- Csak arról vitázik, hogy nem hihető, amint itt állunk és nincs rajtunk egy csepp verejték se. Bár egyet értek vele. Ha sport hétre kell kép. Akkor sportoljunk – ő csak helyeslően bólogat.

- Jó legyen. Nem mesze van innen egy kosárpálya. Ott megfelel? – na, találkozhatok a bátyámmal. De legalább kosarazunk.

- Ez az! – kiált fel a mellettem álló idióta. Értetlenül nézek rá.

- Ezt megérteted?

- Persze a kosár minden nyelven egy és ugyan azt jelenti – na, nem. Ez is egy kosár fanatikus. Miért az ilyeneket fogom ki? Nem elég nekem a bátyám hülyeségét hallgatni megelviselni. Nem még ő is.

- Ez remek ötlet. Hé, emberek pakolunk! Kint fogunk képet csinálni – a fotós már is szedeti a cuccát. A menedzser pedig elénk sétál.

- Ugye nem okoz problémát önnek Kise? Ugye tud kosarazni? - engem itt már meg se kérdeznek.

- Nem dehogy is. És igen tudok – vigyorog, mint egy idióta. Ja, bocsánat ő alapból az.

- Remek akkor indulás ki! – ch, már csak ez kellett nekem.

- Katy a kosár cipőm az öltözőben van. Kérlek, kihozod nekem? – kiabálok, oda neki ő meg csak bólint.

- Várj! Te is tudsz kosarazni? – néz rám értetlenül. Felé fordulok és bólintok.

- Ja, tudok – vonom meg a vállam. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy szám. Kisétálunk, a cég bejáratán aztán hátra a parkhoz megyünk, ahol is van a pálya. Meglátom a bátyámat, hogy értetlen fejet vág. Ott van még Alex is. Épp valami fontosat magyarázhatót a bátyámnak. Nem hiszem, hogy hamar elfognak menni. De majd kiderül. A bátyám is észre vesz és elkezd integetni, amit viszonzok is neki. Kise épp valamit beszél Katyvel. Szóval nem foglalkoznak velem.

- Amina itt a kosár cipőd – adja ide Katy aztán tovább beszélget a szöszivel.

- Kösz – közben körbe nézek. A pálya egyik oldalát körbe veszi, ilyen lépcsős rész persze betonból van, amikre le is lehet ülni. Lesétálok, a legalsó úgy mond fokra, le is ülők rá. Elém sétál Alex meg Taiga.

- Nocsak mégis csak engedik, hogy kosaraz munkaidőben? – néz rám a bátyám. Én meg bele bújok a cipőmbe.

- Nem engedik, csak a fotós kisírta magának, hogy valósághűek legyenek a képek.

- Na és ki az ellenfeled? – közben felállok és elkezdek nyújtani.

- A modell srác.

- Ó, akkor tuti te fogsz nyerni. Nem is kellek ide. Akkor mi megyünk is, Alexszel egy másik pályára. Szia! – borzolja össze a hajamat, amit mormogva hagyok neki. Végül elindulnak én meg felveszem, a pályára letet kosárlabdát. Az egyik kelékes tehette le. Besétálok a felezőre közben a labdát az ujjaimon forgatom és játszok, vele mintha csak egy kis labda lenne. Hm, miért is ne. Oda érek a büntető közepére és felnézek a többi emberre, akik fent állnak és a helyszínt nézik, hogy jó lesz e. Ch, persze, hogy jó ez a pálya.

- Hé, fotós úr ilyen hihető mozdulat megfelel? Kise figyelj és ámulj!

- Jaj, már megint kezdi – hallom meg Katy hangját. Mit sem törődve vele, feléjük fordulva dobom el a labdát egy kézzel a felezőről. Nem fordulok oda. Csak akkor mikor meg hallom a láncok jellegzetes csörgését és azt, hogy jó páran tapsolnak. Kisére nézek, aki ámul, egy darabig aztán elvigyorodik.

- Veszélyes vagy. Remélem, tudod? – lépdel le, közben a beton lépcsökön.

- Hm, mondj újat! Ezt már sokan mondták – nézek rá kihívóan.

- Ezt múld felül! – vigyorgok rá.

- Igen erről beszéltem nekem ilyen pillanatok kellenek – kiabál fent a fotós. – Gyerünk, csipkedjétek magatok! – nem lennék szívesen a beosztotta semmi pénzért. Felnézek a szőke idiótára és most először végig mérem jó alaposan, hogy mégis miféle idiótát sodort ide a szél. Térd felet érő fekete nadrág, aminek a széle fehér, a póló szintén ugyan ilyen színű. Ugyan olyan, mint ami rajtam is van. Hm, de mit is takarhat? Magassága százhetven körüli, széles vállai vannak, izmos karok, lábak és végül gondolom, a hasa se lehet különb. Hm, egy sérülést se látok így nehéz lesz. De megoldom.

- Elkezdhetik! – térit vissza a fotós károgása. Elsétálok, a labdáért közben érzem magamon Kise tekintetét. Felveszem a sárga gömböt.

- Rendben – kiáltok fel. – Kise nyolc pontig megyünk, aki előbb éri el a nyolcat az nyer – magyarázat közben vissza is érek elé.

- Rendben. Kezdjél! – helyet cserélünk. Én felveszem a támadási pozíciót, ahogy ő is a védekezést. Akkor kezdődjön a játék.

***

Nyolc-hét a javára. De ezt is megcsinálni nehéz volt és vért izzadtam. Így is az új trükkjeimet kellett használnom. Mert, az alapokat meg az egyszerűeket lemásolta. Ugyanazt csinálta, amit én. Ezt, ha nem saját szememmel látom, azt mondanám annak a személynek, hogy idióta. De így, hogy még meg is tapasztaltam. Kifáradva ülök a palánk alatt. Próbálok minél több oxigénhez jutatni tüdeimet, ami lásuk be nem egyszerű. Előttem áll és a térdin támaszkodik meg. Szőke haja izzadtan tapad homlokához, ő is szaporán veszi a levegőt. Észreveszi, hogy nézem, rám emeli borostyán színű szemeit és elmosolyodik. Én csak megrázom a fejemet és felállok a betonról. Nagyot nyújtózkodok és elindulok a beton lépcsök felé. Harmadik fokig jutok, ahol megállok, s Katyre nézek, aki törökölésben ül és engem néz zöld szemeivel.

- Még is csak tehetséges – még bólogat is, hogy nyomatékot tegyen szavaira.

- Abban nem kételkedtem, meg abban sem, hogy egy két lábon járó idióta. És nézd mind a kettő igaz rá – mormogom, miközben elindulok vissza a stúdióba. Katy szalad utánam és mikor utolér, meglök a könyökével.

- Ugyan már, csak az zavar, hogy megvert kosárlabdában. Bár szerintem izgalmas meccs volt.

- Ch, nem az zavar, hogy kikaptam. Mert ilyen egy játék egyszer nyerünk, egyszer nem. Hanem a mozdulatai és az, hogy neki a nyerés tök természetes. Ez furcsa – gondolok vissza minden egyes mozdulatára. A stílusát se tudom megítélni. Volt ott minden streetball, alap kosár mozdulatok meg még sorolhatnám. Minden egybe gyúrva. Lassan vissza megyek az öltözőbe Katyvel. Gyorsan átöltözök, hogy még legyen időm otthon átnézni a történelmet. Kisétálok a kapun.

- Lassú vagy – a hang hallatán ijedten megtorpanok. Hátrafordulok és egy pár borostyán színű szemmel találom magam szembe.

- Mit akarsz Kise? – indulok közben el.

- Csak beszélgetni. Amúgy meg mi is a családneved? – jön utánam, mint kiskutya a gazdi után. Megállok ő meg nekem jön.

- Kagami Amika. És most leszögezem, nem vagyok oda a Japán szokásokért. Szóval ne szólíts a családnevemen! – mellém lép így én meg felnézek rá. Látom, hogy megdöbben.

- De nem azt mondtad, hogy Aminának hívnak? – értetlenkedik.

- De. De az csak amolyan művésznév. Vagy akár álnévnek is mondhatjuk. Az a lényege, hogy ne ismerjenek fel az emberek. Nem tudom, hogy te, hogy vagy vele, de én utálok a központban lenni. Nem vagyok oda a népszerűségért – megértően bólint.

- De ugye tudod, hogy a hajad elégé feltűnő Amikacchi – megint megállásra kényszerit, amit mondott.

- Te, hogy hívtál az előbb? – ki engedte meg neki, hogy becenevet adjon? Tényleg egy idióta.

- Tudod nálam ez amolyan szokás. Akiket tisztelek azokat így hívom. Ott van például Aominecchi, vagy Kurokocchi meg... - felemelem a kezemet és befogom a száját. Ezek a dolgok valahogy nem érdekelt.

- Ch, rendben úgy hívsz, ahogy neked tetszik – indulok el újra. Csendben haladunk egymás mellett. Végre egy kis csend. De ez sem tarthat sokáig. Mivel ő idiótasága megint kinyitja a száját.

- Mióta élsz itt Los Angelesben? – traktál most kérdéssel.

- Úgy három éves koromban költöztem ide a bátyámmal és a szüleimmel. És te mióta élsz Tokyoban?

- Ó. És ilyen jól beszéled a Japánt. Nekem tuti, hogy újra kellene tanulnom. Amúgy meg születésem óta élek Tokyoban. Nagyon szeretek ott élni – elkezdünk tovább beszélgetni. Ami számomra új mivel a bátyámon, Alexen és apámon kívül kevés emberel, beszélgetek. De ezek szerint Kise kivétel. Nem tudom, hogy csinálja, de önként elkezdek mesélni magamról. Persze ami nagyon személyes azt nem osztom meg vele. Néha elmond egy-egy viccet, ami furcsa mód tényleg vicces. Nem tudom, mi van velem. De furcsa. Lassan a házunk elé érünk. Ez idő alatt sokat megtudok róla, mint például, hogy van két nővére és azt is, hogy mit szeret a kosárban. A ház elötti lépcső első fokán megállok és felé fordulok.

- Tudod kérdezni, szeretnék valamit – oldalra döntöm kicsit a fejem.

- Mit? – teszem fel a kérdést. Ő meg zavartan elkezdi a tarkóját vakarni.

- Hát, hogy itt leszek hétfőig és, hogy nincs e kedved megmutatni a várost? Persze, mint barát. Ez nem randi akar lenni vagy valami ilyesmi – túr hajába most már kínjában. Ajh. De nehéz eset.

- Igen van. De lekell szögeznem előre, hogy ez tényleg nem randi.

- Ööö? Persze – néz most már rám rendesen.

- Aj. Nem veled van bajom. Nehogy ezt hidd. Egyszerűen nem szeretem az ilyeneket. Az is csoda nálam, már ha lenének csodák, hogy beszélgetek veled ilyen közvetlenül. Meg amúgy is tuti, hogy ha randi lenne, valamelyikünk hülyeséget csinálna. Na, meg az is közre játszik, hogy csak barátként tudnék rád tekinteni. De már ez is nagy dolog tőlem – magyarázom el neki.

- Aha, értem. Én is csak barátként tudlak elképzelni ezért is mondtam.

- Rendben ezt megbeszéltük. Akkor találkozunk szombaton fél kettőkor a stúdiónál.

- Rendben és ne kés el! – néz rám komolyan. Felnevetek úgy nyomom le a kilincset közben.

- Én soha – intek még vissza, amit viszonos is.

***

Igen így ismertem meg Kise Ryoutát. Azót ez a kapcsolat, ami köztünk alakult ki egyre erősebb lett végül annyira, hogy már amásodik bátyámként tekintek rá. Sose bántam meg, hogy találkoztam veled teidióta. Sőt most nem is tudom, hol lennék nélküled. Boldog vagyok, hogy egyilyen idióta barátom van, mint te Kise.

Ennyi is lenne ez a fejezet. Remélem, hogy tetszet, ha igen akkor komenteljetek vagy csillagozatok. Következő fejezet meg már készül. További jó hétvégét kívánok nektek.