Sajnálom, hogy ilyen hosszú kihagyásom volt, de egyszerűen lefoglalt a tanulás és a magánéletem is kész káosz volt, ami ahhoz vezetett, hogy egyszerűen nem tudtam írni. A gondolataim teljesen máshol jártak egész második félévben. Szerintem egy igen nehéz időszak van a hátam mögött és nem csak a tanulás miatt mondom ezt, hanem magánéletileg is. De ezt nem szeretném bővebben veletek megosztani, sajnálom tényleg. De a jó hír, hogy már jobban vagyok és a következő fejezet is itt van. Jó olvasást hozzá!

„Testvérek vagyunk. Egymáson kívül nem segít rajtunk senki.

Fullmetal Alchemist c. film"    

Ülök a kanapénkon, előttem pedig Taiga sétál fel-alá, mintha most fejtené meg a legtökéletesebben elkövetett gyilokságot. Persze erről szó sincs, egyszerűen ideges, amiatt amit közöltem vele úgy 5 perccel ezelőtt.

- Ezt te sem gondoltad komolyan. Mi az, hogy annak az Ahominének leszel a menedzsere?

- Lényegében nem neki, hanem a csapatnak. – szólok közbe. Erre Nii-san megáll és dühösen néz rám. Basszus ezzel a tekintettel ölni lehetne. Összébb húzom magamat, ezzel jelezve, hogy én meg sem szólaltam.

- Az ugyanaz. A lényeg nem változik, ami az, hogy mi ellenfelek leszünk. Egyik báty sem akar a kishúgával rivalizálni. Apa arra kért, hogy vigyázzak rád, nem pedig erre. Vond vissza és keressenek valaki mást arra a feladatra! – kiabál velem. Ilyet még sosem csinált, ő mindig megértett és támogatott a döntéseimben. Igaz nekem sem tetszik a helyzet, de nem fogom vissza mondani. Ha belepusztulok is bizonyítok, és ha ehhez az kell, hogy a Dinkával töltsek plusz két órát minden nap, akkor is megteszem. Elérem nála és a többieknél is, hogy tévednek és ők is legyőzhetőek. Lehet, hogy már Taiga elkezdte, de én leszek az, aki befejezi.

- Ez az én döntésem volt. Nem vonom vissza. Terveim vannak Taiga és, ha ehhez ezt az útat kell választanom, akkor ezt teszem és végig is megyek ezen az úton. Nem foglak elárulni ez eszembe se jutott. És csak a pályán leszünk ellenfelek, mint ahogy eddig majdnem mindig. Mi sosem voltunk egy csapatban és ezek szerint a jövőben sem leszünk. Na meg amúgy is, ez csak egy játék. Semmi több. Ne vedd már vér komolyan! Mindig ezt csináltad, ha a kosárlabda szóba jött. Sosem gondolkodsz ilyenkor, csak cselekszel, én pedig agyaljak helyetted is. Ez most változik, amint látod. – kiabálok én is. Dühösen fújtatók egyet és beviharzok a szobámba.

- Ez nem csak egy játék! – kiált utánam Taiga. Mérgesen terülök el az ágyamon és a plafont kezdem el nézni. Ebben a témában sosem értettünk egyet. Neki a kosár a mindene, míg nekem csak egy egyszerű játék. És ilyenkor jön az, hogy elpazarolom a tehetségemet és inkább a kosárral kéne foglalkoznom nem pedig a rajzolással. De én ezt szeretem. Én sem szólok bele a dolgába, míg apa azzal piszkálja, hogy tanuljon, és ne ez legyen neki az első, mert ebből nem lehet megélni hosszú távon. De beszélhet neki az ember makacs, mint az öszvér. Mindegy is, majd lenyugszik és akkor már tisztán fog gondolkozni.

***

Fáradtan sétálok a folyóson egészen a kémia teremig. Szerda van, és nekem élni sincs kedvem nem, hogy kémiázni. Taiga azóta a vitánk óta nem hajlandó velem beszélni. Még sosem veszekedtünk semmin sem. Furcsa lehet ezt hallani, de ez az igazság. Kicsiként is mindig a másik érzését, dolgait tartottuk előrébb és támogattuk egymást, ha már más nem így tett. Apu próbált jó szülő lenni, de a viták azzal a nővel és a munkája minden energiáját elvette, amit ránk fordíthatott volna. Ezért figyeltünk mi oda a másikra és szinte egymást neveltük fel, már ha lehet ilyet mondani arra, ahogy mi gondoskodtunk egymásról. A közös múltunkon merengve lépek be a terembe, ahol a többiek is vannak. A hangzavar fél percre abba marad, és mindenki rám néz, de utána folytatják ott ahol abbahagyták. Vállrándítással hagyom rájuk a dolgokat és tovább is sétálok egészen a helyemig, ami az ablak mellett van leghátul. Azért ülök ott, mert ha aludni akarok vagy rajzolni ott senki sem zavar. Ledobom a táskámat a pad mellé, én meg leülök a helyemre. Ránézek a mellettem lévő üres székre, mindig egyedül ülök. Na, igen ebben a teremben kettesével ülünk a kísérletek miatt, ami páros feladat szokott lenni. Ezeken az órákon össze vagyunk vonva a másik osztállyal, ilyen még például a testnevelés és az angol órák is. Unottan veszem ellő a telefonomat és azt kezdem el nyomkodni, miközben az egyik kedvenc dalom ordít a fülembe az MP3 lejátszómról. Utálom, ha sokan vagyunk egy teremben, de így, hogy rohadt meleg van, így még jobban. Emiatt rövid ujjú ing van rajtam, a hegeimet vagy fáslival, vagy bőrkarkötőkkel rejtem el a nem kívánt tekintetektől. Biztos, hogy piszkálnának miatta, inkább takargatom.

Lassan mindenki beszállingózik a terembe még csengő előtt. Bár ezzel nem foglalkozok, hisz én itt vagyok és számomra ez a fontos, hogy a többiek lógnak e, vagy sem az nem izgat. Nyúzottan dőlök végig a padon, a telefonomat már elraktam a táskámba. Fáradtan nézek ki az ablakon, amikor valaki eltakarja a kilátásomat a külvilágra. Hunyorogva felnézek az illetőre, aki nem más, mit a Dinka. Szuper, már csak ő hiányzott! Még el sem kezdődőt rendesen a napom, de ő már itt van. Leveszem a fülesemet és a nyakamba akasztom, de a zene tovább ordít benne. Körülöttünk néma csend van, mindenki minket néz.

- Mit akarsz? – kérdem semlegesen.

- Helyemen ülsz. – jelenti ki nekem egy ásítás közben. Én csak hátra nézek, a támlájára aztán újra rá nézek.

- Nem látom rajta a nevedet. Na, meg tudtommal ez a tárgy az iskola tulajdona, ahogy az összes többi berendezés. – érvelek az állítása ellen. Ezzel úgy gondolva, hogy felfogta a dolgokat vissza is teszem a fülesemet az eredeti helyére. A többiek még mindig minket néznek, és már rájuk is szólnék, de valaki megelőz ebben.

- Mi van? Nem látatok még két embert beszélgetni? Kopjatok le! – kiabál velük Daiki. Én csak elégedetten elmosolyodok, de ez a mosoly sem marad sokáig az arcomon, mert valaki hirtelen felemel, székkel együtt. Felsikítok és egyből a székbe kapaszkodok.

- Hülye, tegyél le, de azonnal! – kiabálok Aominére, aki ezen csak felnevet. Az ijedségemben még a fülesem is a nyakamban köt ki. De végül újra talaj kerül alám. Dühösen nézek a mellettem éppen helyet foglaló baromra.

- Ön és közveszélyes vagy. Mi lett volna akkor, ha leesek a székről? – vonom kérdőre. Ő csak rám néz azzal a tipikus Aominés tekintetével és vállat von.

- Akkor leestél volna a székről. Én kértem szépen is, de nem érdekelt téged, hát akkor engem se érdekel, hogy veled mi lesz. – mondja hanyagul a véleményét. Neki dönti a hátát a támlának és kényelembe helyezi magát, lábait kinyújtja, a jobbjával meg is rúgva engem.

- Az mióta kérés, hogy a „Helyemen ülsz"? – változtatom el hangomat, olyanra, ami hasonlít az övére, csak sokkal viccesebb.

Aomine szemszöge:

Szem forgatva hallgatom őt végig, nem reagálok a megjegyzésére, csak hallgatom, had mondja. Ezt egészen a tanár megérkezéséig csinálja, de amint a Sensei belép, abbahagyja a kioktatásomat. Inkább előre fordul, és a füzetébe firkál valamit. Én az asztalra támaszkodva nézek előre, de a szemem sarkából őt figyelem. A haja most fel van kötve lófarokba, rubint színű szemei fáradtságtól csillognak, alsó ajkát beharapva koncentrál arra, amit most csinál. Furcsa, most látom őt először rövid ujjú ingben. Bár mikor játszott, akkor trikó volt rajta. Bal kezére nézek, ami mellettem van a padon, de, ami leginkább érdekes rajta az, hogy be van fáslizva végig az alkarja. A jobb kezével is ugyan ez a helyzet. Nem értem, hogy miért, mikor semmi baja nincsen. Egyszerűen nem értem ezt a lányt. Ahogy így nézem, fel sem tűnik, hogy már egy ideje piszkálja a bal kezén a kötést.

- Miért nézel? – kérdezi suttogva. Értetlenül fordítom felé a fejemet.

- Mi történt a kezeiddel? – kérdezek én is. Ő hirtelen maga mellé rántja a kezét védekezően.

- Az nem rád tartozik. Hagyj békén és ne is bámuljál! – szólít fel szigorúan. Én csak felsóhajtok, és inkább elfekszem a padunkon. Ő is felszusszan és csinálja tovább, amit eddig is csinált, legalábbis gondolom, mert az ablak felé nézek inkább. Lehunyt szemekkel pihenek, de az idő így is csigalassúsággal vánszorog. Másik oldalra fordítom a fejemet és megint a bal kezével találom magam szembe, de most a fásli szépen lassan tekeredik le a kezéről, felfedve azt, amit nem akart nekem elárulni. Fel sem tűnik neki, hogy a fáslija leesik a földre és így megpillanthatóm a hegeket a kezén. Elcsodálkozva nézem a vágások nyomait. Döbbenetemben olyan gyorsan felülök, hogy az előttünk ülő két srác is rám néz, ahogy ő is és neki le is esik, hogy mire reagáltam így. Gyorsan megfogom a kezét és lehúzom a székeink közé, összekulcsolódnak az ujjaink a szűkös helyen. A két hülye előttünk értetlenül néz ránk, amit én letudok egy gyilkos pillantással. Ijedten fordulnak előre. Amikára nézek, aki pipacs vörös fejjel nézi a kezünket, közben az ajkai résnyire nyitva vannak.

- Engedj el! – suttogja remegve.

- Ugyanúgy fogod a kezemet, ahogy én a tiédet. Na, meg egy köszönöm azért elhagyhatná végre a szádat! – mordulok rá. Ő végre elszakítja a tekintetét a kezünkről és rám néz. Olyan kicsi keze van nem is értem, hogy tud ilyen nagy erőt kifejteni velük. Bár mondjuk ő sem egy izmos ember, de Satsukinál izmosabb. Törékenynek tűnik mégis rátudott erre cáfolni kis idő alatt nálam. De ez nem is csoda, hiszen egy Vörös Démonnal állok szemben. Ezen elmosolyodok, amit ő is észrevesz és látszik rajta, hogy nem tudja hova tenni.

- De te fogtad meg elsőként. És miért is kéne köszönetet mondanom? – kérdezi cinikusan.

- Azért, hogy ne lássa meg senki a sebeidet. Bár én mégis megláttam. Gondolom a jobb kezed is emiatt van bekötve. – mondom ki, amit gondolok. Ölébe rejti a másik kezét és inkább előre fordul, de a kezemet ugyan úgy fogja, mint én az övét.

- Köszönöm. – motyogja végül. Erre csak megcsóválom a fejemet és vissza hajtom azt a padra. Őt nézve gondolkodok el az eddig lezajlott közös dolgainkon, és ezek az emlékek még jobban rá ébresztenek arra, hogy saját tetteimet se értsem meg.