„Vajon lehet-e jövőnk, ha a múltunk a jelenünk?

- Szex és New York c.film"    

A beszélgetés moraja megszűnik és három pár tekintet vetül rám. Kérdőn nézek bele a sötétkék szemekbe, amik unottan néznek bele a sajátomba.

- Jó napot! – köszönök illedelmesen, miután megszakítom az előbbi cselekedetemet. Persze a köszönést az egyetlen egy felnőttnek szánom, aki a helységben tartózkodik. Csak most érzem meg a friss péksütik illatát, amire gyomrom reagál is. Na, igen, ha az ember nem reggelizik és a vacsora is kimarad a tegnap estéjéből a sírás és a kimerültség miatt, akkor nincs min csodálkozni, hogy éhes vagyok. Zavartan hajtom le a fejemet.

- Amika-chan hányszor kell neked elmondanom, hogy nyugodtan tegezzél? Ennyire idősnek tűnők? – fed meg zsörtölődve Hanari-san.

- Sajnálom Hanari-san. – mosolygok a nőre, aki úgy törődött velem az alatt a hét alatt, mintha a lánya lennék. Kedves egy nő. Alacsony termetű, kissé molett alkatú. Hosszú gesztenyebarna haja keretbe foglalja szív alakú arcát. Méregzöld szemei ragyognak a jó kedvtől. Mindig mosolyog, amitől más embereknek is mosolyra gördül az ajka.

- Ajh, javíthatatlan vagy. De pont ez az egyik legszerethetőbb tulajdonságod. Gyere, reggelizz te is! – invitál a pulthoz. Lábaimat mozgásra bírva elindulok. Pinkike és Dinka zavartan néznek hol rám, hol Hanari-sanra.

- Gondolom, a kedvencedet szeretnéd kérni. De azért igazán szólhattál volna, hogy megint itt vagy! Sőt, ha jól tudom ide is költöztél Tokyoba. A másodévedet pedig a lányom évfolyamtársaként kezdeted. Pedig azt hittem, hogy Ryota-chan iskolájába mész. Biztos szomorú lehetett a döntésed miatt. – beszél nekem megállás nélkül, amin jót mosolygok, de hiányzót már a hangja. Közben pedig átnyújtja nekem a csokis csigát, amin szinte több a csoki, mint a tészta. Na, igen elég édesszájú vagyok, amit Hanari is tud. Mondom, hogy úgy bánik velem, mintha a gyereke lennék.

- Köszönöm. Azért nem jöttem szólni, mert rengeteg dolgom volt az iskola és a bátyám miatt. Igen jól tudja, hogy itt maradok. Sőt nem is tervezek egyhamar visszamenni Los Angelesbe. Ami pedig a Szöszit illeti tény, hogy egy kicsit hisztizett mikor megtudta, hogy a Tououba jelentkeztem, de végül beletörődött a döntésembe. Bár tény, hogy Taiga sem volt oda az ötletemért. Most így belegondolva lehet, hogy igazuk volt. – motyogom a végét elkeseredetten. A folytonos piszkálódások, mind fizikai és lelki bántások nincsenek épp jó hatással az amúgy is instabil lelkivilágomra. Persze az igazság az, hogy nem a jó híre miatt választottam az iskolát, hanem a fiú kosárcsapata miatt. Azaz pontosabban a mellettem ülő idióta miatt. Hiszen amit azon a meccsen csinált vérlázító, de a technikái és a játékstílusa szinte pontosan egyezik az enyémmel. Na, meg most, hogy valamennyire ismerem, csak még kíváncsibb lettem. Vajon ki van az álarc mögött?

Aomine szemszöge:

Kérdőn nézek a mellettem ülő Kitsunéra, hiszen eddig mindig, csak az eltökélt oldalát láttam. Jó voltak olyan pillanatok mikor egy elveszett kislány állt előttem nem pedig a magabiztos, erős jellemű kamasz lány, aki ravaszabb egy rókánál is. De most úgy ül itt azzal a csokis csigával a kezében, mint egy megtört depressziós lány. Hanari-san vigasztalóan simogatja meg az arcát, míg Vöröske úgy simul bele abba a kézbe, mintha a menedéket jelentené neki. Tényleg nem ismerem ezt a lányt, ezzel csak annyi a baj, hogy ez a gondolat frusztrál. Miért vált ki belőlem ez a dolog, bármilyen reakciót is? Ch, idegesítő gondolatok.

- Ugyan már Amika-chan! Biztos van pozitív dolog is a választásodban. Ott van például a lányom és Dai-chan is. Lehet, hogy nem egy osztályba jártok, de biztos, hogy még így is jól meg vagytok egymással. Nem így van gyerekek? – néz ránk Satsuki anyukája. Na, remek. Most erre mit kéne mondanunk? Egyikünk sincs oda a másikért. Ránézek Satsukira, aki nyel egy nagyot. Én pedig nem tudok erre válaszolni. Végül ezt a kínos pillanatot Vöröske töri meg.

- Igaza van Hanari-san. Ők miattuk tényleg jó abba a suliba járni. Egyik nap sem unalmas mellettük. – vigyorodik el pont úgy, mint az a Bakagami. Nem gondoltam volna róla, hogy miattunk képes lenne hazudni. A válaszár egyikünk sem reagál inkább továbbra is csendben ülünk, egyetlen egy zajforrás az a rádió, amiből amerikai pop dal szólhat. Elég vacak egy dal, de mindegy is. Megvárjuk, míg Amika befejezi a reggelizést és utána indulunk is. Természetesen Hanari-san mindenkit megölel úgy enged csak el minket a meccsre. Jobb oldalamon Satsuki sétál egy fehér ruhában és egy pár szandálban, amiket a múltkor vett, de egy fárasztó nap volt az is. Addig a bal oldalamon Vöröske teljes ellentéte Satsukinak. Döglesztő meleg ellenére fel van öltözve szabad bőrfelület sincsen rajta. Ha nem tudnám, hogy lány simán mondhatnám rá hátulról, hogy egy fiú sétál mellettem. De ez miért is érdekel engem? Ch, mondom, hogy megörültem. Bár most sem aludtam sokat, lehet ez az oka a hülye gondolataimnak. Befordulunk a sarkon és már a Kaijo kapuja előtt vagyunk. Előttünk megy a Seirin és, ha jól látom, akkor Kise boldogítja őket. Baloldalra pillantok, de már nem is sétál mellettem senki sem. Mi a halál? Csak egy vörös villanás jelzi nekem, hogy volt mellettem valaki nem is olyan régen. Előre nézek és látom, amint Amika átrohan a csipet-csapaton egészen előre törtetve. Megsem áll egészen a szópárbajozó két idiótáig.

- Nii-san, Szöszi! – felkiáltással a két veszekedőre veti magát. Mind a ketten meglepetten fogják meg a gyerekesen viselkedő lányt. Na, még ilyet sem láttam, eddig.

Amika szemszöge:

Boldogan ugrom a két fiú nyakába, ők meg ijedten fognak meg nehogy valami bajom legyen.

- Amika vigyázhatnál néha! Meg lehetnél tekintettel másokra is! Az egész csapaton átfurakodtál. – szid le Taiga. Kise ezen csak elmosolyodik.

- Hát akkor többet sem foglak ilyen lelkesen köszönteni. Gyere Szöszi! – sértődők meg, persze nem komolyan. Megfogom Szöszim karját és húzni kezdem.

- Na, de Amikacchi! Örülök, hogy itt vagy, de a többieknek is köszöni kéne. Nem gondolod? – suttogja a végét nekem Kise. Megtorpanok, és egyből hátra fordulok. A Seirin tagjai mosolyogva néznek rám.

- Sziasztok! – integetek nekik vidáman.

- De lelkes itt valaki. – mosolyog rám Hyuga senpai, közben megpaskolja a fejemet, mintha egy okos kiskutya lennék.

- Na, de Senpai! – pufogva elsöpröm a kezét. – Ne kezelj úgy, mint egy kutyust arra ott van Kettes. - mutatok a husky kölyökre Kuroko mellett.

- Te mégis mi a francért vagy itt? – kiált fel Taiga Dinkára mutatva. Ó, basszus teljesen elfeledkeztem róluk. Hát van ilyen.

- Ne üvöltöz Baka! – szól rá Riko, közben jól tarkón csapva bátyámat. Ezen mindenki felnevet.

- Én se nagy kedvel, vagyok itt, Bakagami. Bár inkább itt vagyok, mint a suliba. Szar fizika óra. – az utóbbi mondatát inkább csak magának motyogja. Úgy áll előttünk, mint akinek az is megterhelő, hogy levegőt kell vennie, más különben meghalna. Ch, idegesítő egy alak. Pinkike elkezd beszélni, hogy mégis miért vagyunk itt, de ő inkább Árnyékfiút nézi. Csodálom, hogy még nem vetette rá magát, bár ami késik nem múlik, ahogy a mondás is tartja. Csak idő kérdése minden.

- Értem, de szerintem inkább menjünk, mert egy edzőmérkőzés még előttünk van. – jelenti ki Riko és már indulunk is tovább. Kise megmutatja nekik az öltözőt, aztán felénk fordul.

- Gyertek, megmutatom, hogy hol tudjátok végig nézni a meccset.

Átkarolja a vállamat, így közelebb húzva magához. Így indulunk el a tornacsarnok felé, ahol már jártam. Belépve a terembe Kise felkiált.

- Nézzétek kit találtam! – ordítja el magát Szöszim, hogy rá figyeljenek. Mindenki felénk néz, még az edző is. Az első évesek értetlen fejjel néznek Kisér, de akikkel tavaly találkoztam azonnal felismernek.

- Amika! – kiabálja több másod illetve harmadéves. Az edző csak biccent felém, amit viszonozok is.

- Sziasztok fiúk! Jó újra látni titeket. Remélem nem puhultatók el azóta, hogy itt jártam? – lépkedek beljebb. Kise előrébb megy, így a többi fiú azonnal a nyakamba ugranak. Olyan lendülettel, hogy majdnem elesünk. Ezen hangosan felnevetek.

- Ti is hiányoztatok, de ez már túlzás. – kuncogok, mire elengednek, így végre kapok rendesen levegőt.

- Milyen kérdés már ez Amika? Persze, hogy nem puhultunk el. Sőt sokkal jobban teljesítünk, mint tavaly. Majd meglátod. – áll ki magukért az egyik harmadéves. A többiek hevesen bólogatnak.

- Hát akkor mindent bele, srácok! Ne, okozatok csalódást! Ott leszek fent és mindent látni fogok. – mutatok fel a nézőtérre. Erre mindenki bólogatni kezd, mi meg hárman felmegyünk. Rögtön leülök a földre törökülésben, a kis hátizsákomat magam mellé teszem, és a falnak döntöm a hátamat.

- Nem is gondoltam volna, hogy a Kaijo csapata ismer téged. – csóválja a fejét Pinkike, közben leül mellém úgy igazítva a ruháját, hogy az kényelmes legyen neki és semmije ne látszódjon ki. Nem értem, miért hordanak ilyet a lányok. Mikor nem is olyan kényelmes, mint egy nadrág póló szett.

- Tavaly voltam egy hétig itt. Már akkor is jobba voltam Szöszivel. Nagyon élveztem az itt eltöltött időt, csak a péntek estém volt borzalmas. Taiga nem tudta, hogy itt vagyok, Kisével voltam végig. Akkor volt a Seirinnek egy nagyon sorsfordító meccse, egy nagyon erős csapat ellen. Küzdöttek vért izzadva, de hiába. Az ellenfél csapatának volt egy nagyon erős és tehetséges Ászuk. Tény, hogy nagyon tehetséges volt a fiú, de talán pont ezért volt beképzelt és semmibe vette a próbálkozásukat. A Seirint teljesen megalázta. Nagyon fájt végig nézni azt a meccset. Pont az akkor történtek miatt jöttem vissza Tokyoba, hogy bebizonyítsam annak az Ásznak, hogy a kosárlabda csapatjáték. Ezért hordom a Touou egyenruháját nem pedig a Seirinét vagy a Kaijoét. Azért,mert az Ász is abban a mezben feszített mikor 112-55-re megverte a bátyámat. – hangom kemény, de a végére meg-megremeg. A mondanivalóm végét egyenesen Aominének intézem, miközben a sötétkék szemeibe nézek.     

Tudom kicsit megkésve, de itt vagyok és egy fogadalmat is tettem még szilveszterkor azt, hogy: "Még, ha kevés is a szabadidőm, akkor is megpróbálok írni. Még, ha nem is sokat, de akkor is." Nagyon szeretném betartani, tehát igyekezni fogok, ahogy csak tudok. Sziasztok! További szép napot kívánok nektek!