„A szakítás, elhagyás, elvesztés ősi fájdalom, amely minden erős kötődési kapcsolat megszakadásakor fellép. Akit elhagynak, ilyenkor lélekben mindig meghal.

Szendi Gábor"

A lépcsőn sétálok lefele Pinkike társaságában, aki minden féléről magyaráz nekem, de engem hidegen hagy, mint mindig. Nyakamon pihen a fejhallgatóm, amiből üvölt a My First Story Alone című daluk. Imádom ezt a bandát ez az egyik kedvenc dalom tőlük.

- Találkoztál már a Seirin többi tagjával? – kérdezi tőlem. Kérdésére rákapom a fejemet és értetlenül nézek rá.

- Ez miért érdekel téged? – kérdezek vissza. Ő csak megvonja a vállait, mintha ez egy tök természetes kérdés lett volna tőle.

- Csak azért kérdem, mert a hétvégén láttalak titeket együtt játszani. Tets-kun és Kagami-kun is sokat fejlődtek. Bár az első évesek sem rosszak. Gondolom te is kielemezted őket. – csacsogja teljes beleéléssel. Persze egyből feltűnik, hogy Árnyékfiúról úgy beszél, mint Szösziről a rajongói. Ez ijesztő. Kitudja, miért rajong érte? Én is kedvelem Kurokot, de nem ennyire.

- Igen találkoztam velük. Együtt ettünk, de ez csak véletlen volt, hogy én találkoztam velük. Taiga nem mutatta be őket, csak Tetsuyát. Bár nagyon nem is érdekelt. – vonok vállat, amolyan nemtörődöm módon. Bár ez az igazság, de azt nem kötöm az orrára, hogy azért, mert már láttam a csapatot játék közben. Az nem rá tartozik.

- Értem. Gondolom kielemezted őket. Ez nálad, hogy működik? – kíváncsiskodik, mint egy hat éves. Unottan ugrok le az utolsó fokról és Pinki felé fordulok.

- Igen kielemeztem őket, nem is tudnám megállni, hogy ne tegyem. Én csak a végső esetekben törőm fel az adatbázisát egy-egy sulicsapatnak. Nekem elég, csak látni a játékost játék közben. Persze így csak azt tudom megmondani, hogy mik a fizikai gyengéi illetve ereje. A személyiségét csak akkor, ha váltok az illetővel egy két szót. És aztán ezeket összegzem és kész is. – mondom, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog az életben. Persze nem az. Ez a tulajdonságom úgy alakult ki, hogy Alexszel sok kosármecset néztem meg élőben is hála Taigának. Nem bántam meg, hiszen ez nem csak kosárlabdára terjed most már ki. Egyszerű embereket is ki tudok ilyen módon elemezni. Ezért hívtak Taiga haverjai csendes társnak. Én voltam Nii-san társa, aki kielemezi az ellenfelet és egyből ki is találja a tökéletes ellentámadást rá. Persze most már erre neki nincsen szüksége, ő egyedül akarja legyőzni az ellenfeleket. De ez nekem is jól jött, mert egy idő után az ember bele fárad, hogy folyton csak nézője a cselekménynek, ami körülötte játszódik le. Cselekedni akarok nem csak nézni.

- Hahó! Amika! Itt vagy? – lengeti karját előttem Pink. Gondolataimból ez térit vissza.

- Igen, csak elgondolkodtam. – motyogom neki válaszul.

- Azt láttam. De itt is vagyunk. Előbb én megyek be. Beszélek a többiekkel és mikor szólok, te bejössz. Így jó lesz? – kérdezi idegesen. Ó, eddig fel sem tűnt, hogy ennyire ideges. Valami oknál fogva azt érzem, hogy meg kell nyugtatnom egy kicsit legalább.

- Persze Momoi. Szerintem is így lesz a legjobb. Na, akkor gyerünk befelé és állj ki az álmod mellett! – lökőm az ajtó felé. Ő csak döbbenten néz rám, hiszen most hívom őt először a rendes nevén. Belökőm az ajtón, ő pedig majdnem orra esik, de megtartja magát, én pedig ezen jót mosolyogva behajtom az ajtót. Amint ez megvan, leülök a földre az ajtó elé, miközben a zeneszám vált a MP3 lejátszómon. Még ilyet se csináltam egy lányért sem. Tényleg változom, de nem bánom, hogy ezt tettem érte.

Aomine szemszöge:

A labda egyenletes pattogása tölti be a tornatermet. Érdes felülete tökéletesen simul a tenyerembe, de valami hiányzik, és nem tudom, hogy mi az. Ez fog engem az őrületbe kergetni, hogy nem tudom, míg a többieket pedig én fogom azzal, hogy a labda hangosan vágódik vissza a parkettáról. Az utóbbi érdekkel a legkevésbé, ők akarták, hogy itt legyek, hát itt vagyok. Eldöntöttem, hogy összezúzom a Seirint és már azt is tudom, hogy kezdjek neki. Hiszen itt volt végig az orrom előtt, csak vak voltam, hogy feltűnjön. Annak a Bakagaminak mi is a legfontosabb, persze a kosarazáson kívül? Az pedig a kis Vöröske. Csak a közelébe kell férkőznöm és meg tudni, hogy annak a hülyének mi a gyenge pontja. Az pedig csak plusz szórakozás lesz, hogy vele játszom. Szórakoztató évnek nézünk elébe, de egy már most biztos én fogok a legjobban szórakozni. Nagy hévvel kivágódik az ajtó és egy rózsaszín ciklon esik be rajta, kintről pedig az egyik kedvenc dalom utolsó szólamai hallhatok. Kérdőn nézek gyerekkori barátomra.

- Most, hogy végre mindenki itt van, kezdhetjük is a szerdai megbeszéléseket. Kezdjük veled Aomine-kun. Szóval, hogy döntöttél? Játszol vagy nem? – szólal meg az edzőnk jellegzetes karcos hangján. A kérdése miatt minden szempár rám szegeződik.

- Természetesen játszom. – vonok hanyagul vállat. Sensei csak helyeslően bólint, addig Wakamatsu unottan forgatja a szemét, Satsuki idegesen piszkálja a haját és a tekintetemet kerüli. Itt valami nagyon nem stimmel.

- Ezt örömmel hallóm. De most térjünk át a kicsit kényes témára. Momoi! Mondod te vagy inkább én magyarázzam el a dolgot a többieknek? – kérdezi csapatunk egyetlen egy lány tagjától. Satsuki csak a fejét hajtja le és nem fele. Látom rajta, hogy saját magát nyugtatja, de végül megszólal.

- Majd én elmondom Sensei. Hiszen végül is ez az én döntésem volt. – motyogja lesütött szemekkel.

- Ahogy szeretnéd. De már találtál másvalakit? – kérdezi tőle. Ezt, hogy érti? Hova talált kit? Tuti, hogy itt valami van. De még is mi?

- Igen. – sóhajt újból. Felemeli a fejét és ránk néz. – Fiúk el kell nektek mondanom valamit. Először is azzal kezdeném, hogy sajnálom. Nagyon sokat rágódtam a dolgon, és végül így döntöttem. Mielőtt félreértés esne nem ellenetek irányul. Én nagyon szeretek veletek lenni, de ez volt az álmom már alsó-középben is. És végül egy érdekes személy szavai segítetek a döntésben. Azt mondta, hogy éljek úgy, ahogy szeretnék, és mindig úgy cselekedjek, hogy ez a nap az utolsó hisz nem tudhatjuk mi lesz holnap vagy az után. Csak a ma a biztos. És én élek ezzel a lehetőséggel. Szóval kilépek. Kaptam egy ajánlatot a diáktanács egyik vezetőjétől és én szeretnék hozzájuk csatlakozni. – fejezi be a beszédjét. Döbbenten nézek rá és a szavait próbálom értelmezni.

- Na, álljon meg a nászmenet! Elakadtam annál, hogy kilépsz. Most csak képzelem, hogy ezt mondtad és, hogy Wakamatsu senpai csak asszisztál ehhez nem pedig kiabál? – értetlenkedik az egyik elsős fiú. Egyet kell vele értenem, de még mindig a szavait dolgozom fel a legjobb barátomnak, bár már lehet, hogy az sem többé. Miért hagy itt? Eddig azt akarta, hogy járjak rendesen edzeni, erre ő akar ki lépni. Most mi is van itt? Értetlenségemet át veszi a magány érzése és a csalódottságé. Satsuki is ugyan azt teszi, mint a szüleim. Ha kap egy jobb lehetőséget, lelép. Havonta egyszer, ha úgy van, visszajönnek. Velem foglalkoznak, abban az egy hétben utána megint lelépnek. Mert ők "dolgoznak". Ja, persze. Én meg hülye vagyok.

- Jól hallottad. Ezek a kész tények. – feleli kurtán Wakamatsu. Satsuki rám néz reménykedve és talán még könyörgően.

- Dai-chan mondj valamit! Kérlek! – kérlel félve. Van is mitől. Hidegen rá nézek és csak a vállamat vonom meg nem törődőm módon.

- Nem izgat Satsuki. Ha, jól hallottam már döntöttél. Akkor minek kell az én szavam? Inkább menjél az elkényeztetett seggfejeidhez. Ők biztos pátyolgatni fognak és minden kérésedet teljesítik majd. – rugók bele még utoljára, had érezze azt, amit most én. Fájdalmat, csalódottságát és elhagyatottságot. Elsétálok mellette és az ajtó felé megyek ahol még az előbb ő eset be nem is olyan régen. De az ajtó kivágódik és egy gyilkolásra elszánt Vörös lép be rajta.

- Te egy hatalmas nagy címeres barom vagy. Hallod, hogy mik jönnek ki azon a mocskos szádon? Ne válaszoljál! Mert úgy tűnik, hogy nem. Még mindig abban a tetves álomvilágban élsz, hogy minden csak rólad szól? Hát akkor el kell, hogy szomorítsalak, mert rég nem rólad szól. Vedd már észre magadat! Itt nincs olyan, hogy Te. Itt egy csapat van és egy lány, aki a csapat menedzsere volt. Egy kamaszlány, akinek saját álmai vannak. És igen ebben az álomban Te nem szerepelsz. Na, és akkor mi van? Nem fogja mindenki kinyalni a seggedet, mert Te azt várod el. Tudtommal nem vagy király. Vagy ha az is voltál, akkor rég elbuktál. Mikor a Seirin lelökött arról a bizonyos trónról, de már akkor elvesztettél mindent mikor egyedül akartál játszani. Momoinak mindig Te voltál az első, annak ellenére is, hogy egy bunkó állat vagy. Sosem gondolt magára és most végre meg tette. És te most tiportad össze, csak azzal, hogy negatívan állsz a választásához. Szánalmas vagy. – üvölti le a fejemet minden félelem érzet nélkül. Lihegve néz rám ugyan azzal a gyilkos tekintettel. Körülöttünk néma csend van, csak az ő szabálytalan levegővételei hallhatóak.

- Neked van ebbe a legkevesebb beleszólásod. Inkább kopjál le! - sziszegem neki. Jelen pillanatban megütném vagy bárki mást, csak vezessem le a bennem tomboló haragot. Komolyan meg akarok verni valakit, de nagyon gyorsan.

- Sajnálattal közlöm veled, de Amika-chan nem megy sehova és mostantól ugyanannyi joga van bele szólni a dolgokba, mint az itt jelenlévők közül bárkinek is. Mivel gondolom ő az új menedzsere a csapatnak. – jelenti ki az edző a dolgokat. Döbbenten állók és nézek hol a Senseire, hol a Vöröskére. Az utóbbi önelégülten mosolyodik el és bólint egyet helyeslően.

- Ezt te sem gondoltad komolyan. – förmedek rá tehetetlenségemben.    

Tényleg sajnálom, hogy eltűntem, de most itt vagyok és megpróbálok mindent, hogy legyenek új fejezetek. Remélem tetszett ez a rész is. Sziasztok! És mindenkinek jó nyári szünetet kívánok!

A fent látható banda a kedvenc japán rock bandám, ami még a későbbiekben fel fog tűnni.