A folyosón sétálok, kikerülve a tömeget úgy közlekedek. Nem akarok senkinek sem neki menni, mert abból csak neki származna problémája. A mai nap épp, hogy elkezdődőt, de már meg is bántam, hogy bejöttem, mert egy bizonyos személy keres egyfolytában. Az inget már vissza adtam neki. Az az letetem a padjára egy kis szatyorban és üzenetet is hagytam neki. De azóta is keres vagy éppen követ. Most az utóbbit mondanám, én meg csak szlalomozok az emberek között és a tetőre igyekszek úgy, hogy őt letudjam rázni. Nem tudom, hogy mit akar csütörtök reggel. Nem tettem semmi rosszat. Még. Hála a sok embernek lerázom. Nem tudom, hogy mit akar. Bár semmi jóra nem számitok tőle. Hisz most, hogy tudom ki is ő elég sok pletyka terjeng róla. Többek között arról, hogy mekkora egy tapló seggfej és, hogy a felfüggesztés szélén áll. Ha meg felfüggesztik akkor a kosárcsapattól is búcsút mondhat. Aj, de egy problémás. Dőlök hátra a betonon. A nap a szemembe süt, ami annyira nem is zavar. Az égbolton úszó felhőket nézem. Mindig is imádtam az eget nézni, ilyenkor szabadnak érezem magam. Nem zavar senki, se egy múltbéli emlék, se egy barom. Senki csak én és az ég.

***

Harmadik szemszög:

- Anya! Nézd mit találtam! – szalad oda édesanyához egy alig ötéves kislány. Haja vérvörös akárcsak a nőnek, a hópelyhek szépen csillognak a haján a kicsi lánynak. Egy hófehér cica bújik meg a kicsi kezekben.

- Mi az, tündérem? – a kislány megtorpan anyja előtt és felmutatja neki a remegő jószágot.

- Egy cica. Ugye megtarthatom? Egyedül van, biztos szomorú és magányos – simogatja a picike fejet, erre a cicus csak doromboló hangot ad ki magából és még jobban bújik a kicsi kezekhez. A nő csak elfintorodik a lányán és a macskán. A lánya mindig is rossz emlékeket idézet fel benne. Bár az idősebb fiútestvér iránt is csak a rossz dolgok jutnak eszébe. Az, hogy rossz emberhez ment férjhez.

- Nem kislányom! Nem tarthatod meg! Hisz ez egy koszos dög – förmed rá Amikára, aki csak szipog és érzi, hogy mindjárt eltörik nála a mécses.

- De anya miért nem? Ő csak egy szegény, kiscica. Nem ártott senkinek sem – motyogja a szavakat és a könnyeit már nem is tartja vissza. Úgy gondolja, had lássa minden elhaladó ember, hogy ő milyen szomorú is valójában. Ő mindig is úgy tekintet az édesanyára, hogy ő mindenkinél fontosabb neki, és azt szeretné, hogy büszke legyen rá. Sírva szorítja, magához a cicát úgy néz fel könnyfátyolos tekintettel anyukájára.

- Azért, mert én azt mondtam. És ez ellen nem tehetsz semmit. Szót kell nekem fogadnod! Megérteted! – ragadja meg a kezénél fogva lányát. Amika kezéből kiesik a cica és nyávogva szalad el. Kirántja anyja kezéből a kezét és a cica után szalad.

- Utállak! Soha többé nem akarlak látni – szalad át az utón ahol a macska is kuporog, felkapja még pont időben, mert egy BMW majdnem elüti mindkettőjüket. A nő lesokkoltan áll és csak nézi a lobogó vörös haj tulajdonosa után.

Amikát a halálra rémült édesapja találta meg a parkban. Egy padon ült és sírva dúdolgatót magának egy altató dalt. A cica nem volt vele. Meg is kérdezte tőle, hogy hol hagyta, és ő csak azt mondta, hogy elhagyta őt, mert az anyja gonosz volt hozá. Azóta nem hozta fel anyja előtt, hogy ő bármit is szeretne megtartani, vagy esetleg kérni. Mindig apjához fordult.

***

Két gyerek alig lehetnek, nyolcévesek a tetőn vannak és a csillagos eget nézik. Az idősebbik ül, még húga nekidőlve szipog. Lentről veszekedés zaja hallatszik fel a tetőre. A kislány halkan sírni kezd, annak ellenére, hogy bátya a haját simogatja és próbálja nyugtatni.

- Bátyó most mi lesz? Anya és apa elfognak válni? – nézi őt kisírt szemekkel.

- Nem tudom Amika. Tudod, hogy apa és anya kapcsolata sosem volt jó. De azt tudom, hogy minket mindennél jobban szeretnek – mondja ki a hazugságot szemrebbenés nélkül. Tudja, hogy a húga is tudja ugyan, úgy ahogy ő is. Hogy édesanyjuk sosem szerette őket úgy, ahogy egy anyának kellett volna. De most ha hazudnia kell csak azért, hogy a szeretet húga megnyugodjon, akkor úgy tesz. Nem fogja érdekelni, hogy ezzel csak mind ketten álmokban ringatják a másikat.

- Taiga ugye te nem fogsz elhagyni engem soha? Nem akarlak téged is elveszíteni – bújik bátya ölelő karjaiba, hogy legalább itt érezze azt, hogy csak is ő a legfontosabb.

- Te kis buta. Sose hagynálak el. Nincs nálad értékesebb ezen a földön – simogatja tovább a húga fejét. Aki a combjára hajtja a fejét és őt nézi.

- Köszönöm, bátyó. Itt mások a csillagok, mint otthon. Miért van ez? – néz fel az égre, bátya öléből és a tiszta égboltot csodálja. Miközben a város fényei felerősödnek és a zajos Los Angeles megint megtelik élettel.

- Nem tudom – csóvája a fejét az idősebbik. És ő is a tájat kezdi csodálni csak, hogy ő inkább a városi forgatagban veszíti el gondolatait, míg a húga a csillagokban keresi a válaszokat így aludnak el egymáshoz bújva.

Édesapjuk így talál rájuk. Mosolyogva nézi az ikerpárt. Mélyen belül érzi, hogy a gyerekeinek mekkora fájdalmat okoz, ezzel az egésszel. Halkan oda lép hozzájuk, megsimogatja fia fejét, aki erre csak mormog valamit. Kicsi lányára néz, akinek arcába log egy hajtincs, finoman kisimítja, amire a lány laposakat pislogva néz bele apukája vörös szemeibe és lágyan elmosolyodik.

- Szeretlek, apa – hajtja vissza fejét bátya combjaira és újra egyenletesen szuszog.

- Én is, kicsim – veszi fel a két gyereket az üzletember és beviszi őket a közös szobájukba.

***

Amika szemszöge:

Laposakat pislogva nyitom ki a szemem. Felnézek a szürke égboltra. Esni fog. Csak három órát aludhattam át és mire felkelek, az idő máris megváltozik. Utálom, ha nélkülem változnak meg a dolgok. Lassan felállok és leporolom az egyenruhámat. Kiveszem a táskámból a telefonomat. Látom, hogy még bőven van időm a rajzszakkör kezdéséig. Az ajtó felé sétálok, mikor megérzem, hogy valaki van itt rajtam kívül. Megfordulok, hogy körülnézhessek, de nem láttok senkit sem. Van még egy szint felfelé ahova egy régi, rozsdás vas létre vezet fel. Oda épelméjű fel se merne menni, hisz a csavarok könnyen kilazulhatnak, és akkor esel hátra a létrával együtt. Biztos jó érzés lehet. Újra az ajtóhoz fordulok és hangosan csapom be magam után. Kettesével ugrálok le a lépcsökről. Közben azon gondolkodok hova is mennyek be. Melyik terem van ilyenkor üresen? Hm. Egyik sem, csak a fiú öltöző, az az a kosarasok egyik öltözője, a lányok igaz ők nem kosaraznak, mert nincs lány csapat, hanem röplabdáznak és nekik kell az öltöző ilyenkor. Akkor irány a fiú öltöző!

Körül nézek a kihalt folyosón. Nem akarok senkivel sem találkozni. Mert, ha bárkivel is össze futók, akkor szólnak egy tanárnak és rögtön mehetek az igazgatónőhöz. Lenyomom az első ajtónak a kilincsét, lassan nyitom ki az ajtót, ami nyikorgással adja a tudtomra, hogy nyílik. Bedugom a fejem és körbe nézek. Sehol senki. Mázlim van. Ez is ritkán van. Ennek a tudatában gyorsan bezárom magam mögött az ajtót. Az öltöző belső részére érek, ahol szoktak öltözni. Mindenhol csak a férfi dezodort érzem. De persze nem egyet, hanem többet keveredni. Nagyon zavar, de tűrhető. Ledobom a táskám a földre, és kiveszem a szokásos dolgokat. Leülök én is a földre és neki kezdek alkotni.

Olyan két óra telhetett el, amikor hallom, hogy a másik öltöző ajtaja kinyílik. Hm, ez biztos, hogy nem a kosár csapat, mert nekik félóra múlva fog elkezdődni az edzés, mint ahogy nekem a rajzszakkör. De akkor ki lehet? Takarító biztos, hogy nem, ő csak az edzés után jön.

- Gyorsan fogd és mennyünk ki! – hallok meg egy suttogó fiú hangot. Aha, szóval valakit megakarnak szívatni. Felállok, s leporolom, a szoknyámat felveszem még a táskámat és átmegyek a másik öltözőhöz, amihez csak úgy tudok át menni, ha a közös zuhanyzón is át megyek.

- Biztos, hogy jó ötlet, hogy Aomine itt hagyott melegítőjét kidobjuk a szemétbe? – aha, szóval azt az idiótát akarják megszívatni. Miért is ne hagyjam nekik? Úgyis megtudja és megveri őket. Hm, de ha én letudom nyúlni tőlük simán meg tudnám őt zsarolni és akkor nem lesz vele több problémám. Lehet eddig nem zaklatót, de nem hiszem, hogy ez végig így lesz. Akkor inkább még most csirájában oltsam, el a tűzet, ami bármelyik végtelen pillanttomban lángra kaphat. Ez nem is olyan rossz ötlet. Lenyomom a kilincset és a két fiúval találom magam szembe. Ijedten néznek rám. Nahát, hisz ezek csak elsősök. Ez könnyebb lesz, mint gondoltam. A melegítőre nézek, ami a barna hajú kezei között van, gondolom, ő lehet ennek az egésznek az ötlet adója a másik meg a követő.

- Azt ott. Add ide nekem! És akkor egyikőtök se fog holnap a korházban felkelni, mert egy vadbarom állat addig vert titeket, míg mozogtatok – nézek rájuk komolyan.

- Még mit nem. Mégis kinek képzeled magad, hogy csak úgy oda adom neked. Te csak egy lány, vagy aki ráadásul egyedül van – nocsak, még sem olyan okos, mint azt gondoltam egyszerűen csak vakmerő. A másik persze a háta mögé bújik, és onnan néz rám.

- Leo ez szerintem nem jó ötlet, mert ő nem csak egy lány, hanem ő a Vörös Démon, akiről a pletykák is szólnak. Inkább add oda neki és mennyünk el! – no lám, ő legalább tudja, hogy ki vagyok.

- Az szerinted engem érdekel. Azok csak pletykák. Kizárt dolog, hogy eltörte egy nálunk idősebb senpai orrát. Ne félj már ennyire Shiki! – indulna ki az öltözőből mögötte a Shiki nevű sráccal. Ch, ledobom a vállamról a táskát és egy pillanat alatt előtte állok meg. Ő meg egyenesen nekem jön, hátralép kettőt és hitetlenkedve néz rám.

- Ez, hogy lehet? – ijedten néz rám. Na, hát igen. Még akkor is, ha kicsi helyen vagyunk, még mindig gyors vagyok. Neki csak olyan volt, mintha elé teleportáltam volna. Pedig nem csak gyors vagyok.

- Tudod nem kéne ujjat húznod egy Démonnal, mert könnyen megsérülhetsz. Na, szóval add ide azt a pulcsit! És mehetek is, úgyhogy egy karcolás sem lesz rajtatok. Vagy különben én, küldelek titeket a gyengélkedőre – nézek rájuk azzal a bizonyos "most meghalsz, ha nem engedelmeskedsz" tekintettel. Az, amelyik tudta, hogy ki vagyok, csak még jobban össze húzza magát és a nagyszájú mögé bújik. Az meg csak összerezzen. De átnyújtja a pulcsit én meg kiveszem a kezéből.

- Jól döntöttél. Most pedig kifelé! – szólittom fel őket a távozásra. A két elsős lelép, amilyen gyorsan csak tudnak. Meg várom, még halló távolságon kívül lesznek és felnevetek.

- Haha. Ezek tényleg bevették – támaszkodok meg a térdeimen és úgy nevetek tovább, hogy még a könnyem is kicsordul. Lassan összeszedem magam, s a pulcsit a táskámba teszem és elindulok kifelé. Gyorsan felszaladok a harmadikra, ahol rajzom is lesz. Bemegyek a terembe ahol nincsen senki rajtam kívül. A sensei megint késik. Leülök egy nekem tetsző padba és várom, hogy jöjjön valaki. Öt perc késéssel, de befut a sensei.

- Kagami-chan már itt vagy? Sokat vártál rám? – néz rám az idős hölgy, akinek már ezerszer elmondtam, hogy ne szólítson a családnevemen. A bátyám már megszokta és őt nem is zavarja. De akkor is fiúsan cseng, én meg nem vagyok fiú.

- Nem vártam sokat Sensei – mosolygok rá erőltetetten. De neki fel sem tűnik. Ha. Nem utálom, őt csak néha a kéréseivel lefáraszt. Mivel én vagyok, itt az egyetlen diák ezért elég sokat kér tőlem. Azon csodálkozok, hogy még nem zárták be a rajzszakkört, mert mindenki valami sportot választott vagy a diáktanács tagja. Emlékszek az első hetemen fel akartak kérni tagnak mivel olyan jó jegyeket hoztam Los Angelesből. De én persze vissza utasítottam. Mivel nekem a rajz a legfontosabb és az egyetlen olyan elfoglaltság, amit imádok.

- Akkor jó. Kedveském ma egy tájat kell festened! Persze kikötés is van, mivel elkell küldeni azt egy versenyre. Szóval Japán cseresznyefát kell a képre festened, úgyhogy ne az legyen a középponton, hanem a táj! Remélem menni fog – csak bólintok és kiveszem a szükséges dolgokat. Aztán neki is ülök.

Két órás foglalkozásba bele is fér. Az utolsó öt percben már csak azt figyelem, hogy kell-e még valamibe bele nyúlnom vagy hozzá tennem. De rájövök, hogy nem. Minden jó. A hegyek az ég felé meredeznek, az előtte húzódó völgyben ott van pár szépen kidolgozót cseresznyefa, van egy kisebb patak is a képen és rengeteg virág. Olyan érzésem van, ha ránézek erre a képre, mintha ott lennék és virágos rét közepén feküdnék, miközben érzem a cseresznye virágok kellemes illatát, a patak halk csobogását és a madarak énekét. Gyönyörű. Ilyen munkám is ritkán van, ami magába tudna szippantani.