Itt is volna a következő fejezet. Jó szórakozást kívánok.

Aomine szemszöge:

Fáradtan fekszek végig a padon. Körmömmel a padot karcolgatom. Külső szemlélő is láthatja, hogy mennyire unom az életemet. Kellene egy kis pezsgés, vagy egy kis balhé. Akármi, csak legyen már végre valami. Még ő is jó lenne, de persze, hogy nincs itt, mert a bokája kificamodott és most otthon lustul. Vagy bármi mást csinál, ami ennél érdekesebb. Unottan nézek végig az osztályon, akik a mostani bent lévő tanár rizsáját hallgatják. Aj, unalmas. Ásítok fel látványosan. Unalom. Döntöm vissza a fejemet a padra és tovább bámulom az eget, amíg el nem nyom az álom. A csengő éles hangjára kelek fel. Ez nem zavar meg az előz cselekedetemben csak az, hogy egy árnyék tornyosul felettem. Kinyitom, egyik szememet úgy nézek fel a betolakodóra, aki nem más, mint a második anyám, név szerint Satsuki.

- Aomine Daiki! Már megint mit tettél? – néz rám szikrázó szemekkel, olyan a tekintete, mint akit meg akar ölni. Bár ha meg is tudná tenni Tetsu biztos megharagudna rá, azt meg ő nem akarja. De mégis mi a baja már megint? Reggel még tök normális volt. Ő keltet fel, mint minden reggel mikor suli van, vagy meccs. Még reggelit is akart csinálni. De azt meg én utasítottam vissza, mert ha a szüleim haza jönnek, nem akarom azzal fogadni őket, hogy a konyha leéget. Megint.

- Nem' tom mit zagyválsz. Nem tetem semmit tegnap. Csak az edzést lógtam el semmi több – vonom meg a vállamat. Satsukit még jobban kiborítom azzal a ténnyel, amit ő elfelejtet reggel megemlíteni.

- Tényleg ha már itt tartunk. Miért nem jöttél edzésre tegnap? Tudtommal már nem csak te magad tudod legyőzni saját magadat, hanem a Seirinnek sikerült téged legyőzni és ne mond azt, hogy véletlen volt, mert véletlenek nincsenek – jutatja eszembe a tavalyi Téli Kupa eredményét, hogy igen is nekik sikerült engem, Aomine Daikit legyőzniük. De ha nem lenne nekik, Tetsu és az a Baka, akkor semmi esélyük se lett volna.

- Ch. Satsuki ők csak azért győztek, mert ott volt nekik az Áradat semmi több. És amúgy is. Az egyetlen, aki legyőzhet engem, az én magam vagyok! Nem holmi árnyék és annak gyenge kis fénye. Vagy talán? Hm, egy Démon – motyogom az utolsó szavakat magamnak. Persze Satsuki nem hallott ebből semmit. – Na, de ezen kívül mit is vétetem így kora reggel? – nézek rá értetlenül. Hisz még mindig nem bökte ki mit is követtem el, amiről halvány lila elképzelésem sincs.

- Csak az, hogy tegnap sikításokat lehetet hallani és láttak téged meg egy vörös hajú srácot, amint abba az irányba mentek. Ebből következtetem arra, hogy te is benne voltál. Szóval melyik lányt bántottad? És ki volt a másik srác? – teszi fel nekem a kérdést. Szóval láttak engem és Kagamit az aulában. Satsuki meg nem tudja, hogy ki volt a srác meg a szerencsétlen "áldozatom". És persze, hogy egyből én vagyok a hibás.

- Ch. Nem én tetem. A srác a mostani fény. A sikoly pedig a húgától származik, akit a rögbi csapat pár tagja megakarták erőszakolni. Tényleg semmi közöm hozzá, csak annyi, hogy nem hagytam, hogy megtegyék. Szóval verekedtem egyet. De ha téged ez megnyugtat az is unalmas volt, mint ez az óra is – állok fel a helyemről és kifele veszem az irányt. Hátha bent van. Bár erre kicsi az esély.

- Dai-chan hova mész? – hátra nézek a vállam felet, úgy válaszolok a kérdésére.

- A mosdóba. Vagy oda is szeretnél velem jönni? – vigyorgok rá gonoszan. Ő meg pipacs vörös arccal rázza a fejét. Ezzel a kérdésemre nem leges választ ad. Na, ennyi ő is le van rendezve. Kisétálok a folyósra és elindulok egy bizonyos irányba. Persze nem a klotyó felé. Nem nekem most egy bizonyos személy kell nem pedig a klotyó. Elérem a termet mielőtt öt lépésnél közelebb mennék, körbe nézek, nem e követ mégis csak Satsuki. De nem jön utánam senki sem. Szóval azt az öt lépést gyorsan meg is teszem és az ajtót is elhúzóm. A bent lévőek értetlenül néznek rám. Nem is foglalkozok velük. A tekintetemmel őt keresem, de nem nagyon járok, sikerrel csak pár üres pad van, amit furcsállok, mert egy perc és csengetnek. Mellettem áll egy kékhajú alacsony termetű lány. Valamiért Tetsu jut róla eszembe. Nocsak, itt a mása csak lányban. A lányra nézek akki összerezzen, mint a nyárfalevél. Fél. Ez a jó hozzá állás.

- Hé, nem ebbe az osztályba jár Kagami Amika? – szólítom meg.

- De. Ördögűzésre jöttél? – csak értetlen fejjel nézek rá. Végül is az ember háta mögött mindenek elhordják, de ha a szemébe kell mondani az már nem, megy.

- Ha, igen akkor elkéstél, mert nincs bent. Lehet, megint lóg. Ezt nála nem lehet tudni – vonja meg a vállát. Ch, irritál a lány, de nagyon. És még én hasonlítottam Tetsura.

- És mi van a többi üres hellyel? Gondolom ott is ülnek. Azok hol vannak? – piszkálom a kisujjammal a fülemet, unottan. Kékség meg csak az üres helyekre néz.

- Ja, hogy ők. Hm. Ha minden igaz, akkor Azuma-kunnak eltörte az orrát. A többiek meg a csapat társai és valami olyasmiről beszéltek, hogy megleckéztetik. De mivel nincsenek, bent arra lehet következtetni, hogy nem járhattak sikerrel – vonja meg a vállát. Aha, szóval erről fúj a szél. Mivel a srácnak eltörte az orrát a többiek megintézkedni akartak. Ch, szánalmas.

- Köszi – mormogom neki és már indulok is ki, mivel már becsengetek. Egyenesen a tetőre tartok. Legalább ott aludhatok egy kicsit rendesen.

Amika szemszöge:

Álmosan csoszogok ki a konyhába, valami ehető után nézve. Reggel 10 óra van én meg nem aludta semmit. Csak azért van ez, mert azok az idióták meg akartak erőszakolni. Ch, deja vu érzésem van. Ja, csak azért, mert ez majdnem meg is történt velem. Csak ott is kimentetek. Ch, szinte szánalmas, hogy az emberek mikre nem képesek puszta gyűlöletből vagy féltékenységből. Az emberek tényleg romlottak. Bár kivétel én se vagyok. Hisz bunkó és modortalan vagyok. Olyan, mintha egoizmusból cselekednék. Pedig nem. Ez nálam amolyan önvédelem vagy akár maszknak is lehetne ezt hívni. Elrejtem, ami gyengeségem és csak azt mutatom ki, ami nem okoz fájdalmat. Ásítozva ülök le egy bögre meleg kakaó táraságában. Inkább ez, mint az a keserű lötty. Kortyolgatom mikor is megcsörren a telefonom. Ch, tuti a bátyám az. Kimegyek a napaliba a telefonomért, ami az asztalon csörög kedvenc rock bandám dalával. Kijelzőre nézek és elcsodálkozok a néven, amit kiír. Miért keres pont most a szöszi? Ch, ha megint bajban van, kitekerem a nyakát. Nem vagyok az anya, hogy vigyázzak rá. Felveszem a telefont, a fogadás gombot nyomom, és a fülemhez emelem a készüléket.

- Szia! Mi kéne, ha volna? Ha segítség kell, akkor elkéstél, mert nincs. Vagy húzzál sorszámot és várakozzál! – mormogom bele és közben a meleg kakaót szürcsölgetem, amikor meghallom kellemesen csengő hangját.

- Ugyan már Amikacchi ne légy már ilyen gonosz. Miből gondolod, hogy azért kereslek, mert kell valami? – ch, vajon miért szöszim? Mert ismerlek, mint a tenyeremet. És ha hívsz, akkor neked bizony kell valami.

- Nem is tudom miért? Csak azért, mert ismerlek szöszi. Szóval bökd ki, mi kell! Aztán meg hagyd, hogy megigyam a kakaómat és aztán vissza bújhassak a puha ágyneműm közé és megpróbálhassak aludni legalább egy órát, mert nem aludtam semmit se az éjjel – hallok meg a vonal túlsó oldalán egy csapat lány bandát és az ő nevét sikítsák.

- Kérlek lányok csak öt perc – kérleli őket és a zaj megszűnik. Vagy ők mentek el, vagy ő lépet le.

- Hú, itt vagyok – lihegi a készülékbe.

- Azt hallom. Futottál? – vonom fel a szemöldökömet és közben hallom, ahogy a légzését rendezi.

- Ja, muszáj volt. Na, de te, hogy hogy otthon vagy? Neked nincs suli?

- De lenne csak kificamodott a bokám és az én szeretet és egyetlen bátyám nem hagyta, hogy bemenjek a suliba – halom, ahogy felnevet, ami nagyon ritka. Mármint sokat nevet meg mosolyog is, de nagyon ritka az, amelyik szívből jön, ahogy nekem is.

- Szóval a drága bátyád nem engedet el. Na, de igazad van, tényleg kellene a segítséged. Ajándékot kell vennem valakinek és nem tudom, mi kellene neki – hiába nem mond nevet tudom, kire gondol.

- Neki még négy hónap múlva lesz csak a szülinapja. Meg amúgy is beszélsz te még vele egyáltalán? Hisz egyetemre jár. Nem is hiszem, hogy találkozgatók még – tudom, hogy neki ez rossz, mert lásuk be nem csak felnéz rá és úgy tekint rá, mint holmi senpaira. Hanem annál sokkal több. Csak szőke magának és neki is bevallani. Vagy csak én képzelek bele többet, mint egyszerű barátság, ahogy egymásra is tekintenek? Nem tudom. De neki ő mindennél fontosabb.

- Igen is beszélek Kasamatsu-sanpaijal. És mi van akkor, ha előre szeretek vásárolni nem pedig az utolsó percre hagyni ezt a dolgot?

- Csak azért, mert te mindig mindent az utolsó percre hagysz. De jó legyen, elmegyek, veled vásárolni úgysincs jobb dolgom. Bár ha engem kérdezel, mit vegyél neki akkor elég egy nagy doboz és piros szalag – kuncogok már csak attól is, hogy elképzelem, amint bele gyömöszölöm őt meztelenül és, ahogy Kasamatsu-san kinyitja és orvérzést kap a látványtól. Haha, én már csak tudom, hogy annak a hülyének milyen is a teste, hála annak, hogy egyszer rá nyitottam azzal a szándékkal, hogy segítsen már nekem bekötni a fürdőruha felsőt, mert a stylistom lelépet. Na, de mindegy is nem láttam sok mindent csak a hátát és a fenekét. Szóval nem is sok az.

- Minek neked nagy doboz és piros szalag? Mi lesz a dobozban? – kérdések, de a válasz rá mind egyszerű. Te, szöszim. Te. Senki más.

- Mégis ki lenne, ha nem te meztelenül? És a szalag meg rajtad lesz hisz az ajándékokra azt szokás kötni. Nem? Vagy itt Japánban nem szokás ilyen ajándékot adni a másiknak? Lehet, hogy Los Angeles ebben különbözik, mert ott szokás az ajándékra masnit kötni és dobozba tenni – tettem, hogy ezen, mélyen el is gondolkozok.

- Amikacchi ilyen ajándékot nem szokás barátoknak egymás között adni – dadog édesen, ami nagyon is vicces úgy, hogy még a vörös arca is itt lebeg előttem.

- Jó persze barátok. Értetem. Akkor majd kitalálok valami mást - nyugtatom meg. Persze csak barát. Ch, meddig akar hazudni? Na, nem rám tartozik az ő ügyük.

- Na, akkor ezt megbeszéltük, amint végzek, felhívlak és a sulimhoz legközelebbi metró állomásán várlak. Ne merj elkésni! Szia!

- Én késni soha – nevetek fel halkan. – Jó akkor várom, hogy hívj. Szia! Szöszke és vigyáz magadra és a rajongókkal is! – csak helyesel és kinyomja a telefont. Na, még egy dolog a mai napra. Nem is baj ennyi kis mozgás nekem is kell.

***

A vásárlás elég lassú volt. De végül meg lett. Egygitár személyében az ajándék. Tudom, hogy szereti az ilyen dolgokat és volt isneki, csak ha minden igaz eltört. Hogy, hogy sikerült neki? Nem tudom. De mostmár lesz neki egy új fekete. A színét és a márkáját én választottam ki hisztudom, hogy ezt a darabot kinézte magának. Talán akkor mikor szöszi felhívottazzal a szándékkal, hogy azonnal száljak fel az első Tokyoba induló gépre ésjöjjek ide, mert nagy bajban van. Én meg persze jöttem és az egész félreértéstlelett rendezve. Hogy mi volt az? Haha, az egy vicces sztori. Lényeg annyi,hogy róla és Kasamatsu-sanról azt feltételezték, hogy ők melegek és egy pár. Depersze ő szőkesége csak azt állította, hogy csak barátok. Na, de nem is ezfontos segítetem nekik cserébe ott lakhattam szöszimnél, amíg bátyám csapatát aSeirint meg nem verte a Touou. Végig néztem a szörnyű vereségüket Aomine ellen. Ottláttam elsőként és azt a csalódást is, amit bátyám arcán véltem észrevenni. Denem mentem le hozzá, mert tudom, hogy milyen a vereség keserű íze, amitmindenki utál, és én nem segíthetem volna neki azzal, hogy felbukkanok ésvigasztalni próbálom, mert tudom, hogy utálja és már elég nagy, hogyfeldolgozza az ilyen történéseket. De akkor jöttem rá valamire, hogy én, havissza is költözök, akkor felfogom forgatni mindent és megmutatóm a CsodákGenerációjának, hogy mi az a csapatjáték és, hogy "Csodák" márpedig nincsenek.Azót eltelt jó pár hónap és csak eggyel futottam össze a másikat már régismertem. De valahogy attól az egytől is feláll a szőr a hátamon. Ezeken agyalva nyomot el az állom.