„Az életben minden változtatáshoz nagy bátorság kell, és sokan erre képtelenek, mert biztonságra törekszenek bármi áron, akkor is, ha ez az ár valójában egy boldogtalan élet.

- Tari Annamária"

Amika szemszöge:

- Hogy érti azt, hogy nincsen rajz klub? – beszélek hangosabban a kelleténél az igazgatónővel. Közben fel-alá mászkálok a helységben.

- Úgy értem, ahogy mondtam, tizenöt perccel ezelőtt. Sensei már nem bírja, idős hölgyről beszélünk Amika-chan. Egy tanuló miatt nem fogom kockáztatni az egészségét. – mondja el újra a tényeket. Megállok és Takeda sensei felé fordulok.

- De nekem ez jelentett mindent. Én rajzolni akarok, ha azt csinálom, érzem, hogy igazán élek és ezt értékelik pozitívan. Nem vagyok egy senki, hanem valaki vagyok. – motyogom lehajtott fejjel. Ezt még nem mondtam senkinek sem, hogy így érzek vallójában. Lassan a székhez sétálok és bele roskadok az ülőalkalmatosságba.

- Amika-chan az emberek változnak. Nem azt kérem tőled, hogy ne rajzoljál többet, hanem csak azt, hogy keressél egy másik klubot. A rajzoláson kívül még rengeteg más dologhoz értesz. Jó vagy a sportokban és még okos is vagy. Bármilyen klubot választhatod, én pedig megígérem, hogy be is kerülsz oda. – biztató szavai megnyugtatnak.

- Rendben keresek egy másik klubot. Mennyi időm van erre az egészre? – kéredzem meg az időkorlátról. Elfogadom a tényeket, de nem fogok beletörődni, keresek megoldást rá, hogy újra rajzolhassak.

- Egy héten belül szeretném látni azt a lapot kitöltve. – bök a fejével az előttem lévő papírra.

- Rendben van. És, amit az előbb mondtam az nem maradhatna köztünk? – feszengve nézek a nőre. Takeda mosolyogva bólint egyet, amire hálásan elmosolyodok, és már megyek is ki a folyosóra, hogy neki állhassak keresni egy új klubot. Csak nem lesz olyan nehéz.

Harmadik szemszög:

Az igazgatóirodában csend honol, a harmincas éveit taposó nő iratokat olvasva ül a kényelmes karosszékében. A békés csendet kopogás zavarja meg. A nő felemeli fejét és az ajtó felé fordítja. Tekintet kérdő és értetlen, hiszen nem vár senkit sem. Aztán át fut egy kosza gondolat a fejében, hogy Katsunori az, de ezt hamar elveti, hiszen edzést tart ilyenkor.

- Szabad! – kiált ki a nő. Az ajtó kinyílik és egy rózsaszín hajzuhatag bukkan fel az ajtó takarásából.

- Takeda sensei, beszélni szeretnék önnel. – motyogja megszeppenve a rózsaszín hajú lány.

- Foglalj helyet Momoi! – mutat a hölgy a vele szemben lévő székre. A szólítót, helyet is foglal. Szorongva néz ide-oda, csak a nőre nem. Az igazgatónő nem érti a viselkedésének okát, hiszen nem ő hívatta be a lányt. Persze erre sosem volt oka, mert a lány mindig úgy viselkedik, ahogy azt az iskolai szabályzat előírja. Bárcsak a barátja is így viselkednek!

- Van valami baj Momoi? Talán Aomine csinált valamit? Vagy...

- Nem semmi ilyesmiről szó sincsen. Azaz baj csak ezután lesz. – tördeli a kezét, mintha most követné el élete legrosszabb cselekedeté. Takeda értetlenül néz a lányra.

- Ezt, hogy érted? – kérdez rá a dolgokra.

- Az átlagom alapján bekerülhetek a diáktanácsba, amire mindig is vágytam, de nem lehetek egyszerre két helyen. Meg nem is engedik, hogy egy ember két klubban is benne legyen. Már egy hete ezen agyalok és szerdára kéne választ adnom mind a két helyen. Ha vissza mondom a menedzseri posztom, a kosárcsapatnál találnom kell valakit a helyemre, de mindegyik lány retteg Daikitól. De én nem akarom vissza utasítani a diáktanácsot. Valamint a kosárcsapatban ott van Daiki és nem akarom, hogy azt érezze, hogy cserbenhagyom őt. Mit tegyek Sensei? – borul ki teljesen a kamasz lány. A sensei értelmezi a dolgokat és, amint Aomine Daiki neve eljut a tudatáig, elmosolyodik. Nem hiszi el, hogy ilyen könnyű dolga van.

- Még az égiek is ezt akarják. – suttogja maga elé.

- Tessék? – kérdez rá, mert nem hallotta, amit a nő mond.

- Semmi, csak tudom a problémádra a megoldást. Remélem, ismered Kagami Amikát? – erre csak egy bólintás a válasz. – Remek. Szóval a rajz klub végleg "bezárt" így Amika nem tagja egyik klubnak sem. És, ha jók az információim, már pedig jók szoktak lenni, akkor Amika ért a kosárlabdához. Győzd meg őt a dologgal kapcsolatban. De előre szólok nem lesz egy fáklyás menet. De azt is tudom, hogy te egy elhatározott és makacs lány vagy Momoi. – biztatja a végére a lányt. Persze saját terve van ezzel kapcsolatban. Ők akarták össze ereszteni őket, hát tessék, megkapják.

- Biztos ebben Sensei? A Vörös Démon... Akarom mondani Kagami Amika nem épp a legjobb erre a feladatra. Nem hiszem, hogy tud csapatban játszani. Nincs valaki más? – reménykedve kérdezi, de a kérdezet csak a fejét csóvája nemlegesen. A nyelvbotlásról tudomást sem vesz, hiszen hozzá jutnak el a leghamarabb a pletykák.

- Értetem. És Köszönöm a segítségét. – törődik bele a sorsába. Feláll és meg is hajol a nő ellőt tisztelettudóan, majd ki sétál a teremből. A nő megint egyedül marad a csendes teremben.

- Ebből még jó is kisülhet. – mosolyodik el saját tervén.

Amika szemszöge:

Ezt nem hiszem el. Még csak kedd van és az egész hetem el van cseszve. Pedig még el sem kezdődőt. Most pedig ülhetek a kosárcsapatunk lépcsőjén és nézhetem a kihalt udvart. Rémálmaim vannak, emiatt nem tudok aludni ebből kifolyólag, nyűgös vagyok, és hamar felkapom a vizet. Aztán megzsarolt egy milliárdos csemetéje, aki nem mellesleg a Dinka volt csapatának az irányítója. Ma meg közli velem szeretett igazgatónő, hogy nincsen rajz klub és keresek valami más elfoglaltságot. És még a mindennapos dolgokat nem is vettem számba. Na, igen ezért szar ez a hét. Ja, és természetesen egyik klub sem tetszet nekem, vagy én nem tetszetem a tagoknak. Lehet az lesz, hogy korrepetálni fogom a fél iskolát, ha ez sem jó Takeda senseinek, akkor még ingyen is megcsinálom, csak ne kerüljek egyik hülye klubba se. Nyűgösen terülök el a csarnok ajtaja előtt, már az sem izgat, ha rám lépnek. Max eltöröm az illető lábát, vagy, ha a Dinka az, akkor letépem és megetetem vele a lábát. Morbid, de nem izgat.

Behunyt szemekkel élvezem a nap sugarait. Mindjárt itt a nyár, ami azzal jár, hogy nincs suli, tehát nincs Azuma és a kis csapata, egyszóval nincs terror. Sütkérezésemet egy árnyék szakítja meg. Kinyitom az egyik szemem, hogy mégis miért van ez. Két rózsaszín szembe ütközik a tekintetem és pár tincs hajba, ami az arcomat cirógatja.

- Takarod a napot Pinkike. – mormogom türelmetlenül. De semmi reakció, király. Kinyitom a másik szememet is és a tekintetem lentebb vándorról, ahol nem a szemei vannak, de nem ám. Megdöbbent a tény, hogy mégis mekkorák. Még a sajátomnál is nagyobbak, pedig nem olyan kicsik az enyémek sem.

- Remélem, tudod, hogy ebben a helyzetben belátok a melleidre. És csak, hogy tud, ez engem egyáltalán nem érdekel. Szóval vidd el a képemből, mielőtt én távolítom el őket, de abban nem lesz köszönet. – közlöm a tényeket és a fejemet vissza ejtem a lépcsőre.

- Ha, nem érdekel téged, akkor minek nézed? – förmed rám Pinkike. Sértődötten ül le a fejemtől nem messze. Ő most komolyan besértődőt? Ezek szerint igen.

- Már ne haragudj, de nem lehet nem oda nézni. Egyszerűen a szemem elé kerül. Vagy azt nézem vagy a pink szemed és hajad. A pinktől hánynom kell, akkor inkább a dekoltázsod. Bár nem vonzanak a lányok. Sőt sehogy sem érdekelnek a nőnemű egyedek Alexen és magamon kívül. De itt nem ez a lényeg. Mi a francot akarsz tőlem? Mert biztos, hogy valami van, mert különben tartanád a két méter távolságot és nem az intimszférámba rondítanál bele. Szóval bökd ki! – faggatom, miközben ülőhelyzetbe tornázom magam mellette.

- Ne, haragudj! Nem feltételeztem rólad ilyeneket. Csak fel akartalak ébreszteni, mert, ha itt fekszel tovább, akkor bajod eshetett volna. – magyarázza zavartan a dolgokat.

- Aha, hát akkor sikerült a terved. Bár nem aludtam, csak pihentem. De most lépek is. Csá! – felállok, és már hagyom is őt hátra. Semmi kedvem Dinka csajával trécselni, sőt semmi mást sem akarok vele.

- Várjál! Nem szeretnél meginni egy kávét vagy teát? Meghívlak. – kiabál utánam. Hm, ez is érdekes lesz. De, ahogy a mondás tartja: Ajándék lónak ne nézd a fogát! Szóval miért is ne. Max ki iszom a vagyonából. Vállat vonva megállok, és hátra fordulok, egyenesen felé.

- Ha, ennyire velem akarsz lógni, én nem állok az útjába. Csak tud, hogy ez után az emberek furcsán fognak rád nézni. – figyelmeztetem a dolgokról. Ő elmosolyodva von vállat és mellém sétál.

- Tudok egy nagyon jó helyet és nincs is olyan messze.- csacsogja nekem. Erre nem mondok semmit sem, csak megyek vele, mert biztos,hogy akar valamit tőlem, csak nem mondja el, hogy mit.