Késő éjszaka értünk be a hegyek közé.
Még soha nem jártam ilyen messze Vormától és ilyen közel az ormokon túl elterülő fővároshoz. A kocsi sarkában ültem, kezemben az apró ablakot eltakaró függönyt morzsolgattam. Hiába bámultam percekig a minket körülvevő tájat, a sötétben alig láttam valamit. Az út döcögősebbé és érezhetően meredekebbé vált, ezért csak lassan tudtunk haladni. Vasil szokás szerint Jatta társaságában odakint foglalt helyet a kocsi elején, irányította a lovakat és gondoskodott arról, hogy ne boruljunk bele egyetlen nyaktörő szakadékba sem.
Napokba telt, hogy eljussunk ide, és még mindig nem bírtam kiverni a fejemből, amit Jattától megtudtam. Elvesztettem a lelkem, kiléptem az idő körforgásából. Ha mindez a templomban történt, talán valójában egy árva perc sem telt még el, mióta idekerültem.
Egyedül annak örültem, hogy így legalább nyertem egy kis időt a csontok felkutatására, mert a múltban töltött napok a lelkem nélkül nem voltak valódiak. Már nem kellett azon rágódnom, mikor érnek a faluba a császár követei, hiszen hazajuthatok az érkezésük előtt. Csupán az volt a gond, hogy fogalmam sem volt, lélek nélkül visszatérhetek-e egyáltalán a valóságba. Bármennyire is megkedveltem Vasilt és a csapatát, nem terveztem örökre itt ragadni.
Jatta leckéi után szívem szerint rögtön Ruelhez rohantam volna, hogy beszámoljak neki mindarról, amit kiderítettem, de végül meggondoltam magam. Semmit sem segített volna rajtunk, ha ő is megtudja, hogy a tó talán végleg a furcsa kis játékához láncolt minket és ameddig nem szabadítjuk fel a lelkeket, mi sem megyünk innen sehová. Abban sem voltam biztos, hogy elhinné-e, ha megpróbálnám elmagyarázni neki ezt az őrületet. Még csak azt sem tudta, hogy Vasil halott. Nem kockáztattam. Egyelőre épp elég feladat volt számomra az, hogy én magam megemésszem az igazságot. Rettegtem, hogy mi is elbukunk, mint anya, aki talán máig a tó foglya maradt. De most már nem hátrálhattam meg − még akkor sem, ha az összes porcikám azt sikította, hogy ez öngyilkosság.
Igyekeztem úgy viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Az úton Jatta és én alkonyatkor rendszeresen elvonultunk a többiektől. Minél többet foglalkoztam tudatosan azzal, hogy irányítsam a mágiám, annál kevésbé éreztem magam kényelmetlenül, ha használnom kellett. Kezdtem hozzászokni az éjszakánként feltünedező nidák látványához és a folyamatosan leskelődő természethez.
Ruel sem jelentette még ki, hogy reménytelen eset vagyok, így a közös gyakorlásaink is folytatódtak. Többet persze nem merészkedett hozzám olyan közel, mint első alkalommal, inkább távolról figyelt. Mégis, akárhányszor ránéztem, eszembe jutott, hogyan használta ki a gyengeségem. Dühített, hogy ilyen könnyen zavarba hozott. Az pedig még inkább, mennyire hamar észrevette, mivel terelheti el legkönnyebben a figyelmem.
Nem bántam, hogy az íjászat után megmutatta, mit kezdjek azzal a tőrrel, amit a kezembe nyomott aznap délután. Ebben a pillanatban, a banditáktól hemzsegő hegyek mélyén határozottan nagyobb biztonságban éreztem magam tőle.
− Mennyi esélye van annak, hogy megtámadnak minket? − kérdeztem suttogva.
− Itt? Rengeteg − dünnyögte Ruel. Ma éjjel még ő is a kocsiban maradt.
− Ne légy már ilyen lehangoló, katonácska. − Alek felnevetett. − Ha akartak, már rég megjelentek és ránk támadtak volna.
− Hidd csak így, ha ez megnyugtat.
Ruel jelenlétében mintha még Alek is csendesebbé vált volna egy kicsit, ez viszont azzal járt, hogy az utazás is nyomasztóbbnak érződött. Főleg ezen a helyen.
Mikor újra elhúztam a függönyt, hogy kipillantsak, a biztonság kedvéért kissé lejjebb csavartam az olajlámpásunk fényét. Ha nagyon odafigyeltem, megláttam néhány apró sárgás pontot a fölénk emelkedő hegyek oldalában. Beharaptam az ajkam. Valóban nem voltunk egyedül.
Alek mellém telepedett és odahajolt hozzám.
− Hé, semmi ok az aggodalomra! Ne is hallgass rá − mondta lehalkított hangon és a hátamra fektette a kezét. − Vasil nem először jár erre. Pontosan tudja, hogyan kerülje el a nemkívánatos vendégeket.
Átpillantva a válla felett még épp megláttam, hogy Ruel arca elkomorul. Ritkán láttam őt ilyennek. Nem csoda, hogy rám is átragadt az idegessége.
− Szóval már volt dolgotok velük? − fordultam vissza Alekhez.
− Persze. Ezek mindenbe beleütik az orrukat − morogta. − Legszívesebben olyan ügyekbe, amikhez semmi közük nincs.
− Én még soha nem találkoztam egyetlen valódi banditával sem.
− Addig örülj! Gyáva, kétszínű népség. Azt sem tudom, hogy az itteniek vagy a fővárosiak a rosszabbak. Mondjuk, mind egy kutya... gyilkol és fosztogat az összes, aztán meg bezsebelik a hasznot és úgy tesznek, mintha övék lenne a világ. Néha már rosszabbak, mint a nemesek.
Kíváncsi lettem volna, milyen élete volt a fővárosban és hogyan került pont ő Vasil ellenállói közé. A szemem sarkából megint Ruelre pillantottam, aki úgy tett, mintha éppen aludna. A kezében azért ott volt az egyik tőre. Alek nem olyan, mint ő. Miért is ne kérdezhetném meg, ami érdekel?
− Miért csatlakoztál Vasilhoz?
Elvigyorodott, mintha már várta volna, hogy végre feltegyem ezt a kérdést.
− Unatkoztam − vont vállat.
− Ennyi?
− Nem elég? − Felvonta a szemöldökét. − Nemesnek lenni Kolsgradban nem olyan, mint hinnéd. Élvezem a szabadságom és azt, hogy én dönthetek arról, mit akarok tenni. Odahaza azt mondták, a tuuliak boszorkái rémes átkokat hoztak a birodalomra, én meg tudni akartam, mennyi ebből az igazság. Apám meg is ölne, ha tudná, hol vagyok. Még jó, hogy sejtelme sincs, hová tűntem.
Eszembe jutott az Árnyékszemű és Dimitrij. Neki soha nem volt annyi bátorsága, hogy nyíltan ellentmondjon az apjának és kiálljon értünk. A holdünnepen már rég késő volt.
− Nem félsz visszamenni? − jutott eszembe.
− Szerintem már azt hiszi, meghaltam − legyintett. − Tudod, ha félnék tőle, nem szöktem volna el.
Elmosolyodtam.
− És megérte?
− Életem egyik legjobb döntése volt − vágta rá. − Sőt, tulajdonképpen messze a legjobb. Persze, eleinte nem volt könnyű. Azt sem tartottam kizártnak, hogy Vasilék megölnek, ha megtudják, hogy kolsgradi nemes vagyok, de szerencsére még élek, szóval nincs nagy baj.
− Mind tudják?
A kocsi eleje felé tekintett és felsóhajtott.
− Nagyjából − mondta halkan. Mielőtt tovább kérdezgethettem volna, újra felderült az arca és folytatta. − A lényeg, hogy hamar rájöttem, hogy ti csonthölgyek nem vagytok olyan borzalmasak, mint ahogy lefestenek titeket. Igaz, hogy Jatta alkalmanként elég ijesztően tud viselkedni, de ha megismered a lágyabbik oldalát, rájössz, hogy ő sem szörnyeteg.
Volt valami a szemében, amitől egy pillanatig elhittem, hogy velem sincs semmi baj. Talán attól még, hogy mágiám van, nem válok teljesen kívülállóvá. Ha Alek így véli, akadhatnak mások is.
− Nem vagyok benne biztos, hogy láttam már a lágyabbik oldalát − jegyeztem meg.
− Ó, ügyesen rejtegeti − nevetett. − De hidd el, nagyon mélyen igenis van szíve.
Felkuncogtam.
− Csak nem tapasztaltad?
− Talán tapasztaltam − felelte könnyedén, de nem kerülte el a figyelmem, hogy az arca egy csipetnyit vöröses árnyalatot öltött. Egészen idáig volt egy sejtésem, hogy Vasil és Jatta közt több lehet, mint mutatják, de most elbizonytalanodtam. Olyan jól elszórakoztam azzal, hogy elképzeltem Alekot és Jattát együtt, hogy szinte már meg is feledkeztem arról, hol vagyunk.
A kocsink hirtelen lefékezett, én pedig előrebuktam. Majdnem lefejeltem egy láda sarkát, de Alek még épp időben elkapta a karom és visszarántott. Síri csend támadt.
Megpróbáltam feltápászkodni, de Alek a szájára tette az ujját és visszahúzott. Körbepillantottam. Ruel már talpon volt és a kocsi ajtajához lapulva állt. Hallottam a lovak kétségbeesett nyihogását odakintről. Kilestem az ablakon. Tágra nyílt a szemem, mikor megláttam azt a rengeteg szellemet, ami körülvette a kocsinkat. Óvatosan mozogtak, lassan beszivárogtak a fák közé. Ez egészen biztosan Jatta műve.
Kinyílt az ajtó, Vasil hajolt be rajta.
− Mindenki rendben van?
Bólintottunk.
− Mi történt? − kérdezte Alek és mikor látta, hogy nem tervezek elszaladni, vonakodva eleresztett.
− Egy értékes holmikkal teli szekér áthalad a banditák területén. Szerinted mi történt? − mordult fel Ruel.
− Visszavonultak − folytatta Vasil. − Egyelőre legalábbis. Jattának sikerült elijesztenie őket.
Ekkor éles puskadördülés hasított a levegőbe. Vasil azonnal visszafordult. Nekem is sikerült felpattannom és még azelőtt utánarohannom, hogy Alek vagy Ruel elkaphatott volna. Ha megtámadtak minket, nem fogok tétlenül bujkálni idebent!
Elakadt a lélegzetem, mikor felfigyeltem rá, hogy Jatta a karját szorongatva egy fának támaszkodik. Egy nyilat illesztettem az íjamra, de nem voltam elég gyors. Vasil habozás nélkül cselekedett, felemelte a kezében tartott pisztolyt és a homályban rejtőzködő alakra lőtt. Egy dörrenés, egy halk nyögés. Ennyi volt az egész.
Vasil és én egyszerre siettünk Jattához, nem sokkal később pedig Alek is ott termett mögöttünk.
− Hagyjatok! - ripakodott ránk Jatta.
− Kalena biztosan tudja, mit tegyünk vele − motyogta Alek és aggódón a lány felé nyúlt, Jatta viszont elhúzódott előle.
− Fejezd már be a nyavalygást! Semmi bajom. Nem talált, csak súrolt.
Elvette a kezét a karjáról, az ujjaira vér tapadt.
− Nincsenek többen − hallottam meg Ruel hangját. A kocsi mellett állt, a fákat kémlelte. Vasil közben elindult Jatta támadója felé, én követtem. Egy alacsony férfi volt az, a puskája kiesett a kezéből. Élettelenül hevert egy bokorban, a mellkasán sötétvörös folt.
− Meghalt? − suttogtam.
Vasil közelebb ment hozzá és leguggolt. Bólintott. Az oldalán lógó pisztolyra siklott a tekintetem. Egyetlen lövésbe került, és már vége is egy életnek. Tudtam, hogy ostobaság, mégis... soha nem láttam még gyilkosságot testközelből. Karba tettem a kezem, hogy ne reszkessen. Ilyen egyszerű? Egy mozdulat, és kész? Ha harcolnom kell, én is ezt fogom tenni? Elfordítottam a fejem, hogy lenyugodjak egy kicsit.
− Szép lövés − szólalt meg Ruel mellém sétálva. Legszívesebben eltűntem volna innen. Émelyegtem a vér fémes szagától. Amikor harcra gondoltam, ezt a részét valamiért sosem képzeltem hozzá. Már ennyitől a rosszullét kerülget, hogy a csodába gondolhattam, hogy majd pont én küzdök meg a tó átkával és szabadítom fel a lelkeket?
− Lijed Vasen embere − állapította meg Vasil. Felvette a puskát a férfi mellől. − Nem tarthatunk pihenőt, amíg ki nem érünk innen. Ki tudja, hányan vannak még a közelben − mondta, aztán vissza is indult a kocsi felé.
Én nem mozdultam.
− Jól vagy?
Már a hangjából is hallottam, hogy tudja. Ruel tisztában volt vele, hogy még soha nem kerültem ilyen helyzetbe. Soha nem láttam halottat. A falum békés kis világában Jagor volt a legijesztőbb szörnyeteg a ronda nézésével és a méregtől csöpögő szavaival. De idekint, a külvilágban... A nidáktól rettegni felesleges, ha közben annyi minden más egy szempillantás alatt megölhet. Még mindig a földet bámultam, aztán mély levegőt vettem.
− Persze − válaszoltam nagy nehezen. − Csak furcsa.
− Micsoda?
− Túl könnyen feladták. − Összehúztam a szemem, próbáltam tiszta fejjel gondolkodni. − Talán megijedtek Jatta szellemeitől, de itt ők vannak túlerőben, nem mi. Könnyedén végezhettek volna velünk, de elmentek. Ez nem jellemző a banditákra. Nem igaz?
Ruel velem ellentétben úgy vizsgálgatta a halott férfit, mintha csak egy érdekes kavicsot nézegetne.
− Valóban nem az. − Felemelte a fejét és a szemembe nézett. − Ezért lesz jobb, ha minél hamarabb eltűnünk innen.
Nem kellett kétszer mondani. A kocsiba érve visszaültem a helyemre és egy pillanatra sem fordultam el az ablaktól még egyszer. Senki sem aludt sokat az éjjel.

Kora délelőtt már elég messzire értünk Lijed Vasen területeitől ahhoz, hogy lepihenhessünk egy keveset. Kicseréltem Jatta kötését, aztán csendesen elmajszoltunk egy kis sajtot és néhány megkeményedett zsemlét. Szétosztottam a maradék süteményt is, ami még a zsákomban lapult a magvakkal együtt.
Egy sziklaszirten álltunk meg, ahonnan látni lehetett a távolban elterülő fővárost is. Egészen a szirt peremén telepedtem le egy szakadt pokrócra, amit a kocsiból csentem. Jólesett egy kis egyedüllét. A hűvös szél teljesen összekócolta a hajam, alig éreztem a kezem a hidegtől. A szürke, borús ég épp olyan titokzatosnak látszott, mint az utunk hátralévő része. Esőillat ült a tájon, de még egy kis hó szállingózását sem tartottam kizártnak.
Mióta csatlakoztunk Vasil csapatához, annyiszor átkutattam már a kocsi tartalmát, hogy mostanra biztosra vettem: a csontok nincsenek ott. A zsigereimben éreztem, hogy Kolsgradban várnak rám. Valahol.
Keserédes érzés kerített hatalmába, ha belegondoltam, hogy egész életemben arra vártam, hogy egyszer eljuthassak ide. Persze, nem pont így képzeltem el.
A fantáziámban Dimitrij volt mellettem, együtt vetettük bele magunkat egy új, kalandokkal és boldogsággal teli életbe. Ő kovácsmesterré vált, én pedig találtam valami más munkát, talán épp a palotában. A birodalom részévé váltam, senki sem kételkedett abban, hogy én is ide tartozom. Nyoma sem volt nidáknak, csontoknak és mágiának, sem banditáknak és a magamfajtákat üldöző császári katonáknak. A képzeletemben Rotta mama és Mila boldogan éltek Vormában és Dimitrij engem választott. Legfőképpen pedig nem voltam csonthölgy.
− Ne haragudj, ha megrémisztettelek tegnap éjszaka.
Kihúztam magam a hang hallatán, hátrafordítottam a fejem. Vasil sétált mellém, most nem volt nála fegyver.
− Szabad? − mutatott a pokrócra. Bólintottam, mire leült mellém.
− Nem ijesztettél meg. − Csak félig volt hazugság. Nem ő volt az, ami megijesztett. Sokkal inkább az, mennyire felkészületlennek éreztem magam a helyzetre.
− De igen. Láttam rajtad − sóhajtotta a fejét csóválva. − Nem volt más választásom.
− Tudom.
Cseppet sem hibáztattam érte. Én is ezt tettem volna, ha képes vagyok rá.
Kis ideig szótlanul ücsörögtünk. Vasil mellett egyáltalán nem jöttek olyan könnyen a szavak, mint Alek társaságában. Ötletem sem volt, mit mondhatnék neki.
− Azt kérdezted, miért − szólalt meg váratlanul.
Felkaptam a fejem.
− Tessék?
− Hogy miért veszek részt a lázadásban − ismételte lassan, aztán magunk mögé intett. − Ezért. Ameddig vannak, akik védelemre szorulnak, kell valaki, aki biztosítani tudja nekik. Cselekedtem, mert Jatta veszélyben volt. Mind veszélyben voltatok, még csak nem is gondolkodtam, mit tegyek.
− Lelőni egy banditát és fellázadni a császár ellen azért nem ugyanaz.
Mosolygott. Halványan, de lágyan. Ebben a pillanatban egyszerűen képtelen voltam elképzelni, hogy tudna bárkinek is ártani.
− Talán nem áll egymástól annyira távol a kettő.
Lehorgasztottam a fejem. Felrémlett a gondolataimban Mila, aki valószínűleg Jagor egyik koszos pincéjében vár arra, hogy megszülessen az ítélete. Aztán a sír. Vasil sírja.
− Nem tudsz mindenkit megvédeni − suttogtam.
Lehervadt az arcáról a mosoly. Hirtelen azt kívántam, bárcsak ne mondtam volna semmit.
− Sosem derül ki, ha meg sem próbálom.
Kissé felengedett a savanykás érzés a mellkasomban.
− Tudod, van valaki, akit mindennél jobban szeretek. Érte megéri − folytatta. − Hogyha nem változtatunk a helyzeten, örökké veszélyben lesz, épp úgy, ahogyan a többi metvajka. Ha ez azzal jár, hogy nem lehetek a császár katonája, hát legyen. Nem fogok a nevében gyilkolni.
Annyira szívesen figyelmeztettem volna. Megkértem volna, hogy forduljon vissza, fussanak és rejtőzzenek el mind. Ne vívják ki az uralkodó haragját, mert sokkal erősebb náluk, de tudtam, hogy semmin sem változtatna. És azt is, hogy Vasil úgysem hallgatna rám.
Bűntudat kerített hatalmába, amikor jobban elgondolkodtam a szavain. Elbizonytalanodtam, hogy vajon helyes-e mindaz, amit én annak véltem. Tiszteltem Alekot és Vasilt, felnéztem rájuk, amiért ilyen őszintén kiálltak a népemért. A szívem mélyén Dimitrijtől is mindig azt vártam, hogy egyszer majd megvédi a családom a piacon, amikor az apja sérteget és megaláz minket. De hogy kérhettem volna tőle ezt, amikor még én magam is igyekeztem inkább láthatatlan maradni? Alkalmazkodás − azt hittem, ennyi a kulcs. Ha nem különcködünk és elvegyülünk köztük, nem lesz baj.
Mégis volt. Irtottak minket. Undorodtak tőlünk, pedig semmit sem követtünk el ellenük.
− Néha amikor rád nézek, őt látom − mondta Vasil. − Nem is tudom, talán ezért sejtettem rögtön, hogy te is csonthölgy vagy. A szemed is ugyanolyan, és amikor mosolyogsz... − Mikor találkozott a tekintetünk, lehajtotta a fejét és megköszörülte a torkát. − Bocsánat.
Én még mindig őt bámultam.
− Vormai? − kérdeztem hevesen dobogó szívvel. − A lány.
Felcsillant a szeme.
− Jártál már ott?
− Egyszer régen.
Bólogatott.
− Igen. Vormai, ahogy én is. Még azelőtt ismertem meg, hogy elkezdődött volna ez az egész felfordulás. Aztán amikor parancsba adták, hogy minden metvajkát a császár elé kell vinnünk... − Elhallgatott, nyelt egy nagyot. − Volt egy rossz előérzetem, de csak akkor bizonyosodott be, amikor elvitték az anyját.
Némán hallgattam Vasilt, nem mertem közbevágni.
- Nem sokkal később tudtam meg, mi történik azokkal, akiket a fővárosba szállítunk. Figyelmeztettem őt, hogy rejtőzzön el, mert nem akartam, hogy baja essen, de hajthatatlan maradt.
Vorma csonthölgye az Irtás éveiben. Ismertem őt, de sosem gondoltam volna, hogy köze volt a lázadáshoz.
− Közben aztán engem is elküldtek néhány metvajka begyűjtésére, de attól a pillanattól fogva, hogy kiderítettem, mi a sorsuk, nem voltam képes megtenni. Őt láttam bennük. A rettegést a szemében, amikor megkértem, hogy meneküljön.
Elapadtak a szavai, az ölében nyugvó kezeit nézte.
− Szóval inkább megszöktél − fejeztem be helyette szinte suttogva.
− Inkább, minthogy azonnal kivégezzenek − mosolyodott el kesernyésen. - Újra felkerestem, de ahelyett, hogy hallgatott volna rám, ő a bujkálás helyett embereket toborzott. Összegyűjtött mindenkit, aki támogatta őt, felkereste a közeli falvakat és beszélt a boszorkányokkal, akiket még nem vittek el. Egyre többen lettek, és amikor én is csatlakoztam hozzá néhány katonával együtt, már megállíthatatlan volt az ellenállás hulláma. Tuuliak csatlakoztak, aztán mikor elterjedt, hogy császári katonák is vannak köztünk, többen is jöttek. Erősebbek lettünk, mint valaha is remélni mertem volna.
Még mindig alig bírtam megszólalni. Rotta mama soha nem említette ezt. A nagymamám volt az ellenállás alapítója? Ugyanaz az idős asszony, aki minden egyes alkalommal csendben tűrte Jagor szitokáradatait és akiről azt hittem, hogy csak egy ócska csaló, mióta majdnem hagyta meghalni Milát, amikor neki a leginkább szüksége lett volna a mágiájára?
Mi a csoda történt itt? − zakatolt a fejemben. Mennyi mindent rejtegetett még előlem?
− Eddig minden úgy alakul, ahogy szerette volna − szakította félbe a gondolataimat Vasil. − Sőt, még jobban is. Ha sikeresek leszünk Kolsgradban, újabb csonthölgyeket óvhatunk meg a császár pusztításától.
A gondolataim tovább zúdultak. Ha valóban Rotta mamáról beszél, akkor Vasil nem csupán egy idegen számomra. A népünk elfeledett hőse. A nagyapám.
− Remélem, sikerül − válaszoltam rekedten, noha még levegőt is alig kaptam.
− Ilyen csapattal minden sikerül − mosolygott rám.
Hirtelen ötlettől vezérelve közelebb húzódtam hozzá, és a vállára hajtottam a fejem. Éreztem, hogy összerezzent, de aztán ösztönösen körém fonta az egyik karját. Lazult a tartása, mintha érezte volna, amit én. Mintha valahol mélyen tudta volna, ki vagyok. Bármi is lesz, ha egyszer megtalálom a csontokat, talán soha nem látom őt többé. Ez az egyetlen alkalmam. Lehunytam a szemem és beszívtam a kabátja illatát.
− Nem kell félned − súgta. − Nem tudom, mi történt veled és hogyan veszítetted el az otthonod, de velünk biztonságban leszel. Talán a családod már nincs veled, de nem maradtál egyedül. Most már közénk tartozol.
Visszanyeltem a könnyeim.
Annyira szerettem volna hinni neki.

Kolsgrad falai testközelből még a lenyugvó nap fényében is jóval szürkébbnek és komorabbnak tűntek, mint a képzeletemben. Az egyik mellékkapun át akartunk bejutni, de még így is tömött sorban kellett várakoznunk, hogy a kapuőrökhöz érhessünk. A torkomban dobogott a szívem, mialatt átvizsgálták a szállítmányt.
Amikor leértünk a hegyekből, Alek és én gondosan elrejtettünk mindent, ami gyanúsnak tűnhet majd a katonák szemében. Ruhákkal és különféle hímzett rongyokkal teli zsákokkal fedtük el a fegyverekkel teli ládákat, mindenhová terítőket és összehajtogatott selyemfüggönyüket aggattunk. Még a ládákat is kitömtük, ha valamelyik őr túl kíváncsi lenne és felnyitná az egyiket.
A jócskán összekoszolódott köpenyemet fájó szívvel ugyan, de lecseréltem egy narancsvörös darabra, amit Jatta az egyik zsákból kotort elő. Azt mondta, hogy a tiszta ruha jobban illik egy kereskedőhöz. Alek széles karimájú kalapot vett fel, Vasil pedig hosszú, rozsdavörös bőrkabátot húzott egy buggyos ujjú ing fölé. Még Jatta is felöltött egy elegánsabb mellénykét egy kevés aranyhímzéssel az oldalán, ami arról tanúskodott, hogy a jobbik fajtájú, gazdagabb kereskedők közé tartozunk. Most már valóban nem foghatta volna ránk senki, hogy csavargó csalók vagyunk. Egyedül Ruel maradt a szokásos öltözékében, de azzal, hogy felhúzta a csuklyáját és az arca elé igazította a gallérját, gondoskodott arról, hogy senki se merjen hozzászólni. Még az őrök is félve pillantottak felé, attól tartva, hogy valami orgyilkost béreltünk fel a kocsink védelmére.
Szerencsére a katonák elég unott kedvükben voltak, így nem pazaroltak sok időt a holmink átvizsgálására. Kifaggattak minket, vetettek egy pillantást a kocsi belsejére, aztán már intettek is, hogy mehetünk tovább.
Odabent teljesen ledöbbentem a lehetetlenül magas házak és a szűk utcák látványától. Az épületek ferde, rosszindulatú kőóriásokként magasodtak fölém, minden pillanatban azzal fenyegetve, hogy egyszer csak rám omlanak és maguk alá temetnek. Füst, iszap és állott szemét szaga keveredett a levegőben. Az utca kövezete - már ami maradt belőle - felrepedezett, tele volt sáros gödrökkel és félig befagyott pocsolyákkal. Egyes helyeken irgalmatlanul csúszott, alig bírtam megállni a talpamon.
A kocsi mellett lépdeltem, kíváncsian nézegettem a kőrobosztusokhoz toldott bádogtetős kunyhókat és sátrakat. Néhányuk koromfekete füstöt pöfékelt a levegőbe, máshonnan pedig tompa ordítozás hallatszott. Szokatlan volt a hangzavar. Nem is tudtam, hogy lehetséges ennyi embert egy helyre zsúfolni. És én még azt hittem, hogy a szüreti játékokkor rettenetes tömeg van Vormában − az az emberáradat semmi volt az ittenihez képest.
Egyesek mögöttünk jobban siettek valahová, mint mi - időnként meglökött valaki, aki próbált elfurakodni mellettem. Egy-két árnyas sikátorból bozontos szakállú férfiak leskelődtek. Nyíltan megbámultak, mintha életükben nem láttak volna még fiatal lányt. Összehúztam magam és közelebb somfordáltam Ruelhez. Olyannyira közel, hogy néha összeért a karunk, de nem tűnt úgy, hogy ez bármennyire is érdekelné.
A legrosszabb a fejemben szüntelenül morajló zaj volt, néha még a hideg is kirázott tőle. A mágiám megzavarodott ettől a helytől. Összenyomódott és vadul lüktetett bennem, mintha menekülni próbálna a testemből. Néha muszáj volt a tenyerembe mélyesztenem a körmömet, hogy csendben maradjak és figyelmen kívül hagyjam a feszítő érzést.
− Te is érzed, ugye? − lépett oda mellém Jatta.
− Mi ez?
− A haláluk − felelte suttogva. − Annyi csonthölgy halt meg itt, hogy érezni a lenyomatukat. A mágiájuk szabadon pattog a falak közt. Fojtogat, el akar űzni − hadarta.
Valóban. Minél beljebb értünk a városban, annál erősebbé vált az érzés. Egy idő után hozzászoktam, de nem tudtam egészen kizárni a tudatomból.
− Egyébként hová megyünk? − érdeklődtem, miután egy ideje már a kőlabirintusban kanyarogtunk.
Jatta alaposan körülnézett, mielőtt alig hallhatóan felelt volna.
− Találkozónk van az egyik kémünkkel. Már nincs messze.
Amennyire vágytam rá, hogy egyszer Kolsgradba jussak, olyan szívesen kívántam volna most azt, hogy mihamarabb visszakerülhessek a völgybe. Hiányoltam a friss szelet, a patak csobogását, még a végtelen fűtengert is, ami a falut körülvette.
Itt úgy éreztem magam, mintha bezártak volna egy dobozba, ahol a világ színei szürkére és sárbarnára korlátozódtak. Az épületek füstölögtek, még az eddiginél is haragosabb szürkévé változtatták az eget. Az óriási füstfelleg miatt a nap is csak valami elkenődött, sápadt fényfoltnak tetszett odafent.
Csak addig élveztem a bolyongást, ameddig hatott az újdonság ereje. Most már úgy éreztem, hogy teljesen elvesztem ebben a kő-és vasforgatagban, így alábbhagyott a lelkesedésem. Sőt, egyenesen csalódott voltam. Talán Dimitrijnek mégis igaza lehetett, amikor azt mondta, nem akar visszajönni ide. Azért még bíztam benne, hogy biztosan akad Kolsgradban némi szépség − valahol máshol. Vagy csak én nem vettem még észre.
Áthaladtunk egy fémhídon, ami végre adott egy kis reménységet. Felélénkülve előre is siettem a közepéig, hogy megnézzem az alattunk hömpölygő folyót. Már első pillantásra biztos voltam benne, hogy a Bratsanka fölött járunk, ami a birodalom legmélyebb és legszélesebb folyója hírében állt. Szédítő érzés volt belegondolni, hogyan tudtak egyáltalán hidat építeni fölé. Kihajoltam a korláton, de a víz odalent zavaros és nyálkás volt, habzott a sok szeméttől. Még csak nem is hasonlított az otthoni patakunkhoz. Döbbenten elléptem, vissza se néztem. Szerencsére a part látványa kárpótolt valamelyest.
A Bratsanka mentén dombok emelkedtek, az egyik tetején pedig ott állt a híres Fénypalota is, a császár székhelye és Sirka ékessége. A végtelenbe nyúló komor, fekete cseréptetők közül kiemelkedő égszínkék csíkokkal barázdált aranykupolát lehetetlen volt nem észrevenni. A palota karcsú tornyait megvilágította a kupolán áttetsző sárgás fény. Ez az épület jelentette az egyetlen színfoltot ebben a monoton szürkeségben, és ezzel együtt ez volt az első szép dolog, amivel a fővárosban találkoztam. Persze, ízlés kérdése, de az egyforma, unalmas kőtéglákra emlékeztető háztömbök tömkelegénél mindenesetre sokkal érdekesebb volt. Kár, hogy innen nem látszott belőle több.
− Látom, megtaláltad a palotát − jegyezte meg Ruel, amikor mellém ért.
− Olyan különleges − mondtam halványan elmosolyodva.
Bólintott.
− Az. Különlegesen ronda.
Összeráncoltam a homlokom és a híd túloldala felé böktem az ujjammal.
−Inkább minden más ronda − morogtam.
Ruel vállat vont. Amikor megszólalt, a hangja unottnak érződött.
− Nem tudom, mi mást vártál. Az acélbőrűeket soha nem a szépség érdekelte, szóval keresni is felesleges lenne.
A vízparton furcsa fémszerkezetek sorakoztak, annyi volt belőlük, hogy megszámolni sem tudtam. Minél beljebb értünk a hídon, annál hangosabban hallatszott a kattogásuk és a recsegésük. Ruel úgy mérte végig a gépezeteket és a folyót, mintha már ezredjére tenné ugyanezt.
− Te már jártál itt, igaz? − kérdeztem, miközben a korlátra könyökölve felé fordultam. Még a szokásosnál is hűvösebb volt a pillantása, amikor rám nézett.
− Jártam.
− Micsoda jó hír! − kiáltotta Alek és egy laza mozdulattal átvetette a karját Ruel vállán. Fel sem tűnt, mikor ért utol minket. − Akkor már egészen biztosan nem fogunk eltévedni.
Ruel lehunyta a szemét és halkan felsóhajtott. Az arckifejezése annyira éles kontrasztban állt Alek zavartalan vidámságával, hogy mosolyra húzódott az ajkam.
Félrebillentettem a fejem és megpróbáltam úgy nézni rájuk, ahogy Mila szokott a piacon kódorgó leendő vásárlóinkra, amikor a standunkhoz akarta csábítani őket.
− Még szerencse, hogy ilyen jó idegenvezetőim vannak.
− Ugye? Máskülönben ki mesélné el neked, hogy a császár utálja ezt a hidat, mert a lámpák oszlopának aljába nem az ő alakját, hanem a nagyapjáét faragták bele? − mesélte Alek. − Vagy azt, hogy a halott metvajkákat állítólag a folyóba dobják a kivégzésük után és a víz ettől bűzlik úgy, mint egy rothadt gyümölcsöskosár?
− Fúj − fintorodtam el.
− És azt még nem is említettem, hogy röpke öt évvel ezelőtt a palota környéke szinte teljesen legégett egy tűzvészben és az egészet újjá kellett... − folytatta Alek lelkesen, de Ruel ekkor lerázta magáról a karját és félbeszakította.
− Inkább haladjunk − mordult rá.
Elhúztam a szám, szívesen hallgattam volna még Alek szónoklatát. Közben viszont Jatta és Vasil is megjelentek mögöttünk, így kénytelenek voltunk továbbindulni.
Nem sokkal a híd után meg is érkeztünk egy rozsdás kapu elé. A házról, amihez tartozott, tenyérnyi darabokban mállott a vakolat. Alek belökte a nyikorgó kaput, Vasil pedig átvezette rajta a lovakat a kocsival együtt. Csendben követtem őket, szorosan Ruel nyomában maradtam.
A kapun túl egy belső udvar várt minket, vasráccsal elválasztott körfolyosó és néhány veszélyesen omladozó erkély szegélyezte. A nap mostanra lebukott a látóhatár alá, szemerkélni kezdett az eső. Azt vártam, hogy valaki egyszer csak előlép a félhomályból, hogy üdvözölje a csapatunkat, ám egy árva lélek sem fogadott minket. Pár percig várakoztunk, hátha történik valami. Hiába. Az udvar az épülettel együtt kihalt maradt.
Még Vasil is tanácstalannak látszott.
− Talán korán érkeztünk − mormolta maga elé.
− Nem hinném − csóválta a fejét Jatta, miközben lassan végigsétált az udvar szélén. − Tudták, hogy jövünk. Különben sem hagynák őrizetlenül ezt a helyet.
Váratlanul érkezett az érzés. A csontjaimban rezgett, libabőrös lettem tőle. A Rueltől kapott tőrre szorítottam a kezem, elnyílt ajkakkal meredtem magam elé.
− Mi az? − Egy kéz kulcsolódott a karomra. Mikor felnéztem, Ruel halványkék tekintetével találtam szembe magam. − Remegsz − tette hozzá.
− Nem tudom − motyogtam kótyagosan. − Jön. Valami közeledik.
− A mindenit! − hallottam meg valahonnan Alek kurjantását. − Jóságos egek, ezt látnotok kell!
Olyan erősen markoltam a tőrt, hogy megroppantak az ujjaim. Jatta és Vasil elindultak Alek irányába, aki időközben bemerészkedett a folyosóra. Követtem volna őket, de a lábam mintha ólommá vált volna. Végül néhány mély levegővétel után sikerült tennem egy lépést. Ettől egy kicsit kitisztult a fejem, a különös érzés is csillapodott.
A folyosó sötét volt, a plafonról néhány törött lámpa lógott. Első pillantásra fel sem tűnt, mi a gond. A szagot hamarabb éreztem meg. Pont, mint tegnap éjjel. Vér.
Halk toccsanás döbbentett rá arra, hogy beletapostam valamibe. Mikor a szemem hozzászokott az árnyakhoz és a padlót foltokban borító vörösséget is megláttam, kénytelen voltam belekapaszkodni a rácsokba, hogy ne essek össze. Alek egy mozdulatlanul heverő alak mellett állt. Többen is akadtak idebent − amerre néztem, holtakat láttam.
− Mi történt itt? − suttogtam.
Vasil arca kifejezéstelenné dermedt.
− Azt hiszem, valaki más hamarabb megtalálta őket, mint mi − felelte Alek. Elhátrált a halottól, a tekintete ide-oda cikázott.
− Császáriak − sziszegte Jatta. − Ilyen vérfürdőre csak ők képesek. Valahogyan felfedezték a rejtekhelyüket.
− Akkor így nem lesz üzlet − jegyezte meg Alek halkan. − Szerintem okosabb lenne, ha most...
Iszonyú robaj szakította félbe a mondatot. A mély döngés az egész udvarban visszhangzott. Mind tudtuk, mit jelent: valaki ránk zárta a kaput. Egyszerre indultunk el, hogy minél hamarabb kijussunk ebből a csapdából, de mielőtt az udvarra léphettem volna, megpillantottam néhány alakot a tetőn. Szóra nyitottam a szám, hogy figyelmeztessem Vasilt, aki éppen kisétált a folyosó rejtekéből, ám Ruel gyorsabb volt nálam. Befogta a szám és a magához rántott a folyosó egyik oszlopa mögé. Ijedtemben a tenyerébe haraptam, de még így sem eresztett el.
− Maradj már nyugton − szűrte a fogai közt.
Nem bírtam. Katonák voltak a tetőn, és pontosan tudták, hogy itt vagyunk. Valószínűleg már rég célba vették odafentről Vasilt, másodpercek kérdése, hogy lelőjék, és mindennek vége. Eléri a sorsa, én pedig szótlanul végignézem.
Vasil csupán egy szempillantással később vette észre, amit én, de már nem volt mit tenni. Megtorpant, a keze az oldalán lógó pisztolyára siklott. Alek visszahúzódott a rács mögé, Jatta a folyosót szegő kőfal mögé kuporodott le. Mintha megfagyott volna az idő.
− Vasil Nazorov − hangzott fel az épület túlsó felében egy idegen, fagyos hang. − Megtisztelve érzem magam, hogy alkalmunk adódik személyesen találkozni.
A hang tulajdonosa a velünk szemben lévő erkélyről pillantott le, mögötte császári címert viselő katonák sorakoztak. Néhányuk lámpást tartott a kezében, csak ez a pislákoló fény tette lehetővé, hogy ki tudjam venni a vezérük arcát.
Fiatal volt, ráadásul az első női katona, akit eddig láttam. Fekete haját szoros kontyba csavarta a tarkóján. Ezüstös páncélja miatt legalább kétszer akkorának tűnt, mint amekkora valójában lehetett.
− Ne, ne, ne... − rázta a fejét Alek hevesen. − Zmerik kapitány. A jó életbe, az összes közül pont ő... − motyogta holtsápadtan. Hiába próbáltam a szemébe nézni, nem nézett fel. Halkan kapkodta a levegőt, a rácsokat szorongató kezét bámulta.
Reménytelen volt a helyzet. Körbevettek minket, a kaput bezárták.
Jatta a halottakat vette szemügyre. Próbálta kitalálni, hogyan menekülhetnénk el innen. Sejtettem, mi jutott az eszébe.
Közben félig Ruel is eleresztett. Maga elé húzta a számszeríját és a kezét a derekamon tartva még jobban az oszlophoz lapult. Annyira féltem, hogy még zavarba jönni is elfelejtettem. Az émelyítő érzés megint a hatalmába kerített, sajgott tőle minden porcikám.
Zmerik kapitány közelebb lépett az erkély széléhez, lazán a vaskorlátnak támaszkodott. Úgy mérte végig Vasilt, mintha csak valami patkánnyal lenne dolga. Épp azon gondolkodtam, hogy vajon hányan támadnának rá Vasilra egyszerre, ha Ruel vagy én lelőném őt, amikor újra megszólalt.
− A Császár és Sirka birodalmának nevében letartóztatom a hadseregből való szökés, felségárulás, és a koronaherceg elrablásának vádjával.
Megdermedtem.
− Hogy mi? − vicsorgott rá Jatta a továbbra is csendesen szitkozódó Alekre. − Nem mondhatod komolyan, hogy te...
− Jatta, kérlek! − szakította félbe. − Megmagyarázom, ha ezt túléljük, esküszöm...
− Nem érdekel − csattant fel. − Van fogalmad róla, mekkora veszélybe sodortál minket ezzel?
A tekintete szinte szikrákat szórt. Ha lehetséges volt halkan ordítani, akkor neki sikerült.
− Nem így terveztem − válaszolta Alek összeszorított szemmel, aztán hirtelen felpattant a rács mögül és feltartott kézzel kisétált Vasil mellé az udvarra. Jatta utána kapott, de már nem érte el.
− Bolond − nyögött fel ökölbe szorított kézzel.
Zmerik figyelme Alek felé irányult.
− Azt hiszem, én kellek neked, kapitány − kiáltotta oda neki a fiú komótosan Vasil mellé ballagva. − Felesleges mindenkit belerángatni, ha ketten is elintézhetjük ezt az egészet, nemde? − Valahogy sikerült mosolyt erőltetnie az arcára.
− Mit művel? − dünnyögtem.
Előhúztam az íjam, hogy szükség esetén én is közbeléphessek, de ekkor megint megrohant az érzés. Mintha egy kés hasított volna végig belülről. Újabb csípős mágiafolyam bizsergett végig a gerincem mentén.
− Nincs kedvem alkudozni − jelentette ki Zmerik vérfagyasztóan nyugodtan.
− Pedig szerintem apám nem örülne neki, ha megölnéd az örökösét − nevetett fel Alek egy csipetnyi gúnnyal. − Nem kérek sokat. Felejtsük el ezt a találkozást, én pedig önként és dalolva visszatérek veled a palotába. - Vasilra mutatott. − De ha kárt mersz tenni benne, már nem leszek ilyen együttműködő.
Zmerik kapitány hosszasan méregette Aleket, a katonái meg őt. Zsongott a fejem, egy láthatatlan erő húzott az erkély irányába. Valami vonzott, egyszerre volt fenyegető és csábító. Teljesen összekavarta a gondolataim.
Majd megértettem.
− Fel kell jutnom oda − bukott ki belőlem.
Aggódtam Alek és Vasil miatt, de tudtam, mi fog történni. Nem ezért jöttünk ide.
− Hova? − suttogta Ruel.
− Az erkély. Ott vannak a csontok, valahol ott fent − súgtam. − Érzem, hívja a mágiám. Talán Zmeriknél lesznek.
Ruel a folyosóról nyíló ajtókra pillantott, amelyek az épületbe vezettek. Ha bejutok, talán van elég szerencsém ahhoz, hogy a fenti erkélyen kössek ki. Ha nincs, a katonák találnak rám hamarabb, és eljátszom az egyetlen esélyünket.
− Bemegyünk, én fedezlek − mondta végül, és finoman az ajtók felé tolt. Bólintottam. Sötétben maradtunk, így a katonák nem vehettek észre minket. Elméletileg.
Visszafordultam, mert meghallottam a kapitány metsző hangját.
− Nincs szükségünk az együttműködésére, felség.
Alek mélyet sóhajtott. Mintha... lett volna valami a kezében.
− Az nagy kár − kiáltott fel.
Több dolog történt egyszerre. A kilincsre fektettem a kezem, hogy benyissak, miközben Alek megragadta Vasil karját és elhajította a kezében rejtegetett apró golyót. Felismertem. Pozlovka.
Ennyit a tervemről.
Hangosabb volt, mint ezernyi puskadörrenés. Egy szempillantásnyi időre tűzbe borult az udvar, vörös és sárga lángok táncoltak a falakon. Minden vakító fénybe borult. Katonák kiáltoztak, iszonyú hőség támadt.
Aztán vége lett. Egy pislantás, és nem maradt más, csak a kígyózó füst, néhány köhécselve tántorgó alakkal a sűrűjében. Az erkély leomlott, mindössze egy kőhalom utalt arra, hogy valaha is létezett. Meg voltam győződve róla, hogy egy ilyen esést senki sem élhet túl. A korábban még odafent sorjázó katonák nyakatekert pózokban hevertek a földön, de a kapitányt sehol sem láttam.
Valami viszont megmoccant.
− Egek − leheltem.
A kövek megremegtek.
Egy megperzselődött kéz nyúlt ki a törmelékkupac alól.