Egy kis kedvcsináló. Ezt hallgattam miközben írtam. Jó olvasást, és megint szólok hosszú lett ez a fejezet is...

Harmadikszemszög:

A tanáriban veszekedés zaja hallatszik ki. A tanárok nem értenek valamiben egyet. De mégis miben nem?

- Azt mondtam, hogy nem és kész! - csendül fel egy erélyes női hang, ami az igazgatónőhöz tartozik.

- Én akkor sem értek ezzel egyet. Azt a két diákot rég kikellett volna rúgni - érvel ellen a történelem szakos idős és tapasztalt tanár.

- Egyet kell vele értenem. Én mikor a padban ültem, ami nem is olyan rég volt. Ezeket a dolgokat nem tűrték el a tanárok, amit az a kettő csinál szabályellenes - szólal, fel egy fiatal hölgy alig lehet harminc. Ő a matek és fizika tanárnő.

- Nem értek veletek egyet. Amika egy csodálatos gyerek. Az, hogy ilyen bajba keveredik nem biztos, hogy az ő hibája. Sőt meg vagyok győződve róla, hogy csak bele keverik. Ő meg nem az a típus, aki hagyja, magát. Ezt szerintem mindenki tudja, hogy miért. Nem kell elmondanom, hogy mit élt át lassan egy éve. Aominét meg lehet kezelni. Mind a kettő egy tehetséges diák. Nem is tehetséges erre a megfelelő szó, hanem a zseni, mert mind kettő az - védi őket a kémia tanárnő. Ami a többi tanárnak persze nem tetszik, és további vitát szül. Mígnem az ajtó hangosan becsapódik, aki ezt a tettet elkövette nem más, mint egy középkorú férfi, aki a tesi tanára annak a két jó madárnak.

- Egyet értek Mayuzumi-channal azok ketten nem hétköznapiak. Igaz eddig csak Aominével volt dolgunk és problémánk. Most már ketten vannak. De nem azt beszéltük meg két évvel ezelőtt, hogy tehetséges szinte már zseninek mondható diákokkal fogunk foglalkozni. Most itt van kettő is. De egyesek fülét-farkát behúzza és kiakarj őket rúgatni csak azért, mert problémásak. Amika egy kezelhető lány nincs vele probléma, csak egy folytában zaklatják őt és ne mondják azt, hogy nem tudnak róla. Mert igen is tudunk róla, csak egyszerűen hagyjuk az egészet, mert nem tesz feljelentést vagy fordulna hozzánk. Inkább csak tűr, pedig tudjuk jól milyen gondjai is vannak. Tudjuk, hogy pánikbeteg, és azt is, hogy miért, ha nem is mind tudjuk a teljes igazságot. De ettől eltekintve egy okos, kitartása nem ismert határokat, és ami egyes diákokban sincs, meg az benne megvan az eltökéltség és a felelősség érzet is megvan benne. Aomine ő tényleg problémás, de lehet kezelni. Hisz, ahogy sokan is emlegetik ő egy szörnyeteg. És mondjuk, mi lenne akkor, ha a szörnyet és a démont össze zárnánk vagy mondjuk, több időt töltsenek egyűt? - néz körbe a többi tanáron, akik csak elmélyülten elemzik a lehetőségeket.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet, mert Amika pánikbeteg, és ha idegen közelébe kerül, akkor rohama lesz. Aomine meg tudjuk milyen a lányok terén. Amika meg, ha nem is mutatja ki, de nagyon érzékeny ilyen téren. Nem tartom jó ötletnek Harasawa senpai - ellenzi Mayuzumi sensei. Mindenki az igazgatónőre néz.

- Látom, nekem kell dönteni. Mind a két érvelés jó. Ahogy az ötlet is,de Amika tényleg nem lehet ilyenek kitenni csak azért, mert ő képes lesz AomineDaikit kezelni. Nincsenek efelől kétségeim hisz ő képes lenne rá. De ha még ősem tud rá hatni, akkor senki. De Aomine ahogy a lányokat kezeli, még ha csakpletyka is nem túl bizalomgerjesztő. Na, jó legyen, tegyünk egy próbát, haAmikának nem lesz rohama, akkor jóvá hagyom az ötletet. Két hete van Harasawa és Mayuzumi sensei önök ismerik őket a legjobban maguk a felelősek Amikaállapotáért!

Amika szemszöge:

Másnap reggel. Unottan sétálok, le a tornateremhez egyik porcikám se kívánja a mozgást azok után, hogy tegnap Taigával kosaraztam egyet. De amit muszáj azt muszáj, ez alól még én se vagyok kivétel. Na, meg, ha ellógom az órát, Harasawa sensei megharagszik és azt senki sem szeretné legfőbbképpen én nem, mert a sport az egyik, amit szívesen csinálok, na meg a rajz, de a többi mind kényszer és utálom is. Az öltözőben én vagyok az első. Nem is várom, meg a többi lányt gyorsan átöltözök. A tesi felszerelésem egy fekete futó nadrágból, egy sport trikóból, ami szintén fekete, rajta egy fehér póló, ami elég lenge és egy fekete tornacipőből áll. Nem sok minden, de pont elég. Közben megjönnek az osztályom többi lány tagja és be is csengetnek. Mindenki kisétál az öltözőből. A lányok tűrhetetlen szinte már fület sértő öröm sikításokban törnek ki. Legalább is azt hiszem, nem biztos, mert nem tudom, mikor miért csinálnak. Jó tudom én is lány vagyok, csak nekem másként működhet az agyam, mint nekik. Bár csak én hitegetem magam ezzel mások szerint ez nem normális, de nem szokott izgatni. Hajt a kíváncsiság, hogy megtudjam, hogy ezeknek a nő nemű egyedeknek mi a bajuk. Előrébb sétálok, egyenesen a tornaterembe megyek, ahol a lány tömeg tombol. Nem is lep meg, ami fogad szinte számítottam erre. Épp Azuma egyik talpnyalója produkálja magát, ami nem újdonság. Most félmeztelenül csinálja a szaltókat és minden ilyen gyakorlatot. Unottan nézek rajta végig.

- Hé! Ezeket még becsukót szemmel is megtudom csinálni - hallok meg egy ismerős hangot. Teszek egy száznyolcvan fokos fordulatot és egyenesen neki is ütközök az illetőnek, az az csak a mellkasának, ami elég rendesen ki van gyúrva. Bár körülbelül a bátyámmal lehet egy súlycsoportban vagy egy kicsit több. Ezt így nem tudom megalapítani. A személy persze Aomine. Felnézek és csak a ravasz mosolyát látom. Nemes egyszerűséggel kikerül, és a sráchoz megy. Aki megdermedve a félelemtől csak ott áll és nem tesz semmit. Na, szép kis férfi mondhatom.

- Aomine Daiki! Tudjuk jól mire vagy képes, de ne most mutasd be, mert óra van. Egy szóval hagyd a balhézást máskorral! - jelen meg Harasawa sensei a semmiből. A két osztályt rendre utasít a tekintete, beállunk a sorba. Aztán elmondja az órai feladatot. Tíz kör futás aztán rendesen bekell melegítenünk, mert páros felmérés lesz és a párokat ő osztja ki. Már alig várom, ha egy bénát kapok, akivel még versenyezni se lehet, én esküszöm, hogy nem teszi zsebre, amit tőlem fog kapni. Lazán lefutottam azt a tíz kört, annak ellenére, hogy gyötör az izomláz még jól is eseik egy kis futás. Más lányok nem így gondolják. A fél lány csoport hisztizik, hogy nekik ilyen sokat kell futniuk. De végül meglett. Harasawa sensei lép elénk és kivezet minket a tornateremből ki az udvarra. A langyos szél bele kap hajamba, az orromba szökik az a kellemes tavasz végi illat, a madarak énekkelnek. Nincs se hideg, se az a nagyon meleg se. Pont jó az idő a kinti tevékenységekhez. Ezen elbambulva észre se veszem, hogy valakinek neki megyek az illető majdnem fel síkit, de aztán mégse. Eldönteni sem képes, hogy mit tegyen. A lány idegesen felém fordul, és már ordítaná le a fejemet, mikor rá jön, hogy én mentem neki. Rózsaszín szemei tányér nagyságura tágulnak.

- Bocsi nem figyeltem ezért mentem neked - és ennyivel ki is akarom kerülni, de még mielőtt elmehetnék, mellette megragadja a kezemet. Értetlenül nézek rá. Mit akarhat még? Boruljak le elé és úgy kérjek tőle bocsánatot? Mert ha igen azt, akkor lesheti. Örüljön ennyinek.

- Mit akarsz pinkike? Ha ennél többet akarsz, kicsalni belőlem azt lesheted - rántom ki a kezem, a lány döbbenten néz rá. Na, igen az Amika féle modor nem mindenkinek felel meg. De ilyen az élet, nem lehet minden jó, és rózsaszín, mert ilyen világ nem létezik. Ezt már nyolc éves koromban megtanultam, mikor anya elhagyott engem és a bátyámat. Azóta is apa vigyáz ránk. Ő nagy űrt hagyott maga után. Innen is erednek a problémáim, amikről csak apa, Taiga és az egyetlen igaz barátom tud. Igen nekem is van, egy barátom pedig elítélem ezt a fogalmat. De ő más. Sokat segített akkor, amiért hálás is vagyok neki. Tovább merülök a gondolataim tengerébe egészen a legmélyebb bugyraiig, amíg valaki a nevemen nem szólítót.

- Kagami Amika párja Aomine Daiki. Következő páros Momoi Satsuki és... - Harasawa sensei rám és Aominére néz, aki idő közben mellém szegődőt furcsa, meg nem értet okokból. Felsandítok rá, Ő meg csak unót képet vág az egészhez. Ch. Csak ez hiányzót. Elakarom kerülni erre, tessék ő lett a párom egy órán keresztül. Ma sincs szerencsém. Miért is lenne?

- Ne csak bambulj, ahelyett a lábaidat szed! - morog rám Aomine. Na, remek tényleg vele kell lennem. Lassan utána sétálok. Az első gyakorlat kislabdahajítás. Beállok a sorba, mert nekem kell kezdeni. Felveszek egy kislabdát, és elkezdem dobálni egyik kezemből a másikba. Kis idő múlva én kerülök sorra. Aomine nem olyan messze áll tőlem. Gonoszul elvigyorodok, és oda szólok neki.

- Hé, Aomine! Mit nyerek, ha eldobok a 38-as számig? - nézek rá kihívóan.

- Nocsak, fogadni akarsz? - csak bólintok, egyet ő meg tovább folytatja.

- Rendben. Ha, te nyered ellenem a legtöbb számot, akkor megteszek neked egy dolgot. Mi legyen az? - néz rám kérdőn. Ennek nincsen fantáziája. Még szélesebben vigyorgok, olyan vagyok, mint a vadalma.

- Akkor félmeztelenül kell menned a suli körül. De kézenállva kell megtenned az utat. Én meg felveszem - ő csak elhúzza a száját. De rábólint.

- De, ha én nyerek neked is ezt kell megtenni. Pontosabban póló nélkül az a fekete ízé rajtad maradhat - mutat a mellkasomra. - Bár ha jobban megnézlek nem is kell neked. Hisz olyan lapos, vagy mint az alföld - néz rajtam végig.

- Szóval még a felszíni formákat se ismered - vágok vissza rögtön. A körülöttünk lévőek csak röhögnek. Mire én csak rájuk nézek, és mindenki abba hagyja a röhögést. Aominére nézek, aki gyilkos tekintettel próbál megölni. De hiába. Ezt már sokan próbálták, de még mindig élek. Aztán újra a dobásra koncentrálok. Nem nagyon mérlegelem a helyzetet hisz eddig nem veszítetem semmiben se.

***

Az eredmény? Ch. El se hiszem.

- Döntetlen. Egyértelmű mind ketten megcsináljátok a feladatót - komolyan néz ránk a Sensei. Remek.

- De óránk lesz - ellenkezek rögtön. Hisz nem terveztem azt, hogy döntetlen lesz.

- Elkérlek titeket. Milyen órátok lesz? - várja tőlünk a választ. Hm. Milyen órám is lesz? Ja, történelem, na, arról elkérhet. Megengedem, csak azzal a hímsoviniszta tanárral ne keljen egyűt töltenem egy órát, mert azt tuti nem éli túl valaki. Vagy ő, vagy én. Nem tudom, ki lenne az a szerencsés, de, hogy ott vér folyna az is biztos. Aominére nézek, aki csak megrántja a vállát. Ezzel a tudtunkra adva, hogy halvány lila elképzelése sincs. Csodás. Egy idiótával vagyok egy légtérben. Mi lesz ebből?

- Aj, nem hiszem el, hogy még ennyit se tudj. Sensei nekem töri órám lesz. Ennek a jó madárnak itt - mutatok a mellettem álló személyre. - Pedig fizika órája lesz.

- Ezt mégis honnan tudod? - értetlenkedik. Nocsak, szóval mégse olyan bunkó, mint hitem. - Ne is válaszolj inkább. Nagyon nem érdekel - jó vissza szívom.

- Rendben akkor beszélek, a két tanárral. Addig ti kezdjetek neki! - utasít minket. Leveszem a felsőmet, amihez semmi kedvem, de muszáj, ha már a szavamat adtam erre az egészre. Felnézek Aominére ő is lekapja magáróla pólót, így feltárva ország-világ előtt, hogy neki milyen felső teste van. Na,igen hat kocka azért nem semmi bekell látnom. Bár szinte minden nap ilyet látokhisz egy fiúval lakok egyűt. De ez mégis más hisz ő nem a bátyám, hanem egy számomra tök idegen valaki. Ahogy ez eszembe jut, kisé zavarba jövök így el is vezetem róla a tekintetemet. Lenézek a földre és egy laza mozdulattal leteszema kezemet és fellendülök, így máris a kezemen állok. Elindulok minél hamarabb, hogy ezt az egészet letudjam. Érzem a tekintetét magamon, ahogy a szemei végigpásztázzák minden egyes porcikámat. Szemei szinte vesébe látó, ami nagyon zavar. De nem nézek hátra, mert akkor olyan lenne, mintha tényleg érzékelném őt, amit nem akarok és nem is fogok soha.

Aomine szemszöge:

Nem értem, hogy születet meg ez a végeredmény. Azt meg főleg nem, hogy ez a lány mégis honnan tudja, hogy nekem milyen órám lesz. Amíg, ezeken agyalok a Sensei lelép. A vörös hajú "Démonra" téved a tekintetem. Figyelem, ahogy leveszi a pólóját, amit persze én is követek. Érzem, hogy engem figyel. Nem nézek rá, hisz azzal csak bebizonyítanám neki, hogy figyelem és akarva vagy akaratlanul is, de érzem a tekintetét. Jó persze másét is észre veszem, de azoknak nem szentelek figyelmet. De az övének valamiért tudok, és ez frusztrál. Szemem sarkából észre veszem, hogy leteszi a kezét és egy gyors mozdulattal fellendül és máris kézen áll. Most már teljes figyelmemet felé fordítom. Figyelem hosszú lábait, ami ebben a fekete nadrágban még vékonyabbnak hatnak, lapos hasára, amin látszik, hogy edzet, és végül karjaira téved a szemem, amikkel épp tartja, magát még mindig ugyanaz jut róla eszembe, mint tegnap. Az ég felé emelem fejemet és a felhőket bámulom kizárva a külvilágot és mindenkit a világomból. Csak állok és meredek lassan a semmibe, míg egy sikítás vissza nem térit a valóságba. Ez hang csak nem...

- Kagami! - nézek, arra ahonnan a hangja jön. Látom, hogy a földön ül, és a lábát fogja. Oda sétálok hozzá. Nem sietem el, annyira nem sajnálom. Látom rajta, hogy ez nem tetszik neki, hogy csak simán oda sétálok hozzá.

- Ne, hogy elsiesd! Még a végén meghúzod valamidet a nagy rohanásban. Egoista, bunkó... - szid egyre hosszabb és csúnyább szavakkal, valamelyiket nem is japánul mondja, hanem angolul. Lassan odaérek és leguggolok elé, hogy megnézem, mit fájlal ennyire. Megfogom, a jobb lábát mire hirtelen elnémul, és ijedt tekintettel néz rám. Kiakarja rántani a lábát, de nem hagyom neki és rászorítok a bokájára, amire hangosan felmordul. Mi a szösz? Nem sír vagy mondjuk, visítana, mint a többi lány ilyenkor szokta tenni. Ő csak felmordul, mint valami kutya, aki ellenséget látott vagy valami ilyesmit.

- Ne érj hozzám! Ez fáj. Te idióta - kiabálja le a fejemet. Ch, segíteni akar neki az ember, erre ezt kapja. Ch, nők.

- Jó akkor lásuk, hogyan állsz fel kificamodót bokával - engedem el és felállok. Lenézek rá és várok mit fog erre reagálni. Hát nem azt, amit vártam volna egy lánytól, hogy bocsánatot kér, és mégis csak kell neki a segítségem. De ő nem. Fogja magát és feláll. Bár azt mindenek lehet mondani csak annak nem, ami akar lenni. Na, de felállt ez a lényeg. Legalábbis áll, úgy három tízed másodpercig aztán össze csuklik. De mielőtt elesne, elkapom úgy, mintha valami hercegnő, vagy mi lenne. Nem tudom, miért tetem és mért nem hagytam, hogy vissza essen a földre. A testem talán magától mozdult? Nem tudom. Kezét a nyakam köré fonja, és egyre szaporában veszi a levegőt.

- Kér...lek tegy..él le! - mondja a szavakat szaggatótan. De megértem, hogy mit akar.

- Ha leteszlek, újra a földön kötsz ki. Azt meg gondolom, nem akarod - köpöm oda neki. Amit meg se jegyezi, hogy milyen stílusban feleltem neki, pedig eddig mindig vissza vágott valamivel. Inkább azt érzem, hogy egyre erősebben markolja a vállamat és, hogy a körmeit bele vájja a bőrömbe. Erre persze felmordulok.

- Kér...lek tegy..él le! Ha nem ak..kor csak rosz...szabb lesz - zihál továbbra is, amit egyáltalán nem értek, hogy miért teszi.

- Mondtam már, hogy mért nem teszem meg - förmedek rá. Ő meg csak rám néz azokkal a könnyfátyolos vörös szemekkel. Amik egyre jobban lecsukódnak és olyan, mintha a szemeiben nem lenne élet.

- Sajnálom - aztán minden abba marad. A zihálása, a könyörgése, a szemhéja lecsukódik és nem nyitja ki, a fej neki ütődik a mellkasomnak és ott is marad. Meglepődök egy pillanatra, de semmi több. Biztos csak elájult. Nyugtatom ezzel le magam. Felveszem a földről a két pólót és indulok az orvosi felé. Vajon milyen reakció volt már ez? Miért kezdte ennyire gyorsan venni a levegőt? Vajon csak azért, mert hozzá értem? Nem azt nem hiszem. Hisz tegnap láttam, hogy az BaKagami is így kapta el. De akkor mi volt ez az egész?

***

Amika szemszöge:

Riadtan ülök fel és nézek körbe. Hol vagyok? Aztán megérzem azt a jellegzetes szagot, amire el fintorodok. Klór és minden féle fertőtlenítő. De a falak nem fehérek, hanem halvány barack színűek. Szóval ez nem egy korház. Megnézem jobban a helyet és rájövök, hogy ez csak a suli gyengélkedője. De, hogy kerültem ide? Emlékezz Amika! Szólítom fel magamat. Hirtelen lépteket hallok meg és azt látom, hogy elhúzzák a függönyt. Aki ezt a tettet, elkövettet az nem más, mint Mayuzumi sensei. Ő a kémi a tanárom és olykor besegít az itteni dolgokban az orvosnak. Mayuzumi egy fiatal nő, akinek ezüstös haja van és ugyan olyan színű szem és állítások szerint van egy öccse, aki most első éves az egyetemen.

- Nocsak, felébredtél? Már nagyon aggódtam érted - mosolyog rám. Mindig is ilyen volt, hisz amíg itt életem a bátyámmal kisgyerekként folyton ő játszót velünk meg az öccse. De aztán kiköltöztünk Los Angelesbe. Nem is agyalok, inkább ezen felnézek a tanárnőmre és várom a magyarázatot, hogy mégis kihozott ide be.

- Már a tekintetedből rá tudok jönni, hogy mit akarsz tudni. Az hozott be, akié az az ing, ami rajtad van. Többet én se tudok. A ruhádat is ő hozhatta be, amik ott vannak az ágy végében. Szóval most, hogy jobban vagy készülj el és haza is mehetsz, mivel az egész napot itt töltődted - megölel és távozik is. Én meg csak ledöbbenten ülök és az ingnek a gombjával kezdek játszani. Mintha Mayuzumi itt se lett volna, tovább gondolkozok. Aztán, megérzem azt a bizonyos fűszeres illatot, ami úgy hat rám, mintha egy villám csapot volna belém, úgy jutnak eszembe a dolgok. Aomine elleni fogadás, ami döntetlen lett. Aztán az, hogy szólongatom, de hiába nem figyelt rám. Mivel felhúzót azzal, hogy nem reagál rám elestem egy kőben és a bokám kificamodott. Ő meg "segíteni" akart vagy mi. Aztán mivel nem bírtam talpon maradni elkapott úgy, mint valami hercegnő lennék. Az után meg kijött rajtam a betegségem. Egy szóval bepánikoltam és mivel nem tett le így elájultam és most itt vagyok. Ez is annak az idiótának a hibája, mért nem tett le? Ch, biztos beakarta bizonyítani, hogy ő mekkora férfi. Inkább állat a megfelelő szó rá. De mivel behozott ide és nem használta ki az adót lehetőséget, legalábbis remélem. Így nem panaszkodhatók rá. Az egészről én tehetek, ha nem esek el, akkor nem lett volna ez, vagy ha nem lennék pánikbeteg.

- Ha! Nem hiszem el, hogy képes vagyok ilyenbe keveredni - sóhajtok fel. Közben lassan felállok, a lábamba még mindig nyíllal a fájdalom, de most már sokkal tűrhetőbb, mint volt. Gyorsan felöltözök, közben feltűnik, hogy a táskám is itt van. Oda bicegek hozzá és látom, hogy egy cetli van rajta, azon meg egy nagyon csúnya kézírással írt szöveg. Ez tuti Aomine írása. Ch, valami bűn ronda, még a bátyám is szebben ír nála. Mindegy lényeg az, hogy ki tudom olvasni. A cetlin az van, hogy...

„Ha felkelsz, a cuccodat megtalálod az ágyon, a táskád pedig a cetli alatt van. Az ing, ami rajtad van, vagy már csak volt, az az enyém és kérem vissza akár kimosva akár úgy, ahogy van, csak majd add vissza ez a lényeg. A leckédről Satsuki gondoskodott, hogy fellegyen neked írva.

Ja és utó írat, vagy minek nevezik ezt. Nagyon könnyű vagy. Bár ezt meg is értem, mert akinek nincsen melle, azok sokkal könnyebbek. Ja, és még valami, még mielőtt arra gondolsz, hogy hozzád értem úgy megnyugtatlak, hogy nem."

Amint az üzente végére érek, nem tudom eldönteni, hogy nevesek vagy megöljem a beszólása miatt. Csak elmosolyodok ezen inkább és a beszólásra nem is gondolok. Tényleg egoista és perverz, de valamennyire normális. Felkapom a táskámat, amibe beleteszem az ingjét. Kilépek a gyengélkedő ajtaján, közben megnézem, hogy menyi az idő. Hat óra múlt tíz perccel. Ezen kívül van két nem fogadott hívásom és öt üzenetem. Persze mind egytől-egyig a bátyámtól jött. Csendben bicegek a kihalt folyóson. Megnyomom a hívás gombot közben halk léptek ütik meg a fülemet, hátra nézek, de nem jön utánam senki. Furcsa. A telefonom lassan kicseng és a kereset személy fel is veszi.

- Amika hol vagy? Itt állunk a suli előtt - mormogja a készülékbe a bátyám.

- Én is örülök neked Taiga. És köszönöm kérdésedet jól vagyok. Amúgy meg most jöttem ki a gyengélkedőről, majd elmondom miért. De mi ez a királyi többes? - húzom az agyát egy kicsit. Miközben megint hallom a lépteket hátra fordulok, teljes testtel, és úgy sétálok hátra felé. De megint nincs mögöttem senki.

- Taiga lehet paranoiás lettem, mert... - nem tudom tovább mondani, mert valaki befogja a számat. Minden izmom megfeszül.

- Mi van Amika? Mi a baj? - hallom bátyám aggódó hangját. Valaki elém áll én meg felnézek. Egy pár barna szempárral találom magam szembe. Ő is az egyik talpnyaló. Simán kiveszi a kezemből a telefont és beleszól.

- Bocsi, de Amika nem ér rá épp velünk van elfoglalva. És nem hiszem, hogy szereti, ha ötösben csináljuk. Ugye nincs harag haver? Na, viszlát! - és nemes egyszerűséggel kinyomja a telefonomat. Egyik kezével kigombolja az ingem gombjait és a telefont a melltartómba teszi. Én meg csak ráharapok arra a kézre, ami a számon van. Az illetékes felkiált. Én meg ezt kihasználva lefejelem a másikat. Aki össze is esik előttem. Az, aki hátulról lefog, még gyorsan hátra rúgok úgy, hogy a nemesebbik végtagját találjam el. Ő is össze görnyed a földön.

- Ch, perverz idióta barmok - nézek rájuk és eljut a tudatómig, amit az előbb mondott az egyik, hogy ötösben. De ők csak ketten vannak. Hol a harmadik? Hátra nézek remegve. És meg is pillantom nem messze tőlem áll a falnak támaszkodva néz rám.

- Nocsak, hogy elintézted azt a két idiótát. De nem csoda hisz már az nagy hiba volt tőlük, hogy bele szólt a telefonba. Na, gyere, szórakozunk egy kicsit! Csak te meg én - mondja fagyos hangon.

- Hé! És velünk mi lesz? - szól fel az egyik.

- Ch, majd csatlakoztok, addig is mi játszunk egy jót- néz rám. Én meg teljesen leblokkolok, ő ezt persze kihasználja és közelebb jön és a hajamnál fogva elkezd rángatni.

Kagami szemszöge:

Amikor meg szakad, a vonal teljesen lefagyok, és a szavakat elemzem a fejemben. Mellettem Kuroko kérdőn néz rám. Érzem, hogy elönt a düh. A kezemben lévő telefont annyira szorítóm, hogy az össze törik benne és a földre esik.

- Szaros Kínai termék ez is. Kuroko gyere! - hívom őt is hisz nem hagyhatom itt még a végén ő is eltűnik. Elkezdek rohanni az épület felé. Csak nem az legyen, amire gondolok? Akkor sem tudtam megvédeni, de akkor szerencséje volt. De most mi lesz, ha nem. Nem hagyom. Nem és kész.

- Kagami-kun valami baj van? Történt valami Amika-sannal? - faggatózik futás közben.

- Igen van. Remélem, hogy nem. És ne a szád járjon, hanem a lábad! - futunk, be az épületbe, az aulában vagyunk. De hol a húgom? Cseszd meg! Nem ismerem a sulit. Körbe nézek, de sehol senki. Aztán léptek zaja töri meg a csendet. Hátra nézek és egy nem kívánt személlyel nézek farkas szemet. Dühösen neki rontok és az ingénél fogva lököm neki a legközelebbi falnak, ami most kivételesen egy kőoszlop.

- Hol van? És mit csináltál vele? - üvöltöm le a fejét. Ő meg csak értetlenül néz rám.

- Nem' tom miről dumálsz. De ha nem engedsz el minél előbb BaKagami esküszöm, hogy olyat teszek veled, amit talán én magam is megbánok. És majd a húgodnak kell felkaparnia a földről vagy ne talán engem lefognia - morogja Aomine sötét tekintettel.

- Segítség! - hallom meg húgom hangját, ami után egy sikítás követ. Elengedem Aominét. Ő meg csak döbbenten néz a lépcsök irányába.

- Hisz ő még az előbb a gyengélkedőben feküt ájultan - mintha aggódást vélnék felfedezni rajta. De nem tudok ezen gondolkodni, mert elkezdünk felrohanni a lépcsökön. Fel egészen az első emeletig rohanunk, ahol megállunk, és a kishúgomat találjuk a földön ülve és három ismeretlen srác körül állja. Amika inge kigombolva van végig, a haja az arcát és a hátán terül szét. Remegve ül, a lábai felhúzva öleli őket át.

- Na, mi van Démon ennyi volt? - csendül fel annak a hangja, aki beleszólt a telefonba.

- Hát látod Rin a híres Vörös Démon nem is annyira félelmetes meg erős. Csak pletyka - röhög fel a másik.

- Kuss, legyen barmok! Mert a végén meghalja valaki. És igaz cicám nem akarjuk, hogy megzavarjanak minket a játékban - simít végig húgom fedetlen mellkasán.

- Ezzel elkéstetek barmok. Mert a játéknak most van vége - mordul fel mellettem Aomine és a húgomról rám néz. Én csak bólintok és oda is lépve elkapom azt a Rin nevű idiótát. Nemes egyszerűséggel gyomorszájon térdelem, amire össze görnyed, és a földön köt ki. Aomine kezeskedik a másikról, aki Amika mellett guggolt. El is kezdődik a verekedés. A végére már ketten elszaladnak és csak az egyik van még itt annak köszönhetően, hogy Aomine az ingénél fogva lökte neki a falnak. Amikára időközben rákerült Aomine sulis kabátja és Kuroko mellette van és próbálja lenyugtatni.

- Na, most szépen mesélsz nekünk! Ki vagy, mit akarsz a Vöritől és ehhez hasonlókat, fogsz nekünk csicseregni - "Vöritől"? Ez mióta becézi a húgomat? Na, de nem szeretném kihúzni nála a gyufát ezek után, amit most láttam meg főleg nem.

- Aomine ne tedd, kérlek! - áll fel Amika miközben össze húzza magán a kabátot és úgy lép oda hozzá. Aomine értetlenül néz rá. Mondjuk én is, de ez most mellékes.

- De miért? Hisz az előbb ők majd nem... - nem hagyja neki befejezni a mondatot.

- Azért, mert ez az én harcom, és te csak verekedni jöttél ide semmi másért. Szóval kérlek, enged el, és menj el! - néz rá nagyon is komolyan. De a szavak, amik elhagyják a száját főleg a "kérleknél" mind csupa kényszer. Lehet hallani a hangján, hogy csak azért beszél hozzá, mert muszáj. De amúgy egyáltalán nem akar vele beszélni.

- Ch, nők. Mind idegesítő - morogja, és közben ledobja a meggyötört srácot, aki erre csak nyikkan és ott is marad. - Így megfelel neked Démon? - köpi oda neki a szavakat búnkon és lekezelően, ügyelve arra, hogy a démonon legyen minden hangsúly. Aztán hátrébb áll, de még nem megy el. Amika lenéz egyenesen a srác szemébe, aki valamiért megfogta a lábát és, mintha motyogna is neki valamit.

- Ne hálálkodj ez csak természetes, hogy nem hagyom pépé veretni azt a személyt, akit én magam akarok a Sátán elé szolgáltatni - rúg bele egy nagyot a húgom a gyomrába. Ettől a beszéd stílustól kiráz még engem is a hideg. Mikor lett ő ilyen? Egyáltalán mikor kezdet így beszélni? Mindig is egy kedves, csendes lány volt. Most meg olyan, mint egy démon? Igen ez rá a megfelelő szó. Most ő nem az a kicsi lány, akit a húgomnak nevezhetek. Ez a személy teljesen más. Látom, hogy kiveszi a telefonját a melltartója közül és után begombolja az ingjét. Aztán Aominéhez fordul, és a kabátot átnyújtja neki miközben meghajol előtte, amit még sose láttam tőle.

- Tényleg köszönöm, hogy segítettél. És tényleg hálás vagyok azért, hogy bevittél a gyengélkedőre és nem hagytál ott az udvaron, a földön. Azért pedig bocsánatot kérek, ahogy viselkedtem. Nem szeretem, ha hozzám érnek semmilyen utón-módon a bátyámnak is csak azért tűröm meg, mert ő vigyázott és vigyáz rám gyerekkorom óta. Az inget meg vissza kapod holnapután. És nem szeretek senkinek se tartozni. Szóval erről te döntesz, hogy rójam le a tartozásomat - egyenesedik ki, úgy figyeli Aomine reakcióját, ami mit sem változott ugyan azzal a fapofával néz rá. - Ch, utálok hálálkodni, úgyhogy ne szokj hozzá! - na, ez az Amika, akit én ismerek. Fogja magát és elfordul Aominétől és a földön fekvő sráchoz lép. Nem tudom figyelni mit, csinál, mert Aomine megáll mellettem és dumálni kezd velem, de csak úgy hogy Amika ne hallja meg.

- Látom a reakciódból, hogy nem ilyennek ismered őt. Két napja, ha ismerem és megkell mondanom nem egy egyszerű ember. Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint más lányok. Bár ez benne az érdekes - vonja meg a vállát. - De amire lényegében kiakarok lyukadni az, hogy jobban figyeljél rá! Elég gyakran lehet látni az igazgatónál és nem csak azért, mert versenyekről lenne szó - hátra néz a húgomra, aki a srác telefonjával babrál valamit. - Csá Tetsu! Remélem, hogy még össze futunk. Kagami ez rád nem igaz, de azért. Csá! Te meg jobban vigyázz magadra! - szól a húgomhoz végül. Ő meg csak bólint. Aomine meg fogjamagát és lelép. Amint a léptei elhalnak, Amika felém fordul könnyes szemekkelés átölel. Elkezd hangosan zokogni. Láttam, hogy amíg itt volt Aomine és atöbbi srác egy könnyet se hullatót. Szorosan magamhoz ölelem és közben a hátát simogatom, hogy megnyugodjon.

- Nyugodj meg! Most már itt vagyok és nincs mitől félned - nyugtatgatom, amire lassan lenyugszik.

- Köszönöm - néz rám könnytől csillogó szemekkel.

- Ugye tudod, hogy ezeket a dolgokat meg kell beszélnünk otthon? - nézek rá mérgesen. Csak azért, mert nem volt hajlandó az elején beavatni és nem kérte, hogy segítsek neki.

- Igen tudom - mosolyog most már. Mi meg szépen lassan elindulunk egészen addig, amíg észre nem veszem, hogy nem bír ráállni rendesen a jobb lábára. Egyszerűen megállok előtte és leguggolok, hogy feltudjon mászni a hátamra, ő megérti, hogy mire gondolok és a kezét a nyakam köré kulcsolja.

- Köszi, bátyó - hálálkodik tök feleslegesen. De azért jól esik. Felkapom és indulunk is.

- Ugye, Aomine nem tud semmit miért ájultál el? - kérdezek rá kertelés nélkül. Hiába van itt, Kuroko ő tudja nagyon jól mi a baja a húgomnak. Ilyet nem szoktam előle elhallgatni, és amúgy is, Amika is megbízik benne.

- Dehogy mondtam el neki. Annyira nem kedvelem. Sőt nagyon is idegesít az egoista, bunkó viselkedéséve - pufogja hozzám bújva.

- Aomine-kun már csak ilyen - jelenti ki mellettem Kuroko.

- Jó az lehet, de akkor is idegesítő - pufog tovább. Aj, javíthatatlan.

- Na, de nem ez a lényeg. Elmegyünk orvoshoz holnap meg otthon maradsz - mondom halálosan komolyan. Aztán csak tovább sétálunk csendben egészen a korházig.

Ennyi lenne a mostani fejezet. Remélem, tetszet, már ha eljutottatok idáig. Ha igen akkor komenteljetek, vagy nyomjatok a csillagra. Következő fejezet kéthét múlva várható. Hogy miért? Majd akkor mindent elmondok. További jó hétvégét kívánok, nektek.