– Ez megvéd a nidáktól, igaz?
Az öreg tuuli szavai alig voltak többek gyenge suttogásnál, aszott kezében egy apró csontamulettet lóbált. Ez volt az utolsó azok közül, amiket Mila hold alakúra faragott.
Kényszeredetten elmosolyodtam.
– Igen, persze.
Már alig vártam, hogy a markomba szórja a medál árát és tovább sodródjon a piacon hömpölygő tömegbe. Mindig kellemetlenül éreztem magam, mikor tuuliakkal kellett szót váltanom. Ha rajtam múlik, habozás nélkül kijelentem, hogy a nidák nem valódiak, csak Rotta mama riogatja velük a népet. Így viszont senki sem vásárolt volna tőlünk, és ez számított a megélhetésünknek. Különben is, Mila árgus szemekkel figyelt Rotta mama sátra mellől.
A férfinek azonban még nem állt szándékában távozni.
– Te vagy Dorotta unokája, igaz?
Az asztalra támaszkodott és hunyorogva közelebb hajolt, hogy jobban megnézzen magának.
– Az egyik – feleltem óvatosan.
– Ó, igen – sóhajtotta az öregember és krákogva nevetni kezdett. Volt benne valami nyugtalanító. – Pontosan olyan vagy, mint az édesanyád. A falu szépsége! Egyszerűen elragadó teremtés volt.
Az anyám említésére lemerevedtem. Segélykérőn Mila felé pillantottam, de ő egy tapodtat sem mozdult a színes rongyokból eszkábált sátortól. Angyalian rám mosolygott, aztán zavartalanul fújta tovább a furulyáját, hogy idecsalogassa az embereket.
Hiába voltunk ikrek, nem néztünk ki teljesen ugyanúgy. Az arcunk alapján egymás tükörképei is lehettünk volna, minden megegyezett: viharkék szem, cseresznyeszín ajkak, sápadt bőr halvány szeplőkkel. Milának valahogy mindez sokkal jobban állt, az arcán ülő örökös mosoly kihangsúlyozta a szépségét. Na igen, ő elragadó teremtés. Haja az aranyló búza színét idézte, míg az enyémet legfeljebb a sáros, fekete földhöz lehetett hasonlítani.
– Tíz ezüst lesz – nyögtem ki végül, hátha ezzel sikerül véget vetnem a beszélgetésnek.
A férfi nyakába akasztotta a medált, aztán az övén lógó foszladozó bőrtarsolyba nyúlt és húsz ezüstérmét szórt elém az asztalra.
– Az ősszellemek kísérjenek utadon, kislány – dörmögte. – Remélem, méltó örököse leszel a nagymamádnak. Sötét idők járnak, Vormának nagyobb szüksége van egy fiatal és erős csonthölgyre, mint valaha.
Mielőtt megszólalhattam volna, kucsmáját megrántva biccentett és elment. Néhány pillanatig még a tűnődve kerestem őt az emberek közt, de aztán megráztam a fejem és visszafordultam a standunkhoz. Lehajoltam és az asztal alá tett ládikába szórtam a pénzt.
A déli napfény szokatlan erővel melengette a bőröm, így nem éreztem annyira a hideget, mint általában. A száradó pocsolyák miatt fullasztóan párás lett az idő, nem beszélve az utcán terjengő izzadtság- és trágyaszagról. Szerencsére az asztalunk körül nem volt olyan szörnyű a helyzet, mert Mila mindenhová illatos füstölőket aggatott. Talán ezért is tömörültek ennyien a sátor és a standunk körül.
A sirkaiak ugyan megvetették Rotta mamát, de néha még ők is kíváncsiak voltak, mi igaz a faluban szálló mendemondákból. Ahogy észrevettem, minden piacnappal egyre többen lettek. Egy-két ékes szó a jövendőről, hamis szerelmi kötelékek ígérete és Mila andalító zenéje – ennyi kellett, és máris hajlandóak voltak akár a tárcájukat is kiüríteni.
Erről szólt az egész. Régóta tudtam, hogy Rotta mama egy csaló, és undorodtam attól, amit a piacon műveltünk, de nem hagyhattam magukra őket. Hiába tagadták, a bevétel nagy részét a házilag készített kencéim és gyógyfőzeteim hozták, amelyek most is gondosan elrendezve sorakoztak Mila csontmedáljai mellett. Ezek legalább értek valamit, nem úgy, mint az amulettek.
Az idő még a megszokottnál is lassabban vánszorgott. Igyekeztem leutánozni a nővérem mosolyát, miközben a falusiakkal alkudoztam, azonban kezdtem belefáradni a tettetett vidámságba. Jöttek-mentek a vásárlók, a ládikó már kis híján megtelt a sok érmétől.
Ugyan nem éltünk nemesek módjára, de mindig akadt otthon valami élelem. Vorma tuuli lakói nap mint nap felkeresték a nagymamám, ő pedig a haszontalan szolgálataiért cserébe színes gyümölcsöket, tejet, lisztet és mézet kapott. Tisztelték őt, annak ellenére, hogy a sirkaiak rossz szemmel néztek mindenkire, akinek bármiféle köze volt a boszorkányságaihoz.
Épp átszámoltam a láda tartalmát, mikor Mila furulyázása hirtelen elhallgatott. Észbe kaptam és felpillantottam, de a látványtól a torkomra fagyott a szó.
Egy szikár, komor arcú férfi lépett az asztalunk elé, mögötte két császári öltözéket viselő katonával. A katonák vállán hatalmas, ezüstös puska lógott. Ritkán láttam puskát ennyire közelről.
A férfi kabátját aranyozott hímzés szőte be, a gallérján pedig rubinból kirakott virágok csillogtak. A legtöbb falusival ellentétben ő nem viselt sapkát, kopasz feje leginkább egy csillogó tojásra emlékeztetett. Az egyik szemét vérvörös kendő fedte, a másik egyenesen rám szegeződött.
– Azt hittem, egy figyelmeztetés elegendő volt – szólalt meg hűvös hangon.
Letettem a ládikót és álltam a tekintetét.
– Valami gond van, uram?
Árnyékszemű Jagor kiérdemelte a nevét, nem véletlenül tartott tőle az egész falu. Azt beszélték, hogy mielőtt a völgy kormányzójává vált, a császár hadseregében szolgált és fél szemére megvakult. Az egyik pletyka szerint egy jégharcos szúrta szemen egy határmenti csatában, de Jagornak még így is sikerült legyőznie őt.
Oldalra billentette a fejét és kesztyűs kezével végigsimított az üvegcséimen. Végül az ujjai ráfonódtak az egyik üveg nyakára. Felemelte és meglötyögtette.
– A piac nem ócska kuruzslók és mutatványosok játszótere – mondta olyan erősen szorítva az üveget, hogy már azt hittem, össze akarja roppantani.
Egy kezet éreztem a vállamon. A szemem sarkából láttam, hogy Mila mellém lépett.
– Miben segíthetünk? – kérdezte Jagortól dallamos hangon.
– Három hetet adtam, hogy befizessétek az adót, aminek fejében talán még hajlandó lettem volna megtűrni itt a koszos fajtátokat – köpdöste a szavakat. – Sajnálattal közlöm, hogy egy árva ezüstöt sem kaptam.
– De hát már megmondtuk, hogy csak a jövő hónapban tudunk fizetni – méltatlankodott Mila csípőre tett kézzel. – Kell a pénz az alapanyagokra, amikből...
– Ezekhez? – fintorgott Jagor megemelve az üveget, amit idáig vizsgálgatott. – Az összes korhadt gaz, amiből ezek a kotyvalékok készülnek, ott nő a mezőn. A kendők varrása hibás, az anyaguk öreg és büdös. Alig pár hét alatt szétfoszlanak. Az amulettek meg mind hamisak – bökött az ujjával Mila ékszereire.
A nővérem szóhoz sem jutott a sértettségtől.
– A faragás minősége gyenge, a kristálynak mondott díszek pedig csak üvegdarabok – folytatta a férfi rezzenéstelen arccal.
Ökölbe szorult a kezem, mert tudtam, hogy Mila képes volt napokig is dolgozni ezeken a medálokon.
– Még csak azt sem tudja, mit beszél! – bukott ki belőlem. – Semmi alapja nincs a vádjainak.
Jagor hihetetlen gyorsasággal átnyúlt az asztal fölött és megragadta a mellényem, mire majdnem átestem a standon. A katonák is megmoccantak mögötte. Felkészültek, hogy ha kell, közbeavatkozzanak.
– Hogy mondtad, te kis cafka? – sziszegte.
– Azt mondtam, hogy minden szava hazugság – ismételtem lassan, noha alig kaptam levegőt a félelemtől. Hihetetlen volt, hogy ez a férfi itt Dimitrij apja. A fia szerencsére a sötét szemén kívül még csak nyomokban sem hasonlított rá.
– Hagyja! – sikította Mila. – Kérem, ne bántsa!
Az asztalunk köré falusiak gyűltek, mintha elnémult volna körülöttünk a vásár. Mindenki kíváncsi volt, mi fog történni.
– Add oda a ládát, és semmisnek tekintem a pimaszságod – mondta Jagor halkan. A hangjában bujkáló fenyegetés tőrként karcolgatta az önbizalmam.
A csuklójára markoltam.
– Engedjen el!
Hátralökött, mire Milának tántorodtam. Ő szorosan átölelt. Éreztem, hogy remegett a keze.
– Kérem a pénzt, ami megillet – folytatta Jagor. Mikor látta, hogy egyikünk sem hajlandó engedelmeskedni, a földhöz vágta az üvegcsét. A főzetem szétloccsant az utca kövezetén.
Mila eleresztett és sietve elővette a ládát.
– Ne... – Elkaptam a blúza ujját, de ő lerázta magáról a kezem.
– Csend! – rivallt rám.
Lesütött tekintettel Jagor elé tolta a ládát, aki elégedetten felnyitotta a tetejét, kipakolta belőle a pénzt és a kabátja zsebébe süllyesztette. A szívem majd kiugrott a mellkasomból, düh fortyogott bennem. Micsoda megaláztatás.
Árnyékszemű Jagor lecsapta a ládikó fedelét, majd egy váratlan mozdulattal lesöpörte a maradék üvegcséket az asztalunkról. Utánuk kaptam, de már késő volt: az összes ripityára tört a kövön, a standunk körül üvegszilánkok borították a földet. A gyógynövények édeskés illata a levegőben terjengett.
Jagor negédesen ránk mosolygott.
– Nem érdemes megvárakoztatni.
Szóra nyitottam a szám, hogy elvegyem a kedvét a gúnyolódástól, de Mila egyetlen pillantással elhallgattatott. Kénytelen voltam beharapni az ajkam, hogy csendben maradjak.
Jagor felemelt egy csontamulettet az asztalról és a napfénybe tartva szemügyre vette.
– Azt hiszem, ezt még elviszem. Kártérítés a késlekedés miatt. – A zsebébe dugta a medált. Már azt hittem, elmegy, de mielőtt magunkra hagyott volna minket, még a válla felett hátrapillantva hozzátette:
– Nagyon remélem, hogy legközelebb már nem lesz szükség figyelmeztetésre.

Az út a kunyhónkig teljesen némán telt. Legelöl Rotta mama bicegett Milába kapaszkodva, én pedig mögöttük ballagtam, hátamon a maradék áruval és a sátor rongyaival teletömött zsákkal. Még mindig égett az arcom a piacon történtek után.
Természetesen tudtam, hogy esélyem sem lett volna a kormányzóval szemben, mégis bűntudat mardosott. Már abban sem voltam biztos, hogy tulajdonképpen mit is szégyellek jobban: azt, hogy nem voltam képes meghunyászkodni, vagy azt, hogy végül mégiscsak hagytam, hogy az Árnyékszemű kifosszon minket.
Az otthonunk a falu szélén állt. Az öreg kunyhó a családom tulajdona volt, mióta a tuuliak letelepedtek Sirkában. Amikor Mila és én még kisgyermekek voltunk, Rotta mama sok történetet mesélt nekünk az őseinkről, akik egy rettenetes háborúban elveszítették az otthonukat és nomádokká váltak. Ám hiába éltünk itt már évszázadok óta, még mindig kívülállókként tekintettek ránk.
A kunyhóhoz érve előrementem, hogy kipakoljam a zsákot. A hely egyetlen szobából és egy pinceszintből állt, de hárman bőven elfértünk benne. Én és Mila odalent aludtunk, a fenti rész pedig Rotta mama kacatjaival volt tele: ősrégi könyvek, tollakkal és gyöngyökkel díszített botok, festett tányérok és szárított gyógynövénnyel teli zsákocskák hevertek szanaszét. Az ablakpárkány sarkában egy kis fadoboz állt, fedelét aprólékos virágminta díszítette, az oldalát pedig ezüstös indák fonták körül. Rotta mama úgy vigyázott rá, mintha drágakövekkel lett volna tele. Fogalmam sem volt, mit tarthatott benne, mert még egyszer sem mutatta meg nekünk a tartalmát. Gyanítottam, hogy értékesebb lehet, mint a kunyhónkban lévő összes holmi együttvéve.
Hallottam nagymama fáradt nyögéseit odakintről, miközben Mila felsegítette őt a tornácon. Egy fonott kosárkába szórtam a megmaradt medálokat, Rotta mama pedig a szobába érve nekilátott, hogy begyújtsa a kályhát. A fejére kötött megfakult, rojtos kendő eltakarta ősz haját.
Mila mellém lépett és kikapta a kezemből a kosarat.
– Ideje lenne megtanulnod befogni a szádat – morogta az orra alatt.
– Én nem vagyok olyan gyáva, mint te.
– Nézd csak meg, mit értél el a nagy bátorságoddal! – kiáltott rám, tekintete haragosan megvillant. – Alig maradt valamink. Az összes pénzt elvette, Kalena, csak mert te nem voltál képes egyszer az életben nyugton maradni!
Elfordultam tőle és elrúgtam magam elől az üres zsákot.
– Egyébként is elvette volna – vágtam vissza.
– Elég legyen ebből! – Rotta mama rekedtes hangja úgy hasított közénk, akár egy ostorcsapás. – A vitatkozásotok nem old meg semmit. Ami történt, megtörtént. Felesleges egymást hibáztatnotok miatta.
Mióta Mila elmesélte neki, mi történt a standnál, nem szólt hozzánk. Ezek szerint mostanra túltette magát a veszteségen.
– Kalena hibázott, de nem ő tehet arról, amit Jagor művelt – jelentette ki. Miután végzett a kályhánál, leült az ablak előtt álló sámlijára és hol rám, hol Milára nézett. Ráncos arcán lassan sejtelmes mosoly terült el. – Az Árnyékszemű egy nap rá fog ébredni, hogy egy csonthölggyel nem húzhat ujjat.
A sarokban álló ládába hajtogattam a sátor rongyait.
– Már megint csak ezt hajtogatod – jegyeztem meg. – Ha olyan hatalmas boszorkány vagy, miért nem jöttél ki és segítettél? – kérdeztem csípősen. – Te is hallhattad, mi folyik odakint.
Rotta mama arca megrándult, mintha arcon csaptam volna.
– Én már gyenge vagyok – suttogta.
– Persze, ez mindenre jó mentség – folytattam. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak, ezúttal már nem tudtam magamban tartani azt, ami az elmúlt évek alatt felgyülemlett bennem. – Azt tanítod nekünk, hogy a családunk női ágán öröklődik a mágia, de eddig érdekes módon még soha nem láttam, hogy használtad volna azt az elképesztő varázserőd.
– Majd a Lunnaje napján – motyogta Rotta mama. – Talán akkor végre te is megérted.
Mila nagymama és közém állt, mintha ezzel megóvhatta volna őt a szavaim élétől.
– Hát egy szemernyi tisztelet sincs benned? – csóválta a fejét nővérem hitetlenkedve. – Nem látod, mennyire megbántod ezzel?
– Te meg minden mesét komolyan veszel – dörrentem rá. – Tényleg azt hiszed, hogy boszorkány leszel? Hogy majd holtakkal társalogsz és az ősszellemek felfedik előtted a világ nagy titkait? Azt hiszed, több leszel, mint egy újabb szánalmas csaló?
– Kalena! – mordult fel Rotta mama méltatlankodva.
Mila karba tette a kezét és felszegte az állát.
– Tudom, mi a sorsom.
Felvontam a szemöldököm és felnevettem.
– Nevetséges vagy, Mila.
– Na és te mit hiszel? – tette fel a kérdést, amitől rettegtem. – Azt várod, hogy maguk közé fogadnak majd és acélbőrűként élhetsz? Azt hiszed, valaha is elfelejtik, honnan származol?
Hallgattam. Mila közelebb lépett hozzám. A heves szónoklatban egészen kipirult az arca, a kontyából kiszabadult néhány hullámos, mézszínű tincs.
– Nem dobhatod félre a valóságot és játszhatod örökké azt, hogy egy másik életbe tartozol.
– A színjáték inkább az, amit ti műveltek – biccentettem Rotta mama felé.
– Mikor veszed már végre komolyan mindazt, amit tanított neked? – A hangja szinte már kétségbeesetten csengett.
– Előbb-utóbb muszáj lesz – szólalt meg Rotta mama csendesen. – A Lunnaje napján újra elkezdődik, ha akarjátok, ha nem. Valamelyikőtök a Szélmenyasszony kiválasztottja lesz.
Mila büszkén elmosolyodott, mert tudta, hogy nagymama rá gondolt, csak nem akarta kimondani. Újra elcsodálkoztam azon, mennyire különbözünk egymástól.
Én sosem tartoztam közéjük.
– Már alig várom – mondtam színtelen hangon. Nem eresztettem Mila tekintetét. – Utána végre elfeledhetem ezt a sok zagyvaságot és élhetem a saját életem. Sőt, remélhetőleg soha többé nem látlak titeket újra – tettem hozzá halkan.
Abban a pillanatban megbántam ezeket a szavakat, amint kimondtam őket. Rotta mama lehunyta a szemét, majd remegve a tenyerébe hajtotta az arcát. Mila döbbenten nézett rám, még az ajka is elnyílt.
De most már mindegy volt. Kimondtam, és így is gondoltam. Megkeményítettem a szívem, aztán szó nélkül levonultam a pincébe. Tudtam, hogy egyikük sem fog utánam jönni.