„Időként megesik, hogy történik valami az emberekkel, ami véglegesen megváltoztatja a véleményét, összezúzza a korábban egy bizonyos személy köré épített ideálját és arra kényszeríti, hogy még esendőbbnek, még emberibbnek lásson másokat, mint amilyenek valójában.

- Marilyn Manson"

***

Megszokott tempóban sétálunk a parkban ahol egy csomó ember összegyűlt emiatt a rendezvény miatt. Szorosan kapaszkodom Taiga karjába, akiből csak úgy árad a védelmező kisugárzás. Aztán találunk egy nyugodt helyet, ahova lepakolunk. A fiúk elkezdik át venni a cipőiket, amint Taiga kiveszi a sajátját nekem dobja a táskát.

- Ami benne van az a te cuccod. Gondoltam kelleni fog váltó cipő és egy melegítő pulcsi.

- Köszi. Na, de valamelyikőtök intézze el a jelentkezést, én addig át veszem a cipőmet és felkeresem a mosdót is. Majd találkozunk itt, vagy majd utánam jön az egyikőtök, ha sokáig lennék. – indulok is arra, amerről a mosdókat is láttam. Át vergődőm magam a tömegen és olyan tíz perces keresgélés után meg is lelem, ami nekem kell. Gyorsan bemegyek az egyik üres női fülkébe és mindent elrendezek. Öt perc után már kint is vagyok, és a régi kosárcipőmben sétálgatok a csap előtt. Megmosom a kezemet és már lépek is ki a helységből, de amint kiteszem a lábam, neki megyek valakinek.

- Sajnálom az ajtó, miatt nem láttam, hogy lenne itt bárki is. – kérek elnézést, amit nagyon ritkán teszek, de most tényleg az én hibám volt.

- Nem tudnál jobban... - fordul felém, hogy a szemembe mondja, azaz kiabálja a dolgokat. De, amint meglát, egyszer csak megnémul. Értetlenül nézek végig a fiún. Szürke haja a szélrózsa minden irányában áll, ugyan ilyen színű szemei furcsán csillognak a napfényben. Olyan ismerősek a szemei, de nem tudom, hogy honnan. Olyan, mintha már láttam volna valahol azokat az ezüst szemeket.

- Khm... Semmi baj, mással is megesik. De most én megyek is. – rohan el az ismeretlen ismerős. Kérdőn nézem, ahogy elveszik a tömegben.

- Amika jól vagy? Ugye nem bántott az a szemét? – ragad vállon bátyám és maga felé fordítva néz végig rajtam tetőtől-talpig.

- Taiga nem értelek, hisz nincs semmi bajom. És amúgy is ki bántott volna? Hisz én mentem neki. – nézek bele azokba a vörös szemekbe, amik az én arcomat tükrözik vissza.

- Hogy, hogy ki? Hát ő, Haizaki. Ő egy elmebeteg, seggfej. – jelenti ki.

- Hát, ha az is, akkor elég érdekes egy fazon. De nem nyúlt hozzám, amilyen hirtelen jött olyan hirtelen távozott is. – vonom meg a vállam.

- Amúgy azért kerestelek, mert öt perc és kezdünk. Szóval menjünk is. Gyere, siessünk! – közli velem a dolgokat, miközben megragadja a csuklómat és rángat maga után. Rekordidő alatt oda is érünk a pályához, ahol már a többiek is állnak és az ellenfélt nézik. Taiga megtorpan Haru mellett úgy, hogy én semmit sem látok a dolgokból. Ezt megunva átfurakszom a két égimeszelő között. Amint ez sikerül én is megtorpanok, annyira meglep, amit látok. Vagyis inkább, akit látok. Nem lehet igaz. Ez a görény mit keres itt Japánban. Azt hittem ő még mindig Amerikában tengeti unalmas napjait, jó messze tőlem.

- Himuro Tatsuya, mégis mi a csudáért vagy itt? – kiabálok rá. Ő a hang hallatán felénk fordul és értetlenül néz rám, aztán a bátyámra mosolyog. Mi van? Azok után még rá mosolyog. Van, bőr a képén mondhatom.

- Hali Taiga! – köszön rá, miközben felénk sétál.

- Szia Tatsuya! Hogyhogy itt vagy? Hisz most még nektek nincs kiírva meccsetek ide.

Mi van? Ő ide költözött Japánba? Mégis mikor és minek? Értetlenül nézek hol az egyikre hol a másikra.

- Szabad az egész hetünk így úgy gondoltuk Atsushival, hogy le utazunk ide Tokyoba. Ő most valahol épp kifoszthat egy egész kisboltot. Így mivel ennek a csapatnak nem volt meg a létszáma, így beálltam addig is. – válaszol unottan. Aztán le pillant rám ismét.

- Neked is hali Amika. Rég láttalak. – emeli is fel a kezét, hogy össze borzolja a hajamat, mint régen. De én elütöm a kezét, hogy még véletlenül se érjen hozzám.

- Ne nyúlj hozzám! Szerintem az a rég nem elég régen volt. – fújok rá, mint egy dühös macska, aki épp kutyát lát.

- Még mindig mérges vagy a múltkori miatt? Pedig az már rég volt. És már amúgy is letisztáztam Taigával a dolgot. – mondja el a tényeket, amit én nem is tudtam. Sértetten nézek Taigára, aki csak a tarkóját vakarja zavarában.

- Igen még mindig. Nem szokásom olyannak megbocsátani, aki megüti a bátyámat, csak azért, mert hagyja nyerni a sérült válla miatt. Lehet, hogy megalázó, de akkor sem emelek kezet olyanra, aki a testvéreként tekint rám. Akkor és ott mérhetetlenül csalódtam benned. És nem csak haragszom, de még utállak is ezért. – közlöm kegyetlenül az igazságot.

- Ne vitázzatok! Nem ezért vagyunk itt. Ha, bajotok van, egymással azt rendezzétek le a pályán, egy meccs keretein belül. – választ szét minket Haru jogosan. Erre mind a ketten bólintunk. Tatsuya át megy a másik oldalra, mi meg lepakolunk a kispadra. Ez után felállunk egymással szembe egy vonalba, míg a bíró elmondja a szabályokat és már kezdhetünk is. Készülj Tatsuya, mert felmosom veled az aszfaltot.

Aomine szemszöge:

Miért kell nekem reggel nyolckor ruhás zacskókkal megrakva sétálni a parkban? Ja, azért, mert van egy lány barátom, akire rá jött a vásárlási láz. Ezt utálom a nőkben. Minek kell ennyit vásárolni nekik? Vagy ehhez a művelethez minek kell egy férfi is? Satsuki mellettem sétál, közben magyaráz valamiről. Fogalmam sincs, hogy miről, de nem is izgat.

- Dai-chan figyelsz te rám egyáltalán? – sipákolja magas hangon. Aj, Uram, mit vétetem, hogy ezt érdemlem? Várj, ne válaszolj!

- Őszintén? – nézek le rá. A kérdésre természetesen helyeslően bólint. – Egy szavadra sem figyeltem. Satsuki értsd, meg engem nem érdekelnek az ügyes-bajos dolgaid. – mormogom neki, közben a fülemet piszkálom a kisujjammal azért, hogy újra halljak is rá.

- Olyan szörnyű tudsz lenni. – pufogja sértetten. És most megint elhord mindennek. Ch, tipikus nő. Így sétálunk tovább, ő szid engem, míg én tudomást sem veszek róla. Mindig ezt csináljuk, ő ki mondja, amit gondol, utána elnézést sem kell kérnie, mert én nem figyelek rá. Szóval ez tök praktikus. Észre veszem, hogy a parkban rengetegen vannak. Mi a csoda? Rendezvény lenne? Meg lehet. Vonok vállat, nem törődöm stílusban. Látom, hogy két srác sétál felénk és valamin nagyban beszélgetnek egymással.

- Ki gondolta volna, hogy egy lány ilyen jó irányító tud lenni.

- Ja, de az egészben az a legérdekesebb, hogy a másik négy fiú a Seirin játékos még a lánynak Touou melegítője van. Tavaly a Téli Kupán még rivális volt a két csapat.

- Ja, de azt a lányt nem is láttam tavaly a Touou kispadján, egyik meccsen sem. Meg csak szerintem hasonlít Kagamira?

Jut el hozzám a beszélgetés, amint el haladnak mellettünk. Na, ne! Ez csak egy vicc. Látnom kell, hogy biztos legyek a dologban. Megragadom Satsuki csuklóját és úgy rángatom magam után.

- Siess már! – sietettem a megszeppent lányt.

- Hova sietünk? – kíváncsiskodik egyből.

- Majd meglátod. Csak siess! – rángatom tovább. Hamar elérem azt a részt ahol a tömeg is kezdődik. Átfurakszok egészen a fém kerítésig, ami elválassza a pályát is. Satsukit magam mellé rántom úgy állunk meg. Szerencsétlen csak liheg, mintha a maratoni távot futottuk volna le. Amint elszakítom róla a tekintetemet, megpillantom őt. A félpályán áll tőle négy lépésnyire áll az a fekete hajú srác, Atsushi új haverja. Felmérem, hogy kinek tudna passzolni, de az ellenfél szorosan fogja a többieket. Vissza rá nézek és látom, hogy mozog a szája, valamit mondhat annak a gyereknek. Aztán felém fordul teljes testtel és meg fogja a labdát. A tekintetünk találkozik egymással, ő amint rájön, hogy tényleg én állok ott, elmosolyodik. De ez a mosoly nem kedves vagy ilyesmi, hanem kihívó. Felemeli a jobb kezét, amiben a labda is van és nemes egyszerűséggel el is dobja azt. Na, ne! Ez egy passz akar lenni. Ugye? De, nem az íve hasonlít Midorima dobásához, csak az övé ívesebb, míg Amika dobása laposabb. Nem is figyelem a labdát csak őt. Aztán meghallom a láncok jellegzetes csilingelését és a tömeg egy emberként kiált fel. Ez lehetetlen. Honnan tud ilyet? Ő pedig csak vigyorog, mintha máris győzött volna.

Aztán a meccs tovább zajlik és, amit ő produkál az hihetetlen. Ugyan olyanok a mozdulatai, mint nekem. A levegőben való hátra dőlés, úgy eldobja a labdát, csak, hogy ő a végén még egy szaltót is tesz hátra. Elképesztő, amit tud. És még több meglepetést tartogat egészen a meccs végéig.

Természetesen ők nyernek, de Amika nem csak centerként állta meg a helyét, de remek irányító is volt. Még sosem dicsértem meg senkit, vagy csodálkoztam el a tudásán.

- Fú, basszus! Játszani akarok, ellenne.

Amika szemszöge:

Vége van a meccsnek, mi nyertünk. De eszméletlenül el fáradtam. Ami még jobban aggaszt az a szédülés és az émelygés. Megállni a két lábamon még tudok, de már lépni, vagy bármi mást csinálni azt már nem tudok. Szóval itt ragadtam a felezőnél. Közben elém sétál Tatsuya is.

- Eszméletlenül jól játszottál. Bár te mindig is ilyen voltál. Jó volt ellened játszani. – nyújtja felém a kezét, amit elfogadok, és jó erősen megrázom.

- Igazad volt abban, amit mondtál. Rosszul cselekedtem, akkor. Elöntött a düh és nem gondolkoztam. Azóta is bánnom, hiába annak, hogy Taiga megbocsátott még mindig emészt a bűntudat. Amika megtudnál nekem bocsátani? – szabadkozik, és tényleg látszik rajta a megbánás.

- Én sem haragudhatok öröké. Szóval lehet róla szó. – mosolyogók rá. Megkönnyebbülten sóhajt fel. Én meg csak megölelem, mint régen. A tetemen meglepődik, de viszonozza. Így állunk egy darabig, de végül elengedjük egymást.

- Most én megyek, beszélek még Taigával. Később még beszélünk. – borzolja össze a hajamat és már indul is.

- Szép dolog volt tőled, hogy megbocsátottál neki. – szólal meg mellőlem Tetsuya.

- Remélem jó döntést hoztam. – fordítom felé a fejemet, ami egyre lassabban megy. Lüktet a fejem.

- Itt a melegítőd. Kagami-kun küldte. – nyújtja felém a melegítőt, ami nem mellesleg nem is az enyém, hanem a Dinkáé. Véletlenül tette be a táskába Taiga. 

- Köszi. – veszem is ki a kezéből és egyből bele isbújok. Ő meg csak bólint és el is megy. Amúgy a Dinkáról jut eszembe. Ő is ittvolt, de most hova tűnhetett? Pedig még a képébe akartam nevetni. Na, mindegymajd máskor. Lassan elemelem a jobb lábamat a betontól, hogy végre eljussak akispadig, ahova le akarok ülni. De már annyira rosszul vagyok, hogy lépéshelyet inkább össze akar csuklani a lábam. Az egyensúlyomat elveszítve esek isössze. De a beton helyet két erős kar megtart. Ijedten nézek fel az illetőre,aki nem más, mint ő.

Írói megjegyzés: Haru, mint szereplő még felfog tűnni és sok-sok bonyodalmat fog még a kedves okozni. *Gondoltam szólok.*

A szexi probléma.