Naruto értetlenül meredt maga elé a gyengélkedőn.
Faképnél hagyták!
Pislogott párat, s az eredmény még mindig ugyanaz volt. Faképnél hagyták.
- Megzavartam valamit? – pillantott rá minden bűntudat nélkül az ajtó mellől Shizune. Bár a szétrebbenés okozója volt, nem tükröződött az arcán bárminemű bűnbánat vagy ahhoz hasonlatos érzelem.
Ellenben a fiúé meglehetősen bőbeszédű volt, ennélfogva válaszolnia sem kellett a feltett kérdésre.
- Te jó ég! Mi történt itt? – Shizune az asztala mellől tökéletes rálátással rendelkezett a falon sorakozó, vérpettyes mintázatra, mely beborított falat és szekrényt egyaránt.
- Tüsszentettem – jelentette ki a fiú. Belül kicsit büszkén, hogy előre revánsot vett a hirtelen berontásért. A nő jobban szemügyre vette új kliensét. Fölállt, közelebbről megnézte és megtapogatta a fiút, ügyet sem vetve a sziszegésére.
- Megint verekedtél? – Kelletlenül bólintott az egyértelmű kérdésre. – Sasuke? – Újabb bólintás. – A ruháid pedig...?
- Vizesek – válaszolt a befejezetlenül hagyott mondatra a leápolt.
- Vizesek – visszhangozta, miközben követte a félpucér fiú pillantását az ágya végén kiterített ruhákra, s újra megjegyezte, immár helyeslően. – Vizesek.
Shizune visszament az asztalához, és lehuppant a székére, hogy egyesével számba vegye a mai forgalmat. Szerencsére sok dolga nem volt, lévén, hogy Sakura kisegítette őt ezekkel az információkkal is két ellátás között.
- Hinata volt az, aki olyan gyorsan távozott az előbb? – pillantott csodálkozva az elfüggönyözött ágyra, ahol eddig a lány pihent ájultan. Nem látta ugyan, de Naruto bólintott a kérdésére. – Nohát. Pedig őt nem szoktam visszaengedni az órákra. Ilyenkor inkább hazaküldöm, hogy pihenje ki magát jobban. Úgy sejtem, a sok stressz van rá ilyen hatással.
- Igen. Eddig fel sem tűnt.

-Hova sietett ennyire?

Naruto vállat vont!

- Biztos Sasukéhez – dünnyögte az orra alatt keserűen. Nem tudott más indokot kitalálni, mint hogy a lány is rájött, hogy vele verekedett, és rohant megnézni, hogy van. Csalódottan fújtatott, s hátradőlt az ágyban.
- Mikor mehetek el? – kérdezte türelmetlenül.
- Elállt a vérzés?
- El.
- Jól érzed magad, nem szédülsz, nem érzed magad furcsán?
- Igen, nem, nem.
- Akkor öltözz, és ne is lássalak még egyszer! – Shizune még be sem fejezte a mondatot, a fiú már nyitotta az ajtót, és távozott is a helyiségből. Ruhái szalonképesebb részét már előtte magára kapta, feltehetőleg nemleges válasznál is elhagyta volna a gyengélkedőt. Visszament az öltözőbe, és visszavedlett a jó öreg és száraz uniformisba.
A tanterembe visszaérkezve, legnagyobb csalódására, pont Hinatát nem találta a helyén, no, nem mintha kereste volna. Sőt, a tanítás megállt, és Kakashi sensei sem volt a helyén.
- Megint késik? – érdeklődte halkan sutyorgó osztálytársaitól.
- Segített hazavinni Hinatát – jelentette ki egykedvűen Chouji, miközben körbekémlelt, s a kezeivel a táskájában matatva chipseszacskó-zörgés jellegű hangot hallatott, majd, mintha csak ásítana, már a szájában is tudott néhány falatnyi rágcsát.
Naruto borzongva sóhajtott. Tekintete percenként az üres pad felé vetődött, s az idő is egyre unalmasabban telt. Odakint hűvösen susogtak a gallyak, s hófelhők gomolyogtak az égen. A Nap a lehető leglassabban vánszorgott tova, s a gondolatai valahogy sosem akartak a megfelelő irányba kanyarodni.
Lepillantott a táskája mellé, ahol egy szatyorba készítette Neji cipőjét, hogy visszaadhassa neki. Amint alkalma nyílik rá.
Nem tudta elhitetni magával, hogy valóban a cipő foglalkoztatja, s nem egyszerűen csak Hinata után szeretne menni. Azt már nem tudta, mit mondhatna, amikor szemtől szemben állnak, netalán ő maga nyit ajtót.
Az a meghitt érzés, amit az elmúlt pár napban sikerült a lelkében dédelgetnie, most fényévnyi távolságra került tőle. Hűvös és üres barlangot alakított ki bensőjében ez az érzés, amiben a napok eseményei visszhangot vertek.
Újabb sóhaj hagyta el ajkait, tanácstalanul nézett körbe az ismerős ház előtt, s gyomra bukfencet vetett. Zörejt hallott.
- Jól van, most már kár pánikolni! Ha eddig eljutottál... - Az ajtó hirtelen kinyílt, s egy sötétbarna hajú lány méregette végig a küszöbön álldogálva. Remélhetőleg nem hallotta meg a magának szánt félhangos monológot. Bár ennek az esélye meglehetősen minimális. Gyomra zabszemnyire zsugorodott, s megpróbált valami értelmes arckifejezést erőltetni magára... Idegességében többedszerre szántotta végig ujjait aranyszőke haján.
- É... Én...
- Nejiii! - üvöltötte a kislány a ház belseje felé, ahonnan hasonló hangnemű kérdezés pattant vissza, mint egy gumilabda a ház falai között. - A cipőtolvaj fickó keres, mondjam, hogy nem vagy itthon?! - Naruto szemei megrándultak az idegességtől. De hiszen most hallotta, hogy itthon van. Egyáltalán, hogy képzeli ez a vakarcs, hogy ennyire hülyének nézi őt?! Eszébe villant, hányszor nevetett Hinatán, hogy nem képes kezelni őt, ebben a pillanatban valahogy egyet tudott érteni a kishúgkínzó gondolatokkal. Elmélkedéséből léptek zaja zökkentette ki. Hanabi eltűnt, helyette kérdő tekintetű kuzinja állt az ajtóban a szőke hajúra meredve.
- Visszahoztam – nyújtotta a fiú felé a szatyorba pakolt lábbeliket zavartan pillantva föl. Neji szemöldökét ráncolva lépett ki a házból, s vette át a személyes holmiját. Hideg tekintetével végigpásztázta, hátborzongató érzést keltve ezzel az ajtóban ácsorgóban.
- Azt már meg sem kérdezem, hogy mit kerestél itt kora reggel, ami miatt az én cipőmben kellett távoznod.
- Lekötelezel – egészítette ki zavarát egy hálás vigyorral, s lopott pillantást vetett az emeleti ablak felé.
- Alszik. Ha érdekel.
- NEM! Vagyis, nem tudom, mire gondolsz.
- Én sem tudom, miért tagadod, hogy akarsz valamit tőle. Nekem hazudhatsz, de magadnak nem tudsz!
Naruto ellenkezni sem tudott, több mondanivalója nem lévén, az idegesítő kuzin becsukta az ajtót, magára hagyva az éledező kétségeivel küzdőt.
Agyában ezer kérdés zsongott föl attól, hogy azokat a szavakat kapta, amik szívében a kétséget okozták. Ha másnak ennyire nyilvánvaló, mit akar, akkor az miért nem tiszta önmaga számára is?
Miért érzi, hogy nem biztos a dolgában, nem meri kimondani, nem mer belegondolni, mi lesz, ha mégis elutasítást kap.
Hinata már választott magának. Az az idióta Sasuke meg észre sem veszi. Vagyis észrevette, csak leszarja.
Gondolatai villámsebesen váltogatták egymást, minden alkalommal újabb érzéseket csalva az arcára.
- A fenébe is! - kiáltott teljesen összezavarva, a fejéhez kapva. - Mielőbb tisztáznom kell vele a dolgokat!


Másnap reggel Hinata összeeséssel, hányással, gyomorgörccsel és megannyi más kórsággal küzdve lépett át az iskola kapuján, hogy végre beteljesüljön álma - rémálma. Az ébredés óta eltelt időre jóformán nem emlékezett, akkora káosz telepedett a lelkére. Teste zárlatos elmével elvégezte a megszokott mozdulatokat: öltözést, iskolába indulást, s az idő pedig magától telt. Mintha csak tudta volna, hogy ez a dolga.
Rettegéstől csordultig telt szívvel lépett előre egyet, és még egyet, és még egyet. Fohászt mormolt, amiért a reggelit előrelátóan átugrotta. Legalább nem volt mit kihánynia az idegtől borsónyira szűkült gyomrából.
Míg ezekre gondolt, felért az emeletre vezető lépcsőn, s rákanyarodott a folyosóra. Zihálva szedte a levegőt, s egy pillanatra megfordult vele az egész folyosó. Lábaiból kiment az erő, s nekiütközött a falnak, ami meglepő módon puha volt.
- Oi, rosszul vagy? - Hosszan pislogott, s aggodalmasan fölpillantott. Mintha megint megtréfálta volna az emlékezete. Az egyik pillanatban még haladt előre a folyosón, s most, ahogy fölpillantott, a padló egy puha, fehér inges fiú volt. S nem mellékesen, ő ezen a padlón hasalt. A fehér inges fölült, eltakarva előle a kilátást, s lecsusszantva őt egészen a nadrágig.
- Minden rendben! - darálta kötelességtudóan, s orcáin apró pírfolttal sebtében fölült.
- Nem nézel ki túl jól, Hinata! – Leányzónk a neve hallatán rájött, hogy tüzetesebben meg kellene vizsgálnia, kibe is botlott bele.
- Sa... Sasuke-kun – sápadt el. - Sa... Sajnálom, nem vettelek észre.
- Láttam, hogy nagyon magadba vagy mélyedve. De, hogy egyenesen átgyalogoltál rajtam, az nem kicsit lepett meg - nevetett halkan a lányra, s a kezét nyújtotta, hogy fölsegíthesse.
- Köszönöm – ciripelte halkan Hinata, s igyekezett összeszedni magát, ám hiányérzet lett úrrá rajta.
- Ez a tiéd! - A fiú előzékenyen összecsatolta a kibomlott táskát, s a gazdája kezébe adta. - Ez pedig, ha jól sejtem, Narutóé – pillantott a földről fölvett kis szívecskére, amelyben a gondosan kiválasztott csokoládé lapult.
Hinata alig észrevehetően bólintott. Sasuke kezében a tenyérnyi piros szívecske villant meg, ami az előző mondattal összefüggésbe hozva kicsit lesokkolta a már amúgy is stresszesen létező leányzót. A levegő megtelt ájulás előtti hangulattal, s mielőtt ez bekövetkezett, Sasuke megpaskolta az egyre csak fehéredő Hinata arcát.
- Oi! Nehogy elájulj itt nekem! - hangzott a határozott felszólítás, aminek eredményeképp a lány arcába visszatérni látszott az élet.
- Ho... honnan tudod, hogy...
- Azt hiszem, ez mindenki számára világos, akit nem Uzumaki Narutónak hívnak. - Nevetése enyhe gúnyt tartalmazott, amit Hinata lesütött szemmel vett tudomásul.