"Aki viperafészekbe nyúl, számítson rá, hogy megmarják."

Bosszú c. film

Takeshi szemszöge:

A csütörtöki napok mindig olyanok, mint a nagy koncert előtti percek, a fellépőket gyötri a gyomorideg és a stressz, a rajongók izgatottan visítoznak, hogy kezdődjön már el, amire hetek, talán hónapok óta vártak. De nekem, mint cégvezetőnek, aki mindig is producerként gondolt magára, ezek a pillanatok rohadt unalmasak. Itt már nem érdemes agyalni, nem érdemes stresszelni, mert megtanultam már rég, ha el tud valami baszodni, az el is fog, sőt Murphy törvénye is engem igazol, még ha az emberiség nagy része szarul is értelmezi ezt a törvényt, beleértve engem is, de hát ez is egy rossz szokásom.

De vissza a csütörtökhöz, ez a legszarabb nap a hét többi napjához képest, hiszen órák választanak el a péntektől, amit már igazán nem is nevezünk hétköznapnak. Na meg, csütörtökön a nyakamba szakad az összes megbeszélés, és minimum két idióta megtalál ma, ha nem több. Szóval a csütörtököket csak túl akarom élni, bár ebben igencsak megakadályoz az, hogy csiga lassan telnek a percek. Annyira megöl a várakozás, hogy megint valami nyakatekert helyzetben ülök a karosszékemben, félig oldalasan, miközben mind a két lábamat az egyik karfán átvetve lógatom. Újabb rossz szokás a listámról, ami kurva hosszú.

- Ma még, semmi kreatív ötlet se szállt meg. Lehet, ezt nevezik korai kiégésnek... - mélázok el hangosan, kissé talán eszement gondolatfoszlányomon. Semmit mondó gondolataimból a vezetékes telefon hangos csörgése ragad ki. Kicsit kelletlenebbül, mint azt kéne, előre fordulok, és a szőnyegre hányom Martensenbe bújtatott lábaimat, a készülékért nyúlok, majd azt a fülemhez tartom.

- Hattori-kun már sokszor elmondtam, hogy unalmában ne hívogasson, a recepcióról, sőt saját telefonjáról se! – sóhajtok fel, közben a hajamat igazgatom. Lehet vágatni kellene belőle, majd elmegyek valamelyik nap. Éljen az újabb rossz szokásom, a halogatás. Minek is kezdtem bele az önelemzésembe? Ja, mert talán éppen nincs jobb dolgom.

- Sajnálom uram, de most tényleg fontos dologról van szó – szól határozottan. Meglepő a mindig lágy dallamos hangot, feszültnek hallani.

- Mi olyan fontos? Az időpontokon nem történt változás. Tudtommal mindenki teszi a dolgát, és ott van, ahol a beosztás is írja. Ha pedig valaki lebetegszik, engem keress egyenest – magyarázom, miközben én magam is végig gondolom, mi lehet, annyira fontos. De nem jutok sokáig gondolataim tengerében, mire újra megszólal az alig huszonhárom éves beosztottam.

- Uram egy hölgy keresi...

- Nem várok senkit se - vágok egyből közbe.

- Komolyan Kagami-san, hallgasson meg végre! – csattan fel kicsit hevesebben a fiú, mint az illendő volna, de nem szidom meg érte. Egyszerűen csak felsóhajtok, amit telefonon keresztül is jól lehet hallani, így Hattori nyugodtan kezdi el mondandóját. – Tehát egy hölgy keresi, azt sajna nem mondta el, hogy milyen ügyben, hiába is kérdeztem. Csak annyit mondott, hogy hívjam fel önt és mondjam meg magának, hogy „Múzsa nélkül az alkotásaid, csak dalamok egymásra halmozva." ennyiből tudni fogja – magyarázza kissé talán még mindig feszülten, de az is lehet, hogy csak veszélyezi a helyzet.

Ahogy agyam feldolgozza az elhangzottakat egyből megtalál a korábban gondolt gyomorideg, csak most érzem is. Biztos, hogy nem ő az, ki van zárva, az apja temetésén se jelent meg. A bátyját meg hiába kérdeztem volna hollétéről, meg ugyan miért is érdeklődtem volna után. De biztosra kell mennem, hogy az idegesség megszűnjön.

- Hogy néz ki a hölgy, kölyök? – kérdezem feszülten, míg Hattori szuszogását számolom, ezzel igyekszem nyugtatni magam.

- Ó, ez egy kicsit vicces és egyben kínos is – kuncog motyogása után. Nem kérdezek közbe, várom a magyarázatát, amit egyből meg is kapok. – Azért vicces, mert elsőként a lányának hittem. Már majdnem le is szólítottam, mikor eszembe jutott, hogy Ami iskolában van ebben az időben, és nem is szólt, hogy bejönne. Pedig aztán tényleg ijesztő a hasonlóság, bár tény, hogy a hölgy Kagami-sannal lehet egy idős... - mélyül el teljesen a magyarázkodásba, hangja ismét csevegőbe vált. De most ez kurvára nem tud megnyugtatni. Mi a francot keres itt? Ennyi év után, van bőr a képén csak úgy beállítani? Idegességemben már a hajamat húzogatom, jobb lábammal kapkodó ütemekben dobolok. Mélyen lélegzek, közben igyekszem összeszedni magamat. Kell egy pohár ital!

- Hattori-kun! – szólítom meg, a még mindig csivitelő fiút. Aki, hangom komolyságára egyből elhallgat.

- Uram? – kérdezi értetlen. Hiszen, hogy is érthetné a hirtelen közbe szólásomat mikor, ilyet eddig sosem tettem, mindig végig hallgatom, bármiről is legyen szó. De most ezzel csak időt akarok nyerni magamnak, a közelgő csapás ellen.

- Öt perc múlva enged fel a betolakodót! Mond neki, hogy eddig tárgyaltam, és róla soha nem beszélhetsz a lányomnak, ahogy a fiamnak se, ha véletlenül találkoznál bármelyikkel is! Megértettél? – kérdezem azzal a szigorral a hangomban, amit csak visszakozó gazdag seggfejeknél használok.

- Meg – helyesel, és látnom se kell ahhoz, hogy tudjam, éppen bólogat hozzá. Amint elhangzik az egyszavas válasza, leteszem a telefont. Az asztal szélének támasztom a tenyeremet, és erősen belemélyesztem azt, magamban háromig számolok, majd hátra tolom a széket, hogy felálljak a bútortól, azt megkerülve idegesen tartok a bárszekrényhez, amiben különböző italokat tartok. Nem szokásom inni a munkahelyemen, csak akkor, ha olyan emberrel tárgyalok, aki egy nagy kutya, az alkohol segít megpuhítani őket. De most nekem azért kell, hanem még véletlenül se tegyek olyat, amit később báni fogok. A szekrény ajtaját kinyitom, gondolkodnom se kell, hogy mégis melyik italt vegyem magamhoz, ahogy poharat is veszek hozzá ki, azt a szekrény tetejére rakom. Egy pillanatra hiányérzetem támad a jég miatt, de most nem szöszmötölhetek ilyesmivel. Lecsavarom a whiskeys üvegről a zárósapkát, azt a markomba szorítom, miközben a pohárba töltök a mézbarna folyadékból. Aztán az üveget visszahelyezem a helyére lezárva, majd az üvegpoharat magamhoz véve, visszaindulok a helyemhez. Az üveg szélét számhoz emelem, és egyszerre lehúzom, a kissé hűvös, de annál erősebb italt. Ahogy a szesz végig marja a nyelőcsövemet a szám fintorba húzódik, de ezzel nem törődöm, csak azzal, hogy cipőkopogás töri meg a csendes szenvedésemet.

- Picsába! - morgom hangosan, míg az asztalra helyezem az üvegtárgyat. Természetesen magamhoz közelebbi részre, hogy még véletlenül se legyen esélye hozzám vágnia. Volt már rá példa a múltban, nem lenne jó újra játszani. Székem háttámlájához érek, mikor elhalnak a kopogások, közvetlenül az ajtó előtt.

- Gyere! – szólók ki, engedélyt adva a belépéshez. Bár őt az ilyesmi sosem érdekelte, akkor is belépne azon a tetves ajtón, ha nem szólnék ki. Ahogy lenyomódik a kilincs, én egyből a hang felé fordulok, jobb, ha nem mutatok hátat egy viperának. Ahogy kitárja az ajtót, egy röpke pillanatra tényleg olyan, mintha az én hercegnőm állna velem szembe, míg rám nem szegezi olajbarna szemeit, ezzel a kellemes illúzióm tova is szál. Alaposan végig nézek volt feleségemen, vörös haja hullámosan omlik vállára, arca fehér, amiken a szeplők még látványosabban kitűnnek, de ráncnak még csak nyomát se látom, milyen kár. Bár nem csodálkozom ezen, hiszen az orrát is megműttette, amint alkalma volt rá, mondjuk azt a kis görbületet, amit volt osztálytársnője okozott, igazán megérdemelte. Szóval a színész iparhoz csak még több részét tette művé, bár ennek ellenére nagyon elvétve láttam őt bármiben is szerepelni. Tehát nagy eséllyel a haja, ami még a sajátja... talán. Testét kosztümbe passzírozta, amin látszik, hogy egy számmal kisebb, csak azért, hogy jobban feszüljön rajta, mint annak kellene. A gyomrom kellemetlenül bukfencezik egyet, és ez nem a tíz éves whiskey hibája.

- Látom, mit se változtál az évek alatt – töri meg a csendet. Hangja éles és frusztrálóan dallamtalan. Felsóhajtok és inkább a székbe ülök vissza, megjegyzését elengedve a fülem mellet.

- Mit akarsz? – kérdezek egyből rá. Ami láthatóan neki nem tetszik, maga után csukja a nyílászárót, ahogy beljebb lépked a helyiségben.

- Hát így kell fogadnod rég nem látott, gyermekeid anyját? – kérdezi kényesen.

- Igazad van, nem így kellene – helyesellek neki, amin elégedetten kezd mosolyogni. – Ki kellett volna rakni a kellemetlen lényedet a biztonsági őrökkel. De tudni akarom, mit keresel itt. Szóval válaszolj, gyermekeim megkeserítője! – mordulok rá, nyugalmamat igyekezve megtartani. Szavaimra elkeseredettség nyomai tükröződnek arcán.

- Hogy mondhatod ezt? Én csak látni akartalak téged és a gyerekeket – motyogja az áldozatot játszva. Türelmem pedig itt kezd megbomlani.

- Ne játszd meg magadat! Itt nincsenek kamerák. Majdnem kilenc év telt el, azóta a nap óta, hogy végre elhagytad a gyerekeidet. De most van bőr a képeden ezzel a mesével előállni nekem, hogy a gyerekeimet akarod látni, és engem. Ez röhejes, ezt még az esküdtszékkel se tudnád elhitetni – csattanok fel kissé indulatosan. Ő pedig egyszerűen csak sóhajt, és pillanatok alatt megváltozik a mimikája. Hideg tekintettel néz rám, míg az asztal túloldalán álló székbe ül. Választhatott volna inkább valamelyik kanapé közül, így csak még közelebb van ahhoz, hogy még jobban elveszítsem a fejemet.

-­ Nem hazudok, tényleg titeket akartalak látni – mondja vállat rántva közben. – Ami végül is teljesült is. Az idősebbik vakarcs...

- Taiga.

- Mi? – néz rám értetlenül, hiszen közbe mertem vágni a szavába.

- A neve Taiga, nem pedig vakarcs. Túlzás is annak nevezni, hiszen majdnem két méter magas – beszélek lekezelően vele.

- Egészségére – legyint kezével, mintha ezzel félre tudná söpörni az elhangzottakat. – Azt akartam elmondani, míg közbe nem szóltál, hogy találkoztam a fiúval, látszik rajta, hogy nem ő lett a legélesebb kés a fiókban, ugyanolyan kosárlabda megszállott, mint a kis kedvenced volt annak idején. Undorító mennyire hasonlít egyszerre rád és ő rá is, mintha sikerült volna összerakni titeket. Így hát a kishercegnődtől sem vártam sokkal többet, de be kell vallanom kellemesen csalódtam, ugyanolyan, mint én. Született titkolózó, és hazudozni is épp olyan jól fog tudni, mint apám. Bár kissé zavar a csodabogár oldala, de hát mit is várhattam volna, ha ilyen selejtes apja van – csacsogja könnyedén. Hátrébb kell húzódnom, mert még tényleg megtalálom fojtani.

- Szerintem világosan megmondtam neked anno, hogy „Egyik gyerekkel sem találkozhatsz többet, ha kilépsz azon az ajtón!" és te kiléptél azon az ajtón – idézem fel a múlt egy kis darabját.

- Ugyan, rájuk kell nézni, már egyik sem gyerek. Na meg, mellékesen ők nem tudnak róla, hogy találkoztak velem, olyan régóta elvetted tőlem őket, hogy már a tulajdon anyukat se ismerik fel – drámázik, mintha valaha így történt volna.

- Jogilag azok. Még az a szerencséd, hogy nem tudnak róla, én pedig nem vettem el tőled őket. Ha az emlékezetem nem csal, akkor önként hagytad el őket – mutatok rá a tényekre.

- Téged hagytalak el, őt nem akartam – vágja rá meggondolatlanul. Pár másodpercig értetlenül nézek rá, amiért elhagyta a többes számot, de aztán leesik, hogy kire gondol.

- Mit akarsz? Pontosabban, mit akarsz Amikától? – kérdezek rá nyíltan. Jobb kezemmel idegesen dobolni kezdek a térdemen. Tudom, hogy nem veheti el őket tőlem, hiszen lemondott róluk. Na meg, semmi olyan dolgot nem tettem, ami miatt elvehetik őket. De azt sem akarom, hogy újra bántódásuk essen se ezáltal a nőszemély által, se senki által sem. Eleget szenvedett mind a kettő, és belátom én se voltam minta apa, lehetem volna sokkal jobb apjuk, de most itt vagyok, szóval esélye sem lesz, akarjon bármit is.

- Én ugyan nem akarok semmi konkrétat tőle, de majd ő fog tőlem – mondja mosolyogva.

- Még, hogy ő? Tőled? Ez még viccnek is rossz. Utál téged, pont azokért, amit okoztál neki. Megvett téged, úgy hivatkozik rád, mint egy boszorkányra. Sosem fog hozzád fordulni, amíg én és a bátyja itt vagyunk neki – jelentem ki szilárdan. A feszültség is egyre jobban enyhül bennem, ahogy rájuk gondolok. Még ha én nem is vagyok jó apa, addig ők ketten a világ legjobb testvérei. Ezen gondolataimból a velem szemben ülő nevetése zökkent ki, amire mérgesen nézek. Mégis min képes nevetni?

- Ó, hát nem tudsz róla? Nem is olyan rég, bejelentkeztem nálatok, de akkor úgy tűnik a legjobb emberhez került az üzenetem. Végülis mit tehetnénk, hiszen az én lányom, amit tagadni se tudna, és nem csak azért, ahogy kinéz, hanem azért is, akivel most "barátkozik". Be kell vallanom kicsit meglepett az, hogy kiknek a gyerekével mászkál. Micsoda komédia lenne, ha a történelem megismételné önmagát, ha neki se sikerül összejönnie az Aomine gyerekkel, akkor majd Ryouma kicsi fia úgyis megvigasztalja. Meg hát ki tudja, lehet épp olyan jól fog sikerülni az a vigasztalás, mint ahogy a tiéd is sikerült nálam – hozza fel újra a múltunkat. De ami inkább meglep, hogy ismeri Amika barátait, tehát nem hazudott azzal, hogy találkozott velük, vagy csak megfigyeli őket. Nem az nem lehet, mert akkor arról beszélne, hogy zaklatják a suliban. Erről nem tud, és nem is tudhat soha. De mi van azzal az üzenettel? Semmilyen üzenetről nem tudok, lehet, csak blöfföl.

- Utoljára kérdezem! Mit akarsz? – emelem fel a hangomat kissé, hogy végre megértse, hogy nagyon nincs kedvem az aljas játékaihoz.

- Ó, tényleg! Hogy is felejthettem el? Én buta – vált ismét stílust nevetgélve.

Kotorászni kezd a táskájában, miközben magával beszél idegesítően érthetően. Ezzel is megpróbál még jobban bosszantani.

- Akira, az Istenekre! – kiabálok rá, közben az asztalra csapok, amire összerezzenést szimulál. Istenre esküszöm, díjat adok neki színészkedésre, csak húzzon el az életünkből.

- Meg is van! – kiált fel lelkesen, mintha csak Amikát hallanám, amikor kész van egy festményével. Bár az tény, hogy ő tényleg lelkes, míg ez a nő itt, csak mindent megjátszik. – Nem is értem, hogy felejthettem el. Ezzel kellett volna kezdenem, hiszen egy csalódott és dühös barátomról akartam neked beszélni. Ez itt ismerős neked? – kérdezi sokkal komolyabban, mint eddig bármit is. Elém tol egy mappát. "In the dark" címezéssel. Értetlenül nézek hol rá, hol pedig a mappára. Végül átveszem és kinyitom azt, nem meglepő, hogy fontos iratok, kerülnek elém.

- Lehet, te már nem emlékszel, de én emlékszem az első dalodra, ami meghozta végül a várt sikert – kotyog közbe, miközben a papírokat olvasom.

- Francba, nem jut eszembe a címe. A fénnyel volt kapcsolatos, A fény... nem ez túl egyszerű. Mi is volt? – gondolkozik hangosan, amit kezdek unni. Bár az, ami előttem van, sokkal jobban érdekel.

- "The bringer of light" – válaszolok a sorokat olvasva.

- Ó, tényleg! Még Lucifer is benne van a Te szövegedben. Ahogy abban is, ami előtted van. Felkerestem az írót, miután szembe jött velem ez a dalszöveg, és a tulajdonosa elmesélt nekem egy igen érdekes történetet. De magad is láthatod, ott van előtted feketén-fehéren. Akár hogy számoltam, az "In the dark" hamarabb piacra lett dobva, mint a te múzsa nélküli műved.

Vigyorog, látnom se kell, hogy tudjam ezt. Hallom, ahogy nyikordul a széke, biztosan hátradőlt és most megvetően tekinthet rám. Kétszínű kis mocsadék, ez tuti, hogy kamu. Csak pénzt akar, mint régen is.

- Az utolsó oldalon van, a megkárosított barátom kérései – szól közbe, amire egyből az utolsó oldalra lapozok.

- What the fuck? – tör ki belőlem, ahogy meglátom azt a sok nullát. Ez nevetséges, ennyit senki se fizetne egy dalért. Ráadásul a velem szemben ülő nő szavai semmit se érnek, a papírok pedig lehetnek hamisak is.

- Hát igen, szerintem is kicsit keveset kér. Na, de a lényeget érted. Kifizeted az összeget, ezzel elkerülve a sajtó általi botrányt, és a pereket, vagy pedig a gatyádat is lepereli. Válasz! – utasít, mint valami taknyos kölyköt. Ráemelem a tekintetemet és a nyugalmamat megtartva ingatom meg a fejemet.

- Ugyan már. Téged ismerve az egész egy nagy kamu, és csak találtál egy ügyes hamisítót. Azt ajánlom addig, hagyd el az irodámat, és a cégem területét, még ki nem doblak saját kezűleg! És, ha még egyszer a gyerekeim közelébe mersz menni, a halott apádra esküszöm, úgy tönkre teszlek, hogy még ezekkel a semmilyen film szerepekkel se keresnek fel! – fenyegetem meg halálosan komolyan. Szó nélkül hátra tolja a székét és úgy áll fel, mintha minimum császárnő lenne. Undorító!

- Hát legyen így! Kapsz időt az első részlet fizetéséig. Ha nem, akkor megy a bíróságnak egy szép kis borítékban, ahogy a sajtónak is! Szép napot, Take! – mosolyog rám kedvesen, mintha nem az előbb fenyegetett volna meg azzal, hogy teljesen tönkre tesz. Nem válaszolok semmit se, csak figyelem, ahogy az ajtó felé tart. Majd ott megtorpan a kilincset fogva.

- Mi van még? – vakkantom oda neki.

- Hm, semmi lényeges. Csak az, hogy ad át üdvözletem az Aomine családnak! Végülis olyan boldog voltál, mikor újra találkozhattál vele, na meg persze Chiasa-channal. Mindig is érdekesnek találtalak titeket. A lány, akiért minden férfi oda van, tökéletes családi háttérrel, szerető nővérrel. Mégis valamennyire félre dobta ezt mikor hozzáment Daichihoz. A fiúhoz, aki még csak nyomokban se tartalmaz egy picike japán gént se, de minden lány álma volt, még ha kissé egyszerű lélek is. És végül Te, akiről sosem lehetett semmit se leolvasni, aki mindig azokba a szakadt cuccokban, gitárral és jegyzetfüzettel szaladgált mindenhová. A csodatrió, akik egyedül Daichi köt össze. Micsoda titulus, miközben Te mindvégig arra vágytál, amire Én is. Lehetek én a boszorkány a történetben. Vállalom, veled ellentétben, aki sosem vállalta fel ki is az ő múzsája – beszéd végére újra felém fordult és egyenesen a szemembe mondja az igazságot, ami jobban mar, mint ez a tetves zsaroló mappa.

- Azonnal takarodjál ki! – üvöltök rá, miközben felállok a székből, kezemben az üvegpohárral. Ahogy elhagyják a szavak a számat, a poharat egyenesen az ajtó felé dobom, ami miatt egy pillanatra megijed, és kiront a helyiségből az ajtót maga után csukva, így a pohár az ajtó melletti falnak csapódik, szilánkok csilingelve hullanak a földre. Lihegve nézek az ajtóra, ami mögül tompa kuncogás hallatszik, majd hangos cipőkopogás jelzi, hogy a lift felé tart.

Testemből kifut az adrenalin, és a düh, mint valami rongybaba a székbe esek vissza. Mélyről jövő fájdalom tör felszínre bennem, olyan, mintha újra tonnás súlyokat helyeztek volna a mellkasomra. Hangosan veszem a levegőt, miközben érzem, a szorítást a mellkasomban. Oda kapom a kezemet, és erősen a pólómba markolók, igyekszem lenyugodni.

Eltűnt az életemből, mindenki nagy örömére, erre újra itt. Újra a vipera fészkében állok a leghalálosabb méreggel rendelkezővel szemben.

Írói megjegyzés: Mind a kettő dal címet én találtam ki, szóval ha véletlenül is van ehhez hasonló dal az puszta véletlen.