- Kész vagyok Sensei – állok fel és az idős hölgy elé lépek, akinél a többi munkám is van.

- Ó, remek. Tedd, le kérlek! Mindjárt megnézem – leteszem az asztalára, közben bele lesek, hogy melyik rajzomat is nézi éppen. Megdöbbenek, amikor felismerem azt a szempárt. Miért pont azt? Miért? Kérdezem leginkább magamtól.

- Ezt mikor rajzoltad? – érdeklődik Sensei.

- Két nappal ezelőtt. Miért tetszik kérdezni Sensei? – kíváncsiskodok, hogy vajon mit is talál rajta olyan érdekesnek, hogy öt percen keresztül ezt nézze, mert feltűnt, hogy az egyiket le se akarja tenni. De, hogy pont egy szempár ragadja meg ennyire. Az már szinte lehetetlen.

- Olyan karakteres lett. Lehet érezni már csak a szempárból is, hogy egy nem épp kedves emberről lehet szó. És olyan erő sugárzik belőle, ami nem hétköznapi, inkább veszélyesnek mondhatnám. Kagami-chan kinek a szemét rajzoltad le? – tátót szájjal nézek a Senseire, mert, hogy én csak egy szempárt rajzoltam arra a lapra az is biztos.

- Ő az egyik évfolyamtársam. Akkor találkoztam vele először és félek nem utoljára – a mondat végét elmotyogom magamnak, hogy a Sensei ne halja.

- Tessék mit mondtál? Nem hallottam a mondat végét – néz most már rám.

- Jaj, csak annyit, hogy a kezem magától mozgott rajzolás közben. Oda se figyeltem mit is rajzolok csak a végén jöttem rá, hogy neki a szemét – hazudok egyből. Persze ez is történt. De ez már részletkérdés.

- Értem. Most, hogy így megnézlek a te és a rajzon szereplő szempár nagyon is hasonlít, csak a színűk más. Tudtad, hogy a szem a lélek tükre? Neked is kilehet ezeket olvasni a szemedből. De mindkettőknek ott van a fájdalom és a megtörtség a szemében. Igaz nálad több szenvedést tudok kiolvasni, mint neki – mire a mondani valója végére ér ledöbbenek. Nem csak azon, hogy azt mondta, hogy én és ő hasonlítunk, mert erre én is rájöttem már az első perctől, amióta a tekintetünk találkozott. De azt végkép nem tudom hova tenni, hogy ezeket mondta pont ő rá. Aki inkább szenvedést okoz, minthogy eltűrné.

- Nem Sensei ezekre nem is gondoltam. De ha most megbocsát, nekem még haza kell érnem – pakolok gyorsan össze és már hajolok is meg a Sensei előtt.

- Persze, hogy ne érteném. Köszönöm a kemény munkát – ő csak int nekem, de ennyi is elég és már lépek is ki a teremből. A bátyám ma nem tud értem jönni, mert tovább tart az edzése. Elindulok a folyóson, most már sokkal óvatosabban, mint kedden nem akarok megint olyan helyzetbe kerülni. Már a folyosó végénél tartok a fiú mosdó előtt megyek el, mikor az ajtó kivágódik mögöttem és két kéz ragad meg. Mondanom se kell. Már megint. Ijedten rúgom meg a támadómat és most is ott találom el, amire felnyög és elenged. Hátra fordulok és a múltkori két támadómmal találom szembe magam. De hol a harmadik? Hátra fordítom a fejem. De nincs sehol senki. Szóval csak ők ketten vannak.

- Már megint te szajha. Most nem hagyjuk, hogy megmentsenek – mordul rám a földön fekvő és a társa rám is ugrik. Kihasználva azt, hogy nem rá figyeltem. Felkiáltok a meglepődéstől. De mást nem tudok tenni, mert a földön kötök ki a derekamon meg a másik idióta terpeszkedik, aki rám ugrót. Elkezdek kapálózni és megpróbálni őt is megütni. De nem sikerül, mert lefogja a kezeimet. Oldalra nézek és látom, hogy a másik srác feláll. Ch, már csak ez hiányzott nekem is. De tényleg. Közben, akit a gyenge pontján találtam el az arcom mellé guggol le. Jobb kezével a szemembe logó hajtincsemmel kezd játszani.

- Nocsak mégis csak sikerül téged elkapni. De ne aggódj most nekünk kettőnknek sikerülni fog eljátszani veled – néz rám kajánul. Aha, azt csak szeretnéd. Fellendítem a jobb lábamat, s fejbe rúgom, amelyik a derekamon ül. Olyan erősen, hogy sikerül lefejelnem. Felordít, a fájdalomtól közben elengedi a kezemet, aminek én csak örülni tudok. A barátjában még mindig nem tudatosult a tény, hogy a társát kiütöttem. Az említet, személyt lelököm magamról egyenesen neki a lány mosdó ajtajának. A másiknak meg elkapom a tarkójánál fogva és lefejeltetem vele a padlót jó erősen. Az az ismerős hang megint felcsendül. Csonttörés. Gondolom neki is az orra, mint Azumának. Gyorsan felállok és a táskámat is felkapom a földről. Elkezdek szaladni. De nem csak én, hanem az is, akinek betörtem az orrát. Már a lépcsőknél járok, mikor megragadja a copfba kötött hajamat és teljes erejéből kirántja alólam a talajt. A fejem találkozik a lépcsővel, olyan erővel koppanhatott neki a fejem, hogy bele szédülök. De a fájdalommal és a szédüléssel nem tudok foglalkozni. Gyorsan felállok újra, a hajamat kirántom a kezek közül és megint neki kezdek rohanni. Most nem ér utol és kiérek a suli udvarra. Nem állok meg egészen a kijáratig. Ott nekidőlök a kapunak és zihálva támaszkodok meg a térdeimen. Csak most ne ájuljak el. Nem csak azért zihálok, mert futottam, hanem a pánikbetegségem miatt is. Lassan megnyugszom és a pánik helyét felváltja a fejemben lüktető fájdalom. Haza akarok jutni. Ha, haza megyek, lefekszem és alszok meg egy fürdő sem ártana. Elindulok a metró felé. Nem jutok messzire és már a látásom is homályosodik. Még teszek két lépést és megint kicsúszik a talaj a lábam alól. Érzem a beton forróságát, ahogy átjárja a testemet. Még látom, hogy a viharfelhők egyre csak gyűlnek felettem. Esni fog. Kinyitom a számat, hogy segítségért kiáltsak, de egy hang sem jön ki rajta. Végül elnyel az andalító sötétség, ahol nem érzek se keserűséget se fájdalmat. Semmit csak zuhanok a semmibe.

Kise szemszöge:

- Senpai elmegyünk együtt kajálni, mint régen? – nézek a mellettem sétáló egyetemista srácra. Kasamatsu-san csak rám néz, és a szemeit forgatja.

- Jó legyen Kise. De te fizeted – jelenti ki határozottan. Én meg szomorúan nézek rá.

- De miért én Kasamatsu-san? – nyavalygok, mint mikor nem tetszik valami. És ez nagyon nem tetszik.

- Mert te kértél meg, hogy várjam meg a fotózásod végét és te is hoztad fel, hogy kajájúnk. Ne légy fukar! Vagy megütlek – nagyot sóhajtok. Sajna igaza van én kértem meg őt, hogy az egyetlen olyan napján mikor nincs edzése legyen velem. De nem tehetek róla, hogy hiányzott. Már mit úgy, mint egy barát. Amika kezdi elültetni a fejemben a hülyeségét azzal kapcsolatban, hogy én és senpai. Aznap még álmodtam is vele olyat. Nem gondolsz rá, Kise!

- Jó meghívlak Senpai – egyezek bele. Ő meg morcosan néz rám.

- Mondtam már Kise, hogy ne hívj így mivel már nem egy iskolába járunk – emlékeszem, hogy meg kért rá. De nekem ő mindig is Senpai marad. Legalábbis amíg felső középbe járok addig biztosan.

- De nekem akkor is Senpai vagy – jelentem ki határozottan. Ő meg csak beletörődötten sóhajt. Ezután nagyon nem beszélgetünk, csak sétálunk egymás mellet. Befordulunk a sarkon és innen már csak két perc és a metrónál vagyunk. Senki sincs az utcán hisz nagy vihar lesz. Előre nézek, amikor meg láttok egy lányt a földön, megtorpanok és Senpaira nézek ő is rám. Bólintunk, és oda szaladunk a lányhoz, akin a Touou egyenruhája van, gondolom, mert a hosszú vörös hajtól nem látom rendesen, ahogy az arcát se. Várjunk hosszú vörös haj, Touou egyen ruha.

- Amikacchi! – guggolok le rögtön és kiseperem a haját az arcából. Végig is simítok a vörös hajzuhatagon. De úgy öt centire a feje búbjától valami ragacsos ízébe nyúlók. Felemelem a kezem és látom, hogy csöpög végig az ujjaimon a vér.

- Senpai? – kétségbe eseten nézek Senpaira, aki a kezét fogja, és a pulzusát keresi.

- Van pulzusa. Csak szerintem sok vért vesztet. De ha bevisszük a korházba nem lesz semmi baja – csak bólintok. Senpai segít a hátamra venni Amikát. Vajon mi történhetett vele? Kirabolták talán?

- Megteszed, hogy kiveszed a telefont a zsebemből és megkeresed Kagamicchi számát? – oldalra sanditok rá. Nála van Amikacchi táskája. Bólint és kiveszi az iskolai kabátomból a telefonomat. Kicsit bíbelődik vele. De hamar meg találja, és a fülemhez rakja, én meg a jobb kezemet kiveszem Amika alól és a ballal tartom tovább. Közben halom, hogy kicseng. Óh, basszus, ha nem veszed fel, nagy bajban leszek én is meg Amika is. Bár neki épp elég baja van most így kiütve. Harmadikra fel is veszi.

- Ha, mi van Kise? – liheg bele a telefonba. Biztos még edzése van.

- Mit lazsálsz ott BaKagami? – hallom a vonal túloldaláról az edzője hangját.

- Kagami nagy baj van. Amikacchit találtuk meg a metró állomás és az iskolája között vezető utcán ájultan, s a feje fel van repedve és vérzik is. Senpai azt mondta, hogy...

- Hogy mi? És te honnan ismered Amikát? Ne, válaszolj! Hol vagytok most és hova viszed? – szakit félbe a kérdés áradatával.

- A Tououhoz legközelebb lévő korházba visszük Kasamatsu-sannal. Gyere te is oda, amilyen hamar csak lehet! – hallom, hogy csend lesz körülötte.

- Rendben, megyek. Vigyáz rá! Vagy olyat teszek veled, amit egyik plasztikai sebész se hoz helyre. Remélem, megérteted? – fenyeget meg. Kinyomom a telefont és oda adom Senpainak, hogy tegye el. Vissza teszem a jobb kezemet is.

- Halom megfenyegetet – kuncog fel, amire én is elmosolyodok. Elsétálunk a Touou előtt és olyan érzésem lesz, mintha figyelnének.

Kagami szemszöge:

Lihegve támaszkodok meg a térdeimen, míg az edzésnek a felénél tartunk, mikor meghallom a csengőhangomat. Amika biztos, hogy nem, mert tudja, hogy ezen a napon az edző kiéli szadista mivoltát rajtunk és ezt mind edzés címszóval adja be nekünk. Oda megyek, a padhoz ahova letetem a telefont, megnézem, hogy mi van a kijelzőre írva: Kise olvasom le a nevét. Na, vajon mit akar, az az idióta? Mindjárt kiderül.

- Ha, mi van Kise? – lihegek még mindig. Úgy fordulok, hogy az edző ne lássa, hogy telefonálok, mert akkor nekem annyi.

- Mit lazsálsz ott BaKagami? – na, igen ettől féltem. De még mielőtt tehetnék bármit is Kise megszólal.

- Kagami nagy baj van. Amikacchit találtuk meg a metró állomás és az iskolája között vezető utcán ájultan, s a feje fel van repedve és vérzik is. Senpai azt mondta, hogy... – hogy kit talált? Amikacchi? Az az Amika.

- Hogy mi? És te honnan ismered Amikát? Ne, válaszolj! Hol vagytok most és hova viszed? – nem hagyom neki befejezni. Mi történt vele? Mit, számit most az a legfontosabb, hogy oda menjek hozá amilyen hamar csak lehet.

- A Tououhoz legközelebb lévő korházba visszük Kasamatsu-sannal. Gyere te is oda, amilyen hamar csak lehet! – jó az tudom, hol van. És közben fel sem tűnik, hogy a többiek körülöttem elhallgatnak.

- Rendben, megyek. Vigyáz rá! Vagy olyat teszek veled, amit egyik plasztikai sebész se hoz helyre. Remélem, megérteted? – fenyegetem meg. Mivel a húgomról van szó meg is teszem, ha bármi nagyobb baja lesz. Hátra fordulok és az egész csapat néz rám kérdőn. Előre furakszik az edző, felvont szemöldökkel és össze font karokkal várja a válaszomat.

- Most elkell mennem – mormogom és elindulok kifelé a tornateremből. Nincs időm magyarázkodni. Minél előbb oda kell érnem.

- Baka, áj meg ott ahol vagy! Különb holnapi edzésen a poklok-poklát éled át – kiabál utánam az edző. De csak megtorpanok, és már megyek is tovább. Nem érdekel, ha a húgom meghal, vagy bármi rossz történik, vele az nekem rosszabb lenne, mint egy kemény edzés.

- Nem edző, mert ha elveszítem, vagy bármi más történik, vele az nekem rosszabb lenne, mint eddigi összes edzés – hátra nézek és a kezeim ökölbe vannak, szorítva. Ideges vagyok. Ch, az nem kifejezés. Csörtetnék ki újra a teremből, de valaki az utamat álja és az nem más, mint Kuroko és az ő kis kutyája, aki az ördög megtestesítője. Hátra ugrok a meglepődöttségtől és a fenekemre esek.

- Te! Idióta nem látod, hogy fontos dolgom van? – üvöltöm le a fejét. Kettő kiugrik a kezéből és az edzőhöz szalad. Kuroko meg se rezzen, ugyan olyan fapofát vág, mint mindig.

- Meg értelek Kagami-kun, hogy aggódsz érte. De akkor se így kéne elmenned, az edző azt se tudja, hogy mi a baj. Legalább egy kicsi magyarázatot adj nekik! – ch, idegesít mikor ilyen. Jó rendben. Hátra fordulok és próbálok higgadt maradni.

- Kise azért kereset, mert Amikát ájultan találta az utcán. És most viszik be a korházba, mert fel repedt a fej – mondom el tömören, hogy mit is mondott Kise. Kuroko felé fordulok, aki csak bólint és hagyja, hogy kirohanjak most már a teremből. De még meghalom az egyik csapattársamat.

- Amika most a barátnője? – na, persze. Na, mindegy Kuroko mindent elmond majd nekik. Berohanok az öltözőbe, és felkapom a pénztárcámat és már rohanok is a metróhoz. Csak érjek oda időben és ne legyen semmi baj. A korházig meg sem álltam. Belépek a légkondicionált épületbe és a recepciós pulthoz megyek.

- Jó estét! Itt van Kagami Amika? – nézek a nőre és közben még mindig a levegőért kapkodok.

- Igen itt van. Nem olyan rég hozta be két fiatalember. Talán barát vagy családtag? – áh, szóval itt van.

- A bátya vagyok. Ugye jól van? – nézek a nőre kérdőn és egyben aggodva Amikáért.

- Nem tudom biztosra, mert most vitték be össze varrni a fejét. Többet nem tudok. Elmondom, melyik folyosón van. A harmadik emeleten van, a jobb oldali folyosón és a sebészeti osztályt keresse – szóval most varrják össze a fejét.

- Rendben. Köszönöm – a nő csak bólint én meg elindulok a lépcsökhöz és felszaladok a harmadik emeltre. Felérve rögtön jobbra fordulok, s megpillantom Kisét és Kasamatsut is. Kise lelkesen integet, mint egy idióta. Oda sétálok most már. Elfáradtam. A metrótól idáig futni, hát az nem egy öt perc volt, főleg úgyhogy edzésről rohantam ide. Kise elé érek.

- Hogy van? Ugye nincs semmi baj? – faggatom rögtön őket.

- Neked is, szia Kagami. De, amúgy még mi sem tudjuk az orvos még nem jött ki. De szerintem csak a vérveszteség miatt kell aggódnunk – szól be elsőre Kasamatsu, de azután elmagyarázza, hogy még ők sem tudnak semmit. Csak bólintok és leülök melléjük.

- Köszönöm, hogy behoztátok – nézek a két srácra.

- Ez csak természetes – feleli egyből Kasamatsu.

- Persze, hogy segítek Amikacchin. Hisz a barátom – pufog Kise. De egy szó nagyon is meg ragad bennem: barátom. Ők barátok lenének? De hisz Amika nem is említette egyszer sem. Vajon miért? Nem tudok sokáig ezen filozni, mert kinyílik az ajtó és a doktor lép ki rajta. Egyszerre állunk fel és a doktorúrhoz lépünk.

- Jó estét Doktorúr! – köszönünk kórusban.

- Nektek is fiúk. A lány hozzátartozói vagytok? – néz ránk kérdőn az idős férfi. Már látszik rajta, hogy nem ma kezdte a szakmát. Ősz haj kicsit a szemébe log, zöld színű szemeit fekete keretes szemüvegkeretezi az arcán. A tippelnem kellene, a nyugdíja előtt járhat pár évvel.

- Igen én a bátya vagyok. Ők, pedig akik behozták őt és egyben a barátai is – szólalok most meg csak én.

- Értem. Hát a kislány állapota...

Itt is van az újabb fejezet csak szétszedve. Remélem, hogy így át láthatóbb lesz. Következő fejezet jövő héten jön. Annyit elárulhatók, hogy a múltba megyünk vissza. De a többi már spoiler lenne. További jó hétvégét kívánok. Ha tetszet nektek, akkor jelezzétek.