– Meg tudom magyarázni!
Nagyon reméltem, hogy tényleg meg tudom. Jatta az államhoz simította a pengét. Moccanni sem mertem.
– Akkor rajta – duruzsolta negédesen. – De figyelmeztetlek, ha nem tetszik, amit hallok...
A kés hegyét a kabátom gallérja alá csúsztatta. A hideg fém végigkarcolta az érzékeny bőrt a nyakamon. Megborzongtam. Hol a csodában van Ruel olyankor, amikor szükség lenne rá? Ki kellett találnom valamit, méghozzá most azonnal.
– Na mi van, megnémultál?
Nem mondhattam el az igazat. Az agyam lázasan kutatott valamiféle hihető magyarázat után, de hiába. A torkomhoz szegezett kés megbénított. Lassan, őrjítően lassan a zsebemhez nyúltam. Ha Jatta észreveszi, végem van.
– Ez az egész egy félreértés – suttogtam. Figyelemelterelés. Fel kellett tartanom. – Semmit sem akartam ellopni, én csak...
– Kerestél valamit – vágott a szavamba. Fogyott a türelme.
Már nem kellett sok. Elképzelésem sem volt, mit várok, de mivel semmi fegyver nem maradt nálam, ezzel kellett beérnem. Megvan. A kezem a zsebembe csusszant, rámarkoltam az egyik henkjára.
Furcsa lökés rohant végig a testemen. Jatta elengedett, a földre ejtette a kést. A mágia a levegőben hullámzott körülöttünk. Újra láttam őket. A nidák sovány, áttetsző alakjai felvillantak – a kocsiban, a réten, Jatta háta mögött. Rengetegen voltak. Ugyan csak egy szempillantásnyi ideig tartott az egész, de megjelentek. Felemelték a kezüket, hogy felém nyúljanak. Aztán eltűntek.
A saját döbbenetemet láttam tükröződni Jatta arcán.
– Te... – Elakadt a hangja, elképedve bámult rám. – Te csonthölgy vagy.
Kihasználtam a pillanatnyi zavarát. Ellöktem magam elől és kirohantam a kocsiból, de amint kitettem a lábam, két erős kéz ragadta meg a karom.
– Ne olyan gyorsan – hallottam meg Vasil hangját.
Próbáltam kiszabadulni, de szorosabban tartott, mint vártam. Szorosabban, mint amire egy elkényeztetett kereskedő képes lett volna. Ebben a pillanatban vágott mellbe, mekkorát tévedtem. Átvertek. Ráadásul lelepleződtem – most már tudják, hogy metvajka vagyok. Az Irtás ideje alatt ez egyenlő lehet számomra egy halálos ítélettel. Vajon megölhet engem egy halott? Össze-vissza cikáztak a gondolatok a fejemben, pánikba estem. Kifogytam a trükkökből.
– Nyugalom – folytatta Vasil. Végül abbahagytam a kapálózást, így az ő fogása is lazult egy keveset. A tekintete mögém siklott. – Megmondtam, Jatta. Szökevény.
– Furcsa – felelte Jatta, miközben nesztelen léptekkel kisétált mellénk a fűbe. – Nem éreztem a mágiáját.
Még mindig őrülten kalapált a szívem. Vasil váratlanul elmosolyodott.
– Viszont úgy látom, sikerült halálra ijesztened – jegyezte meg, majd lehajolt hozzám, hogy a szemembe nézzen. –  Nem bántunk, Kalena. Most elengedlek, de ígérd meg, hogy nem rohansz el. Megegyeztünk?
Bólintottam, mire tényleg eleresztett.
– Ez még nem mentség arra, hogy ki akart rabolni minket. – Jatta olyan pillantással illetett, hogy biztos voltam benne, legszívesebben visszanyomná a nyakamhoz a tőrét.
Leküzdöttem a kínzó félelmet, ami eddig összekuszálta a gondolataimat.
– Kik vagytok? – tettem fel a kérdést, ami már egy ideje bennem motoszkált. – Nem csak én hazudtam. Ti sem azok vagytok, akiknek mondjátok magatokat.
– Szóval kíváncsi a kicsi lány. Ennyi az egész? Körbeszaglásztál, mert nem bízol bennünk? – Jatta is elmosolyodott, de az ő mosolya cseppet sem volt nyugtató.
– Jól teszi – válaszolt helyettem Vasil és elgondolkodva végigmért. – Valóban nem vagyunk kereskedők. Szerencséd, hogy velünk és nem mással akadtál össze. Elég rád nézni, a ruháidból rögtön látszik, hogy tuuli vagy. Ráadásul egy fiatal lány. Ha császári katonák találnak rád, az első gondolatuk az, hogy bujdosó metvajkára bukkantak.
– Ezt akkor sem hiszem el. – Jatta elém lépett és rám szegezte a tőrét. – Ha annyira menekül, miért megy Kolsgradba? Miért jön velünk?
Karba tettem a kezem. Szökevényt akarnak? Hát jó, akkor szökevényt kapnak.
– Talán tényleg rabolni akartam, hogy aztán megszökjek a zsákmánnyal. Mit vártok, mi mást kellene tennem? Üldöznek, nincs otthonom, nincs még egy árva fityingem sem. – Könnyű volt eljátszani a szerepet. Nem sokban különbözött a valóságtól. Vorma többé nem biztonságos számomra, amíg Jagor vadászik rám. Akár így is történhetett volna ha megszököm ahelyett, hogy az erdőbe jövök.
– Sokan jutottak erre a sorsra – mormogta Vasil komoran. – De ez még nem jelenti azt, hogy tolvajjá kell válnod. Velünk biztonságban lehetsz.
– Kik vagytok? – ismételtem a kérdést, mert még mindig nem kaptam rá választ.
– Azok, akiket a császár legszívesebben saját kezűleg lógatna fel – vigyorodott el Jatta. – Kár, hogy szívósabbak vagyunk, mint hiszi.
Jatta leguggolt és a földre tette a tenyerét. Mély lélegzetet vett, ezzel egy időben újra megéreztem a talpam alatt áramlani azt a különös energiát, amit a henkják érintésekor is tapasztaltam.
– Mutasd magad – suttogta.
Reszketeg fényű, áttetsző szellemalak emelkedett fel Jatta mögött. Vibrált körülötte a levegő. Természetellenesen hasonlítottak egymásra. Jatta felállt és a szellemlány felé biccentett.
– Ő itt a húgom. Néhány hónapja megölték, mert összetévesztették velem és azt hitték, végezhetnek a törzsünk csonthölgyével.
A lány engem figyelt. Olyan értelem ült az arcán, amilyet még soha egyik nida tekintetében sem láttam. Nem tűnt olyan üresnek, mint ők.
– A császár emberei addig vadásznak, ameddig ki nem irtják az összes csonthölgyet – vette át a szót Vasil. A szellemlány lehajtotta a fejét, mintha értené, amit mond. – Ártatlanokat ölnek, mert félnek a mágiától. A népetek idegen itt. A császár még nem látott ehhez foghatót, és azt hiszi, hogy az ismeretlen hatalmukkal a tuuliak képesek lehetnek véget vetni az eddigi rendszerének.
– De mi nem hagyjuk neki, hogy kiirtson minket – vágta rá Jatta hevesen és egy intéssel elfakította a húga szellemét. Csak egy kis hűvös szellő maradt belőle, ami végigtáncolt körülöttünk, aztán eltűnt. – Nincs joga ahhoz, hogy ezt tegye a népünkkel. Semmit nem követtünk el ellene. Valakinek szembe kell néznie vele, ha véget akarunk vetni az ámokfutásának.
A torkomban dobogott a szívem. Találtam egy csonthölgyet, aki talán képes lesz megtanítani, hogy bánjak a mágiámmal. Elképesztő volt látni, mire képes.
– Egyenként viszont nincs esélyünk – csóválta a fejét Vasil. – Az a célom, hogy minél több embert mellénk állítsak, hogy az acélbőrűek is rádöbbenjenek végre, mi folyik körülöttük. Hogy összegyűjtsük az életben maradt csonthölgyeket, menedéket nyújtsunk nekik, aztán közös erővel fellépjünk a császár ellen.
Hallottam már róla, hogy az Irtás idején akadtak ellenállók, de nem maradt fenn róluk sok történet. Vagy csak a faluban hallgattak róla mélyen. Senki sem akarta felkelteni a császár figyelmét, senki sem akart újabb bajt. Nem tudtam, Rotta mama hogyan élte túl. Mindig azt mondta, hogy az Irtás borzalmai megkímélték Vormát. Viszont ha Vasil a faluból származik, muszáj volt, hogy Vormának is köze legyen az ellenállókhoz.
– Miért veszel részt a lázadásban? – fordultam hozzá. – Sirkai vagy. Miért harcolsz a császár ellen?
Vasil pár pillanatig csak csendben nézett maga elé.
– Vannak dolgok, amik megváltoztathatják az embert – mondta halkan. – Jobban, mint valaha hittem volna. De örülök, hogy nem az vagyok, aki voltam. Már látom, mi az, amit művelünk. Nem önvédelem, nem a birodalom biztonságának fenntartása. Mészárlás. Gátlástalan hajtóvadászat.
Részben összeállt a kép.
– Császári katona vagy – döbbentem rá.
– Az voltam – sóhajtotta. – Aztán az ellenállók vezére lettem. Ironikus, nem?
Fanyar mosolyra húzódott az ajka. Nehéz volt megtalálni a hangom ezek után. A falumból indult az ellenállók mozgalma. Mi mindent hallgatott még el előlem Rotta mama?
Vasil Nazorov. Aki túl fényesen ragyogott.
Akadtak, akik emlékeztek rá. Kapott egy sírt egy apró kápolna mellett, gyökerekkel és gazokkal benőve. Összeszorult a szívem. Ennyi jutott neki. Mi történhetett, hogy ez minden, ami maradt belőle?
Ha nem tudtam volna, hogy a múltban vagyok, hiszek neki. Elhiszem, hogy meg lehet változtatni, ami elromlott. Hogy a császár nem mindenható erő, és azok, akik az igazságért harcolnak, legyőzhetik a kegyetlenségét. De már tudtam, hogy halott. Tudtam, hogy mind elbuktak, hogy ez az egész kudarcra van ítélve. Mégis, itt állni velük, szemtől szemben...
– Senkit sem kötelezünk arra, hogy segítsen nekünk.
Vasil hangja kirántott a gondolataimból. Biztosan összezavarta az arckifejezésem. Nem bírtam leplezni a bennem felgyűlő keserűséget.
– Kolsgradba megyünk egy küldetésre. Az egyik kémünk jelentette, hogy több tucat csonthölgyet szállítanak a héten a palotába, hogy bíróság elé állítsák őket. Ha időben érkezünk, van esélyünk, hogy kihozzuk őket, mielőtt megszületne az ítélet. Akadnak szövetségeseink a fővárosban, de ez egy kockázatos akció lesz. Nem muszáj velünk tartanod, ha nem akarsz.
– Jobb, ha visszafordul – nézett rajtam végig Jatta becsmérlően. – Nem tud segíteni. Menjen a templomba, ott rejtőzködhet, ameddig akar és nem lesz útban.
– Templom? – kaptam fel a fejem.
– A bázisunk – válaszolta Vasil. – Egy ősi tuuli templom az erdő közepén, nehéz megtalálni a bejáratot. Jattának igaza van. Ott biztonságban lennél.
– Nem fogok visszafordulni – jelentettem ki dacosan. A tó sem küldhetett hozzájuk csak azért, hogy utána visszameneküljek a templomba. Ráadásul végre itt az esély, hogy egy valódi metvajkától tanuljak. Még soha nem láttam, hogy nagymama így használta volna a képességeit. Talán Jatta még többet is tud a mágiáról, mint ő. – Segíteni akarok.
Vasil elégedetten bólintott.
– Akkor hát velünk jössz.
– És tanulni is szeretnék – folytattam. – Tőled – mutattam Jattára, mire ő felvonta a szemöldökét.
– Tőlem? Mit?
– Soha senki sem magyarázta el nekem, hogyan működik a csonthölgyek mágiája – vallottam be.
– Az anyád nem tanított meg rá?
Nagyot nyeltem.
– Az anyám halott. Nem is emlékszem rá.
Jatta felsóhajtott. Mintha egy kis sajnálat bújt volna meg a szemében.
– Kérlek – tettem hozzá.
Olyan sokáig nem válaszolt, hogy azt hittem, nem is fog.
– Jól van – morogta végül alig hallhatóan. – Ha ennyire ragaszkodsz hozzá.
Még vetett rám egy utolsó pillantást, aztán visszament a sátrakhoz. Ahhoz képest, hogy kis híján felmetszette a torkom ma éjjel, egészen jól alakultak a dolgok. Most már igazán kiérdemeltem egy kis rémálommentes alvást.
– Még valami – szólalt meg Vasil és finoman a vállamra tette a kezét, mielőtt még a sátram felé vehettem volna az irányt. – Az északi.
Megtorpantam.
– Mi van vele?
Vasil a fák közé nézett, mintha azt várná, hogy Ruel egyszer csak előlép a sötétből.
– Még ha nem is mondtad el neki, pontosan tudja, hogy csonthölgy vagy. Vigyázz vele, Kalena. Talán eddig játszotta az engedelmes kiskutyát, de északiak nem állnak le szolgálni egy metvajkát ok nélkül. Főleg az Irtás alatt. Ő is tudja, mekkora veszélybe keveri magát melletted.
Nem látta át a teljes helyzetet. Nem tudhatta, hogy Ruel miért is van velem valójában. Mégis volt valami a szavaiban, ami elgondolkodtatott.
– Vigyázni fogok – ígértem.
Vasil kedvesen megsimította a vállam, aztán magamra hagyott. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért, de bíztam benne. Sőt, talán kedveltem is. Mintha hirtelen termett volna egy bátyám, aki minden áron meg akar óvni a világtól. Talán csak azért tette, mert csonthölgy vagyok, de jó érzés volt, hogy valaki odafigyelt rám. Hogy még ha nem is tett nagy dolgokat, de törődött velem. Észre sem vettem, hogy mosolygok.
– Tudhattam volna, hogy bajba kevered magad.
Összerezzentem és megfordultam. Ruel állt velem szemben egy fának támaszkodva. Elhúztam a szám.
– Végig itt voltál és figyeltél, igaz?
Bólintott.
– De még véletlenül sem segítettél volna – folytattam.
– Amíg nem muszáj, nem avatkozom közbe – vont vállat.
– Azt hittem, Jatta megöl odabent – szűrtem a szavakat a fogaim közt.
– Tudod, hogy úgysem tette volna.
Megforgattam a szemem.
– Igen, mert biztos sejtette, hogy te majd véres bosszút állsz a halálomért, mi?
– Nem hagynálak meghalni.
Nagyot dobbant a szívem. Hirtelen azt sem tudtam, mit feleljek erre. Semmi olyat nem mondott, ami újdonság lett volna számomra. Persze, hogy nem hagyna meghalni. Kellek neki a csontok felkutatásához. Minden erőmmel azon voltam, hogy megfékezzem az ostoba gondolatok özönét. Nem képzelhettem többet a szavaiba, egyszer már elkövettem ezt a hibát. Nem fogom újra nevetségessé tenni magam. Ha szerencsém volt, nem vette észre a zavarom.
– Tudom – mondtam könnyednek szánt hangon, aztán sarkon fordultam. Úgy döntöttem, jobb lesz, ha inkább visszamegyek a sátramba. Elég bajt okoztam már ma este. Nem hiányzott, hogy még tovább bonyolítsam a helyzetet.

A kocsiban utazhattam. Már kora reggel összepakoltuk a sátrakat, Vasil pedig befogta a lovakat. Ő és Jatta lovagoltak, Ruel pedig odakint, a kocsi hátulján kialakított fapadon ücsörgött. Valószínűleg Alek elől menekült. Én vele ellentétben bent maradtam és segítettem rendet tenni a ládák forgatagában.
Jatta megígérte, hogy ha megállunk pihenni, naplemente előtt egy kevéssel elkezdjük a gyakorlást. Addig is igyekeztem elfoglalni magam és nem gondolni arra, hogy folyamatosan telik az idő. A császáriak közelednek Vorma felé, és én még egy darab csontot sem szedtem össze.
Még jó, hogy Alek értett ahhoz, hogyan vonja el a figyelmem és derítsen jobb kedvre.
– Remélem, nem ítélsz el minket, amiért ennyi fegyvert viszünk a fővárosba. Talán törvényen kívüliek vagyunk, de okkal – vigyorgott rám sejtelmesen, miközben végigmutogatta nekem a ládák tartalmát. – Szomorú lenne, ha az én kedvenc kis csonthölgyem és hős megmentőm egy ilyen jelentéktelen apróság miatt kezdene rettegni tőlem.
Lassan hozzászoktam a különböző becenevekhez, amiket azóta talált ki, mióta Vasil elmesélte neki az éjjel történteket. Alek kimondottan élvezte, hogy érdeklődéssel hallgattam a történeteit, azt meg főleg, hogy nem teremtettem le minden percben, mint Jatta. Kíváncsi volt arra is, hogy én honnan jövök és milyen életem volt, mielőtt menekülnöm kellett. Hazugságokba csomagolt igazságmorzsákat szórtam el neki: meséltem Rotta mamáról, a falunkról, a nyüzsgő piacnapokról. A szüreti játékok nagyon érdekelték, de a fogadónk hallatán is felcsillant a szeme. Esküdözött, hogy egyszer majd muszáj lesz visszatérnünk oda, hogy kipróbálja a helyi mézsörünket. Könnyű volt összebarátkozni vele. Annak ellenére, hogy alig egy napja találkoztunk, olyan érzésem volt, mintha már hetek óta ismerném.
A kezembe vettem az egyik apró fémgolyót, amit tegnap éjjel is vizsgálgattam.
– Miért kellene rettegnem tőled?
Tágra nyílt a szeme, mikor meglátta, mi van nálam.
– Ó, azt tedd le gyorsan! – Mellém lépett és kikapta volna a kezemből a golyót, de egy pillanatra elbizonytalanodott. Megköszörülte a torkát. – Bocsánat az udvariatlanságért, csak ezek elég... intenzívek, ha fogalmazhatok így. Óvatosan kell bánni velük.
A homlokomat ráncoltam, mire felnevetett.
– Jól van, mondom máshogy: robbannak.
Rámeredtem a fémszerkezetre és habozás nélkül Alek kezébe nyomtam.
– Pozlovkának hívom – mesélte.
Pozlovka. Tűzcsapda.
– Többször nem nyúlok hozzá – biztosítottam. – Bámulatos. Ezeket te...?
Büszkén bólintott.
– Még szép, hogy én. Mondtam, hogy feltaláló vagyok.
Alek gondosan visszahelyezte a golyócskát a párnázott tartóba, majd lágyan végigsimított rajta.
– Na jó, nem feltétlenül én találtam fel mindent, amit itt látsz, és nem is olyan különlegesek, de egy lázadáshoz kifejezetten hasznosak, nem? Egy vagyon lenne ezeket beszerezni, főleg, ha nem akarjuk, hogy a császár tudomást szerezzen róluk. Az összes műhely az övé, mindent szemmel tart. Így viszont, hogy én itt vagyok, Vasilnak elég megszereznie nekem az alapanyagokat és már meg is van a felszerelésünk.
Végignéztem a gyűjteményen. A faluban nagyon ritkán találkoztam ilyesmivel, így teljességgel lenyűgöztek Alek szerkezetei. Robbanó golyók, tüzet hányó fém... ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem. Nem csoda, hogy a császár igyekezett magának megtartani mindezt.
– Mire kell ennyi minden?
Hiába álcázták magukat közönséges kereskedőknek, még így is nagy veszélyt vállaltak egy ilyen szállítmánnyal. Kolsgradban egészen biztosan ellenőrizni fognak minket.
Alek sötét hajába túrt és lecsukta a ládikó fedelét.
– Vannak szövetségeseink, de ők számítanak arra, hogy a dolog ellátással kapcsolatos részeit mi intézzük. Mondhatni a toborzás nincs ingyen – sóhajtotta. – Nyilván senki nem akarja csak úgy vásárra vinni a bőrét az ügyünkért, de ilyen fegyverekkel és a zseniális terveinkkel már nem olyan nehéz meggyőzni őket, hogy a jó oldalt válasszák.
– Nem sokan tudják, hogyan kell ilyeneket készíteni – biccentettem a ládák irányába. – Kivételes tehetség lehetsz, ha még csak nem is oktattak császári műhelyekben.
– Ki mondta, hogy nem tanultam műhelyekben? – kacsintott rám. – A fővárosból származom. Sok műhelyben jártam, még képeztek is. Csupán más utat választottam.
Tehát nemesi származású. Sejtettem. Csak azt volt nehéz megérteni, miért tért le a biztos útról, hogy aztán az ismeretlent válassza.
– Nem aggódsz? – tettem fel a kérdést óvatosan.
– Hogy érted?
– Hogy valami félresiklik. Hogy bajba kerültök.
Vagy meghaltok, gondoltam, de kimondani már nem mertem.
Szokatlanul komoly volt az arca, egy szempillantás múlva viszont már újra mosolygott. – Hidd el, kerültem én már elég bajba, Kalena. Nem ez lenne az első, és nem is az utolsó.
Időközben végeztünk a rámolással. Alek lehuppant néhány színes párnára és az egyik láda tetejére polcolta a lábát.
– Ha bajba kerülünk, majd kikeveredünk belőle. Vasil érti a dolgát, nem véletlenül követik ennyien. Ezen kívül a kis barátnője is elég meggyőző tud lenni, ketten együtt meg aztán tényleg bármire képesek. És Vasil jó ember, tudod? – Felemelte a fejét, hogy rám pillantson a láda mögül. – Ahhoz képest, hogy katona volt. Ez az, ami igazán ritka.
Lehetett a szavaiban némi igazság.
– Nem is tudtam, hogy ilyen bölcs vagy – jegyeztem meg.
Nevetést hallottam a láda mögül.
– Én sem. Tele vagyok meglepetésekkel.
Megigazgattam alattam a rojtos takarókat, majd egy párnát gyömöszöltem a hátam mögé. Sokkal kellemesebb volt így utazni, mintha gyalog kellett volna mennünk. Még soha nem ültem ilyen kocsin, úgyhogy kiélveztem minden percét. Amikor Alek éppen nem beszélt hozzám, még szunyókálni is volt időm. Ennek köszönhetően a késő délutáni megállónkhoz érve jóval kipihentebb voltam, mint a napokban bármikor.
Vasil a közeli patakhoz vezette a lovakat, Jatta pedig előkeresett egyet a tegnap fogott, besózott halak közül. Most nem vertünk sátrakat, így gyanítottam, hogy éjjel is tovább utazunk majd. Segítettem Jattának uhát főzni a pisztrángból. Kiskoromban gyűlöltem ezt az átlátszó hallevest, de most olyan éhes voltam, hogy bármit képes lettem volna megenni. Hamar elkészültünk, Alek előbányászott egy kevés száraz kenyeret is a kocsi mélyéről. Mikor elkezdődött szerény lakománk, egyedül Ruel nem csatlakozott. Senki sem tudta, hol lehet. Szinte már elfogyott a leves és a kenyér is, de neki még mindig nyoma sem volt.
– Azt még elhiszem, hogy a társaságomat nem igényli, de hogy már ételre sincs szüksége... – motyogta Alek a levest kavargatva a kopott fazék alján.
Kimertem a maradékot a fatányéromba és elvettem az utolsó szelet kenyeret.
– Megkeresem – ajánlottam.
Éreztem magamon a tekinteteket, miközben beléptem a kocsi mögé, hogy az erdő sűrűbb része felé induljak. Bíztam abban, hogy legalább jó irányba megyek.
Az erdő nyugodt volt, kifejezetten békés. Most nem éreztem olyan ellenségesnek és idegennek, mint korábban. Madárcsicsergés hallatszott a lombok felől, a beszűrődő napfény foltokban felolvasztotta a fagyott aljnövényzetet. A szél is szelíden fújt, egészen barátságosan.
– Ruel! – kiáltottam benézegetve minden fatörzs mögé. – Már rég meg kellett volna ennem ezt a tál levest, hallod? Megérdemelnéd, hogy éhen maradj!
Semmi válasz. Kezdett nyugtalanítani az eltűnése. Baja esett volna? Eszembe jutottak a környékbeli banditák. Ha véletlenül összeakadt eggyel... mondjuk, valószínűleg a bandita járna rosszabbul. De akkor is. Hová tűnt?
– Legalább szólhattál volna, hogy elmész – kiáltoztam tovább. Ha így folytatom, a végén még én futok bele Lijed Vasen embereibe. – Ha egyszer megtalállak, rád borítom a levest, esküszöm! Csak szólok, még forró.
Halk zörrenést hallottam. Egy bokor? Körbenéztem, mozdulatlanná dermedtem. És ekkor újra. Egy pattanás. Alig hallható.
Épp időben léptem hátra. Egy nyílvessző fúródott előttem a fa törzsébe, nem sokkal előtte még én is ott álltam. Kevésen múlott, hogy ijedtemben elejtsem a tálat.
Ekkor láttam meg. Egy közeli cserjésből lépett elő, a kezében az íjam. Kimért léptekkel közeledett felém, egy kicsit sem zavartatta magát.
– Ez meg mi a jó ég volt? – rivalltam rá azonnal.
– Érdekelt, hogy észreveszel-e – felelte, mintha mindez teljesen természetes lenne.
– Majdnem meglőttél – csóváltam a fejem hitetlenkedve. – És ha eltalálsz? Ha nem veszlek észre?
– Észrevettél. Nem rossz. – A fatörzsnek támasztotta az íjat, mellé fektette a tegezt is. – Különben sem rád céloztam.
A fába lőtt nyílra mutatott. Legfeljebb egy tenyérrel volt magasabban a fejemnél.
– Elvéthetted volna – sziszegtem.
– Nem szokásom.
Nem tudtam, hogy nevessek-e vagy inkább tényleg loccsantsam rá a levest.
– Te kérted, hogy tanítsalak meg, hogy védd meg magad. Ez az első lépés. Mindenek előtt tudnod kell, ha valaki figyel és támadni akar, különben esélyed sincs.
– Azt hiszem, más elképzeléseink vannak a tanítás fogalmáról – morogtam, de azért felé nyújtottam a levest és a kenyeret. – Edd meg. Legközelebb nem hozom utánad.
Megvártam, amíg befejezi, közben egy fának dőlve duzzogtam. Már most attól féltem, milyen lehet szerinte tanítani, ha így kezdett neki. Miután elfogyott a levese, intett, hogy vegyem fel az íjamat.
– Először megnézem, mit tudsz. Felkötöttem egy kendőt arra az ágra, a feladat annyi, hogy találd el. Semmi több.
Megemeltem a fejem, hunyorogva kerestem a kendőt. Mikor megláttam, eltátottam a szám.
– Találjam el? Innen?
– Mozdulatlanul nem olyan nagy kihívás.
Még sosem gyakoroltam ilyen messzi célpontokkal.
– De hát alig látom – motyogtam.
Némán figyelt és várt. Izzadni kezdett a tenyerem. Kizárt dolog, hogy innen eltaláljam.
– Ha tényleg harcra akarod használni az íjad, a közeli célpontokkal semmire sem mész. Mire olyan közel ér az ellenfeled, már rég késő – magyarázta. – Vagy távolról támadsz, vagy átkozottul gyorsan. Kétlem, hogy az utóbbi az erősséged lenne.
Beharaptam az ajkam.
– Mi van, ha egyik sem megy?
– Akkor felesleges ez az egész és inkább a közelharcot kéne megtanulnod.
A csizmám orrát nézegettem. Soha nem harcoltam még. Közelről, más fegyverrel meg pláne nem.
– Megpróbálom – mondtam végül, és a kezembe vettem egy nyilat.
A vörös kendőre összpontosítottam, megfeszítettem az íjamat. Nem akartam hibázni, de tisztában voltam vele, hogy nem találom el. Remegett a kezem. Túlságosan. Megpendült az íjhúr, kilőttem a nyilat. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, mi történik.
Nem talált. Még csak a közelébe sem ért.
Kerültem Ruel tekintetét. Már az első feladatát sem tudom teljesíteni. Pompás, igazán ígéretes tanítvány vagyok.
– Legalább az alapokkal tisztában vagy. – Mellém lépett. – Jó a beállás, de a célzást gyakorolnod kell. Ezt a kezedet... – Odahajolt hozzám, kesztyűs kezével lejjebb húzta az ujjaim, amik az íjat szorongatták. – ... így. Sok múlik ezen. Ettől függ, milyen irányba megy a nyilad.
– Tudom – dünnyögtem.
– Ha harcolnod kell, a célpontod nem lesz mozdulatlan. És jobb, ha te sem leszel az, erre készülj fel.
A vállamra tette a kezét, kicsit elfordított, hogy a megfelelő irányba álljak. Összeszorítottam a fogam. Nagyon próbáltam nem tudomást venni arról, milyen közel van hozzám. Milyen jó érzés, ha közel van hozzám.
– Rossz előérzetem van – folytatta. – Ellenállókkal a fővárosba utazni az Irtás alatt kész öngyilkosság, bármi megtörténhet Kolsgradban. Gyorsnak kell lenned, az ellenfeled nem fog várni rád. Pontosnak, mert nem biztos, hogy lesz több lehetőséged. És tudnod kell, mikor vagy veszélyben – mondta, miközben még közelebb húzódott hozzám. Az egyik keze a derekamra siklott, a másikkal félresimított egy hajtincset a tarkómról. – Minden egyes apró mozdulatra figyelned kell.
Kétségem sem volt, hogy pipacsvörös az arcom. Még levegőt is alig kaptam anélkül, hogy a lélegzetvételeim ne tűntek volna kapkodó lihegésnek.
– Az ellenfeled néha piszkos módszerekhez folyamodhat. Kihasználhatja a helyzeted, átverhet és elterelheti a figyelmed – súgta Ruel a fülembe. Ekkor éreztem meg, hogy egy tőr pengéje szegeződik a hasamnak. – Mint én. Most megölhetnélek, Kalena.
– De nem fogsz.
– Nem – felelte, és elhúzódott. – Nem foglak. Ők viszont igen.
Feldobta a tőrt, aztán markolattal felém nyújtotta.
– Tedd ezt el. Még jól fog jönni.
Felismertem. Ezt a kést élezte tegnap éjjel. Habozva elvettem tőle.
– Még nem igazán használtam ilyet – nyögtem ki nagy nehezen.
– Majd megmutatom, hogy kell, de először nézzük azt az íjat. Most a gyorsaságod lesz a lényeg, és az, hogy hány lövést tudsz egymás után leadni. Ha nincs sok időd, kevésbé koncentrálsz. Ezen fogunk javítani.
Kissé még mindig kába voltam tőle, de tettem, amit mondott. Hallgattam a tanácsait, és megnéztem, ő hogyan csinálja. Próbáltam arra figyelni, amire kell, ami tényleg fontos. Általában sikerült. Hirtelen rádöbbentem, mennyi mindent nem tudok. Mennyire nem ugyanaz a pajtám mellett céltáblákra lőni, mint valóban harcolni. Először megrémített, milyen tapasztalatlan vagyok, de aztán inkább izgatottá tett a kihívás. Nem voltam menthetetlen, sőt. Egyre biztosabbnak éreztem a mozdulataim, néha még magamat is megleptem. Persze, még bőven volt mit tanulnom.
Szerencsére akadt elég időnk: az út java még előttünk állt.

Fel sem tűnt, milyen sokáig voltunk távol. Jatta messziről felhangzó, szigorú hangja emlékeztetett arra, hogy más dolgom is van még ma.
– Úgy látom, jobb elfoglaltságod van, minthogy pontos légy!
Gyorsan összeszedtem a nyilaim és a hátamra kaptam az íjat.
– Megyek már, csak egy pillanat, és...
– Vagy most jössz, vagy nem érdekelsz.
Ruel egy mozdulattal lehúzta a hátamról az íjat és kikapta a kezemből a tegezt.
– Menj – biccentett Jatta felé. – Elintézem.
– Rendben. – Egy röpke pillanatig csendben néztem rá. Nem tudtam, mit mondhatnék. – Köszönöm, hogy...
– Itt hagytalak – harsogta Jatta a távolból.
Felmordultam és futásnak eredtem, hogy utolérjem. Még nem járt olyan messze, mint hittem.
– Várj – lihegtem, mikor végre mellé értem. – Várj már meg, itt vagyok.
Jatta megállt, hátrapillantott a válla felett.
– Lassú vagy – jelentette ki. – Gyere utánam!
A patak felé vezetett, hallottam a víz egyre hangosodó csobogását. Az erdő illata megtöltötte a tüdőm. Meredek, sáros árkokon vágtunk át, néhány helyen csak gyökerekbe kapaszkodva tudtam felmászni. Nem sokkal később már láttam is a patakot. A két széle be volt fagyva, de középen zavartalanul csörgedezett a kristálytiszta víz.
Jatta lelassított a partján. Az ég felé fordította a fejét, mély lélegzeteket vett.
– Tökéletes – mondta halkan, aztán hozzám fordult. – Tudod, miért éppen most vagyunk itt?
Körbepillantottam, de semmi szokatlant nem vettem észre. Néhány aprócska hal csillant fel a víz alatt, de mire pislogtam egyet, már el is tűnt az összes. Semmi fenyegető nem lapult az erdőben. A nap fénye halvány volt, kellemesen meleg. Közeledett az alkonyat.
– Nem – ismertem be végül.
Jatta összehúzott szemmel vizsgálgatott.
– Szóval tényleg semmit nem tudsz. – Csendesen sóhajtott egyet. – Jól van, ezek szerint az elején kell kezdenünk. Még soha nem is használtad az erőd?
Vállat rántottam.
– Egyszer-kétszer igen, de nagyrészt csak véletlenül.
– Olyan nincs, hogy véletlenül – reccsent rám. – Honnan vannak a henkjáid?
Elővettem a köveket és elé tartottam őket. Felzúgott bennem a mágia. Már egészen ismerőssé vált az érzés, nem ijedtem meg tőle annyira, mint első alkalommal.
– A nagymamámtól kaptam őket, ő is csonthölgy volt. Meghalt, mielőtt megtaníthatott volna rá, hogy működnek.
Jatta az oldalán lógó bőrtarsolyba nyúlt, ő is előhúzott egy követ. Más volt a festés mintázata, de a szín megegyezett. Nagyon hasonlított az én köveimre.
– Amikor a népünk elmenekült Tuulnából, az ősszellemek kiválasztották a csonthölgyeket, hogy vezessék a tuuliakat – mesélte. – Megérintették az egykori fővárosunkat tartó hegyet, a szikla pedig megőrizte a mágiájukat. Ebből a sziklából készültek a henkják. Azt jelenti, hogy őrkövek, mert magukban hordozzák az ősszellemeink erejét. Minden törzsnek megvan a saját szelleme. Az én törzsem a Hollóhoz tartozik. A tiéd?
Erre emlékeztem. Nagymama történeteiben mindig megjelentek az ősszellemek.
– A Szél Menyasszonyához – feleltem. Büszke voltam magamra, hogy végre tudtam valamit. Jatta nem volt ennyire lenyűgözve.
– A henkják arra valóak, hogy könnyebben kapcsolatba lépj az erőddel. Gondolom, ezt már azért te is észrevetted.
Bólintottam. Rotta mama is valami ilyesmit mondott.
– Amikor a Lunnajén új csonthölgyet avatnak, a henkják segítenek eldönteni, hogy az ikerpár melyik fele rendelkezik mágiával, úgy, hogy megnyitják az erődhöz vezető csatornát – magyarázta, és elővette a másik követ is. – A mágia persze nem ekkor költözik beléd, már születésedtől fogva benned van. Senki sem választ ki, az ősszellemek nem tesznek veled semmit. Ezt csak az öregek mondják, hogy időt nyerjenek, amíg tanítanak, mert tudatlan kezekben a mágia veszélyes lehet. Az erő, amit a szellemek ránk bíztak, arra szolgál, hogy megvédjük és segítsük a népünket. Ha egy csonthölgy nem erre használja, a mágia megváltozik. Ha gyilkol vele, annak pedig súlyos következménye van. Ezt jól jegyezd meg!
A kezemet bámultam. Nehéz volt elhinni, hogy a mágia már a holdünnep előtt is a részem volt. Eddig a Szél Menyasszonyát okoltam, amiért megváltoztatott. Most, hogy nem volt többé kit hibáztatnom, valami megtört bennem. Kezdettől fogva el volt rendelve a sorsom? Soha még csak esélyem sem lett volna arra, hogy normális életet éljek?
– Ne vágj már ilyen gyászos arcot – morrant fel Jatta. – Előbb-utóbb a kövek nélkül is előjött volna. Ha nem használod a henkjákat, az erőd teljes valójában csak nagyon szélsőséges esetben jelenik meg. Ha így találkozol a mágiáddal legelőször, az borzalmas. Legalább a hagyományos beavatáson túlestél, ugye?
Eszembe jutott Jagor támadása a holdünnepen. Haragudtam Milára, Dimitrijre, még önmagamra is. Teljesen kétségbe voltam esve. Szóval ezt jelenti a szélsőséges eset. Akkor egy rakás nidát zúdítottam magunkra.
– Igen – mondtam halkan.
– Jó. Az, hogy mikor használhatod a képességeidet, attól függ, mit látsz odafent.
Értetlenül összevontam a szemöldököm.
– Mit látsz? – noszogatott Jatta.
Felnéztem.
– Fákat...?
A homlokára csapott.
– Menthetetlen vagy – nyögte fáradtan. – A henkják másik neve napkő és holdkő. Nem véletlenül.
Felcsillant a szemem. Hát persze! Már értettem. Ezért éreztem magam olyan gyengének odalent a templomban. Ezért nem láttam a nidákat napközben, és ezért csendesedett el minden éjszaka.
– Remek. Látom, kezded érteni – szólalt meg Jatta gunyorosan. Kinyújtotta felém a kezét, a tenyerében a vörös henkja hevert. – Mint azt remélhetőleg mondani akartad, a napot látod odafent. A mágiád teljesen különböző éjszaka és nappal, ennek pedig az az oka, hogy a világ is teljesen más ilyenkor. Ha fent van a nap az égen, a kapcsolatod az élőkre korlátozódik. Minden, amit ismersz, minden, amit látsz és érzel.
Leguggolt és a vízbe merítette a kezét.
– Segítségül hívhatod, amire szükséged van. A környezeted hallgat rád, ha megfelelően közelíted meg – mormolta, miközben felemelte a kezét. A vízcseppek követték, majd egy gömbbé álltak össze a tenyere felett. – A növények, a víz, a föld. Figyelnek téged.
Letérdeltem Jatta mellé és megpróbáltam utánozni, amit csinál. Hiába szorongattam a vörös henkját, hiába nyomtam a kezem a víz alá és emelgettem fel, semmi sem történt. Felelevenítettem magamban, hogyan állítottam meg az esőcseppeket a pajtában. Hogyan kértem meg a gyökereket, hogy húzódjanak arrébb. Jatta kíváncsian figyelte, mit csinálok.
– Gyerünk már – suttogtam.
Felragyogott az arcom, amikor hirtelen sikerült kiemelnem néhány vízgömböt. Ahelyett viszont, hogy lágyan körülvették volna a bőröm, mint Jatta vízcseppjei, inkább az arcomba fröccsentek. Csurom víz lett a fejem.
Jatta felnevetett.
– Ne légy türelmetlen. Azt nem szeretik.
– Kösz, hogy szólsz – morogtam.
Sokáig csak csendben ültünk, a vízzel játszadoztam. Mikor meguntam a semmittevést, Jattára pillantottam.
– És most?
A nap lemenőben volt. Tisztán éreztem, ahogy elgyengül a kapcsolatom a vízzel. A csend is visszatért. Jatta leült a fűbe és a tenyerére támasztotta az állát. Mellé telepedtem.
– Most várunk.
– A nidákra?
Döbbenten nézett rám.
– Hol hallottad te ezt a szót?
Nem feleltem. Rotta mamától, de végtére is az egész falu ismerte. Mind tudtuk, mit takar: szellemek.
– Láttál már nidákat? – kérdezte Jatta és hirtelen jóval érdeklődőbbnek tűnt, mint eddig. Szóval ő nem vette észre, mikor megjelentek tegnap éjjel. Csak az erőmet érezte.
– Azt hiszem.
A fák közé tekintett. Már ránk ereszkedett a félhomály.
– Nem sokszor találkozni velük – kezdte lassan. – Nida. Ősi tuuli nyelven azt jelenti, hogy senkik. Tudod egyáltalán, mik ők valójában?
Láthatta az arcomon, hogy fogalmam sincs róla, így nem várt arra, hogy válaszoljak.
– Mindennek lelke van. Neked is, épp úgy, ahogyan nekem. Ha meghalsz, a lelked eltávozik egy olyan helyre, amit a közönséges emberek nem képesek érzékelni. Te viszont, ha feljön a hold, csonthölgyként kapcsolatba léphetsz ezzel a síkkal. Épp úgy, mint nappal az élő energiákkal.
Jatta felkelt és újra a patakpartra lépett.
– A nidák azok, akik sehová sem tartoznak – folytatta. Összeszorította a száját és lehunyta a szemét. – Lélekfoszlányok. Holtak, mert a testük már nem létezik, de a lelküket valami itt tartja. Őket nem kell hívni. Megjelennek maguktól is.
A fákat bevonó sötétségbe bámultam. Valami nem volt ugyanaz, mint korábban. Megint éreztem, hogy itt vannak, de mégsem úgy igazán. Csak akkor láttam nidákat, ha a holdkőhöz érve összpontosítottam. Valami elfedte őket. Mintha az erdőben lennék, de mégsem teljesen. Talán azért, mert a múltba keveredtem. A tó műve lenne? Mindez csupán a valóság egy kísérteties lenyomata?
– Igazi holtakat ezzel szemben csak idehívni tudsz – szólalt meg Jatta. – Természetesen csupán akkor jönnek, ha jönni akarnak. A lelkükkel találkozhatsz, és ha akarod, valós formát adhatsz nekik.
– Mint a húgod?
Még mindig képtelen voltam elfeledni a szellemlány arcát.
Bólintott.
– Mint ő.
Megpróbáltam átlátni a homályon. A nidák fénylő alakjai egyenként sejlettek fel a feketeségben. Elfehéredő ujjakkal szorítottam a henkját. Nem őket akartam látni. Rotta mamát hívtam. Vagy anyát. Mégsem jelentek meg előttem úgy, ahogyan Jatta húgának kísértete. A nidák mind egyformák voltak. Senkik, ahogy a nevük is mondta.
– Mi tartja itt a nidák lelkét? – tettem fel a kérdést. Ma este több mindenre is választ kaphatok, mint reméltem. Csak el kell érnem, hogy Jatta elmondja, amit tudni akarok.
– Attól függ – vont vállat. – Biztos hallottál már meséket arról, hogy a meggyilkoltak szellemei néhanapján kísértenek. Ez is egy lehetőség, de nem olyan gyakori, mint mondják. Egy léleknek nagyon haragosnak kell lennie ahhoz, hogy itt maradjon ahelyett, hogy elfogadná a végzetét és nyugovóra térne. Ha valaki a világunkban akarja tartani a holtakat, az általában szánt szándékkal történik.
Valaki vagy valami tehát itt tartotta a nidákat. Ők azok, akik a tó áldozatául estek.
– Hogyan? – Alig mertem feltenni a kérdést. A hangom halknak és bizonytalannak érződött. Volt egy sejtésem, de nem vettem volna biztosra, hogy helyesen gondolom.
– Csontokkal – válaszolta. – Ezért szeretik az emberek annyira a csonttalizmánokat. Azt hiszik, maguknál tarthatják a szeretteik lelkét, hogy majd megvédjék őket a betegségektől és mindenféle rontástól. Ha csonthölgy készíti a medált, elképzelhető, hogy valóban egy lelket rejt.
Nekem nem épp a talizmánokon járt az eszem. Csontokat kell gyűjtenünk. Egy lelket kell megtalálnunk. És a nidák... egyetlen hely akadhat az egész erdőben, ahol annyi csont van, amennyi képes lehet fogságban tartani egy rakás szellemet. Ez volt hát a magyarázat. Megtörjük az átkot, és ezzel szabadon eresztjük a lelkeket. A holtak visszatérhetnek.
– Itt tartani egy lelket kegyetlenség – vágott a gondolataimba Jatta. – Nem ide tartoznak, megvan a maguk rendje és helye. Ha a testet és a lelket egymástól elválasztják, az megváltoztatja ezt a rendet. Ha van lélek, de nincs test, létrejönnek a nidák. Ha van test, de nincs lélek... – Szünetet tartott, mintha elgondolkodott volna, mit is mondjon. – ... nos, ez elég ritka. Nem nagyon hallottam még ilyenről, de a lényeg, hogy jobb is elkerülni. A test és lélek kapcsolata köt ide, ez az, ami miatt létezel. Ami miatt az idő és a valóság része vagy. Elválasztani a kettőt veszélyes és felelőtlen tett, szóval még csak eszedbe se jusson megpróbálkozni vele.
Már alig figyeltem a szavaira. Megszédültem. Összeálltak a fejemben a hallottak darabkái, és sokkal rémisztőbb képet adtak, mint amire felkészültem. Jatta szavai megállíthatatlanul ismétlődtek a fejemben, újra és újra.
Ami miatt az idő és a valóság része vagy.
Én nem voltam része. Ruel és én nem tartoztunk ide.
Majdnem összerogytam a felismerés erejétől.
Léteztem, de mégsem. Itt voltam, de mégsem. Éltem, de mégsem.
A tó elvette a lelkem, és még csak meg sem kellett fulladnom hozzá.