A hangfoszlányok irányába indultam, de mielőtt akár egyetlen lépést is tehettem volna, Ruel a köpenyemnél fogva elkapott és visszahúzott.
– Hová mész? – morrant fel halkan.
– Bajban vannak – sziszegtem, és kirántottam ruhám a markából. – Nem hiszem, hogy a tó teljesen véletlenül küldött minket ide. Világos, hogy tennünk kell valamit!
Néhány pillanatig úgy meredt rám, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy esőtáncot akarok járni az alagút lépcsőjén.
– Azt sem tudjuk, kik ezek – mondta végül. – Mégis mi az ördögöt akarsz velük csinálni?
Hogy magyarázzam ezt meg neki? Még én magam sem értettem pontosan, mi történik, azon kívül, hogy ennek a Vasilnak halottnak kellene lennie. A saját szememmel láttam a sírját a kápolnánál! Talán a nidákon kívül élőholtak is járkálnak az erdőben. Vagy a múltba kerültünk. Esetleg mindez csupán egy félreértés és ez a férfi egyáltalán nem is az, akinek hiszem. Végtére is, egyiket sem tartottam kizártnak. Ki kellett derítenem, mi folyik itt.
– Odamegyek – jelentettem ki.
– Nagyszerű ötlet – felelte Ruel gunyorosan. – Na és mit mondasz nekik? Azzal kezded, hogy metvajka vagy, vagy azzal, hogy csontokat keresel a tóba fulladt holtak feltámasztásához?
Szúrós pillantást vetettem felé.
– Csak hogy tudd, nem érdekel a véleményed – morogtam az orrom alatt. – Ha nem akarsz, nem jössz. Nélküled is megoldom.
Mielőtt tiltakozhatott volna, elléptem tőle. Figyelve, hogy a lehető legkevesebb zajt csapjam, egy távolabbi fa mögé osontam, ahonnan már ráláttam a hangok tulajdonosaira.
Az egyikük, egy nyurga, fekete hajú fiú egy lapos szikla tövében ücsörgött. A jobb kezén vöröslő folt még innen is csúnyának nézett ki, de erősen kételkedtem abban, hogy halálos seb lenne.
A másik férfi nem sokkal mellette térdelt. Idősebbnek tűnt nála, vöröses haja miatt rögtön gyanítottam, hogy acélbőrű lehet. Csak a sirkaiaknál volt gyakori ez a hajszín. A társa sérülését vizsgálgatta, de feltűnt, hogy időnként a fák közé pislant. Mintha attól tartana, hogy észreveszi őket valaki.
– Le fog esni a kezem, igaz? Tudom, hogy le fog – nyögte a fiú, aztán drámaian hátravetette a fejét. – Legközelebb egyedül jössz, én aztán nem leszek újra kígyóeledel. Micsoda szörnyű ár ez néhány szem ócska, szottyos bogyóért...
– Csak óvatosan. Ha ezt Jatta előtt mondod, kitekeri a nyakad – jegyezte meg Vasil nyugodtan.
– Kit érdekel! Végem van, már érzem, ahogy terjed a méreg. Nem tudom mozgatni az ujjaim. Érted ezt? Hiába akarom, nem mozdulnak!
Lassan elmosolyodtam, mert már kezdtem sejteni, mi történhetett. Összeállt a fejemben a tervem. Ennél jobb alkalmam nem is lehetne arra, hogy válaszokat kapjak. Mila szerint ügyes hazudozó voltam – hát akkor ideje volt kihasználnom. Kiléptem a fa mögül és olyan ártatlan arckifejezést öltöttem magamra, amilyet csak tudtam.
– Kalena – szólt utánam Ruel fojtott hangon, de ezúttal már nem törődtem vele.
Vasil és a társa azonnal felfigyeltek rám, még csak ki sem kellett sétálnom teljesen a fák közül.
– Nocsak, úgy látom, felesleges elmennem a fővárosig ahhoz, hogy bajba jutott szerencsétleneket találjak – kiáltottam oda nekik vidáman. – Jól hallom, csak nem épp a halálán van valaki?
Vasil felegyenesedett és gyanakodva végigmért. Elég élőnek tűnt.
– Ki vagy te? – szegezte nekem a kérdést cseppet sem kedvesen. Erre a másik fiú is felkapta a fejét, kíváncsian pislogott rám Vasil mögül.
Oldalra billentettem a fejem, nem hervadt le a mosolyom.
– Csupán egy fáradt utazó, aki Kolsgradba igyekszik. Úgy tudom, nagyon keresettek ott mostanság a gyógyítók, én pedig a legjobbak közé tartozom – vontam vállat, mintha mindez nem is számítana túl sokat. Bíztam benne, hogy ezzel felkeltem az érdeklődésüket. Az, hogy a főváros a célom, tökéletes álca volt. Valóban az erdőn át vezetett a legrövidebb út, de az utazók általában kerülőt tettek, csak hogy ne kelljen betenniük ide a lábukat.
– Gyógyítónő! – rikkantott fel a sziklánál heverő fiú vigyorogva. – Fantasztikus. Pont ő kell nekünk, micsoda szerencse!
Éppen erre számítottam. Vasilt azonban nem győztem meg.
– Jól teszem, hogy veletek pazarlom itt az időm? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel. – Kell a segítségem?
– Még szép, hogy kell! Éppen... – felelt a fiú Vasil helyett, mire ő egy éles pillantással elhallgattatta.
– Alek nem haldoklik, csak a félelem beszél belőle.
– Még hogy félelem, kikérem magamnak. Belőlem aztán nem... – hallottam a háttérből.
– Igaz, hogy nem ártana, ha egy hozzáértő is megvizsgálná a marást – fűzte hozzá Vasil tűnödve.
Csípőre tettem a kezem.
– Sok ilyet láttam már – mondtam, és ebben kivételesen nem hazudtam. Rotta mamát évente többször is felkeresték a falusiak ehhez hasonló gondokkal. Legalább olyan jól tudtam kezelni őket, mint ő. Ha nem még jobban. – Tudok segíteni, ha elfogadjátok az ajánlatom. Ígérem, nem harapok.
Már nem kellett sok, hogy meggyőzzem. Kezdett elfakulni a gyanakvás az arcáról. De azért még nem tűnt el teljesen.
– Miért vág át egy ilyen fiatal lány teljesen egyedül az erdőn? Veszélyes ez a hely, nem hozzád hasonlóaknak való.
– Nincs egyedül.
Tágra nyílt a szemem, mikor meghallottam a hátam mögül Ruel hangját. Nem számítottam rá, hogy a segítségemre siet. Ahogyan a Vasil arcára hirtelen kiülő haragra sem, amikor meglátta őt.
– Északi – mormolta. – Mit keres itt a te fajtád?
Reméltem, hogy nem látszott meg rajtam túlságosan a döbbenet. Ruel dorleni? Még csak nem is a birodalomból való? Habár, jobban belegondolva rájöhettem volna magamtól is. Elképesztően világos szemek, hűvös, tartózkodó viselkedés... azt beszélték, hogy ez tipikus az északiakra. Érzéketlenek és kegyetlenek, egytől egyig. Ugyan Ruel egy szóval sem mondta, hogy a császár seregéből szökött meg, kissé még így is becsapva éreztem magam.
Most már végképp nem értettem, minek jött az erdőbe. Ráadásul az északiak már jó ideje háborúban álltak Sirkával. Mindenki tudta, hogy rettentő hadseregük van, és szinte minden birodalom néhány napnyi ostrom után a lábuk előtt hever, amit meg akarnak kaparintani. És sokat meg akartak. Kihasználták az erejüket: a kontinens egyik leghatalmasabb országát építették fel.
Persze, a fele csak a hódításaikból származott, épp úgy, mint Tuulna, a népem egykori otthona. Nem sok minden volt közös a tuuliakban és az acélbőrűekben, de ez az egy igen: az északiakat mindkettő gyűlölte.
– A lánnyal vagyok – folytatta Ruel.
– Ó, értem – bólintott Vasil, majd felém fordult. – Miféle aljas zsarolással vett rá, hogy vele maradj? Bántott? Fogságban tart? Ne félj bevallani. Megvédünk, ha kell.
– Ne provokálj, sirkai, mert nem jársz jól vele. – Ruel hangja olyan jegesen csengett, hogy még én is éreztem a fenyegetés súlyát.
Nem volt időm emésztgetni a meglepetést, közbe kellett lépnem. Még véletlenül sem akartam, hogy elfajuljanak a dolgok.
– Pénzért van velem – feleltem sietve. – Ruel egy szabad zsoldos, nem az északi seregből való. Felbéreltem magam mellé, mert kellett valaki, aki biztosítja a védelmem az úton.
Egy pillanatra mintha elismerés villant volna át Ruel arcán a rögtönzött magyarázatom hallatán.
– Itt jobbak a lehetőségeim, rendesen megfizetnek – tette hozzá a kis mesémhez. Egészen szórakoztatott, hogy belement a játékba. – Elvégzem a dolgom és jobb harcos vagyok, mint akármelyik acélbőrű, akit ti itt katonának csúfoltok. Ezen kívül más nem érdekli azt, akinek van egy csepp józan esze.
Egy rossz szavam sem lehetett az alakítására. Látszólag Vasil is megnyugodott tőle valamelyest. Azt leszámítva persze, hogy még mindig az oldalán lógó apró pisztolyon tartotta a kezét.
– Ritkán hallani dorleni zsoldosokról. A legtöbb, aki idejön, nem húzza sokáig – jegyezte meg. – Csodálom, hogy nem lógattak még fel.
Elmosolyodtam és Ruel vállára tettem a kezem. Megdermedt az érintésem alatt.
– Én mindenesetre örülök, hogy még él és rátaláltam. Nélküle valószínűleg esélyem sem lenne ezen a helyen. Így viszont, hogy itt van mellettem, nincs mitől tartanom.
Vasil arcán is felsejlett egy óvatos mosoly. Kezdett megbízni bennünk.
Halk köhécselés ütötte meg a fülem.
– Elnézést, nem akarok zavarni, de nekem itt még mindig egy hajszálon függ az életem. Értem én, hogy érdekesebbek az új vendégeink, mint a szenvedő barátod, Vasil, de azért valaki lenne olyan kedves és rám is figyelne egy keveset? – kiáltott fel Alek a szikla mellől.
Vasil ellépett előlem, hogy utat engedjen a társa felé.
– Éppen halászni voltam, ő meg bogyókat gyűjtött, amikor belefutott egy kígyóba. – magyarázta. A korhadt fűben heverő apró, fonott kosárra és a kétágú szigonyra siklott a tekintetem. A sziklán egy hálóba csavarva néhány ezüstös pikkelyű hal hevert. Odamentem Alekhez és leguggoltam, hogy megvizsgáljam a marást.
– Hogy nézett ki? – kérdeztem. – A kígyó.
Rotta mama is mindig így kezdte. Ha Alek emlékezett a színére vagy a mintázatára, az rengeteget segíthetett. Óvatosan megfogtam és felemeltem a kezét.
– Honnan tudjam? Azt hiszed, ezzel foglalkoztam?
Közelebb hajoltam. A kézfején több, félköríves fognyom húzódott, körülötte megduzzadt és bevörösödött a bőre. Ismerős volt, láttam már ehhez hasonlót. Magam elé húztam a zsákomat és turkálni kezdtem benne. Alek ennek láttán holtsápadttá vált.
– Ugye nem fogod felvágni? – nyöszörögte. – Mit keresel? Ugye nem kést keresel?
– Siklómarás – feleltem. – Nincs mérge, csak fájdalmas a harapása, ha felidegesítik. Elég, ha lefertőtlenítem és bekötözöm.
Éreztem magamon Ruel és Vasil fürkésző tekintetét, miközben tettem a dolgom. Elővettem az egyik krémemet. Nem sok volt belőle, mert a legtöbbet a piacra készítettem, nem magamnak. Még szerencse, hogy ezt az egy üvegcsényit már korábban elraktam, így Jagor nem tehette tönkre. Óvatosan bekentem Alek sebét és egy tiszta rongyocskát tekertem a kézfejére. Megszagolgatta és elfintorodott.
– Ez büdös.
– És fertőtlenít – mondtam. – Nem arra való, hogy illatos legyen.
– Köszönjük – szólalt meg Vasil, mielőtt Alek tovább panaszkodhatott volna. – Azt hiszem, hálával tartozunk, gyógyítónő.
Megilletődtem a megnevezés hallatán. Persze szívesen kotyvasztottam mindenfélét, ami segíthetett a beteg falusiakon, ezen a téren egészen sok mindent ellestem Rotta mamától, de nem voltam tanult. A fővárosban ennyi nem lett volna elég ahhoz, hogy igazi gyógyító lehessek. Ennek ellenére kellemes volt tetszelegni a szerepben.
– Kalena – biccentettem. – Nem várok hálát. Csupán a kötelességemet végeztem.
Vasil fejet hajtott előttem. Furcsa érzés volt ez a hirtelen jött tisztelet.
– Az én nevem Vasil, ő pedig itt...
– Alek, mint azt már korábban is hallhattad – vágott közbe az említett kidüllesztett mellkassal. – Legendás vándor, történetmesélő és zseniális feltaláló.
Felcsillant a szemem.
– Feltaláló?
– Szereti annak hívni magát – helyesbített Vasil most már őszintén mosolyogva. – Valójában kereskedők vagyunk, a déli kikötővárosból utazunk Kolsgrad felé. Ha jól emlékszem, te és a zsoldosod is oda tartotok. A csapatunk éppen vacsorához készülődik. Ha úgy tartja kedvetek, maradjatok velünk, hisz mind a fővárosba igyekszünk. Ennyit még megtehetünk a szívességedért cserébe, Kalena.
Ruelre pillantottam, mintegy megerősítést várva. Őt azonban nem különösebben izgatta, mit felelek. Talán sértésnek vette, amiért korábban nem hallgattam rá.
– Szerintem semmi akadálya – válaszoltam végül.
– Tudom, hogy az északi vigyáz rád az úton, de biztonságosabb lenne együtt maradni ezen a helyen – folytatta Vasil, mialatt elindultunk a táboruk felé. – Azt rebesgetik, hogy Lijed Vasen, az egyik legveszélyesebb banditavezér a környékbeli barlangoknál időzik. Nem lenne túl szerencsés belefutni az embereibe.
Ruel eddigi unottnak tűnő arckifejezése megváltozott. Most már ő is sejthette, amit én – Lijed Vasen nevével ugyanis ma már csak a gyerekeket riogatták. A barlangokban már nem burjánzott akkora banditatanya, mint az ő idejében, de a félelem megmaradt. Ha Vasil szerint a banditavezér él, akkor – akármilyen hihetetlen volt is – minden bizonnyal a múltba kerültünk. Éppen abba az időbe, amiről Rotta mama mindig is mélyen hallgatott, akárhányszor faggatni próbáltam róla. A nagy Irtás utolsó éveibe.

Sokáig csendben meneteltünk az erdőben. Elkalandoztak a gondolataim. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon itt is ugyanúgy telik-e az idő, mint az alagút túloldalán. Ugyanúgy peregnek-e a percek, egyre csak közeledve a császáriak érkezésének napjához.
Elképzeltem, mit érezhet Mila teljesen egyedül Jagor karmai közt, veszélyes boszorkának bélyegezve. Biztosan azt hiszi, hogy magára hagytam. Vajon Dimitrijnek sikerült már megtalálnia őt? És azt észrevette már, hogy eltűntem a kápolnából? Félelem és különös izgatottság elegye kavargott bennem. Néha még most is olyan volt, mintha csak álmodnám az egészet. Mintha Rotta mama egyik bugyuta meséjébe kerültem volna.
Épp úgy, mint az erdő, a mágiám is kezdett átformálódni. Ahogy alkonyodott és a félhomály rátelepedett a tájra, eltompultak az érzékeim. A kövek és a növények elhalkultak. Az eddigi éles, lüktető erő, ami körülvett, összemosódott.
Ruel mellettem sétált. Oldalra fordítottam a fejem, találkozott a tekintetünk. Jó lett volna pár szót váltani kettesben is, hogy kitaláljuk, hogyan álljunk neki a csontok felkutatásának. Még mindig ötletem sem volt, hol lehetnek, vagy hogy egyáltalán mit is kéne pontosan keresni. Egyedül abban voltam biztos, hogy Vasil csapatának köze van hozzá. Az utazók. Rájuk utalt a Vak Íjász szobra.
– Mindjárt ott is vagyunk – rántott ki a gondolataimból Alek hangja. – A kocsink úrnője ne tévesszen meg. Elsőre kissé ijesztőnek tűnhet, de valójában mindent csak színtiszta szeretetből mond.
Vasil halkan felnevetett.
– Erre nem vennék mérget.
Kiérve az árnyak közül egy apró rét tárult elénk. A közepén egy sátras kocsi állt, egy fához kötözve pedig néhány lovat is megpillantottam. Egy fiatalnak tűnő lány épp a földön guggolt és a tűzrakóhelyet készítette elő. Gesztenyebarna, göndör fürtjei a válláig értek. Néhány tincset feltűzött, ahogyan Mila is szokta. Mikor felfigyelt ránk, felegyenesedett és elénk lépdelt. Ahhoz képest, milyen alacsony volt, meglepően határozottan csengett a hangja.
– Hol a pokolban voltatok ennyi ideig?
Vasil felsóhajtott és Alek felé intett.
– Megtalálta a környék egyetlen siklóját.
– Inkább az a szörnyeteg talált meg engem – motyogta Alek.
A lány megforgatta a szemét.
– Nyilván. – Odalépett a fiúhoz, kikapta a kezéből a bogyókkal teli kosarat. Belepillantott, majd felvonta a szemöldökét. – Te félkegyelmű, ennyiért még csak meg sem érte.
Alek nem törődött vele és szélesen elmosolyodott.
– Bemutatom a csodálatos és utánozhatatlan Marjattát. Kedvessége szépségével vetekszik.
– Ha még egyszer így hívsz, Aleksander, a patakba fojtalak aztán kibelezlek, mint egy halat.
– Mondtam én – kacsintott rám Alek.
Jatta ezúttal engem és Ruelt vett szemügyre.
– Ezek meg kik?
Mandulavágású, iszapzöld szeme összeszűkült. Olyan volt, mintha a legsötétebb titkainkon is könnyűszerrel keresztüllátna. Hirtelen jóval idegesebb lettem. Szerencsére Vasil válaszolt helyettem.
– Kalena egy gyógyítónő, aki hozzánk hasonlóan Kolsgradba tart. Ő segített kezelni a kígyómarást. Az északi pedig Ruel, szabad zsoldoskatona és a lány kísérője. Gondoltam, biztonságosabb, ha együtt vágunk át az erdőn. Több esélyünk van így, ha banditákba botlunk.
Jatta sokáig nem mondott semmit.
– Nekem mindegy. Felőlem maradhatnak – rántott vállat. – Azzal a feltétellel, hogy hasznossá teszik magukat. Naplopókra nincs szükségünk.
Félszegen rámosolyogtam.
– Köszönjük!
Jatta elvette Vasiltól a halakat. A tekintete elidőzött Ruelen, ő azonban hűvös nyugalommal állta a pillantást. Már épp megszólalni készültem, de ekkor Jatta elfordította a fejét.
– Állítsátok fel a sátrakat és intézzetek el a tüzet – adta ki az utasítást, aztán karon ragadott. – Lány, te velem jössz.
Esélyem sem volt tiltakozni. Jatta a kocsi mellé vezetett és a kezembe nyomta a halakat. Felszaladt a lépcsőn, majd néhány tálkával, üvegcsével, és egy vízzel teli vödörrel tért vissza.
– Sütöttél már pisztrángot? – kérdezte, miközben kibogoztuk a halakat a hálóból.
Bólintottam. Varvara és Alla asszony kitanítottak a fogadóban, a legtöbb helyi étel elkészítésével tisztában voltam. Jatta kissé máshogy csinálta, mint ahogyan a faluban szokás, de könnyedén tartottam vele a lépést és követtem a mozdulatait.
Nem sokat beszélgettünk. A táborban javában folyt a munka: Vasil és Alek a sátrakkal bajlódtak, míg Ruel egymagában a tüzet próbálta feléleszteni. Mi megpucoltuk és lemostuk a halakat, aztán besóztuk és egy földre terített kendőre fektettük őket. Jatta valamiféle illatos fűszert is szórt rájuk.
– Minek mész Kolsgradba? – kérdezte tőlem egy idő után.
– Jelentkezni akarok a palotába. Úgy tudom, a legtöbb gyógyítót kiküldték a frontra és szükség van az utánpótlásra.
– Valóban – dünnyögte. – Délen tanultál?
– Igen.
– Hol?
Nyeltem egyet. Őszintén szólva nem igazán ismertem a déli városokat.
– A kikötővárosban – mondtam lassan. Emlékeztem, hogy Vasil valami ilyesmit említett.
– Savanojban? Furcsa. Egy iskoláról tudok, ami ott van, de a császár tavaly ősszel azt is bezáratta.
Nem emeltem fel a tekintetem a halakról. A só csípte a sebekkel és karcolásokkal teli kezem. Kezdtem attól tartani, hogy Jatta meghallja, milyen hevesen dübörög a szívem a mellkasomban.
– Magántanárom volt.
– Értem. Ilyen gazdagok a szüleid? És te mégis ilyen szakadt ruhákban jársz-kelsz egy északi gazemberrel?
Összeszorítottam a fogam. Azt kívántam, bárcsak végeznénk már és visszatérnénk a többiekhez. Fogadni mertem volna rá, hogy nem puszta kíváncsiságból kérdezget.
– Gazdagok voltak, amíg a hajóik oda nem vesztek a tengeren – szőttem tovább a mesémet. – Ezért kell most a pénz. Az északi meg olcsó volt, nem akadt jobb lehetőségem.
Végre elkészültünk az utolsó hallal is. Kis híján felsóhajtottam örömömben.
Mielőtt viszont a tűzhöz mentünk volna, Jatta a vállamra tette a kezét és megállított.
– Megbízol benne?
– Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül. Még ha nem is teljesen ez volt az igazság, Jatta és a csapata nem gyanakodhattak ránk. Nem tudhatták meg, hogy Ruel a dorleni seregből szökött. Akkor jöttek volna az újabb kellemetlen kérdések, mint például...
– Miért?
Na igen, valami ilyesmi.
– Egy ideje vele utazom, és eddig jól végezte a dolgát. Semmi okot nem adott arra, miért is ne bízhatnék meg benne – feleltem óvatosan.
– Én a helyedben rajta tartanám a szemem.
– Kész vagytok már? – kurjantotta Alek a rét túlsó feléből. – Éhen halok. Egy kicsit igyekezhetnétek, lányok.
Jatta gyilkos pillantást vetett felé, aztán elengedett. Mind a tűz köré gyűltünk. Vasil kiosztotta a nyársakat, én pedig a halakat. Közel húzódtam a tűzrakáshoz, a lángok melege jólesett ebben a csípős hidegben.
Először kellemetlennek tűnt a csend, de aztán egyre inkább nyugalommal töltött el. Lopva végignéztem mindenkin. Ruel unottan bámulta a lángokat. Alek a nyárson igazgatta a halat és az ujjáról nyalogatta a ráragadt fűszert. Jatta a távolba meredt, mintha éppen gondolkodna valamin. Vasil hozzám hasonlóan a társait nézegette, össze is akadt a pillantásunk. Rám mosolygott. Napok óta először úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Csupán abba volt kicsit nyomasztó belegondolni, hogy a vendéglátóim valójában már mind halottak. Könnyű volt elfeledni.
Mire megsültek a halak, már teljesen besötétedett. Folyton a fák felé fordítottam a fejem, de nem láttam nidákat. A zsigereimben mégis éreztem, hogy jelen vannak. Nem egészen úgy, mint az első éjszakámon idebent, sokkal inkább, mintha csak egy halvány lenyomatuk nehezedett volna az erdőre.
Beleharaptam a halba. A fűszerek íze a fogadónkra emlékeztetett, a fogadó pedig Varvarára. Ő sem tudhatott semmit arról, hová tűntem, ahogyan a tuuli falusiak sem. Biztosan elkezdték már gyászolni Rotta mamát. Talán engem is.
– Mennyei, mint mindig – törte meg a csendet Alek, kezében a félig odaégetett halat lóbálva. – Örök hálám üldözzön benneteket, hölgyeim.
– Megvagyok nélküle is – dörmögte Jatta.
– Azon gondolkodtam – folytatta Alek zavartalanul –, hogy ha már a fővárosig vezető utat együtt tesszük meg, nem lenne rossz összeszokni egy kicsit. Kezdhetnénk mondjuk azzal, hogy mindenki elmesél magáról valami érdekeset. Tudjátok, hogy jobban megismerjük egymást meg ilyenek.
Majdnem elnevettem magam, amikor megláttam Ruel arckifejezését. Sejtettem, hogy legszívesebben itt hagyná a közös vacsorát és reggelig fel sem tűnne többet. A többiek sem igazán lelkesedtek az ötletért, és ezt Alek is észrevette.
– Önként jelentkező? – A nyakát nyújtogatva körülnézett. – Nincs? Hát jó, akkor ezek szerint kénytelen leszek én elkezdeni.
– Hosszú lesz az éjszaka – jegyezte meg Vasil a fejét csóválva.
Nem bántam. Minél többet beszélnek és minél jobban megismerjük őket, annál nagyobb esélyünk van kideríteni, hol vannak a csontok. Legalábbis reméltem.
– Mivel is kezdjem... Megvan! Mit szólnátok ahhoz, amikor vándorcirkuszosnak öltözve belopództam a császári palotába az újévi bálon és mindenki elhitte, hogy tigrisidomár vagyok?
Elvigyorodtam.
– Komolyan?
– Dehogy – súgta oda nekem Vasil.
– Persze! Az úri kisasszonyok egyszerűen imádták. A gond akkor kezdődött, amikor tényleg összecseréltek az igazi idomárral és az egész udvar előtt bedobtak a tigrisek közé – mesélte Alek még mindig a nyársra tűzött pisztránggal hadonászva.
– Részvétem a tigriseknek – mormogta Jatta és a tenyerére támasztotta az állát, érezve, hogy még messze a történet vége.
Alek végigbeszélte a vacsorát, és mivel senkinek sem volt kedve félbeszakítani, egymás után következtek a hihetetlenebbnél hihetetlenebb mesék. Én eleinte lelkesen kérdezgettem őt, de egy idő után kezdtem fáradni.
Miután mindenki végzett, és a tűz is halványabban pislákolt már, Vasil a sátrakhoz vezetett és megmutatta, hol alhatok. Mivel kora hajnalban keltem fel, hogy Ruellel átcsónakázzunk a tavon, majd leragadt a szemem. A sátram picike volt, épp csak egy embernek elegendő. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy miután mindenki nyugovóra tér, körülnézhetnék a táborban. Hátha találok valami nyomot, ami a csontokhoz vezet. A fáradtság viszont hamarabb legyűrt, mint hittem. Képtelen voltam gondolkodni. Alighogy lehunytam a szemem, már el is nyomott az álom.

Az éjszaka közepén riadtam fel. Kapkodtam a levegőt, a hátam hideg verejtékben ázott. A szűk sátor és a sötétség, ami körülvett, már-már fojtogatott.
Miláról és Rotta mamáról álmodtam. Egy fekete folyosón bolyongtam, a falból gyökerek és karmos kezek nyúltak ki értem. Mila a folyosó végén várakozott rám egy ketrecbe zárva. Azt hajtogatta, hogy mindez az én hibám. Hagyom meghalni. Tönkre teszek mindent, amihez csak hozzáérek. Aztán nagymama jelent meg mögöttem, az arcáról félig lehámlott a bőr és a hús. Ő nem mondott semmit. Csak hörgött és a ruhámat markolászta.
Azt hittem, sosem ébredek fel.
Ökölbe szorítottam a kezem, majd kinyújtottam az ujjaim. Aztán újra. Újra és újra, de nem nyugodtam meg tőle. Minden porcikám reszketett, félelem és kétségbeesés szorította össze a torkom.
Hosszú percekig ültem mozdulatlanul, a szelet hallgattam. Nem bírtam, nem bírtam itt többet. Egyedül, bezárva... Levegő. Levegőre volt szükségem.
Feltápászkodtam és kibújtam a sátorból, hogy sétáljak egy keveset a réten. Az égen tompán világított a hold, áttetsző felhők takarták el. A jeges szél összekócolta a hajam, fázni kezdtem. Nem érdekelt. Lassan lépegettem a fűben, mindenki más valószínűleg mélyen aludt körülöttem. Megdörgöltem az arcom, aztán a köpenyembe bugyoláltam a reszkető kezem. A fák felé vettem az irányt, beléptem a törzsek közé. Nem tudtam, hová tartok, csak azt, hogy el innen. Bármivel megelégedtem volna, ami legalább egy kicsit képes elfeledtetni velem, miért vagyok itt.
Nem mertem túl messzire kószálni, mert tartottam tőle, hogy nem találok vissza. Nem is kellett sokat sétálnom, hogy társaságra bukkanjak. Az egyik fa tövében egy sötét ruhás alak ücsörgött, éppen a kését élezte.
Megtorpantam. Elbizonytalanodtam, hogy odamenjek-e vagy sem. Nem sokon múlott, hogy visszaforduljak. Csakhogy Ruel hamarabb észrevett, minthogy cselekedhettem volna.
– Nem zavarsz – szólalt meg, mintha pontosan tudta volna, mi jár a fejemben. – Gyere, ha akarsz.
Odabattyogtam hozzá és leültem a szemközti fa elé. A törzsnek vetettem a hátam és lehunyt szemmel hátradöntöttem a fejem. Percekig csak a köszörűkövön végigsikló penge hangja volt az egyetlen, ami miatt nem volt teljes a némaság.
– Szerinted végigcsináljuk? – kérdeztem végül csendesen.
– Nem tudom.
Magam köré fontam a karom és még jobban befészkelődtem a fa gyökerei közé.
– Miattam van – vallottam be a földet bámulva. – Ez az egész. Azért, mert azt hazudtam, hogy a nővérem boszorkány és ő tehet a falu átkáról. Most elfogták és a kivégzésére vár. Rotta mama meg annyira kétségbe esett, hogy bement az erdőbe és eltűnt. Pont, mikor a leginkább szükségem lenne a segítségére.
– Nem hinném, hogy tudna segíteni.
– De igen – győzködtem. – Eddig nem hallgattam rá, de ha most velem lenne, megtaníthatná, hogyan kezeljem a mágiám. Érzem, hogy tudta, mi történt itt, hogy miért nevezik elátkozottnak ezt a helyet.
Nem felelt semmit.
– Hiányoznak. Hiányzik az életem – folytattam suttogva. – Nem akarom, hogy Jagor felforgassa a falut, hogy pokollá változtassa az otthonom. Nem akarom veszélybe sodorni a barátaim, csak azért, mert valami idióta szellem úgy döntött, hogy szörnyeteget csinál belőlem – soroltam. A sírás kerülgetett. Utáltam magam érte, de nem voltam képes tovább magamban tartani. – Szeretem Milát. Nem akarom, hogy meghaljon. Nem akarok egyedül maradni.
Reszketegen beszívtam egy kis adag levegőt. Égett az arcom, amiért ilyen gyengének és gyávának lát, ezért inkább a kezembe temettem.
– Rémálmod volt – mondta. – Igaz?
Bólintottam és lassan leeresztettem a kezem.
– Előfordul – vont vállat. – Főleg itt.
– Neked is vannak?
– Voltak.
A hideg gazba markoltam. Lemorzsolgattam a vékony jégréteget, ami a leveleket borította.
– Az nem fog javítani semmin, ha magadat hibáztatod – folytatta Ruel. – Minden bűnös ezt teszi, mégsem jutnak vele előrébb. Az egyetlen, amit tehetsz, az az, hogy végigjárod az utat, amin elindultál. Te választottad.
– És ha nem sikerül? Ha... nem tudom helyrehozni? – kérdeztem alig hallhatóan.
– Akkor azzal kell valamit kezdened, ami marad.
Ami marad. De mi marad? Mi, ha a családom és az otthonom végleg elveszik?
– Vannak ennél sokkal rosszabb dolgok is, amit egy ember elkövethet, Kalena. – Még soha nem hallottam ilyen lágynak a hangját. Befejezte az élezést, letette a követ és a kést maga mellé. – Nem tudhattad, hogy ez fog történni.
Valamiért megnyugtattak a szavai. Nem teljesen, de egy árnyalatnyival jobban éreztem magam tőlük. Az mindenesetre segített, hogy végre elmondhattam mindezt valakinek. Hálás voltam, amiért meghallgatott.
– Köszönöm.
– Mit?
– Hogy nem küldtél el. – Halványan elmosolyodtam. – A végén még azt fogom hinni, hogy kezdesz megkedvelni.
– Még meggondolhatom magam – vágta rá.
Felkuncogtam.
– Csak nyugodtan. Ha eleged van belőlem, egy szavadba kerül, és máris megyek.
Nem voltam biztos benne, de talán mosolygott. A sötétben nem láttam jól.
– Ruel... – kezdtem bizonytalan hangon. – Tudom, hogy azt kérted, ne kérdezzek, de egyetlen kérdésem azért lehet?
– Attól függ, mi az.
Egy próbát megért. Talán most válaszol is.
– Vasilnak igaza van? Valóban északi vagy?
Nem felelt azonnal.
– Azt gondoltam, ezt magadtól is ki fogod találni. – Szünetet tartott, mintha elgondolkodott volna, hogy mondjon-e többet. – Egyébként be kell valljam, a mai alakításodra egyáltalán nem számítottam.
Tudtam, hogy csak témát próbál váltani. Ennek ellenére a furcsa dicséretétől lassacskán visszatért a jókedvem.
– Ez azt jelenti, hogy lenyűgöztelek?
– Azért ne túlozzunk – dörmögte. – Maradjunk annyiban, hogy nem volt olyan rossz.
– Na és azt elmeséled, mit csináltál a seregben, mielőtt eljöttél? – faggattam tovább. Még nem adtam fel. Azt nem mertem megkérdezni, miért szökött meg. Legalábbis még nem.
Csendesen felsóhajtott.
– Te mindig ilyen bosszantóan kíváncsi vagy? – morogta.
– Általában – vigyorogtam. – Azért nem hibáztathatsz, mert meg akarlak ismerni. Mi olyan rossz ebben?
– Jégharcos voltam.
Teljesen elképedtem. Szerintem kicsit még a szám is tátva maradt. Persze gyanítottam, hogy jól harcol, de ez... A jégharcosokat észak leghalálosabb fegyvereiként tartották számon. Némák, láthatatlanok és mesterien pontosak. Egy életen át tartott a kiképzésük és ugyan nem voltak sokan, az acélbőrűek rettegtek tőlük. Még akkor is, ha nem vallották be. Árnyékszemű Jagort már azért istenítették Vormában, mert szembe került eggyel és az egyik szeme árán túlélte az ütközetet.
– Hű – nyögtem ki nagy nehezen. – Valódi jégharcos? Komolyan?
– Elég valódinak tűnök, nem?
– Azt hittem, észak félelmetes orgyilkosai kicsit azért idősebbek.
– Nem mind – felelte. – Jóval hamarabb kezdtem a szolgálatot a seregben, mint mások. Az elit alakulat pedig korán kiválogatja, ki kell nekik és ki nem.
Örültem, hogy végre elárult magáról valamit. Ha viszont ilyen rangos pozícióban volt... most már még jobban érdekelt, mi vitte rá arra, hogy elhagyja Dorlent.
– Akkor te jártas vagy a harcban. Korábban azt mondtad, nem tudom kezelni az íjam – jutott eszembe. – Meg tudnál tanítani arra, hogy képes legyek rá? Hogy egyedül is meg tudjam védeni magam?
Meglepte a kérésem.
– Nem rossz ötlet – ismerte be. – Mivel a mágiádat még nem uralod teljesen, szükséged lehet rá. Talán később megbánom, hogy beleegyeztem, de részemről rendben.
Elsőre igent mondott? Alig hittem a fülemnek. Már felkészültem rá, hogy napokig győzködnöm kell majd.
– Mikor kezdjük? Itt van az íjam a sátramban, ha gondolod, akkor...
– Kizárt – vágott a szavamba. – Inkább menj vissza aludni.
Most az egyszer nem vitatkoztam. Keveset aludtam, szóval még mindig álmosnak éreztem magam.
– Te nem jössz?
– Később. – Lustán kinyújtotta a lábát és újra az ölébe vette a köszörűkövet. Előhúzott a csizmájából egy másik, kisebb tőrt. – Van még egy késem.
– Értem. – Még egyszer utoljára rámosolyogtam. – Nos, akkor jó éjszakát.
Biccentett, aztán újra nekilátott az élezésnek. Visszagyalogoltam a táborba. Még mindig síri csend uralta a helyet. Egyedül a lovak vettek észre, felprüszköltek, amikor megláttak. Mielőtt a sátramba indultam volna, megakadt a szemem a kocsin. Vasil azt mondta, kereskedők. Mi van, ha a csontokat az áruik közé dugták? Tökéletes rejtekhely lenne.
Körbenéztem, de egy lelket sem láttam. Ilyen lehetőségem nem biztos, hogy adódik még egyszer. Lélegzetvisszafojtva a kocsihoz somfordáltam. Mikor felléptem a lépcsőre, a fa megnyikordult a talpam alatt. Pár pillanatig dermedten várakoztam, de semmi sem történt. Egy finom mozdulattal belöktem az ajtót, épp csak annyira, hogy átférjek a nyíláson.
Vaksötét volt idebent. Furcsa fűszerek és virágok illata keveredett a levegőben. Hallgatóztam, hátha meghallok egy lélegzetvételt, ami arra utalna, hogy nem vagyok egyedül. Csak a csönd felelt. Elhúztam a függönyt, hogy egy keskeny résen bevilágíthasson a holdfény. Így már láttam is valamennyit.
Legelőször néhány mélybíborra festett faláda keltette fel a figyelmem. Felhajtottam az egyik doboz tetejét. Tenyérnyi, fémes csillogású golyók sorakoztak benne, mindegyik közepén egy vékony repedés futott végig. Ötletem sem volt, mik lehetnek, de csontoknak nyoma sem volt, úgyhogy tovább is álltam. Következőnek egy nagyobb, hosszúkás ládát nyitottam fel. A szám elé tapasztottam a kezem, mikor elém tárult a tartalma. Puskák. Rövid és hosszú, egyszerűbb vagy gondosan megmunkált darabok. Még soha nem láttam ennyit egy helyen. Vasil és a társai nem egyszerű kereskedők voltak, ez már egészen biztos. Mire kellenek ezek? Törvényes egyáltalán ennyi fegyvert szállítani egyszerre?
Lecsuktam a ládát és tettem egy lépést hátra, tovább viszont már nem jutottam. Valaki a hajamnál fogva hátrarántott és kést szegezett a torkomnak. Néhány dermesztő másodpercig azt hittem, már halott vagyok. Ekkor hallottam meg Jatta hangját.
– Vége a játszadozásnak – sziszegte a fülembe. – Ideje felfedned magad, tolvaj.