„Szeress bele a szemébe, mert ez az egyetlen mely az évtizedek után sem változik."

- Mindig ilyen állapotban kell találkoznunk? Tuti, hogy direkt csinálod. Szereted, ha cipelek. – vigyorodik el gyerekesen.

- Ó, most lebuktam. Minden vágyam csak az, hogy Aomine Daiki fogdossa a derekamat. – iróniával és gúnnyal van átitatva a hangom. Ő csak még jobban el vigyorodik és fel is kap menyasszonyi pózba. Olyan ismerős ez a helyzet.

- Nem óhajtanál le tenni? Mondjuk, úgy most! - nézek rá határozottan. Ő lepillant rám és a tekintetünk újra találkozik. Azok a tengerkék színű szemek, amik a viharos tengerre emlékeztetnek. Most mégis lágy és van benne valami furcsa csillogás is, mintha megtelt volna élettel. Gyönyörűek. Nem hiába rajzoltam le őket öntudatlanul olyan, mintha most kelt volna életre a rajzfüzetemből. Uram Isten! Miket gondolok? Ő egy idióta vadbarom. Ezt a rosszullét listájára írom.

- Hé! Vöröske, figyelsz te rám egyáltalán? Itt magyarázom, hogy miért nem teszlek le, erre te csak bambulsz. – förmed rám, amire nagyokat pislogok.

- Hm? Mit mondtál? – értetlenkedek. A fejemet meg inkább el is fordítom róla és inkább az ölemben lévő kezeimet nézem.

- Aj! Azt, hogy nem teszlek le, mert nem tudsz megállni a lábadon annyira rosszul vagy. Nem is értem, hogy miért játszottál, ha utána meg járni sem tudsz.

- Ez egy hosszú történet és most nincs hozzá erőm, hogy ezt elmondjam neked. De ha jobban leszek, elmesélhetem, hogy mi történt velem. – motyogom egyre lassabban. Olyan nehéz lett a szemhéjam már fókuszálni sem tudok. Csak homályos foltok vannak.

- Ne, hogy el merj ájulni, vagy aludni! Hé! Hallod, amit mondok? Vöröske? – kiabál velem Aomine, de már nincs erőm reagálni rá, így elnyel az andalító sötétség.

Aomine szemszöge:

Már megint elájult. Miért csinálja velem ezt állandóan? Oda sétálok a kispadhoz és a cuccát keresem a tekintetemmel, de halvány lila elképzelésem sincs, hogy melyik az. Felsóhajtok, és az égre nézek, ami most szürke színben játszik. Szuper, esni fog.

- Aomine-kun? – szólal meg mellőlem egy igen ismerős hang. Ijedten lépek arrébb egy lépést, miközben a hang irányéba nézek. Tetsu áll mellettem teljes nyugodtsággal.

- Barom. Le kéne erről szoknod! A frászt hozod rá az emberre. - förmedek egyből rá. Közben érzem, hogy a karjaimban lévő ájult lány feje neki ütközik a mellkasomnak és úgy pihen tovább.

- Amika-chan nem szokott megijedni mikor megszólalok mellette. Ha a cuccát keresed, akkor azt hagyd itt, majd Kagami-kun haza viszi azt. Itt van Amika lakáskulcsa. Ez kelleni fog. – lengeti meg azt a bolyhos valamit. Ezek szerint cipelhetem haza én. Király, még több gond.

- Add ide! – lengetem meg kicsit a jobb kezemet, amivel a hátát tartom. Tetsu rá teszi a mutató ujjamra a karikát. A fejemet a beszélgető fiú csapat felé fordítom, ahol is az a BaKagami is áll.

- Köszi. Ha kérdezik hova lett a kis csitri, mond meg, hogy haza ment, mert nem érezte magát jól. Ja, és Satsukit kísérd haza! Az elsősorban hagytam a csomagjaival. Na, viszlát Tetsu! – indulok is el az ellenkező irányba ahol ki is tudok menni. Finoman dobok egyet Amika ájult testén úgy, hogy kényelmesebb legyen őt cipelni. Persze erre ő fel se ébred. A lakáskulcsot az ölébe dobom, ami ott is marad. Érdekes. Az a piros vacak nagyon ismerős valahonnan. Hm, még régebben mentem el Kisével venni egy pont ugyan ilyet.

2 évvel korábban

- Aominecchi mit vegyek neki? – kérdez rá siránkozva Kise.

- Honnan kéne tudnom? Azt sem tudom, hogy kinek lesz. – dőlök neki unottan a falnak.

- Mondtam már. Annak a lánynak lesz. Hétvégén lesz a szülinapja és neki akarok venni valamit. – duzzogva néz rám.

- Ja, azaz állítólagos lány, akit nyár elején ismertél meg. Még így sem tudom, hogy mit vegyél neki. De a legfontosabb, hogy én, minek kellek ehhez? – nem értem, hogy minek kellek ide. Azt sem tudom, hogy hány éves lesz, vagy, hogy mit szeret.

- Azért kellesz, mert más nem jött volna el velem. Na, meg hasonló a viselkedése és az élet szemlélete is, mint neked. – válaszol nekem, miközben a plüssök és az efféle lányos dolgok között válogat.

- Ha olyan, mint én vegyél neki újságot, csak srácokkal. Gond letudva. – mosolyodok el a saját beszólásomon. A következő percben arcon talál egy plüss medve.

- Hülye. Olyat nem vehetek neki. – förmed rám, vörös fejjel.

- Jó. Tudom. – lököm el magam a faltól és én is neki látok nézelődni.

- Mit szeret? Vagy van valami jellemző dolog, amit meglát az ember és rá gondol? – nézelődők közben az ékszerek között.

- Szeret rajzolni. És a vörös, mint szín. – magyarázza nekem a dolgokat. A vitrinüveg mögött kiszúrok egy karkötőt, amin pici medálok lógnak le. Van rajta egy kicsi kék színű ceruza, egy kosárlabda és egy nagy A betű.

- Hé, Kise! Ez, hogy tetszene neki? – mutatok a karkötőre. Mellém sétál és ő is szemügyre veszi a kis tárgyat.

- Á! Nem tudom, hogy hord-e ilyesmit, de amúgy egész aranyos. – emeli el a tekintetét róla. Hát persze, amit én mutatok az nem jó. De azért kell a véleményem.

- Ez az! – kiált fel mellettem Kise és le is kap valamit arról a forgós állványról. Amit talált az két kis bolyhos valami. Az egyik vörös még a másik sárga színű. Ha tippelnem kellene, akkor telefon díszre vagy kulcstartóra voksolnék.

- Akkor vedd meg azt neki! – mormogom lefitymálóan. Kise vigyorogva bólint, és már indul is el fizetni. Én vissza fordulok a karkötőhöz és azt nézem egy darabig.

- Elnézést! Miben segíthetek? – kérdezi egy csilingelő női hang. Felpillantok és egy harmincas éveiben járó hölgy mosolyog vissza rám.

- Azt a karkötőt szeretném. – mutatok is a kis tárgyra, gondolkozás nélkül.

- Ó. Rendben. Be is csomagoljam? – húzza ki a fiókot és elém teszi a láncot.

- Igen. Ajándék lesz. – bólogatok is hozzá.

- Nagyon szerencsés lány. – csacsog közben a nő. Az ajándékot bele csúsztatja egy fekete tasakba.

- Ja. Minden bizonnyal az. – nyúlok a pénztárcámért. Minek veszem ezt meg? Nem tudom, de valamiért azt érzem, ha nem vesszem meg valami nagyon fontosat veszitek el. Kifizetem és a tasakot a táskám kisebbik zsebébe rejtem.

- Aominecchi mit csinálsz még? Gyere már! – kiabál kintről, azaz idióta.

- Megyek már lüke. Ne siettess! – indulok el kifelé.

Vissza a jelenbe

- Meg jöttem! – kiabálok be az ajtóban állva. Már egy órája annak, hogy eljöttem a kis Vöröstől és annak is, hogy meg tudtam, hogy ő az a lány, akinek Kise vette azt a vacakot anno.

- Ja, persze nincs is itthon senki. – mormogom kicsit elkeseredetten. Lerúgom magamról a cipőmet és úgy megyek be az előszobába. Az asztalra dobom a kulcsomat és már sétálok is fel az emeletre, ahol a szobám is van. Belépve a szobámba a kupac ruha és minden más egyéb fogad szanaszét. Persze Amika szobájában rend volt. Elindulok a szekrényem felé, amint elérem, kitárom az ajtaját és elkezdek az aljában keresgélni. Ami útban van, és nem kell azt egyszerűen, hátra dobálgatom. A szobán már ez sem tud változtatni, szóval mindegy. Aztán megtalálom, ami kell nekem.

- Ez az! – kiáltok én is fel, mint akkor Kise. Amit ennyire kerestem az egy táska, még alsó-középből. Kinyitom a legkisebb zsebét és bele nyúlok, amint megérzem a műanyag kis tasakot, elégedetten, mosolyodok el. Kiveszem és a tenyerembe szórom a tartalmát, amint ez meg van, egyből elfekszek a földön. A láncot felemelem és az ablakból beáramló Napfény megtörik az A betűn.

- Szóval neked néztem ajándékot Amika. Tuti, hogy most oda fent röhögnek rajtam. Ha most látnál anya tuti azt mondanád, hogy „ez a sors furcsa akarata, fiam." Ajh! De mit kezdjek ezzel az egésszel? – ejtem a mellkasomra a vacakot. Így fekszek tovább, míg el nem alszom, ott helyben.

Írói megjegyzés: Remélem tetszett nektek ez a fejezet is. Itt is meg szeretném köszöni a könyv ajánlást Sheila_Felix. Szóval köszönöm. Hogy mikor lesz új fejezet, az még nem tudom. Bejött a suli és most tanulok és tanulok, nem egyszerű tizedikesnek lenni. De próbálom minél hamarabb hozni. További szép napot *estét* kívánok nektek!