„Gyűlölni valamit, amit szerettem olyan fájdalmas érzés.

- Kuroko" 

A napok szépen lassan teltek. Behajtottam Kisén a tartozását, ami az volt, hogy kilövessük a füleimet, amit ő állt, így lett hat darab fül pirszingem. Persze összesen a két fülemen. Megismerkedtem a csapata többi tagjával, ami elégé érdekes volt, mivel egyikőjük sem mondható normálisnak. Bár Szösziből kiindulva meglepő lett volna, ha azok lettek volna. A csütörtöki edzést végig néztem és meg kellett alapítanom, hogy nem egy rossz csapat. Sőt mi több. Egy nagyon erős csapatba került Kise. Most van péntek, mi meg a meccsre készülünk, amit már alig várok. Komolyan olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Legalábbis ezt állítja rólam Kasamatsu-san.

Hat órára oda is érünk a stadionhoz, a meccs félhétkor kezd. Izgatottan ülök, a helyemen miközben a lábaimmal az egyik kedvenc dalomnak a ritmusát dobogom. Kise és Kasamatsu-san között ülök. Persze most is úgy vagyok itt, mint Kise barátnője. Azért, hogy ha bátyám meg is lát ne tudja, hogy én vagyok az.

- Amúgy ki ellen játszik a bátyám csapata? – közben a lent melegítő Seirint figyelem, a másik csapat még nem jött ki.

- A Touou Akadémia ellen. – egyszerű választ add Kise.

- Olvasni még én is tudok. Köszi, Kise. – morgok rá.

- Ajh, ők egy erős csapat. Főleg ha ő is játszani fog. – értetlenül nézek a feszült Kisét. Ezt meg mi lelhette?

- Mi a baj Kise? – rám néz, talán most először mióta itt vagyunk.

- Volt csapattársam és nagyon erős, de a hozzáállása és a személyisége elégé... Hogy is mondjam? Talán a legmegfelelőbb szó rá az, hogy másabb. Igen, sokkal másabb, mint te vagy én. De azt tapasztaltam, hogy Kagamicchi és ő nagyon is hasonlítanak. – magyarázza, miközben újra a pályára néz, ahol már az ellenfél is melegít. Én is végig nézek rajtuk, de nem láttok semmi érdekeset. Az tény, hogy nem egy kezdő, gyenge csapatról van szó, de mégis.

- Ch, persze, hogy nincs itt. – mormolja a szavakat. Közben hátradől a széken.

- Kicsoda? Kise ki az a személy, akiről beszélsz? – faggatózok tovább.

- Aomine Daiki. Aominecchi volt a csapattársam, a barátom és az egyetlen egy személy, aki miatt elkezdtem kosarazni. Talán mai napig felnézek rá és csodálom is őt. Sosem tudtam legyőzni akár hányszor hívtam ki egy-egy ellen. De ő megváltozott, ahogy mindannyian. De ő teljesen kifordult önmagából. Elkezdet saját maga játszani. Önző lett, még a saját árnyékától is elfordult. De mivel a győzelem volt a legfontosabb, így nem foglalkoztunk vele. Ígyis nyertünk, ígyis bajnokok lettünk és híresek. De ezen az úton elveszítetünk valami fontosat. Az pedig önmagunk volt. Ez történt velem tavaly, ettől akartalak megóvni és még most is ezt akarom, amíg mind rá nem döbbenünk, hogy mit is rontottunk el. És talán. Mondom talán, de megváltozunk. Azt szeretném, hogy csak egy percre is, de minden olyan legyen, mint a legelején. Együtt ünnepelni, nevetni és megint csak úgy együtt tölteni velük az időt. És amit nagyon szeretnék újra együtt játszani, mint régen. Ne értsd félre most is jó, sőt jobb is az életem és szeretek a Kaijo csapatának a részese lenni. De nem is tudom. Olyan bizonytalan ez az elképzelés. Inkább csak egy vágyálom marad. – suttogja el a végét, lehajtót fejjel. Felemelem a kezemet és a szőke tincsek közé túrok, olyan mintha arany fonalak takarnák a kezemet.

- Tévedsz Kise. Lehet, hogy megváltoztatok, de ha tényleg egy csapat lettetek volna, akkor együtt élitek meg az ilyet. Nem pedig egyedül járjátok végig az úttatokat és ezt csapat címszó alatt adjátok elő. Tudod pont azért csapat egy csapat, mert támaszt nyújtanak egymásnak, olyan lehet ez, mint egy család. Az pedig, hogy Kurokot hátra hagyta az a dinka azért csak is saját magát okolhatja. És itt jön az, hogy már nem is hasonlítanak a bátyám és ő, mert Taiga sosem hagyná ott senkit sem. Legalábbis akit kedvel, vagy a barátjának tartja. Ő kifog állni érte és akár a végsőkig is elmenne érte. Az pedig, hogy felnézel valakire teljesen normális. Hisz minden ember ilyen. Kell nekünk valaki, akit követhetünk vagy csak egyszerűen tisztelni akarjuk azt aki, vagy amit csinál. És nem. Nem értetem félre. Nagyon is értem, hogy miért is gondolod így. Én is vissza szeretnék menni a múltba és újra élni, de ez nem lehetséges. Mert az idő halad tovább akár akarjuk, akár nem. – fejtem ki véleményemet. Még mindig a fejét simogatom, hogy megnyugodhasson. Kasamatsu-sanra pillantok, aki döbbenten néz minket, de mikor rájön, hogy nézem, rám mosolyog és helyeslően bólint. Kise kifúja az eddig bent tartót levegőt. Vissza ül, úgy ahogy az előbb volt és mintha mi sem történt volna, nézi a kezdődő meccset. Én is inkább azt figyelem.

- Köszönöm. Igazad lehet. Majd még átgondolom a dolgokat. – szólal meg, a tekintete még mindig a pályára szegezi.

A negyedek telne és már a második félidő fog kezdődni. A Seirin elég rosszul áll, amikor is egy alak lép be a terembe, egy ismeretlen személy. A bátyám mögé lépked, és nemes egyszerűséggel átkarolja a vállát. A hideg is kiráz tőle. Feláll a szőr a hátamon és minden figyelmem csak is őt figyeli. Sötétkék hajával és barnás bőrszínével kitűnik a tömegből. A gyomromban, mintha kötélhúzósdit játszanának. Ez nem jó jel. Néha megérzem az ilyeneket. Valami rossz fog történi.

- Végre megérkezet. – mutat a srác felé Kise. Ő lenne az a dinka? Várjunk! Oh, hát persze a kép. Ő is rajta van. Rajta időzőt el a tekintetem.

A meccs folytatódik, én pedig a nadrágomat kezdem magamon markolászni. Ahogy halad a játék egyre feszültebb és idegesebb leszek. Nem bírok tétlenül ülni és csak nézni, ahogy ez a barom játszik. Teljesen úgy csinál, mintha ő lenne az egyedüli ember a pályán. Senki sem tudja megállítani, pedig Taiga nagyon igyekszik, ahogy a csapata többi tagja is. Ezt pedig csak olaj a tűzre. A dinkája élvezettel nézi, ahogy szenvednek.

Utolsó percben járunk és a különbség minimum ötven felet van. Ezt már nem lehet helyre hozni. De mégsem tudok felállni és itt hagyni mindent. Feszülten ülök a végsőkig.

Végül megszólal a dudaszó, ami a meccs végét jelzi. A bátyám és Kuroko a földön ülnek a palánk alatt, miközben a dinka feléjük magasodik és beléjük rúg még egyet. Pedig ők mindent megpróbáltam. Küzdöttek azért, hogy itt legyenek, míg a másik csapat a kisujját, ha megmozdította. Az eredmény jelzőre nézek elkeseredetten. A számok sárgán világítanak és így bele ég emlékembe az állás 112-55. Szemem sarkából látom, hogy készülnek felsorakozni. Felállok, mintha az alattam levő szék minimum égne.

- Elmegyek innivalóért. Majd találkozunk a főbejártnál. – csalódottan lépkedek kifele. A düh végig áramlik a testemben, elönti az agyamat a vörös köd. Le kell higgadnom. Lassan odaérek az ital automatához. Elé érek és a tükörképemet megpillantva még jobban dühös leszek. A kezeim magam mellett ökölbe szorulnak, s jó erősen beleütök az előttem álló tárgyba. Könnyeim elkezdenek végig folyni az arcomon. Fejemet neki döntöm a műanyagnak és így sírok tovább.

Pár perc után lenyugszom, most már csak szipogok. Elkezdek a farzsebemben kutakodni apró után. Megtalálok párat és azokat a gépbe adagolom, majd megnyomom a gombot a kívánt innivalónak. Léptek zaja töri meg a békés csendet. Nem is foglalkozok vele addig, míg az illető neki nem dől az automatának. Kiveszem az üdítőt és az ismeretlenre vezetem kék színű szemeimet. Fekete színű raszta haja van és szürke szemei, amikkel most ridegen néz engem.

- Szia! Külföldi vagy? Egyedül vagy itt? – mér végig, mint egy darab húst.

- Szerintem semmi közöd sincs hozzá. – vágom rá nem túl finoman. Ezzel letudva mennék is el, de ő elém áll.

- Sajnálom rosszul kezdtem. A nevem Shogo Haizaki. És te szépségem? Mi a neved? – próbálkozik tovább. Tuti addig nem szabadulok innen, még be nem mutatkozok.

- Rosalia Black vagyok, de most kérlek, engedj hagy mennyek a dolgomra. – kerülném ki, de megragadja a kezemet.

- Ó, nagyon szép neved van. Nincs kedved eljönni velem szórakozni? – csábosan mosolyog rám. Ennél bénábban még senki sem akartak felszedni.

- Válaszoltál a kérdésedre te magad is. – mormogom az orrom alatt. Ki rántom a kezemet és elindulok mellett. Teszek két lépést és ő vissza is ránt, s erősen szorítja a kezemet. Felszisszenek, hisz nagyon fáj, ahogy a kezemet szorítja.

- Na, tuti jól fogjuk magunkat érezni egyűt. – makacskodik tovább. A szorítása sem akar lazulni.

- Ez fáj! – motyogom fájdalmasan. Ő ezzel nem is foglalkozik.

- Akkor ezt egy igenek veszem. – húzna maga után, de én nem mozdulok.

Aomine szemszöge:

Ez a meccs dög unalom volt. Persze jó volt látni Tetsut, de többet vártam tőle.

- Ch, tudhattam volna. – morgom magamnak. Unottan sétálok egyedül az automatához, hogy vegyek egy sportitalt. A kihalt folyóson egy lélek sincs, ami elég furcsa hisz most lett vége a meccsnek. Mindegy is, nem érdekel. Ásítok egyet, mikor hangok ütik meg a fülemet. A kanyarban megtorpanok és csak a fejemet dugom ki, hogy lássam is mi zajlik. Egy szőke hajú csajt próbál felszedni egy igen ismerős srác.

- A nevem Shogo Haizaki. – értelmezem a hangfoszlányt. Ó, csak nem. Hm, ez érdekes lesz. Tovább nézem, ahogy macska egér játékot játszanak. Már szinte sajnálom a csajt. Bár elég jól néz ki, de csak a hátulról látom, így még várok, hogy megforduljon. Ellenkezik elég sokáig a csaj még Haizaki meg nem ragadja a kezét és elkezdi húzni, felém tartanak, így gyorsan vissza húzom a fejemet. A léptek elhalnak, így újra kinézek. Most Haizaki áll nekem hátal a csaj pedig felém fordulva áll égő vörös fejjel.

- Mondtam, hogy nem akarok. Mit nem értesz te seggfej? Mondjam talán érthetőbben? Nem érdekelsz, nem akarom, hogy felszedj, nem akarom, hogy megfektess. Sőt tőled semmit sem akarok. Hagy elmenni a francba! – ordítozik vele. Hú, elégé tüzes egy kiscsaj. De amint látom nem hatottak rá a szavai.

- Nem nagyon érdekel. – ránt a csajon egyet.

- Hú, te akartad. – kezd a lány lenyugodni. Most jobban megnézve nagyon is csinos. Formás mellek, szép hosszú lábbak és szép arc. Hm, vajon mire készül. A lány felemeli a lábát és jó erősen tökön rúgja Haizakit. Ez még nekem is fájt. Az említet, oda kap, és egy kicsit begörnyed. A lány ezt kihasználva gyomorszájon térdeli. Én pedig még segíteni akartam neki. Haizaki a földön fekszik magzat pózban.

- Mondtam, neked szépen is, de te nem eresztettél el. Akkor így jártál. – nézi a földön fekvőt.

– Tudod elég rossz hangulatban találtál meg. Lehet, ha jobb kedvem lenne, akkor nem hazudtam volna és rendesen bemutatkozok. – felemeli a kezét és a hajához nyúl.

- Ebből az egész színjátékból elegem van. – fogja, és nemes egyszerűséggel leveszi azokat az arany fürtöket. Csak paróka volt. Ezzel a mozdulatával a vérvörös haja a vállaira omlik. A kukához lép és kidobja a parókát, még valamivel el időzik az arcán. Nem tudom, hogy pontosan mi az, de a kukába landol az is.

- Aj, de jó megszabadulni a kontaktlencsétől. – újra rá pillant a földön nyöszörgőhöz, de most sem látom a szemét.

- Na, akkor én léptem. Csá! – köszön el áldozatától. Megfordul és el lépked. Hosszú vörös haj a fenekét verdesi. Az elején még egy félénk angyalnak gondoltam, de most inkább egy démon.

Amika szemszöge:

Mit sem törődve a sráccal lelépek. Miközben még mindig a meccsen kattognak a fogaskerekek a fejemben.

- Készüljetek fel Csodák Generációja, mert én megmutatom nektek milyen az a csapat munka! Ezt megfogadom. – vigyorgok el.

***

Szóval én ezzel töltöttem el azt a bizonyos hetet. Azután, hogy otthagytam Japánt a fogadalmamat betartva edzeni kezdtem. Készülve arra, hogy betartom az ígéretemet.

Elég sokáig nem volt fejezet, amit már mondtam is, hogy miért. Most szerintem túl is teljesítetem, már megint sok lett. Na, de nem ez a lényeg. Remélem, tetszetek az idézetek, úgy gondolom, hogy innentől előfog fordulni pár. A következőt nem tudom, mikor fogom hozni. Ezért nem is ígérek semmit. Ennyi is lenne tömören. További jó hétvégét/napot kívánok! :)