"Fiatalon még angyal, de évek múltán már ördög."    

Amika szemszöge:

Gyorsan összeszedem a holmimat, minél hamarabb le akarok innen lépni. Hogy lehet valaki ilyen hülye? Még annyi a szerencsém, hogy nem lett még egy rohamom. Pedig rajta ültem, még belegondolni is zavaró és olyan... Nem is tudom, milyen, de az biztos, hogy rossz érzés. Most legszívesebben arcon köpném saját magamat. Hiszen csak piszkálni akar, mint Azumájék, én meg még hagyom is neki. Kagami Amika, te egy két lábon járó idióta vagy. Táskámat a vállamra kapom és már az ajtó felé tartok, mikor valaki megragadja a karomat. Persze ez a személy csak is Aomine lehet. Ránézek a kezére, aztán bele nézek azokba a hihetetlenül kék szemekbe. A szívem egyre gyorsabban ver, a levegőt is úgy kapkodom, mintha futottam volna. Újabb roham vagy csak a dühöm és az utálatom, ami magam iránt érzek így nyilvánul most meg? Nem tudom, de rettegek.

- Engedj el! Eleget szórakoztál velem, most már hagyj békén! – rántom ki a kezemet, ő meg csak ledöbbenve néz rám. A bejárathoz rohanok és amilyen erősen csak tudom, kirántom azt a helyéről átlépem a küszöbét s be is csapom magam után. Neki vetem a hátamat a hideg fémlapnak.

- Liba ez nagyon fájt. Fejbe vágtál ezzel a szarral. – morogja dühösen az ajtó túl oldaláról. Hirtelen kivágódik mögöttem az ajtó, én pedig majdnem hátra esek, de megtartva az egyensúlyomat elkezdek lesprintelni a lépcsőkön. A fenevad pedig utánam.

- Csak kapjalak el! Nagyon megjárod. – kiabál utánam. Ezen csak elmosolyodok.

- Úgy sem tudsz elkapni. Lassú vagy te ahhoz. – kiabálok vissza. Közben a fokokat kettesével szedem. Gyorsan szaladok és már a folyosóra is érek, ahol a többi diák is lézeng, hiszen kicsengetek.

- Úgy is el foglak kapni Kitsune! – kiált utánam. Közben mind ketten félre lökjük azokat akik, elénk kerülnek. De ilyen ember csak kevés van, inkább mindenki félreáll. Hangosan felnevetek az adrenalin többlettől.

- Sok sikert hozzá. Ha, én érek hamarabb a terembe, akkor te fogsz veszteni. – nevetem el a végét és vigyorogva rohanok tovább. Szaladok egészen a kémiai teremig, hallom a hátam mögül, hogy a Dinka is felnevet. A hangja mély és érdes. Másabb, mint Taigának vagy Kisének. Lehet pont ezért, fut végig rajtam egy kellemes bizsergető érzés. Sosem éreztem még ilyet, ez egy kicsit megrémít, de kíváncsivá is tesz, hogy mégis miért reagálok így egy nevetésre. Berontok a terembe, ahol pár osztálytársam van. Nem foglalkozva velük és a csodálkozó tekintetükkel hátra futok, ahol a helyem van. Lendületből felugrok az asztalomra és rá is ülök egyből. Amint alfelemet leteszem, beér Aomine is kicsit lihegve. Felnevetek a látványán még annak ellenére is, hogy én is lihegtem ezelőtt félperce.

- Meg mondtam, hogy lassú vagy. Ezért kéne edzésre járnod nem pedig a hasadat süttetni a napon! – mosolyogva szidom meg, mint valami gyereket. Bár szerintem ő egy nagyra nőt gyerek, legalábbis most.

- Csak szerencséd volt Kitsune. Legközelebb én fogok nyerni, de akkor te nagyon rosszul fogsz járni. – vigyorog rám sejtelmesen, közben elindul felém.

- Ó, most már Kitsune lettem? – kérdezem mosolyogva. Így utoljára apa szólított mikor olyan nyolc-kilenc éves lehetem. Furcsa újra ezt a becenevet hallani főleg más szájából.

- Ja, mert talán zavar, hogy így hívlak? – hanyagul kérdez rá, bár szerintem erre nem vár választ. Elém állva támaszkodik meg a lábam két oldalánál a padon. Most nem zavar, hogy ilyen közel van hozzám. Viccesnek találom, hogy egymást piszkáljuk és, hogy emiatt körülöttünk mindenki csendben van s feszülten várják mi lesz ennek a beszélgetésnek a vége.

- Jobb, mint a liba. Látom fejlődőképes vagy Dinka. – vigyorogva, mellkason bökőm.

- Pedig liba is vagy. – pöcköli el a kezemet.

- De, Dinka a liba és a róka között különbségek vannak. Ezt még egy négy éves is tudja. Az egyik egy madár, a másik egy emlős. A liba háziállat míg a róka vadállat. És még sorolhatnám, hogy miben térnek el egymástól. – gúnyolom ki őt.

- Látom, jól szórakozol a saját baromságodon. – nevet fel ismét. Amitől rajtam újra végig fut a hideg.

- Ez nem a saját baromságom. Gyökér vagy Dinka. – szólok be neki, miközben kinyújtom rá a nyelvemet.

- Vigyáz még a végén elveszted! – fenyegetőzik.

Visszahúzom a nyelvemet, de a szemkontaktust tartóm, ahogy ő is. A csengő idegesítő hangjára összerezzenek egy kicsit. A többi diák, akik kint voltak mind beözönlenek. Nemes egyszerűséggel elfordulok Dinkától és a pad végéhez fordulva, le is ugrok a berendezésről. Persze ezt úgy végrehajtva, hogy Aomine kezét arrébb löktem. Ledobom a táskámat, aztán leülök a székemre várva az angol tanárra.

***

Csendben ülünk egymás mellett az óra alatt. Én rajzolgatok a füzetembe, addig Aomine valamit irkál teljes beleéléssel. Kíváncsian nézem mit ír. Egy rövidke szöveg, de nem értem, ez a tény kicsit bosszant.

- Hé, mi ez a szöveg? – suttogom a kérdésemet. Dinka rám néz, és csak vállat von.

- Leírod, de nem tudod mit jelent? – értetlenkedek.

- Valami olyasmi. Valahol olvastam és megmaradt az emlékezetemben. – motyogja unottan.

- Angelus est iuvenis, daemon labentibus annis. – olvasom fel halkan. Biztos, hogy rosszul ejtem ki a szöveget, de érdekesnek tűnk. – Nem baj, ha utána nézek? Kíváncsivá tett. – mondom neki őszintén.

- Nekem mindegy. – hanyagul válaszol és el is fekszik a padon.

Ezután többet nem is beszélünk egymással. Elvagyunk a saját világunkban egymás nélkül is.

***

Fagyis kanállal a kezemben ülök az ágyam közepén, ölemben a hideg édesség van, előttem pedig a laptopom, amin egyik kedvenc sorozatom megy. Most úgy nézhetek ki, mint a romantikus filmek főhősnője, akit épp most dobtak. Persze erről nálam szó sincs, csak elfoglalom magam. Épp Lucifer csókolná meg Chloét, amikor a bátyám beront a szobámba. Idegesen állítom le a filmet és rá nézek a nem kívánt vendégemre.

- Ugye tudsz róla, hogy pont a csókjelenetet szakítod meg. Pedig erre vártam már az első résztől kezdve. – sóhajtok fel fájdalmasan.

- Ugye tudod, hogy nem értem miről beszélsz. – mondja fáradtan. Leül mellém, én pedig kíváncsian nézek rá. Vajon mit akarhat? Már lassan két napja nem beszélünk egymással. Ez a dolog nagyon rosszul esik nekem, de nem tudok ellene mit tenni. Nem én követtem el hibát. Én csak az életemet próbálom élni és tény, hogy nem akartam ezt az egész menedzser dolgot, de már megtörtént.

- Figyelj, húgi! Sajnálom, hogy a múltkor úgy rád kiabáltam és vitáztam veled. Csak féltelek. A húgom vagy és az a gyökér pedig mindent megtenne, hogy visszavágjon valahogy a meccsünk miatt. Nem akarom, hogy miattam sérülj meg, megint. Pont ezért voltam dühös, mert féltelek és szeretlek. Biztosra tudom neked mondani, hogy csak te vagy nekem. Persze ezt az egészet nem kéne felfújnom ennyire, mert te egy nagyon erős lány vagy és én tudom, hogy még a legnagyobb fájdalom közepette is képes vagy felállni s tovább menni, ha arra van szűkség. Csak nem akarom, hogy fájjon. Mert már elég szar dolog történt mind kettőnkkel, nem kell több! – lágy hangjától és a szavaitól könnyek gyűlnek a szemembe és ki is csordulnak. Halkan felsírok és a bátyám mellkasába rejtem az arcom, miközben szorosan ölelem őt.

- Én is szeretlek. El sem tudod képzelni, hogy mennyire. Nem haragszom. Sosem tudnék rád. Hiszen igazad van, csak te vagy nekem. – válaszolok neki nehézkesen a sírás miatt. A könnyeim megállíthatatlanul hullanak tovább, míg a kezemmel Taiga pólójába kapaszkodok. Megérzem meleg tenyerét a fejemen, ahogy lassan és óvatosan elkezd simogatni, mintha egy értékes porcelánbaba lennék, úgy ér hozzám.

- Amika nincs semmi baj. Sss... Itt vagyok, nyugodj meg! – csitítgat, közben lassan az ölében kötök ki. Őt ez nem is zavarja, inkább elkezd ringatózni hátha, így megnyugszom, ami be is válik percekkel később.

***

Lassú léptekkel haladok a metró állomástól a megbeszélt üzlet elé. Péntek tíz óra van, és döglesztő meleg. Az utóbbival nem is foglalkozva felvettem egy szaggatott farmert, egy fekete atlétát és arra a kedvenc piros fehér kockás hosszú-ujjú ingemet és a kedvenc tornacipőmet. Persze sietem reggel így nem gomboltam be az inget csak az ujját hajtottam fel úgy könyökömig emiatt a fáslik jól látszódnak, de nem zavar. Még annyi a szerencsém,hogy tegnap beszéltem az igazgatónővel, hogy engedjen el megnézni a meccset, de persze volt feltétele, mint mindig. Az volt, hogy Pinkike kísérjen el, mert két megfigyelő jobb, mint egy. Mármint Sensei szerint, szerintem ez hülyeség. De kivagyok én, hogy vitatkozzak vele? Tízre beszéltük meg Pinkikével, hogy találkozunk az egyik pékségnél, ami nincs messze a Kaijotól. Persze a helyet még tavaly ismertem meg, hála Kisének. A meccs fél tizenkettőkor kezdődik. Bár ismerve őket lehet, hogy később fognak kezdeni. Még két üzlet és ott vagyok,azt mondta Pinki, hogy bent fog várni, mert a szüleié, azaz az anyukájáé a pékség. Oda érek a bolthoz, lenyomom a kilincset, az ajtót pedig meglökőm befelé a tárgy felet elhelyezett csengő pedig csilingelve megszólal.    

Azt a szöveget, amit Aomine írt fent megtaláljátok magyarul. Az a fejezethez kapcsolódó idézet.