A számszeríjas idegen tett felém egy lépést, csizmája nesztelenül surrant a füvön. Magas volt, sápadt arcát félig eltakarta a csuklyája és a köpenye gallérja. Sötét ruháival szinte teljesen beleolvadt az árnyakba.
A nidák eközben kíváncsian előbújtak a fák közül és teljesen bekerítettek. Nyeltem egyet. Mintha egy rémálomból ébredtem volna, hogy aztán belecsöppenjek egy újabba.
Észbe kaptam és magam elé rántottam az íjamat. Olyan gyorsan csúsztattam az ujjaim közé egy nyílvesszőt, hogy még én is meglepődtem magamon. A szellemek megdermedtek a mozdulatomra. A fiú ezzel ellentétben halkan felmorrant és megemelte az íját.
– Tedd azt le – szólalt meg hűvösen. – Most még szépen kérem.
Még levegőt venni is alig mertem, csak a rám szegezett fegyvert néztem. Egyetlen szó cikázott az agyamban: bandita. Teljesen egyedül esélyem sincs ellene. Mindjárt lelő, hogy aztán kiraboljon, én pedig itt maradok holtan az erdőben. Ugyanúgy, mint a többi eltűnt.
– Mi lenne, ha először te tennéd el azt a vackot? – Furcsán halknak és bizonytalannak hangzottak a szavaim. Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meghallotta őket. – Sokkal barátságosabb is tudok ám lenni, ha nem fenyegetnek azzal, hogy átlövik a torkom. Csak mondom.
Úgy reszketett a kezem, hogy majdnem kiejtettem az ujjaim közül a nyílvesszőt. Legnagyobb meglepetésemre az alak tartása lazult valamelyest, leengedte az íját.
– Ha nem vetted volna észre, nem terveztem rád lőni – felelte halkan. – Csak ha szükséges.
– Mi az, hogy szükséges? – emeltem fel a hangom, de azért megnyugodtam egy kicsit.
Szóval nem lő le. Kezdetnek jó lesz. A nidák körülötte viszont még mindig figyeltek minket az árnyékból.
– Nem esik bajod, ha távolabb mész a víztől.
Nem értettem. Hogy jön ez most ide?
– Miért?
Felvonta a szemöldökét.
– Néztél már magadra?
Lepillantottam a ruhámra, és... Ó, te jó ég! Tiszta iszap voltam, a karom könyékig vizes, a kabátom pedig csupa sárfolt. Alig hittem a szememnek. Lassan felemeltem a fejem, az alak továbbra is nyugodtan várakozott rám. A szellemekre siklott a tekintetem, akik újfent elindultak felém, előmerészkedve a fatörzsek közül.
– Ti meg mit akartok már megint? – sziszegtem hevesen dobogó szívvel és a nidákra fogtam az íjam, mire azok újra visszahúzódtak a sötétbe. A fiú maga mögé pislantott, aztán vissza rám. Felsóhajtottam és hitetlenkedve megcsóváltam a fejem. Óvatos léptekkel elindultam fel a parton, egyre távolodva a víztől. Úgy éreztem, mintha egy láthatatlan erő szorítása gyengült volna rajtam.
– Ez őrület... – motyogtam magam elé. – Ez az egész hely egy őrület.
Furcsán fáradtnak éreztem magam, mintha egész este megállás nélkül futottam volna. A lábamban tompa fájdalom lüktetett és a fejem is zúgott. Az idegen csendben maradt, de szemmel tartotta minden mozdulatom.
– Végig csak azt akartad, hogy menjek el a tótól? – tettem fel a kérdést, mikor végre felértem mellé. – Elég lett volna ezt mondani.
Még egyszer, közelebbről is végigmértem őt. A ruhái még csak nem is hasonlítottak arra, mint amit a férfiak Vormában hordtak. Drágábbnak tűntek, mint egy átlagos falusi öltözet, mégsem neveztem volna éppen úri viseletnek. A köpenye kopott volt, néhány helyen vékony szakadásokkal. A csizmája a sártól eltekintve viszont szép, értékes bőrből készült darabnak nézett ki. Ilyet nem készítettek a környéken.
– Semmi rablás, semmi fenyegetőzés...? – folytattam gyanakodva.
– Nem vagyok bandita – válaszolta unottan. – Ha az lennék, még mindig sejtelmed sem lenne arról, hogy figyellek.
A szemébe néztem. Kék volt, de egy annyira hideg és világos árnyalat, amilyennel még soha nem találkoztam. Minél tovább néztem, annál inkább kétségeim támadtak, hogy elhihetem a szavait.
– Ott, ahonnan én jövök, átlagos emberek nem szoktak efféle fegyverekkel járkálni – biccentettem a számszeríja felé. – Eddig legfeljebb császári katonánál láttam ilyet. Bárhogyan is nézem viszont, rajtad sehol egy jelvény. Nemesnek sem tűnsz, tehát nyilvánvaló, hogy loptad. Ha át akarsz verni, jobban kell csinálnod.
Miután rádöbbentem, mit is mondtam, felkészültem a lehető legrosszabb reakcióra. Az idegen váratlanul lehúzta a csuklyáját, így láthatóvá vált rövid, homokbarna haja. Először láttam halványan elmosolyodni.
– Ezen kívül... – folytattam lassan. – Kissé azért furcsa, hogy véletlenül megjelensz itt az éjszaka közepén. Ki vagy te?
– Nem tartozik rád. Örülj neki, hogy véletlenül megjelentem és most nem a tó mélyére süllyedve várod, hogy a halak falatozzanak belőled.
Elfintorodtam.
– Te aztán tudod, hogy győzz meg valakit – morogtam.
– Ha befejezted a gyanúsítgatást...
– Nem fejeztem be – vágtam a szavába idegesen. – Eltűnt a nagymamám, az életem romokban hever, újonnan szellemek figyelnek a fák közül, és ez a tó itt épp most próbált meg rávenni arra, hogy önszántamból fulladjak bele! Ha azt hiszed, hogy ezek után ilyen könnyen belesétálok a csapdádba, akkor sajnálom, de csalódnod kell – hadartam. – Szóval vagy megmondod szépen, ki vagy te és hogy kerülsz ide, vagy...
– Vagy mi?
A fiú nyugodtan nézett rám, kényelmesen karba tette a kezét. Esküszöm, mintha szórakoztatta volna a helyzet! Kifogytam a szavakból. Hogy sétálhattam be ide azt képzelve, hogy majd minden rendben lesz? Ez az erdő maga a káosz. Sötét és nyirkos, nem beszélve arról, hogy ki tudja, ebben a percben is épp mennyi minden várakozik arra, hogy meggyilkolhasson. Megborzongtam. Annyira elveszettnek éreztem magam. Annyira védtelennek.
– Szóval azt mondod, eltűnt a nagymamád?
Felkaptam a fejem a hangjára. Bólintottam.
– Ő is odalent van? A tóban? – suttogtam erőtlenül. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha én is bemászom a vízbe.
– Ha biztos vagy abban, hogy az erdőbe jött, akkor valószínűleg igen.
Tehát halott. Mind halottak. Bűntudat szorította össze a torkom. Magam köré fontam a karom és inkább a földet néztem. Elég hamar elbukott a tervem. Ha Rotta mama valóban magamra hagyott, az égvilágon semmi nem mentheti meg Milát attól, amibe kevertem. Fel fogják forgatni a falut, ha észreveszik, hogy eltűntem.
A fiú csendesen felsóhajtott.
– Átkozottul nagy szerencséd van, mert én is keresek itt valakit.
– Te? – bukott ki belőlem. Még csak nem is vormai, felismerném, ha az lenne. Az erdőben pedig csak falusiak tűntek el.
– Tényleg tudni akarod, ki vagyok? – Volt valami fenyegető a hangjában. – Mert ha most elmondom, az később az életedbe is kerülhet.
Tettem egy lépést hátra. Tudtam. Éreztem, hogy valami nincs rendben vele.
– Végül is, annyira nem fontos. Ha nem vagy bandita és nem ölsz meg, az nekem most elég lesz. – Félénken rámosolyogtam, remélve, hogy semmi sem fog az életembe kerülni. Mégsem bírtam szó nélkül megállni. – Orgyilkos vagy, ugye? Fogadjunk, hogy keresel itt valakit, akit meg kell ölnöd – bukott ki belőlem gondolkodás nélkül.
Most már nem tudta elrejteni a szája sarkában felsejlő mosolyt.
– A nevem Ruel. Dezertőr vagyok, kislány. Nem én ölök, hanem engem akarnak megölni.
Egyszerre elpárolgott a félelmem. Ez valóban sok mindent megmagyarázott.
– Kalena – biccentettem.
Tehát egykor katona volt – ezért van nála számszeríj és ezért nem ismertem fel az öltözékét. A császári címert nyilván nem akarta mutogatni, ha vadásztak rá, amiért megszökött a seregből...
– Most már megnyugodtál?
Vállat vontam.
– Eddig is nyugodt voltam.
– Akkor nem ártana eltűnnünk innen – folytatta az erdőt pásztázva. – Tudok egy helyet, ami talán érdekel, ha az elveszett nagymamádat keresed. És ami még jobb, ott talán túl is éljük az éjszakát.
Ahogy követtem a tekintetét, feltűnt, hogy a nidák újra megjelentek. Jóval félénkebben ugyan, de itt voltak körülöttünk. És engem néztek.
– Te is... látod őket? – súgtam.
– Nem – felelte csendesen. – De érzem, hogy nem vagyunk egyedül.
Meglepett, hogy nem hitt rögtön őrültnek. Rám sandított.
– Nos? Velem jössz, vagy inkább visszamész úszni egyet?
Szél söpört végig az erdőn, a fák levelei nyugtalanítóan zörögtek. Annyira kihalt volt ez a környék, hogy még állatokat sem hallottam. Köd ült a tájon, és mintha most még sűrűbbé vált volna, mint mikor Dimitrijjel a kápolna felé tartottunk.
Ki tudja, mi bujkált a homályban.
Mély levegőt vettem és összeszedve minden bátorságom bólintottam.
– Csak utánad.
Szorosan Ruel sarkában maradva követtem őt vissza a fák sűrűjébe. Nem árulta el, hová visz, valamiért mégis nagyobb biztonságban éreztem magam egy szökött katona mellett, mint teljesen egyedül a tóparton. Szúrós bozótok ágai kaptak bele a ruhámba, hiába próbáltam kerülgetni őket. Ruel velem ellentétben egészen otthonosan mozgott. Fogalmam sem volt, hogy csinálta, de egyszer sem botlott meg és egyetlen tövises bokorba sem akadt bele. Mintha átlátott volna a ködön és a sötétségen.
A föld néhol sáros volt, könnyen meg lehetett csúszni. Egyszer majdnem átestem egy nedves sziklán, ami mintha a semmiből termett volna elő. A faágakról mohadarabok lógtak ijesztő alakokat alkotva a magasban. Ugyan most nem láttam nidákat, éreztem a ránk szegeződő tekinteteket.
– Azt mondtad, az eltűntek a víz alatt vannak – szólaltam meg suttogva. Ilyen mélyen a rengetegben gázolva nem akartam felkavarni az erdő csendjét. – Szerinted van rá bármi esély, hogy nagymama még életben lehet?
– Nincs.
Elhúztam a szám.
– Akkor nem kéne most már annak is halottnak lennie, akit te keresel idebent?
Ruel megtorpant, én pedig majdnem nekiütköztem.
– De igen. Azért vagyok itt, hogy visszakapjam.
– Úgy érted, vissza akarod hozni a halálból? – ráncoltam a homlokom. Borsódzott a hátam a gondolattól. – Az lehetetlen.
Mellé léptem. Észrevettem, hogy kesernyés mosoly ül az ajkán.
– Sok minden lehetetlen – dünnyögte.
Magam elé emeltem a kezem visszaemlékezve a pillanatra, amikor a pajtában kísérleteztem a mágiámmal. Aztán lenyúltam, hogy kitapintsam a zsebemben lapuló henkjákat.
– Furcsa dolgok történnek itt. Ha mást nem is, ezt már megtanultam – folytatta, és egy tisztásra vezetett. – Egyébként megérkeztünk.
A sötétben kirajzolódott előttem néhány sátor formája. Sok közülük félig összedőlt már, néhányukat moha és gaz nőte be. Kísérteties látványt nyújtottak, nem beszélve arról, hogy valahonnan ismerősnek tűntek.
– Ezek tuuli sátrak – állapítottam meg csodálkozva.
– Pontosan. Az őseink sátrai.
Megdermedtem. Ismertem ezt a hangot. Oldalra pillantottam, pár lépésre tőlem pedig újra ott állt ő: a szőke lány, aki megszólított, miután beléptem az erdőbe.
– Ezek az első nomádok sátrai, akik Sirkába érkeztek. Menekülniük kellett, mert a dorleniek, a hataloméhes északiak elpusztították az otthonukat – folytatta a lány zavartalanul és mosolyogva végignézett a tisztáson. – Sokáig itt bujdostak, mert nem mertek belépni a faluba. Féltek az acélbőrűektől. A tüzet hányó fémtől, amit uraltak. A masináiktól, a csillogó páncéloktól... De aztán mégis megtették, melléjük szegődtek, és még csak sejtelmük sem volt arról, milyen csúnyán hátba szúrják majd őket.
Egészen kifutott a vér az arcomból. Az Irtásról beszélt?
– Láttál valamit?
Ruel hangja kizökkentett. Nem moccant mellőlem, feszülten meredt rám.
– Nem – vágtam rá. – Csak a szél.
– A szél, mi? Nem vagyok szél – vigyorgott a lány. – Milyen kis hazudós vagy, Kalena. Mellesleg tudtad, hogy sokáig ezen a helyen ünnepelték a Lunnaje napját? Tisztelegtek az ősöknek. – Lassan lehervadt az arcáról a mosoly. – Egészen addig, amíg sötétség nem borult az erdőre. Most már senki sem jön ide. – Ruelre nézett, megérintette a nyakában lógó madárkoponyából készült csontamulettet és felnevetett. – Csak a bolondok.
Visszafordultam a sátrak irányába, mintha nem is hallottam volna a szavait. Talán, ha azt hiszi, nem látom, békén hagy majd.
Megböktem Ruel vállát.
– Nem mehetnénk be az egyikbe? Egyre hűvösebb van itt kint.
Bólintott.
– Nem a legmelegebbek és a legtöbbet teljesen tönkretette a természet, de akad egy-kettő amelyik használható maradt.
Az egyik nemezből tákolt sátorhoz vezetett. Kicsit görbén álltak a tartóoszlopai, de legalább nyújtott némi fedezéket éjszakára. A semminél mindenesetre jobb.
– Ezt itt feljavítottam egy kicsit. Egy ideje itt vagyok és eddig még nem dőlt össze, úgyhogy remélhetőleg kibírja még egy darabig – magyarázta.
Bebújtam a sátorba. Idebent még az eddiginél is sűrűbb sötétség és a nedves talajtól átázott szőnyegek fogadtak. Hallottam Ruel csendes lépteit. Aztán matatást. A torkomban dobogott a szívem, amíg várakoztam. Egy idegennel egy penészes sátorban, az éjszaka közepén egy halálos erdőben – akár az egyik rémmese eleje is lehetett volna azok közül, amikkel kiskorunkban ijesztgettem Milát, ha nem tudott elaludni.
Sárgás fény gyulladt a feketeségben, ami végre felfedte előttem a sátor belsejét. Középen egy hamuval teli tűzrakóhely volt, körülötte néhány foltos, régi párna hevert. A sátor széleiben különböző méretű zsákok és egymásra tornyozott faládák kaptak helyet. Ruel az egyik nyitott zsák mellett guggolt és kérdőn nézett rám.
– Egész éjjel ott fogsz állni?
Észbe kaptam és közelebb léptem hozzá egy kicsit, aztán leültem az egyik párnára.
– A fény nem fog idevonzani valamit? – böktem a kezében lévő olajlámpásra. Persze, a teljes sötétség sem volt sokkal kecsegtetőbb, de legalább rejtve maradtunk volna az éjszaka teremtményei elől.
– Ha valami keres minket, fény nélkül is ránk talál – válaszolta higgadtan, majd tovább turkált a zsákban.
– Csodás – morogtam. – Legközelebb már inkább meg sem kérdezem. Ez a hely már így is a frászt hozza rám.
– Akkor minek jöttél ide egyedül?
Felvontam a szemöldököm a lekezelő hangnemet hallva.
– Meg kell találnom a nagymamám, minél hamarabb. – A kabátom szegélyét piszkáltam, a körmömmel lekapargattam róla a rászáradt iszapot. – Különben sem vagyok egyedül. Most már nem – tettem hozzá mosolyogva.
Ruel befejezte a keresgélést, eltolta maga elől a zsákot és egy ládikót húzott maga elé. Úgy válaszolt, hogy még csak felém sem fordult.
– Előfordulhat, hogy félreértettük egymást. Nem azért hoztalak magammal, hogy majd felügyeljelek és játsszam a védelmeződ szerepét. Az, hogy megállítottalak, mielőtt belemásztál volna a tóba és az, hogy felajánlottam a segítségem, két külön dolog. Az utóbbiért cserébe én is várok némi szívességet.
– Sejtettem, hogy előbb-utóbb elérünk ehhez a részhez is – forgattam meg a szemem. – Na és mi az, mit kérsz tőlem? Nincs pénzem, már most szólok. Ha pedig azt tervezed, hogy... – Mielőtt folytathattam volna, Ruel cseppet sem finoman egy könyvet dobott elém a földre.
– Bejelöltem egy oldalt. Ha jól sejtem, neked tudnod kell, mit jelent, ami rajta áll – fűzte hozzá.
A kötet vékony volt, rézbarna bőrbevonata pedig egészen szétrepedezett már. Óvatosan érintve kinyitottam és lapozgatni kezdtem, míg rá nem találtam egy foszladozó szalagra két lap közt. A megsárgult papíron egy rajz volt, egy ovális forma sok kis jelzéssel és satírozással.
– Ez egy térkép?
Ruel közelebb húzódott és elém tolta a lámpát, hogy jobban lássak. Az ábrák melletti írás tuuli nyelven volt, de egy furcsa, régebbi formájában, amit még én is alig értettem meg. A legtöbb betű már összemosódott vagy kifakult, így meg aztán végképp alig lehetett látni őket.
– A tavat ábrázolja. A kisebb foltok szigetek, a középen lévő jelölés pedig valaminek a bejárata lehet.
Megdöbbentett a rajz. Fogalmam sem volt róla, hogy ez a tó ilyen hatalmas.
– Bejárat? – ismételtem értetlenül. – Egy tó közepén? Mégis hová?
– Ez az, amit egyelőre én sem tudok – dünnyögte a papírt tanulmányozva. – Jártam a szigeten, de nincs ott semmi, csupán egy fa, amibe érthetetlen jeleket véstek.
– Az egy sír – vágtam rá. – Egy tuuli sír.
Ruel a középső szigetre rajzolt jelzésre tette az ujját.
– Tudod, mit jelent ez a szó?
Még közelebb hajoltam, hogy kibetűzzem az aprócska feliratot.
– Henkja – suttogtam magam elé, és lassan összeállt a fejemben a kép. Felrémlettek előttem a gyökerek az erdőszéli temetőben, amik nagymama varázskövei érintésére felfedték előttem azt a sírt. – Ha ez valóban valaminek a bejárata, akkor azt hiszem, tudom, hogyan zárták le – jelentettem ki diadalmasan. Éreztem, hogy ezzel a felfedezéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy rábukkanjak Rotta mamára. Akárhol is van, meg fogom találni. Meg kell találnom.
– Képes lennél rá, hogy kinyisd a kaput, igaz? – kérdezte Ruel tűnődve.
Az egyik kezem a zsebemre siklott.
– Szerintem igen. Te pedig cserébe segítesz megkeresni Rotta mamát. Megegyeztünk?
Felemelte a fejét, most engem vett alaposan szemügyre. Már azt hittem, sosem válaszol.
– Egyelőre igen.
– És ha elviszel a sírhoz, lefordíthatom a rajta lévő véseteket. Talán a sírfelirat egy üzenetet rejt – tettem hozzá lelkesen, de Ruel megcsóválta a fejét és lapozott egyet.
– Felesleges. Már volt, aki megtette helyetted.
A lapokon ezúttal lendületes kézírást láttam fekete tintával, sirkai nyelven. Ezt jóval könnyebben megértettem, mint a térképet. Mindenütt apró vázlatok és feljegyzések borították a papírt. Az oldal közepén pedig egy nagybetűs felirat virított többször is aláhúzva.
– Gyűjtsd össze a csontokat, és szerezd vissza, ami elveszett – olvastam fel.
– Pontosan – mondta Ruel. – Ha az erdő szabályai szerint játszol, a tó visszaadja, amit elvett.
– A holtakat – pontosítottam kábán. – A tó az, ami becsalogatja ide az embereket.
Elég hihetetlenül hangzott, de azok után, amit ma átéltem, nem láttam más magyarázatot. Ez viszont azt jelentette, hogy Ruelnek igaza volt: még megmentheti azt, akit elveszített, ahogyan én is visszahozhatom Rotta mamát. Nincs minden veszve.
– Talán mégsem volt olyan rossz döntés, hogy idehoztalak – szólalt meg Ruel és lejjebb csavarta az olajlámpás fényét.
– Várjunk... honnan tudtad, hogy én majd tudni fogom, mit jelent ez az egész? – húztam össze a szemem gyanakodva.
– Metvajka vagy, nem?
Döbbenten meredtem rá. Egy szót sem szóltam neki erről.
– Nem vagyok vak. Átlagos emberek nem beszélgetnek szellemekkel és egyedül be sem tennék a lábukat egy ilyen helyre, mint ez. Nem beszélve arról, hogy abból, amit a parton láttam, világos, hogy még az íjaddal sem vagy képes rendesen bánni. Egyedül a mágiád az, ami részben megvéd.
A nidákra gondoltam, akik kíváncsian követtek engem egész úton, de nem nyúltak hozzám. Aztán arra, milyen tisztán éreztem az erdőt. Úgy, mint ahogyan az erdő is érzett engem.
– Valójában nem sokat tudok arról, hogy működik ez az egész – vallottam be a térdemre könyökölve. – Nem is akartam ezt. Csak belekeveredtem, aztán még nagyobb bajt csináltam, most meg már azt sem tudom, mihez kezdjek – meséltem a lámpás lágyan derengő fényét bámulva. Jólesett végre elmesélni valakinek mindezt, még akkor is, ha Ruelt valószínűleg cseppet sem érdekelték a részletek.
Felpillantottam rá, találkozott a tekintetünk.
– Mindent elrontottam, Ruel – folytattam suttogva.
Egy pillanatig azt hittem megérti. Hogy majd mond valamit, ami enyhíthet a bűntudatomon. Ő viszont csak szótlanul felállt, a kezébe vette a számszeríját és a sátor kijáratához lépdelt.
– Holnap elmegyünk a szigetre. Jobban teszed, ha kihasználsz minden percet pirkadatig.
A tenyeremre támasztottam az állam, fáradtan bólintottam. Ruel elhúzta a sátorlapot és kilépett az éjszakába. Meglepetésemre még visszanézett, mielőtt teljesen magamra hagyott volna.
– Kint leszek, ha kellek. Próbálj meg aludni – mondta csendesen, aztán lassan visszahúzta a sátorlapot.
Megdörgöltem az arcom.
– Nem hiszem, hogy egyhamar sikerülni fog – motyogtam.
Leheveredtem a párnára és néhány percig csak csukott szemmel várakoztam, hátha mégis erőt vesz rajtam a fáradtság és sikerül elaludnom. Reménytelen volt – zsongott a fejem a mai nap történtek után.
Végül felültem és inkább magam elé húztam a könyvet. Újra odalapoztam, ahol a jegyzeteket találtam. Egyes firkák furcsa, sötét szemű alakokat ábrázoltak. Találtam egy öt cikkre osztott kört is, néhány át volt satírozva, néhányat üresen hagytak.
Valaki járt már az erdőben és nekiállt megfejteni a tó rejtvényét. Sirkaiul írt, tehát minden bizonnyal a faluból vagy a környékéről származhatott. Mégis, ha le tudta fordítani a tuuli sírfeliratot, nem lehetett acélbőrű. Közénk tartozott.
Leejtettem a könyvet, a felismerés letaglózott. Ösztönösen csuklómhoz érintettem az ujjaim, de a karperec nem volt a helyén. Becsuktam a kötetet, eltoltam magam elől. Rögtön tudnom kellett volna, hogy ő az. Ki más is lehetett volna? Rotta mama megmondta, hogy ő küldte ide – anya járt itt. Járt a tónál, járt a szigeten. Ő is ebben a sátorban húzta meg magát, ő írta a jegyzeteket.
És ez a hely...
Ez a hely lett a végzete.