"Elkezdtünk felnőni. Hagyjuk, hogy bizonyos emberek megbűnhődjenek a döntéseik miatt, másoknak viszont hagyjuk, hogy jóvátegyék a hibáikat."

Christina Lauren

Aomine szemszöge:

Ahogy magyarázza megjelenése okát, oldódni látszódik bennem a feszültség és a düh. Pedig pár perce még akár arra is képes lettem volna, hogy megverjek valakit, anyámék hülyesége miatt. Nem tudom, miért zökkentem ki, mikor a keresztnevemen szólított, pedig a telefonba is mondta, meg mikor meglátott a bejárati ajtóval szemben. De valahogy akkor nem jutott el az agyamig, nem úgy, mint most.

Egészen aranyosan néz ki így, mint valami kislány főleg az ecset miatt a bal füle mögött. Szerintem a nagy rohanásban elfelejtette, hogy oda rakta, ezért szó nélkül közelebb lépek hozzá és kiveszem azt a hajából. Ő, csak nagy szemekkel néz rám, de miután a kezemre összpontosít, amiben az ecsetet forgatom, halkan kuncogni kezd.

- Az ecsetem – mondja mosolyogva. Kinyújtja a kezét érte, én pedig a tenyerébe ejtem. De ez a pillanatnyi könnyedség megszakad, mikor újra a táskámra pillant, majd le Ginre.

- Tudom, hogy egy gyökérnek gondolsz, mert ezt kérem tőled. Hagyjuk is, keresek egy hotelt, vagy...

- Maradhattok nálam – jelenti ki határozottan.

- Biztos? Nem akarok a bátyáddal vitázni – gondolok bele jobban, hogy mégis mekkora idióta ötlet is ez.

- Nincsenek itthon. De cserébe elmagyarázod mi is ez az egész! – zárja le ennyivel. Megfordul és a bejárati ajtó felé kezd sétálni. Döbbenten nézek utána, majd ahogy a bejárathoz ér türelmetlenül hátra fordul, amire megindulok, Gin pedig szorosan jön mellettem.

***

Feszült csendben ülök a szobájában az egyik babzsákon, míg azt figyelem, ahogy elpakolja a festékeket. Gin valahol a nappaliban lehet, úgysem fog semmit se tönkre tenni, annál jól neveltebb, így nem is aggódom miatta.

- Engem nem zavar, ha folytatod – szólalok meg, ezzel próbálom oldani a feszültséget, amit érzek. Ennek ellenére is elrakja az egyik fiókjába a festékeket, csak az után fordul felém.

- Majd befejezem máskor. Nem vagyok hajléktalan szálló, szóval beszélj! – mondja halálosan komolyan.

- Hát oda nem is mennék.

- Aomine! – fúj rám, mint valami mérges kiscica. Még ha aranyos is, inkább komolyan veszem, mert ha kirak, akkor nincs hova mennem. Megvárom, míg leül velem szemben a másik babzsákra, csak az után kezdek neki az egész agymenésnek, ami kurvára a valóság.

- Igazad volt abban, hogy anyámnak van valami baja. Ma végre hajlandó volt elmondani. De bár ne tette volna! – sóhajtok fel, miközben újra idegesen dobolok a lábammal, ahogy felidézem azt a beszélgetést.

- Mi a baja, beteg? Vagy válni akarnak? – vág közbe kérdéseivel.

- Bárcsak, de nem. Sőt annyira jól meg vannak együtt, hogy basztak védekezni. Szóval ja, terhes és még képesek azt tervezni, hogy megtartják. És ezt nekem olyan boldogsággal mesélte el anyám, hogy egyszerűen hányni tudtam volna tőle – mesélem el őszintén, hogy mi is volt és, hogy mit éreztem közben. Felesleges előtte titkolnom, ismerem már annyira, hogy tudjam ő megért engem. Talán egyedül ő képes erre, és ez ijesztő, még sosem éreztem ezt. Mindig egyedül voltam, az én bajom sose számított, sőt komolyan se vettek. Ez alól Satsuki anyukája kivétel, de ő mindig is úgy bánt velem, mintha a sajátja lennék, nem pedig úgy, mintha csak az utcából lennék az a félvér kölyök, aki valójában vagyok.

- Terhes? Ó, hát gratulálok, vagy mi – motyogása zökkent ki a gondolatokból. Látom rajta, hogy nem teljesen tudja hova tenni az egészet, amit megértek ez általában jó hír. Hát most itt kurvára nem az.

- Majd át adom, ha valaha is újra szóba állok velük. De őszintén az nem mostanában lesz, majd apukádon keresztül gratulálhatsz – legyintek, mintha már semmiség lenne az egész. Pedig nem az, de már nem tudok mit tenni. Kérdőre vontam, aztán kiabáltam velük, végül összeszedtem a cuccomat. Lehet sírtam is dühömben, nem emlékszem már teljesen, annyira dühös voltam, hogy nem éreztem semmit se a környezetemből, csak minél előbb el akartam onnan menni.

- Hé, nyugi! Mit mondtak még, hogy ennyire kiakadtál? – kérdezi aggódva. Meglepődve pislogok rá, hiszen észre se vettem mikor térdelt le közvetlenül elém és fogta meg a kezemet. Annyira belemerültem az egy órával ezelőtt történtekbe, hogy fel se tűnt, ő mit csinál közben, vagy az, hogy én mit teszek. Kicsit nyugodtabban engedem ki ökölbe szorított kezemet, amit éppen fogni próbál, így normálisan meg tudom fogni a kezét.

- Elsőként csak visszakérdeztem, hogy ez most komoly, amire helyeselt. Majd a nyakába zúdítottam mindent, ami az évek alatt felgyűlt bennem. Közöltem vele, hogy én aztán nem fogok a gyerekkel foglalkozni, az én nyakamba nem fogja sózni. Azt is mondtam, hogy felelőtlennek lesznek megint, és magára hagyják majd őt is. Persze erre egyből ment az ellenkezés, meg hogy ő már nem fog többet utazgatni apámmal, hanem itthon marad. Erre rá kiabáltam, hogy engem persze képesek voltak elhagyni, értem nem szakadt meg a szív. Amióta volt az a törésem sose kérdezte meg, hogy vagyok. Baszki akkor sem jöttek haza, mikor bárányhimlős voltam és belázasodtam, Hanari-san volt mellettem végig, kisgyerekként anyának szólítottam egyszer véletlenül, akihez semmi rokoni szál nem köt, inkább tekintettem anyámnak, mint a vérszerintit – tör ki újra belőlem majdnem minden, ami akkor is. – Az ő faszságaik nélkül is szar volt minden, az emberek megvető pillantásai, mert félvér vagyok, ahogy beszéltek velem, ezeket mind elfogadtam nehezen, ahogy azt is, hogy egy szörnyetegnek látnak a pályán. Így inkább azzá váltam, aminek látnak, és ezt mind egyedül csináltam végig, anyámék kb. tudomást se vettek rólam. Erre képes nekem benyögni, hogy „kistesóm" lesz, mintha csak azt mondta volna, hogy végre le tudnak cserélni. Miért teszik ezt? És nekem miért fáj, mikor eddig nem érdekeltek – beszélek már össze-vissza. Már magam se tudom követni, egyszerűen a velem szemben lévő lány nyakába borítok mindent, amiket már hosszú évek óta gyűjtögettem. De ígyis csak felszínesen érintem a dolgokat, túl sok minden lenne, amire már felesleges időt pazarolnunk, meg nem is neki kellene ezzel foglalkozni.

- Nem hiszem, hogy tudatosan tennék ezeket, vagy hát jó volna ezt feltételezni. Nem fognak lecserélni téged, de azt elismerem, hogy ezt elbaszták. Nem így kellett volna egyikőjüknek se viselkednie veled, bár igaz, hogy nem tudom, milyennek kellene lennie egy jó szülőpárnak. Lehet, ez a veszekedés ráébreszti őket, hogy mit rontottak el. És persze akkor beszélsz velük, amikor akarsz, de meg kell beszélnetek ezt az egészet. A ti kapcsolatotok még menthetőnek számít, még lehettek viszonylag jó család. Szeretnek téged, ha nem így lenne, anyukád nem lett volna olyan ideges a reakciód miatt a baba témával kapcsolatban, nem tökéletes szülő, de legalább igyekszik – magyarázata teljesen megnyugtat. Tényleg egyből hozzá kellett volna fordulnom, nem pedig Satsukihoz, aki teljesen anyám oldalán áll, és még szerinte én basztam el a viselkedésemmel a dolgokat. Mintha nem ő tudná a legjobban, hogy milyen szar volt, hogy sosem voltak velem. Gyerekkorom óta szeretem Satsukit, mindig is olyanok voltunk, mint a testvérek, talán ezért is reméltem, hogy megért majd. Arról közben teljesen megfeledkeztem, hogy az évek alatt lassan tőle is elzárkóztam. Most pedig egy majdhogynem idegen lánynak nyílok meg, aki ráadásul a riválisom kishúga. Bár ezen is akkor agyaltam utoljára, miután tudatosult teljesen bennem az, hogy kamu kapcsolatot ajánlottam fel neki, az ő jóléte érdekében.

- Meglátjuk, hogy igazad lesz e, vagy sem. Őszintén én már sok mindent nem várok tőlük, tényleg csak nyugalmat, míg el nem költözöm – sóhajtok fel. Várakozóan nézek rá a velem szemben térdelőre, aki elgondolkozva nézi a kezeinket, látom rajta, hogy most valamin agyal, és abban is biztos vagyok, hogy nem a szar helyzetemen agyal, vagy nem teljesen azon.

- Kicsit nevetségesnek találom, hogy a szüleink hülyeségei miatt szenvedünk mi, akik semmiről se tehetnek, csak megszülettünk – motyogja fáradt hangon.

- Általában nem azok az emberek szenvednek, akik a hülyeséget csinálták, hanem azok, akikre ez a hülyeség hatással van. Legalábbis sok esetben van így – rántok vállat unottan. Ő erre végre rám néz, meglepően közel helyezkedtünk egymáshoz, ami furcsa módon most egyikünket se zavarja.

- Igazad lehet. Éhes vagy? – kérdése kizökkent, az eddigi témánkból. Persze sejtem, hogy pont ezért csinálta, ezen az egészen nincs értelme tovább agyalnunk. Én elmeséltem, ami otthon történt, ő meghallgatott és még lelket is próbált belém önteni, ennél több nem is kell. Igenlően bólintok, amire Amika elmosolyodik, majd feláll, és a konyha felé indul, én pedig utána megyek.