„Végül úgyis azt teszed, ami a helyes, még ha nehéz is. Tudom, ez nem segít most, és azt is tudom, hogy nem mindig könnyű megtalálni a helyes utat.

- Nicholas Sparks"

Tényleg nincs olyan mesze, pont, ahogy mondta. Egy eldugottabb asztalt választottam, az ablak mellett ülünk, ami a nem messze lévő parkra néz. Érdektelenül nézem Pinkikét, aki az itallapot búja.

- Te már választotál? – pillant rám, arca előtt a lappal. Hanyagul lenézek az előttem elfekvő választékra.

- Jeges tea jó lesz. – válaszolok, és újra kifelé nézek. Jobb kezemmel felkönyökölök, s a tenyerembe fektetem az arcomat.

- Azt hittem, hogy kávét fogsz kérni. Hisz azt mondtad, hogy fáradt vagy. – pillog rám értetlenül.

- Ha, mindig kávét innék, mikor fáradt vagyok, akkor tönkre tenném a szervezetemet, és koffeinfüggő lennék. Inkább alszok minden órán, mint hogy ez bekövetkezzen. – osztom meg vele a véleményemet.

- Dai-chan is ilyen. Bár ő inkább, csak lusta. Őt a kosáron kívül semmi sem érdekli. Azaz én ezt hittem, de most már ez sem érdekli. Hiába győzte le a Seirin csapata, ő ezt szerencsének vagy véletlennek vallja. Pedig reméltem, hogy fogom még egyszer úgy látni, játszani őt, mint régen. – réved el gondolataiban.

- A Dinkának az csak egy kezdeti löket volt, amit a bátyám és a csapata tett vele tavaly. Egy ászt csak úgy tudod lelökni a nem létező trónjáról, ha bebizonyítod neki miben tévedett. Meg kell neki mutatni, hogy a kosárlabda csapatjáték, nem pedig egyéni. Ha egyéni játékra vágyik, menjen el teniszezni. Bár röhejesen nézne ki sortban. – kuncogom el a végét. De rögtön rendezem arcvonásaimat és újra felveszem az unott ábrázatomat. – De szerintem a lényeget megértetted. – zárom le a témát ennyivel. Döbbenetével nem is foglalkozva, fordulok az érkező pincér felé, mi le adjuk a rendelésünket. Amíg a kért italainkat ki nem hozzák, egymáshoz sem szólunk, csak méregetjük egymást, miközben teljesen máshol járhatunk gondolatban. Én legalábbis biztos. Az elmélkedésemből az elém kerülő jeges tea térit vissza. Bele kortyolok a hideg italba és Pinkikére nézek várakozóan.

- Szóval mit akarsz? – szólalok meg, ezzel véget vetve a kellemetlen csendnek.

- Nem értem, hogy mire gondolsz. – csóvája fejét. Játszva a hülyét és az én idegeimmel is egyben.

- Nincs értelme megjátszanod magad. Hiszen a pletykák ellenére itt ülsz velem szembe és még teára is meghívtál. Ha srác lennél rég elküldtelek volna a francba. De mivel lány vagy így érdekkel, hogy mit akarsz. Mert nem barátkozni akarsz az is biztos. Szóval halljam, mert nincs kedvem kilogikázni, hogy mit akarsz. Bár menne, de az túl sok idő és ahhoz most fáradt vagyok. – nézek rá keményen. Hátra dőlök a székben és türelmesen várok.

- Igazad van, tényleg szeretnék valamit. – igazam volt, már megint. – Az a helyzet, hogy egy héttel ezelőtt a diáktanács egyik tagja megkereset és azt mondta, hogy az átlagom és a magatartásom alapján bekerülhetnék közéjük. Én erre vártam már nagyon régóta. Az előző sulimban nem lehetem tag, ezért választottam a menedzseri posztot a kosárcsapatnál. Mikor pedig ide jöttem ez volt a legbiztosabb döntésem. De most döntenem kell és én a tanács mellett döntöttem, csak ezzel az a baj, hogy nem akarom, hogy Dai-chan azt gondolja rólam, hogy cserben hagyom. – magyarázza teljes beleéléssel a dolgokat.

- Akkor beszéld meg a pasiddal, hogy te így döntöttél, ennyi. Ehhez én, nem kellek. – mondom a megoldást neki.

- Daiki nem a fiúm, ő csak a gyerekkori barátom. És te azért kellesz, mert a csapatnak kell egy menedzser. Más lányok, akiket kérdeztem nem vállalták, mert félnek tőle. És a te képességeiddel egy remek csapat lenne. Utána néztem az adataidnak: az angolt, a japánt és a franciát anyanyelvi szinten beszéled, míg a kínait nem olyan magas szinten, de azt is jól. Ezen kívül kitűnő vagy minden tantárgyból, elemzői képességekkel rendelkezel, mint én és még sorolhatnám, hogy miben vagy jó. És, ami a legfontosabb, hogy te nem félsz Daikitól, statisztikailag te vagy a legtökéletesebb jelölt erre a posztra. El vállalod, ha megkérlek rá? – sokkoltan nézek rá. Oké. Ez most túl sok volt hirtelen. A fogaskerekek elkezdenek forogni a fejemben. A darabkák lassan a helyére kerülnek, és én úgy leszek egyre mérgesebb.

- Csak, hogy én nem jelentkeztem erre. Tudjad az adatok egy számítógépben vannak, amit senki más nem láthat csak a diri és, hogy te tudsz róla, az azt jelenti, hogy feltörted a rendszert, ami tudtommal bűncselekmény. De ezektől eltekintve se vállalnám el, mert Kagami Taiga a bátyám és nem fordulnék ellene. Ha még nem is ez lenne a helyzet, akkor sem vállalnám, mert Dinka egy egoista, bunkó barom. Szóval a válaszom nem. Keres valaki mást, akit be lehet palizni. – ordibálok vele, de most ez nem érdekkel. A kávézóban mindenki minket néz. Felállok a helyemről, a kabátkámból kiveszem a teára a pénzt és azt levágom az asztalra. Végül elhagyom az asztalt és a kávézót is. A park felé kezdek rohanni, meg sem állok egy szabad padig, amire kimerülte ülök le, cuccomat magam mellé dobom a földre. A támlának döntöm a fejemet és a tiszta kék eget bámulom, közben szapora lélegzetvételeim csillapodnak. Ch, gondolhattam volna, hogy Aomine Daikival fog össze függeni a dolog. Miért is lepődtem meg? Talán valami másra vártam vagy azt akartam, hogy ne kérjen tőlem semmit, csak beszélgessen velem? Haha. Az utóbbi biztos, hogy nem. Nincs szükségem lány barátokra. Bár Rikot egészen meg kedveltem a múltkor. De az is igaz, hogy nem lettünk barátnők csak beszélgetünk, ennyi semmi több. A kék égen fehér bárányfelhők úsznak. Jól döntöttem vajon? Hülye. Persze, hogy jól döntöttem. Nem kerülök még jobban a közelébe és mindenki jól jár. De mi lesz a fogadalmammal? Azért edzetem annyit és fejlesztetem ki új mozdulatokat, hogy bebizonyítsam a csodák generációja minden egyes tagja tévedett. Nem félhetek egy fiú csapattól.

- Túl hangos vagy. Nem tanították meg neked, hogy nem illik így viselkedni? – von kérdőre egy igen ismerős hang. A hangra feláll a szőr a hátamon és a vészcsengőm újra csenget.

- Francba! – mormogom, közben hátra fordítom a fejemet. Egy fiú áll a pad mögött, rózsaszínesen vörös haja a szélrózsa minden irányába áll, szemei ugyan olyan színűek, egy magasak lehetünk. De nem ez benne a félelmetes, hanem a tekintete.

- Akashi Seijuro. – suttogom rémülten. Ő nem lehetne itt. Nagyot nyelve szedem össze magam és újra felveszem a semmit mondó arcomat.

- Nem tanították meg, de azt igen, hogy ne álljak szóba idegenekkel. – mosolygok gúnyosan. Ő csak oldalra dönti picit a fejét és így válaszol nekem.

- Akkor megnyugodtam, hogy nem vagyok idegen. Hiszen már egyszer beszéltünk. Pontosan emiatt kerestelek meg személyesen. – fölényesen beszél hozzám, mintha ő lenne itt a király. Ch, nagyképű barom. Megkerüli a padot és mellém ül Urasággá. Felém fordítja a fejét és egyenesen a szemembe néz.

- Én nem fogok kertelni. Akarok tőled valamit, amibe te bele is fogsz menni, mert, ha nem akkor meg tudja mindenki, hogy ki is vagy te pontosan. Azt pedig nem akarod, gondolom.

- Ez zsarolás! – vágok közbe szemrebbenés nélkül.

- Hívd, aminek akarod, nem érdekel. De végig fogsz hallgatni csendben és minden egyes szavamra figyelni fogsz. – mondja megrendíthetetlenül.

- Én nem iszom olyanoknak a szavát, akik zsarnokoskodnak, vagy megzsarolnak. – határozott vagyok, pedig legszívesebben elfutnék innen is. De valamiért nem tudom megmozdítani egyik végtagomat sem. Lehet, hogy a félelem miatt van.

- Akkor miért vagy még most is itt? Talán, mert félsz tőlem vagy az igazságtól. Nekem mindegy, hogy melyiktől, de most szépen végig hallgatsz. Hirdetek egy versenyt világ szerte. A legjobb kosárcsapatok mérhetik össze a tudásukat Amerikában. Minden ország indíthat egy csapatot, ami szerinte a legjobb. A Japán csapatnak én lennék a csapatkapitánya, te pedig az edzője. Jövő hónaptól számítva egészen öt hónapon keresztül. A csapatot majd én össze szedem, neked csak fel kell őket készítened. Ennyi lenne a feladatod, de ha nem vállalod el, akkor tudod mi lesz. – magyarázza el a dolgokat. Ezért akart a bátyámmal beszélni? Valószínűleg ezért. Taiga tuti, hogy bele ment és, ha őt megkérték, akkor Árnyékfiút is. Szöszit is felkérte erre? Hm, lehet. De én elvállaljam vagy ne? Ha Taiga megy, akkor én nem akarok egyedül maradni itt Japánban. Ki tudja, hogy apa mikor jön haza.

- Bele megyek, ha válaszolsz egy kérdésemre. – egyezkedek vele. Urasága bólint egyet. – Taigát is ezért kerested? Azt akarod, hogy benne legyen a csapatba.

- Igen és ő igent is mondott egyből. – vonja meg a vállát elegánsan. Gondolhattam volna, ha kosárról van szó, akkor nem gondolkozik, csak cselekszik. Én meg szívjak miatta és helyette is gondolkozzak.

- De szerintem nem csak erre kellene igent mondanod. Momoi nem akar rosszat. Sőt megbántani sem akart, ő csak ilyen, de egy nagyon kedves lány. Ha szerinte képes vagy a kosárcsapatuk menedzsere lenni, akkor biztos, hogy az vagy. És szerintem nem azt várja tőled, hogy áruld el Kagamit hanem, hogy Aomine mellett légy. Mindig az ő dolgait részesítette előnyben az, hogy most saját maga miatt döntött, úgy ahogy az becsületre méltó. És, ha elvállalod, végre hajthatod, amit mondtál neki. Gondolom, ezt szeretnéd mióta láttad azt a meccset. Szerintem el kéne fogadnod, mert nem lesz még egy ilyen lehetőséged. – érvei meggyőzőek. Hangosan felsóhajtok és érzem, hogy a félelmem egyre csőken.

- Igazad lehet. Rendben leszek a Japán csapat edzője, egy feltétellel. Azt teszitek, amit mondok, és akkor lehet, hogy nyerünk. De ezt ennyi információból nem tudom meg mondani. Szükségem lesz a csapat adataira és az ellenfelekére is. – osztom ki a feladatot. Ő erre hangosan felnevet.

- Érdekes egy lány vagy, de természetesen össze szedem neked. A telefonszámod már meg van, majd hívlak. – feláll eddigi helyéről és elindul ki a parkból. De alig tíz méterre megáll, és hátra pillant rám.

- Nem mindig a könnyű út a helyes. Néha a nehéz a helyesebb. Tudod, ha megfutamodsz már az elején, akkor tényleg veszítesz, de ha megpróbálod, és úgy vesztesz, akkor legalább tettél a dologért valamit, s ez már többet jelent bármi másnál. Bár ez a te dolgod. Még látjuk egymást.

Indul el újra, én döbbenten nézek utána. De ez a döbbenet hamar el múlik, és már rohanhatok is vissza Pinkikéhez elmondani neki, hogy vállalom a dolgot.

Igaza van. Élnem kell, úgy ahogy én akarom. Persze nem egyedül akarok lenni, hanem azokkal az emberekkel, akiket a családomnak nevezhetek. Meg amúgy is bizonyítani akarom az igazamat.

Sajnálom, hogy sokat kellett várnotok az új fejezetre, de elvoltam havazva. Remélem, hogy tetszett nektek. Sziasztok! És további szép napot kívánok! :)