna adnia, felitatni egy kicsit a lelkemet szorongató, feszítő érzést. Ehelyett szúró fájdalmat éreztem mindenütt, az egész alkarom égett tőle.
– Mindig nehéz a visszatérés – hallottam meg egy lágy hangot magam mögül.
Róla már meg is feledkeztem. Visszahúztam a kezem és összefontam magam előtt a karom.
– Te csinálod ezt? – mordultam fel kedvtelenül. – Neked kellenek a csontok?
A lány mellém lépett, halványan mosolyogva az ezüstös fény felé fordította az arcát.
– Nem én csinálom – vont vállat. – De valóban kellenek a csontok.
Ökölbe szorult a kezem, ahogy felé fordultam.
– Mégis ki a fene vagy te egyáltalán? – förmedtem rá. – Egy túlbuzgó szellem? Miért jelensz meg folyton, mit akarsz tőlem? – Egyre kétségbeesettebben csengett a hangom, de már nem bírtam visszafojtani az indulataimat.
A lány végigmért, volt benne valami furcsán ismerős.
– A világ változik, az emberek aligha – mondta szomorkásan. – Ez a hely nem felejt. A fájdalom is megmarad. Te is érzed, nem? Érzed ezt a hiányt. Érzed a haragot, és érzed, hogy valami egészen más, mint amilyennek lennie kellene.
– Elvetted a lelkem! Semmi sem olyan, mint amilyennek lennie kellene – emeltem fel a hangom.
A vállamra fektette a kezét, hogy elcsitítson. Még a blúzom anyagán át is éreztem, milyen hűvös a bőre.
– Nem vagyok ellened. Akkor sem, ha úgy tűnik.
Elhúzódtam.
– Véget vetek az átkodnak. Bármit is csináltál azokkal, akiket az erdőbe csaltál, lassan lejár az időd. Nem hagyom, hogy még több ártatlan emberrel végezz, csak azért, hogy lelkeket gyűjts és itt szórakozhass velem – válaszoltam hűvösen.
Visszatért a régóta nem látott gunyoros mosoly az ajkára.
– Kedvellek – jelentette ki kuncogva. – Remélem, igazad lesz.
Összezavarodtam, és ez neki is feltűnt. Elém lépett és gyengéden az arcomra simította a kezét.
– Édes kicsi csonthölgyem.... – suttogta. – Sok mindent láttál már, sok mindent tudsz, mégsem érted, mibe cseppentél. Ideje lenne elgondolkodnod azon, hol az én helyem ebben a történetben.
Idegesített a mosolya. És elbizonytalanított. Az alakja lassan elhalványult, mintha csak beleolvadt volna a fénybe. Pislantottam egyet, de mire észbe kaptam, már újra egyedül voltam. A szavai ismétlődtek a fejemben. Értelmet kerestem a káoszban, de hiába. A homlokomat ráncolva meredtem a barlang falára.
Azt sem tudtam, mi ellen harcolok, és ez volt a legbosszantóbb az egészben. Szerettem volna azt hinni, hogy ez a lány tehet a tó átkáról és az eltűnésekről, mégsem lehettem biztos ebben. A császáriakat akartam hibáztatni, amiért megölték Vasil csapatát, de valahol mélyen jól tudtam, hogy többről van itt szó egy egyszerű lelepleződésnél. Nem véletlenül találtak ott és akkor rájuk.
Mi köze a letartóztatásnak ehhez az erdőhöz? Miért pont én vagyok az, akinek helyre kell hoznia mindent? Még mindig nem kaptam meg azokat a válaszokat, amiket szerettem volna. A szellemlány éppen olyan érthetetlen, idegőrlő rejtvényekben beszélt, mint Rotta mama.
Körbejártam az apró barlangot. Találtam néhány régi holmit, egy-két kardot és rozsdás puskát néhány rothadt faládában, ami tényleg arra utalt, hogy itt egykor emberek tanyázhattak. Rábukkantam pár pokrócra is, de mindegyik megpenészedett már ebben a párás levegőben, teljesen használhatatlanok voltak. Csalódottan ballagtam vissza a főterembe.
Meglepetésemre Ruel már ébren volt, és az egyik kőállványnak támasztott háttal ücsörgött. Tovább lehettem távol, mint hittem. Anya jegyzetfüzete volt a kezében. A köpeny, amivel gondosan betakargattam, lecsúszott róla és az ölében hevert. A kötése már félig átvérzett. Mellé telepedtem.
– Hogy vagy? – kérdeztem könnyednek szánt hangon.
A lapokról rám emelte a tekintetét.
– Emlékszel még Zmerikre, igaz?
Bólintottam, mire ő elém tolta a könyvecskét.
– Nem ismerősek?
A jegyzetek közé pillantva tátva maradt a szám. Valóban. Nem véletlenül emlékeztem valahonnan arra a szörnyetegre – majdnem ugyanúgy nézett ki, mint a furcsa rajzok anya könyvében.
– Találkozott velük – suttogtam döbbenten és egy ujjamat végigvezettem a tintafirkák körvonalán. Elnyúlt tagok, üres tekintet, karmos kéz. – Anya korábban már járt itt előttem. Nem tudom, pontosan hogyan, de úgy tűnik, hogy az egész családomnak köze van ehhez... – dünnyögtem magam elé.
– Az eltűnésekhez?
– Mindenhez. Mielőtt eljöttem ide, a falunk mellett találtam egy sírt Vasil nevével. Kezdettől fogva tudtam, hogy halott, de nem mondtam el neked, mert még én sem értettem igazán, mi folyik itt – vallottam be. – Nem csupán a múltba kerültünk. Vasil és a nagymamám vezették az ellenállást a császár ellen – magyaráztam. – Szerintem ő volt a nagyapám.
Bólogatott.
– Tehát nem véletlenül kell éppen neked megkeresni a csontokat. Előbb az anyád, aztán most te. Ennek van értelme.
Arra számítottam, hogy ennél azért kissé jobban meglepem majd, de látszólag nem zaklattam fel. Mondjuk, bármikor képes volt a jól ismert kifejezéstelen álarca mögé rejteni a gondolatait. Gyanítottam, hogy akármit mondhatnék neki, akkor sem tudnám kizökkenteni ebből a hűvös nyugalomból.
Visszafordult a könyvhöz. Én is átfutottam a rajzok mellé kapkodva odafirkantott szöveget, de alig bírtam kiolvasni belőle bármit is. Csupán néhány szó maradt olvasható. Őrző. Mágia. Méreg.
Nagyot nyeltem és Ruelre pillantottam.
– Szerinted ez mit jelent? – kérdeztem a szavakra mutatva.
Válasz helyett váratlanul elkapta a csuklómat és maga elé húzta a kezem. A mellkasom a vállának nyomódott, az arcom alig egy ujjnyira került az övétől.
– Mi az? – kérdeztem elpirulva. Már megint ezt csinálta. Hiába akartam, nem tudtam elrejteni, mennyire zavarba jöttem az érintésétől. Kizárt dolog, hogy ezt nem vette még észre.
– Ez korábban még nem volt ennyire csúnya – mondta és a másik kezével feltűrte a blúzom ujját.
Ekkor jutott eszembe: akkor is a csuklómat nézte, amikor visszatértünk. Elképedtem, mikor megértettem, miről beszél.
Az alkarom, ahol a lény végigkarmolt, ijesztően nézett ki. A seb fájdalmasan feszült és lüktetett, de ez a sok horzsolás és lila folt mellett, amit a harc során szereztem, szinte már fel sem tűnt. A bőröm elszürkült, áttetszettek alatta a rendellenesen megfeketedett ereim. Soha nem láttam még ehhez foghatót. Rettegés mart belém. Fogalmam sem volt, mi történt velem.
Egyedül abban voltam biztos, hogy valamit átkozottul elrontottam.