Ha nem éreztem volna azt, hogy valaki figyel, egészen biztosan tovább is alszom. Kellett pislantanom néhányat ahhoz, hogy eszembe jusson, hol vagyok. Az erdő. Ruel sátra. Velem szemben pedig...
– Te? – nyögtem ki döbbenten.
A szőke lány a sátor túlsó felében ücsörgött, az állát a tenyerére támasztotta. Hosszú, hullámos haja az arcába lógott. Kíváncsian felém fordult és a füle mögé tűrt egy tincset, amikor meghallotta a hangom.
– Neked is jó reggelt – mosolyodott el. – Csak nem felébresztettelek?
Egy hang sem jött ki a torkomon. Ebben a pillanatban elhúzódott a sátor ponyvája és Ruel dugta be rajta a fejét. Mikor észrevette, hogy nem alszom, kissé meglepettnek tűnt.
– Ébren vagy – állapította meg. Végigmért, aztán összevonta a szemöldökét. – Miért vagy ébren?
– Én csak... – kezdtem halkan, de közben visszasandítottam a lány felé. Nyoma sem volt, csupán anya könyve és a zsákom hevert a földön a felborult olajlámpás mellett. Nyeltem egyet. – Rémálmom volt. Azt hiszem.
Odanézett, ahol korábban még a különös lány ült. Egy pillanatig úgy tűnt, nem hagyja ennyiben, de végül csak biccentett egyet.
– Ha készen vagy, kint várlak. Indulunk.
Olyan fáradt voltam, hogy kis híján leragadt a szemem. Halkan felsóhajtottam és bedugtam a könyvet a zsákomba. Miután összegyűjtöttem a földön szétszóródott holmim, kiléptem utána a szabadba. A fű nedves volt a hajnali harmattól, a levegő hűvös és mocsárszagú. Összehúztam magamon a kabátom és a ködbe bámultam. A nap még nem kelt fel egészen. Az erdő továbbra is nyugtalanított, de legalább többet láttam, mint az éjszaka és a nidák is eltűntek.
Laposakat pislogva néztem Ruelre, vártam, merre indul. A számszeríját a hátára szíjazta, az arcát pedig az orráig vékony, sötét sál takarta. Mozdulatlanul állt, a fákat kémlelte.
– Érzed a szelet? – kérdezte végül.
Bólintottam.
– A tó felől fúj – folytatta. – Mindig.
Mielőtt felelhettem volna, elindult. Próbáltam szorosan a sarkában maradni, semmi kedvem nem volt már kora reggel elveszni a ködben. Úgy tűnt, tudta, merre megy. Kénytelen voltam megbízni benne, bármennyire kevéssé is ismertem. Persze rengeteg kérdésem lett volna hozzá, de visszafogtam magam. Egyrészt még túl álmos voltam a faggatózáshoz, másrészt okosabbnak véltem, ha egyelőre inkább csak csendben figyelem őt.
Idebent könnyű volt megfeledkezni a külvilágról. Nekem mégis muszáj volt szem előtt tartanom az utam tétjét: Dimitrij tegnap azt mondta, a császár követei öt nap múlva érkeznek Miláért. Fogyott az időm – egy percet sem vesztegethettem, ha időben vissza akartam érni. Ha megtalálom Rotta mamát és sikerrel járok, a holtak, akiket a tó elrabolt, visszatérnek. Jagornak egy szava sem lehet majd ellenünk.
Ezek a gondolatok erőt adtak, a remény kiűzte belőlem a tegnapi kétségbeesés nagyját. Ahogyan Ruel mondta, ha a tó szabályai szerint játszom, helyrehozhatom a dolgokat. Befejezhetem, amit anya elkezdett.
Időközben elértük a partot. A sötét víztükör lustán hullámzott, olyan volt, mintha a végtelenségig nyúlna el a távolban. Ruel a nádasba lépett és lehajolt, egyik kezével a víz felett lebegő ködfátyolba markolt.
– Lépj fel a mólóra, onnan könnyebb beszállni – hallottam az utasítást. Észrevettem, hogy egy rozsdás láncot tartott a kezében, aminek a túlsó vége egy csónakhoz volt erősítve.
– Hol van itt egyáltalán móló? – dünnyögtem magam elé.
Feltámadt a szél, a fák levelei hangosabban zizegtek körülöttünk. Mikor végre átjutottam a vízi növények rengetegén, már én is felfigyeltem a tóba vezető korhadt falécekre. Nem tűntek valami stabilnak. Óvatosan tettem rajtuk egy lépést, mire az egész tákolmány baljósan megremegett.
Miután Ruelnek sikerült kirángatnia a nádasból, a lánccal a deszkák felé húzta a csónakot. A festék szinte már teljesen lekopott róla. Az aljában, ahol az evezők hevertek, ujjnyi víz állt.
– Nyugtass meg, hogy utaztál már ezzel és még nem süllyedtél el – szólaltam meg.
Ruel elengedte a láncot, aztán egy gyors mozdulattal fellépett a csónak orrára, mire az veszélyesen megbillent alatta. Gyorsan átlépett a csónak közepébe, ezzel újra kiegyensúlyozva azt. Nehéz lett volna nem észrevenni, milyen lenyűgöző könnyedséggel mozgott. Bárhol is tanulta ezt, biztos voltam benne, hogy kemény ellenféllé teszi, ha harcra kerülne a sor. Megnyugtatott egy kicsit, hogy legalább valamelyikünknek lehetett némi tapasztalata ezen a téren. Nem mertem volna mérget venni rá, hogy ha valami megtámadna minket, képes lennék egyedül megvédeni magam. Persze, itt volt az íjam, de... élő célpontra ritkán használtam.
– Megteszi – jelentette ki Ruel, aztán várakozón felém fordult.
Haboztam. Egyáltalán nem voltam vízhez szokva. Az arcomra is kiülhetett a kétely, mert Ruel halkan felmorrant.
– Még mindig úszhatsz, ha azt csábítóbb lehetőségnek találod.
Összepréseltem az ajkam és erőt vettem magamon. Egy nyavalyás tó nem állíthat meg. Igyekeztem leutánozni őt: lassan, a karommal egyensúlyozva a csónakba léptem, de a móló deszkái remegni kezdtek a másik lábam alatt. A csónak oldalra dőlt, süllyedni kezdett a súlyomtól. Lassan eltávolodott a deszkáktól. Éppen felemeltem volna a másik lábamat is, amikor az egyik léc hangos reccsenéssel kettétört a talpam alatt. Elvesztettem az egyensúlyom, és a tervezett elegáns beszállás helyett sokkal inkább bezuhantam a csónakba. Ruel felém lépett, habozás nélkül megragadta a könyököm.
Egy szívdobbanásnyi ideig mind a ketten dermedten álltunk, még levegőt venni sem mertem. A felkavart víz ütemesen nekicsapódott a csónak oldalának.
– Köszönöm – motyogtam a vizet bámulva. – Úgy érzem, ez a tó nem kedvel engem.
Felpillantottam, és rádöbbentem, milyen közel állok hozzá. Jóval magasabb volt nálam, a szeme most még világosabbnak tűnt, mint az éjjel. Megköszörülte a torkát és hirtelen eleresztett.
– Én evezek, te pedig lehetőség szerint megpróbálsz nem kiesni a csónakból. Menni fog, vagy túl nagy kihívás? – kérdezte, aztán a csónak elejébe lépve letelepedett a padra.
– Valahogy megoldom – morogtam.
Követtem a példáját, és inkább leültem gyorsan, mielőtt még újra lejárathattam volna magam előtte. Némán figyeltem, ahogyan elővette az evezőket, majd a vízbe eresztette őket. Eszembe jutott, milyen lenne, ha valaki mással vágtam volna bele ebbe a kalandba. Ha most valaki más ülne itt velem a csónakban.
Vettem egy hosszú lélegzetet és mélyre temettem az ostoba gondolatokat. Fontosabb dolgaim is vannak ennél. Kivettem a zsákból a könyvet és felnyitottam a térképnél, hogy valamivel eltereljem a figyelmem.
– Nézzük csak. Először is nem ártana, ha tudnánk, hogy a tó melyik részén vagyunk éppen – mormoltam a lap sarkát gyűrögetve.
– Arra nem lesz szükség. Tudom az utat.
– Ó – nyögtem ki, de azért még nem csuktam be a könyvet. – Értem. Azért segíthetek valamiben?
– Igen.
Kihúztam magam és elmosolyodtam.
– Remek – vágtam rá. – Mi lesz a dolgom?
– Maradj csendben.
Szóra nyitottam a szám, aztán becsuktam. Összeráncolt homlokkal néztem a hátát. Végül inkább nem válaszoltam semmit.
Evezni kezdett, mire a csónak megindult a nyílt víztükör felé. Egyre messzebb kerültünk a biztonságot nyújtó parttól. Lehajtottam a fejem és lapozgatni kezdtem a könyvet. Az oldalak hol teljesen üresek, hol össze-vissza firkáltak voltak. Minél inkább a jegyzetek vége felé értem, annál kuszábbak lettek a rajzok és annál olvashatatlanabbá váltak a betűk. Egyetlen szó volt, amit mindig felismertem, akárhányszor csak megláttam: csontok. Össze kellett gyűjtenünk a csontokat. De mégis miféle csontokat? Mennyit? Hogyan? Túl sok volt a kérdés. Csak reménykedtem benne, hogy ha sikerül kinyitnom ezt a bizonyos kaput, amiről Ruel beszélt, megtudom a válaszokat.
A tenyeremet az elmaszatolódott tintafoltokra fektetve felnéztem. Köd vett körül minket, igaz, már nem volt olyan átláthatatlan, mint korábban. Ha odafigyeltem, ki tudtam venni a távolban az apró szigeteket, sőt, néhol még a vízből kimeredező szikladarabokat és a karmos ujjakra emlékeztető facsonkokat is. A fák körülöttünk a parton olyanok voltak, mint néhány sötét, hajlott hátú csontváz.
Elővettem a zsebemből a vörös henkját. Az erdő barátságtalan aurája még érezhetőbbé vált. Harag sugárzott belőle, de ezzel együtt kíváncsiság is. Közelebb csúsztam a csónak széléhez és óvatosan lenyúltam a szürkészöld vízbe. Csak az ujjbegyeimet érintettem hozzá, ezzel fodrozódó csíkot húzva a víztükrön.
– Miért ilyen ez a hely? – suttogtam.
Visszahúztam a kezem, a kabátomba töröltem a vizet. Ruel félig hátrafoldult felém.
– Mire gondolsz?
– Zaklatott. Dühös. Mintha zavarná, hogy itt vagyunk, mégis érzem, hogy azt akarja, hogy menjünk tovább – buktak ki belőlem a szavak, amelyek még számomra is furcsán hangzottak. Gyorsan visszadugtam a követ a zsebembe. Ennyi egyelőre elég is volt ebből a bizarr mágiából. Akárhányszor megtaláltam ezt a kapcsolatot, elmeháborodottnak éreztem magam. Élettelen helyek nem éreznek, nem akarhatnak semmit. Mágia vagy sem, a hideg futkosott tőle a hátamon.
– Egyébként, mióta itt vagy, senkivel sem találkoztál még? – kérdeztem Ruelt. Nem bírtam tovább ezt a fullasztó némaságot.
– Nem sokan jönnek ide – válaszolta. – Átutazók akadnak, de ők is olyan hamar túl akarnak jutni az erdőn, amennyire csak lehetséges.
– Pedig azt mondják, eddig még csak Vorma lakói közül tűntek el.
Ruel vállat vont.
– A rémmesék messzire elérnek.
– De te mégis itt vagy.
Csend telepedett közénk. Akárkit is veszített el, nagyon fontosnak kellett lennie, ha megszökött miatta a katonaságból és egyenesen idejött.
– Ki volt az, Ruel? – tettem fel a kérdést halkan.
Megfeszült a válla. Tudtam, hogy nem kéne erőltetnem a témát, mégis furdalt a kíváncsiság. Ha megérteném, miért van itt, miért nem adta még fel, talán könnyebb lehetne együtt megfejteni ezt a rejtélyt.
– Valaki a családodból? Egy barát? – találgattam. – Vagy egy... – Lány, akartam kérdezni, de ő félbeszakított.
– Senki. – Meglepően jeges volt a hangja. Mint akkor, amikor először hallottam őt a tónál.
Jobbnak tűnt, ha valami másra terelem a szót.
– Na és honnan származol? – Mosolyt erőltettem az arcomra, hogy kicsit oldjam a hangulatot. – Téged nem akart magába fojtani az a tó, úgyhogy gondolom, messziről érkeztél. Talán a fővárosból?
Hallgatott.
– Mondjuk, más falvak is vannak a környéken. Egyáltalán a völgyből való vagy, vagy a hegyeken túlról?
– Fejezd ezt be – morrant fel.
– Mit? Csak ártatlan kérdések. Muszáj megbíznunk egymásban, ha végig akarjuk ezt csinálni – vetettem ellen. – Te már tudod, hogy Vormából jövök, ahogyan azt is, hogy metvajka vagyok és az elveszett nagymamámat keresem. Én ezzel szemben alig ismerlek téged.
– Nem kell ismerned – vágta rá. – Semmi közöd ahhoz, ki vagyok, ahhoz meg főleg nem, hogy miért vagyok itt.
– Ruel... – Lágy volt a hangom, nem akartam vitatkozni vele.
– Ne kérdezz többet. Se most, se később – vágott a szavamba újra.
Beharaptam az ajkam, összefontam magam előtt a karom.
– Ahogy akarod.
Nem szólaltam meg többször. A csónakunk orra kis idő múlva iszapos földbe fúródott – partot értünk az egyik apró szigeten a tó közepén. Ruel egy kitüremkedő, vastag gyökérre tekerte a csónak láncát, ami elég stabilnak tűnt ahhoz, hogy megtartsa. Miután mindketten kimásztunk, szó nélkül elindult a fák közé.
A köd lassacskán egyre áttetszőbbé vált, ahogyan a nap megjelent az égen. Ezzel együtt frissebbnek és éberebbnek is éreztem magam. Persze, még mindig szívesebben aludtam volna a sátorban, ha tehetem, de legalább már nem féltem attól, hogy félálomban nekimegyek egy fának. Hamarabb elértük a túlpartot, mint hittem. Innen rozoga kötélhidak vezettek át két újabb szigetre. Már majdnem megkérdeztem, miért nem mentünk tovább inkább a csónakkal, de ekkor lenéztem a vízre és már mindent értettem. A tó itt mocsarasabbá vált, sűrűn benőték a vízi növények.
Ruel átsétált a hídon, de mikor meghallotta, hogy nem követem, visszafordult.
– Nem szakad le.
Nem ez volt a bajom. Körbepillantottam, a kezemben még mindig szorongattam a könyvet.
– Mit keresünk egyáltalán? – mondtam végül.
– Észre fogod venni.
Vajon hányszor járt már itt, hogy ilyen jól ismeri a környéket? Nem törődve a kétségeimmel átmentem a hídon és folytattam az utat. Még kettőn kellett átkelni, aztán egy nagyobb szigetre értünk. Az itteni fák magasabbak voltak, az erdő még sűrűbb. Az aljnövényzetben gázolva éreztem, hogy megkordul a gyomrom. Mivel nem volt jobb ötletem, elővettem a zsákom és elmajszoltam néhány süteményt, amit otthonról csentem.
– Nem vagy éhes? – szóltam Ruel után. Lelassított, mire mellé léptem és felé nyújtottam egy kekszet.
– Rotta mama egyik legjobb receptje – tettem hozzá. – Lepkeszárnyakból és elvarázsolt gyökerekből csinálja, de néha egy kis szarvasvért is tesz bele. Attól jobb az íze.
Az arcát látva egyszerűen nem bírtam magamban tartani a nevetést.
– Csak vicceltem – vigyorogtam. – Egyszerű mézes keksz, ne aggódj.
Nem tetszett a közénk telepedett feszültség. Reméltem, hogy ezzel egy kicsit javíthatok a helyzeten.
– Egyszer én is megpróbáltam sütni, de teljesen megégett – meséltem. – A nővérem ügyesebb ebben. Amikor mama a konyhában volt, ő mindig... – Elhalkult a hangom, leeresztettem a kekszet. Mila emléke kijózanított. Eszembe juttatta, miért jöttem ide. Eszembe juttatta, mit tettem. Halkan, kesernyésen felsóhajtottam.
– Mindegy. Legalább marad későbbre.
Visszadobtam volna a kekszet a zsákomba, de Ruel megállított.
– Egy nem árthat.
Gyorsan kivette a kezemből a süteményt, az ujjai az enyémhez értek. Annyira jó lett volna elmondani valakinek, mi történt. Talán könnyebbé tette volna a lelkem. Vajon ő elítélne? Vagy megértené? Itt volt velem, mégis annyira egyedül éreztem magam.
Mély levegőt vettem, hogy kiadjak magamból mindent, ami nyugtalanított, de elkéstem vele. Elmúlt a pillanat, Ruel visszafordult az ösvény felé. Folytattuk az utat.

Az idő összefolyt. Nem tudtam volna megmondani, hogy néhány perce vagy egy teljes órája bolyongunk-e. Már azt hittem, eltévedtünk, amikor megláttam. Ruelnek igaza volt: a bejáratot még az is észrevette volna, akinek fogalma sincs, mit keressen. Kétségem sem volt afelől, hogy ez az erdő legnagyobb és legöregebb fája. Egy kőépítmény állt a lábánál, a fa óriási gyökerei szinte teljesen körbeölelték. Ahol kilátszottak a kőtéglák, a nagy részüket még ott is moharéteg fedte. Akármi is volt ez, jobban hasonlított egy romhalmazra, mint egy épületre.
Magam mögé pillantottam, hátha meglátom valahol a szőke lányt. Akkor, amikor végre hasznos lenne a tudása, természetesen még véletlenül sem jelenne meg.
Közelebb léptünk a kövekhez. A moharéteg alatt kopott mintázatokat találtam a kőbe vésve. Felnéztem a fa törzsére. A felirat, amit anya könyvében találtam, valóban itt volt.
– És most? – Ruelre sandítottam, aki ezidáig a mozdulataimat figyelte.
– Te vagy a metvajka, nem én. Csináld, amit a boszorkányok szoktak.
Mintha az olyan könnyű lenne. Újra végignéztem a gyökereken. Miután a népem elmenekült az otthonából, idejött, hogy menedéket keressen. Talán ez a hely valamiféle templom volt, amit még azelőtt építettek, hogy az acélbőrűek közé merészkedtek volna. Ezek szerint sokáig élhettek ebben az erdőben.
Letérdeltem és elővettem a henkjákat, majd a gyökerek közé fektettem őket. Hosszú pillanatokig lélegzetvisszafojtva vártam, mi történik.
– Gyerünk – súgtam. – Kérlek.
Semmi sem mozdult. Nagyot nyeltem, majd hátrafordultam.
– Biztos, hogy ez az a hely?
Én is tudtam, milyen nevetségesen hangzott.
– Igen – felelte Ruel.
Nem értettem. Miért nem történik valami? A sírnál még működtek ezek a vackok!
– Azt mondtad, képes vagy rá, hogy kinyisd.
– Nem tudom – vallottam be. – Nem tudom, miért nem történik semmi.
Bárcsak Mila itt lett volna. Ő biztosan tudná, mi a teendő. Mindig odafigyelt minden történetre, mindent megjegyzett. Neki kellett volna csonthölggyé válnia. Mi közöm volt nekem a mágiához? Nevetséges. Még csak azt sem tudtam, mit csinálok.
– Metvajka vagy, de nem tudod használni a saját mágiádat? – kérdezte Ruel gunyorosan.
– Mondtam, hogy fogalmam sincs, hogy működik! – ripakodtam rá. – Nem nekem kéne itt lennem, hát nem érted? Egy idióta tévedés volt az egész, és most Mila fogságban van, Rotta mama halott, én meg képtelen vagyok segíteni rajtuk. – Ahogy jöttek a szavak, a gombóc csak egyre nőtt a torkomban. Idegesen lenyúltam, hogy visszadobjam a táskámba a köveket, de amikor megmarkoltam a vörös henkját, az tűzforró volt. Felszisszentem és elejtettem.
– Bezzeg erre van elég mágiád, mi? – sziszegtem. – Nyomorult kövek...
– Ha megnyugszol, biztosan kitalálod, mit kell tenned – mondta Ruel és meglepetésemre leguggolt mellém. A fejemet csóváltam.
– Nem tudok megnyugodni.
– Hunyd le a szemed!
Jól hallottam?
– Mi? – nyögtem ki.
– Csak csináld.
Becsuktam a szemem, mélyeket lélegeztem. Két kezet éreztem a vállamon. A torkomban dobogott a szívem, amikor megéreztem a tarkómon Ruel lélegzetét. Még nem merészkedett hozzám ilyen közel. Minden voltam, csak nem nyugodt.
– Azt mondtad, érezted az erdőt – suttogta. – Ezt is érezned kell.
Lassan a gyenge napsugaraktól felmelegedett kövekre helyeztem a kezem. Nem lehet olyan nehéz. Igyekeztem kizárni a tudatomból minden mást – csak a hatalmas fa és a templom téglái maradtak. Figyeltek rám. Nem voltak olyan haragosak, mint a víz. Ugyanúgy megvolt bennük az a csendes kíváncsiság is, ami a tóból sugárzott. Vártak rám.
Végre meghallottam a recsegést, a kövek megremegtek a kezem alatt. Felpattant a szemem. Akaratlanul is elmosolyodtam, amikor megláttam, hogy a fa gyökerei elhúzódnak, felfedve előttünk egy szűk nyílást a kőtéglák közt.
Aztán csönd. A kezembe vettem a henkjákat és felálltam.
– Sikerült – motyogtam. Még mindig alig hittem a szememnek. – Ruel, sikerült!
– Persze, hogy sikerült – vetette oda, majd megkerült és belépett a sötétbe. Pislantottam egyet, aztán utánaeredtem. Odabent alig lehetett látni valamit. A fejünk felett szétrepedezett sziklák alkották a mennyezetet, csak ezeken keresztül szűrődött be egy kevés napfény. A kapu kinyitása sokat kivehetett belőlem, mert hirtelen jóval fáradtabbnak éreztem magam, mint eddig.
Látszólag szabálytalan méretű és formájú kövekből épített lépcső vezetett lefelé. A kövek közül kisebb gyökerek és néhány helyen borzos gazcsomók álltak ki. Egy hosszú folyósón sétáltunk végig, valahol a távolban víz csobogott. Egyszer-egyszer leomlott oszlopok zárták el az utat, de könnyedén át lehetett mászni rajtuk. Minél lejjebb értünk, annál sötétebb lett. A csizmám alatt tocsogott a víz.
Beértünk egy terembe, a látványtól még a lélegzetem is elállt. Zöldeskék fény derengett idebent. Hogy honnan jött, arról fogalmam sem volt. A falakról víz csorgott alá, ettől olyannak hatott, mintha egy vízesés ölelt volna körbe minket. A földön törmelékkupacok hevertek, a plafonról borostyánindák lógtak a félhomályban. Kövezett út vezetett a terem közepébe, egy faragott kőlap felé.
Elindultam középre, Ruel követett. Felfigyeltem rá, hogy a talpam alatt a faragás egy egymásba csavarodó napot és holdat ábrázol. Öt irányba vízzel telt, vékony csatornák húzódtak a kőlap pereméig. A csatornák végén kisebb kőemelvények álltak, mindegyiken egy-egy apró szoborral. Odaléptem az egyikhez, rögtön felismertem.
– A Vak Íjász – mormoltam. A szobor egy csuklyás alakot ábrázolt, az egyik kezében íj, a másikban nyíl. Továbbmentem. A következő szobor szintén egyet ábrázolt közülük. Ahogyan sejtettem. Egy botra támaszkodó, görnyedt férfi. – A Remete. Mind itt vannak.
Csillogó szemmel Ruelre néztem, de ő nem tűnt olyan izgatottnak, mint én.
– Ezek a tuuli ősszellemek – magyaráztam. – A Szél Menyasszonya, a Kígyókirály és a Holló. Mind az öten itt vannak, ennek muszáj jelentenie valamit – hadartam. Visszafordultam a Remete szobra felé, és ekkor észrevettem, hogy a figura körül egy kőtálban opálos víz van. És a vízben pedig...
– Csontok – állapította meg Ruel, mikor mellém lépett.
– Csontok... – ismételtem kábán. – Ezeket kell összegyűjtenünk?
Minden szobor után kanyargós kőlépcső vezetett felfelé, valahová a vízfátyolon túlra. Tettem néhány lépést a lépcsőn. Egy boltíves kapu felé tartott, de az átjáró vasráccsal volt lezárva.
Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem anya könyvét és a jegyzeteihez lapoztam. Megtaláltam az öt részre osztott kört. Két cikkely volt átsatírozva, a többi üresen maradt.
– Lehetséges, hogy ezek a szobrokat jelentik? – Ruel elé tartottam a jegyzetet. – Mindegyikhez csontok tartoznak és anya már kettőt megszerzett közülük. Még három maradt.
Végignézett a lapokon. Nem értettem, hogy képes ennyire nyugodt maradni. Talán megtaláltuk a megfejtést. Végre tudom, hogy hozhatom vissza Rotta mamát és hogyan vethetek véget az eltűnéseknek. Minden helyre fog jönni.
– Összeszedjük a maradékot, aztán a tó visszaadja, amit elvett – folytattam egyre lelkesebben. Végre van valami nyom, amin elindulhatunk! Így, hogy már tudtam, mit kell tennünk, kevésbé tűnt lehetetlennek a feladat.
Ruel körbesétált a teremben, közösen megvizsgáltuk a szobrokat. A Kígyókirály és a Remete szobra körül csontok hevertek a vízben. A maradék három a mi feladatunk volt. Egyetlen kaput találtunk, amit nem zárt el rács: a Vak Íjász járatát. Elég egyértelmű volt a célzás.
Mielőtt elindulhattam volna a lépcsőn, Ruel megragadta a karom.
– Nem tudjuk, mi van a kapun túl – figyelmeztetett.
– Bármi is az, szembenézek vele – jelentettem ki.
A fejét csóválta.
– Ne légy ilyen elbizakodott. Veszélyes.
– Ezt nem értheted, muszáj mennem. Csak így hozhatom helyre – tettem hozzá halkabban. – Tartozom nekik ennyivel.
Rotta mamának. Milának. A falunak.
Ruel elengedett.
– Talán a szobroknak köze van hozzá – biccentett a csuklyás figura felé. – Mit tudsz ezekről a szellemekről?
Igaza lehetett. Elgondolkodtam. Az utóbbi években nem törődtem Rotta mamával és a tanításaival, így már sok mindent elfelejtettem. De az ősszellemek legendáit kiskorunkban minden éjjel elmesélte, még mindig élénken éltek az emlékezetemben a szavai. Újra felidéztem magamban a meséit.
– A Vak Íjász az utazók szelleme. Követi és védelmezi őket, amíg haza nem térnek. Azt mondják, ha az utazók eltévednek, egy fénylő nyíllal utat mutat nekik.
– Szóval utazók, mi? – dünnyögte Ruel a szobrot nézegetve.
Vállat vontam.
– Talán ránk utal.
– Van rá esély.
Még mindig a szobrot nézte, kifürkészhetetlen volt az arca. Kis híján kicsúszott egy kérdés a számon, de aztán eszembe jutott a kérése. Nem kíváncsiskodtam. Majd ő elmondja, mi jár a fejében, ha akarja. Reméltem, hogy előbb vagy utóbb megbízik majd bennem annyira, hogy megtegye.
Visszacsúsztattam a könyvet a zsákomba. Nem hátrálhattam meg éppen most, mikor már ilyen messzire elértem. Milának szüksége volt rám. A császár küldöttei ki tudja, mit művelnek majd Vormában, ha nem állítom ezt meg itt és most. Vagy ha nem érek vissza időben.
Beszívtam a nyirkos levegőt, aztán lassan kifújtam. A szívverésem az egész testemben lüktetett.
– Induljunk – suttogtam. 

Miután átléptünk a kapun, a vasrács fülsiketítő csikorgással leereszkedett mögöttünk. Egy darabig vaksötétben vezetett az út. Olyan lassan és óvatosan lépdeltem, amennyire csak tudtam. A csönd egészen mély volt, még a saját reszkető lélegzetvételeim is túl hangosnak érződtek idebent.
Aztán az alagút fokozatosan világosodni kezdett. Már ki tudtam venni magam mellett Ruel alakját. Megnyugtatott, hogy nem voltam egyedül.
– Még semmi sem támadt ránk – jegyeztem meg vidáman. – Valamit jól csinálunk.
Újabb széttöredezett lépcsőhöz jutottunk, ezt viszont már nem szőte be olyan sűrű növénytakaró, mint a korábbit. Sápatag napfény világított a kijárat felől. A háborítatlan feketeség után bántotta a szemem.
A köd újra itt volt. Kijutottunk a szabadba, körülöttünk fák magasodtak. Szél süvített, felismertem ezt a fajtáját. Hűvös volt. Nem, nem is hűvös – egészen fagyos, olyan hideg, hogy még a kabátom melege sem ért ellene semmit. A zöld rengeteg is színtelenebbé vált: a gazok elkorhadtak, a fák ágai sok helyen lecsupaszodtak. Minden léptem alatt megroppant a talaj.
– Tavasszal nem kéne ilyen hidegnek lennie. Ugye? – motyogtam. Összehúztam a köpenyem, a karomat dörzsölgettem.
Ruel letérdelt, a kezébe vett egy marék földet.
– Jég – mormolta, aztán szétmorzsolta az ujjai közt.
Felnéztem. Az ég szürke volt, tele sötét felhőkkel.
– Hol vagyunk? – dünnyögtem magam elé.
Sejtettem a választ, mégis nehéz volt elhinni. Ugyanott. Ugyanott, ahonnan indultunk: az erdőben, valahol a tó környékén. Valami mégsem volt teljesen ugyanaz.
Ruel felegyenesedett, hirtelen előrántott egy tőrt. Megfeszült a tartása.
– Csend – mondta.
Bólintottam. Lassan elővettem az íjam és közelebb húzódtam hozzá. Ekkor egy kétségbeesett kiáltás ütötte meg a fülem.
– Meg fogok halni! Ó, drága családom, édes barátaim, még csak el sem búcsúzhattam tőletek... Ez egyszerűen nem történhet meg. Nem lehet igaz, ilyen fiatalon! Ilyen jóképűen! – óbégatta valaki a fák közül.
Összevontam a szemöldököm. A hang irányába fordultam.
– Halkabban, ne kiabálj már ennyire! – reccsent rá egy másik hang. – Hacsak nem akarod idevonzani a környéken tanyázó összes banditát, mert akkor nagyon jól csinálod. Nem halsz meg, csak maradj nyugton.
– Éppen az életemért küzdök, Vasil – folytatódott a háborgás. – Még csak abban sem vagyok biztos, hogy megérem a holnapot! Ennek fényében azt hiszem, kijár nekem annyi, hogy akkor ordibáljak, amikor akarok.
Ledermedtem. Ebben a pillanatban értettem meg. Irtóztam a gondolattól, de... nem találtam más magyarázatot. Újra láttam magam előtt a kápolnát a patak mellett. A sírokat.
Vasil Nazorov.
Ismertem ezt a nevet.