Sziasztok! Nehezen, de meghoztam a következő fejezetet. Nem volt egyszerű megírni, a szakdolgozatom és az egyetem sok időmet veszi el, de itt vagyok, újra egy hosszú fejezettel. Remélem tetszeni fog nektek, ahogy a fent látható montázsok is, amiket csináltam. Jó olvasást!

"Amire szükség van, az az, hogy legyen az ember életében valaki, akire annyira lehet számítani, hogy magától értetődőnek vesszük a létezését."

Fredrik Backman

Amika szemszöge:

Az igazgatói incidens óta lassan eltelt két hét, a hétvégi meccseket természetesen megnyertük. Az új edzéstervnek, valamint az új stratégiáknak köszönhetően olyan volt, mintha a fiúk egyszer se vesztettek volna, egy szóval taroltak. Az elfuserált kis csapat is egész jól teljesít edzéseken, legalábbis akkor mikor rám hallgatnak. Szóval mondhatnám azt, hogy minden tökéletes, a párosmunkáink is egész jól állnak Dinkával. Így tényleg nem lenne okom panaszkodni, de az otthoni dolgok alakulása, egyáltalán nem alakulnak jól. Sőt egyre szarabb, apám nem írat ki a suliból, és magántanuló se leszek újból, nem, ezek helyet sokkal idegesítőbb dolgot talált ki. Nem mehetek egyedül sehova se, pontosabban ő visz suliba, és értem is jön, mint valami kisgyermekért. Szeretem őt, és azt is, hogy időt tölt velem, de könyörgőm, ne így tegye már! Egyszerűen idegesít, ahogy a többi agyhalott iskolatársam is.

- Hé, Hercegnőm! Itt vagyunk – szólít meg az emlegetett. Hangosan sóhajtok, közben az épület felé nézek, ahol olyan identitások vannak, akiknek agysejtjeik szintje roppant alacsony, persze tisztelet a kivételnek.

- Apa, nem kell ezt csinálni! Egyedül is el tudok menni a suliba, és haza is tudok menni. Nem kell nekem díszkíséret! Tizenhét leszek, tizenegy évesen egyedül mentem suliba Los Angelesben – próbálkozom újra, már napok óta ez megy. Persze ő minden indokomra nemet mond, és utána az egészet úgy állítja be, hogy az én érdekemet szolgálja, francokat szolgálja!

- Kicsikém, ezt már megbeszéltük! Abban az iskolában senki se bántott, meg ott volt a bátyád veled. Így tudom, hogy semmi bajod nem lesz, ha hozlak-viszlek, szóval erről nem akarok több ellenkezést hallani!

- Mert ott is levegőnek néztek, és csak a bátyám létezett – motyogom magamnak. Közben észreveszem Momo-chant és Dinkát, ahogy a kapu felé sétálnak, már megint együtt jöttek.

- Ó, hogy ez eddig nem jutott eszembe! – kiáltok fel, amire a mellettem ülő személyi sofőrömet játszó apám összerezzen.

- Mégis miről beszélsz? – kérdezi értetlenül. Önelégülten apám felé fordulok teljesen, erre nem mondhat nemet nekem.

- Ez a reggel volt az utolsó, hogy elhoztál apa, majd Daikival hazamegyek. Nagyon szívesen játssza ő a lovagomat és kísérget, hogy ne neked kelljen! Amúgy is kedveled, és így a megbeszélésekről, meg a próbákról se kell eljönnöd. De most már megyek, te elkésel, engem meg itt hagy a csoda duóm. Szeretlek. Szia! – hadarom el, olyan gyorsan, hogy esélye se legyen ellenem vitáznia. Lenyomom a kilincset, és már szállok is ki az autóból a sulis táskámmal.

- Várj már, az Istenit te lány! – szól utánam, de hiába, elegem volt ebből.

- Vezess óvatosan! – szólók még hátra, ahogy a kocsiajtót magam után csukom, és máris rohanni kezdek, a barátaim után. Barátaim? Végülis, valami olyasmik.

- Amika! – kiált még utánam.

- Momo-chan! Aomine! – kiabálok, amivel az udvaron lézengő diákok figyelmét is magamra vonzom, meg persze a két jó madárét is. Mind a ketten megállnak, és hátra fordulnak felém, én pedig meg sem állok, míg konkrétan neki ütközöm Dinkának teljes sebességgel.

- Mi a faszt csinálsz? – morog rám ellenségesen, de azért hajlandó megtartani. Fejemet mellkasának döntve fújom ki magamat.

- Ugye elment már? – kérdezem feszülten.

- Ki? – kérdez vissza a rózsaszín hajú.

- Apád most hajt el a parkolóból. Megnyugodhatsz most már! – szól unottan, közben a fejemet kezdi finoman paskolni. Kezeimmel eltolom magamat tőle és vigyorogva hátra nézek, apám hűlt helyét találva a parkolóban. Ha dühös is, majd lenyugszik, de már az se tudna érdekelni, ha az maradna, komolyan elegem van ebből a hirtelen kislányként kezelésből.

- Még mindig nem értem, miért baj, hogy az apukád hoz meg visz kocsival. Szerintem kedves tőle, meg csak veled akar lenni, Ami-chan – szajkózza újra a magáét, a diáktanács tagunk.

- Többet nem fog! – lelkesedek fel, annak ellenére, hogy korán reggel van. Megfogom rózsaszín hajú lány vállait, és mosolyogva kezdek el ugrálni kicsit.

- Ki vagy, és mit tettél Kagami Amikával? – kérdezik teljesen egyszere, amire megállók. Körbe nézek, és feltűnik, hogy az egész udvar minket néz, így újra vissza váltok semmilyenre.

- Mit néztek? Menjetek a dolgotokra! – szólók komolyan, és elég hangosan ahhoz, hogy a közelünkben lévők megértsék. Megvárom, míg újra másra figyelnek, és aki olyan idióta az tényleg le is lép felszólításra. Ez után újra a sokkos állapotban álldogáló barátaim felé fordulok.

- Megtaláltam a megoldást arra, hogy apám ne kísérgessen, és ezt meg is osztottam vele – magyarázom örömöm okát. A másik kettő egymásra néz, mintha megint szavak nélkül kommunikálnának egymással, roppant bosszantó. – Srácok használjátok szavakat, hogy én is értsem! Rühellem mikor telepatát játszottok egymással. Értem én, hogy nektek ez eszméletlenül praktikus, meg minden, de nekem nem – mordulok rájuk kissé ellenségesen. Nem szeretem, főleg úgy nem, hogy tőlem elvárják ők ketten, hogy beszéljek, főleg Momo-chan mióta tudja, hogy miket rejtenek a fáslik.

- Mivel győzted meg? – kérdi Satsuki.

- Nem mivel, hanem kivel – válaszolok neki vigyorogva, közben pedig Dinkára nézek.

- Na, nem! Bármi is az engem ebből hagyj ki! – ellenkezik egyből, pedig még azt se tudja, hogy mit mondtam. Bár nem lehet olyan nehéz kitalálni.

- Most mit hisztizel? Te panaszkodsz, hogy délután nem játszunk. Más ötletem nem volt, csak ez – vonok vállat.

- Most én nem értem, hogy miről beszéltek – szól közbe Momo-chan.

- Ez az okos azzal állt elő az apjának, hogy majd én kísérgetem. Ezzel megoldva, hogy ne kocsival hozzák – magyarázza idegesen, közben a szemeit forgatja.

- Ez nem is rossz ötlet. Bár szerintem még mindig nincs abban semmi rossz, hogy apukád így törődik veled – állítja továbbra is szilárdan az elhatározását rózsaszín barátnőm.

- Fasza, úgy látom ezt már ti ketten megvitattátok. Végülis később érhetek haza, ami szüleim miatt, csak jó – vigyorog elégedetten, mintha azt mondtam volna neki, hogy haláláig főzök rá. De végülis ez nem az én dolgom, most már sokkal nyugodtabban indulok el közöttük a lepratelep bejáratához. A másik kettő is megindul kicsi késéssel utánam, így valami bizarr okból kettejük közé kerülök, ami most szerencsére nem frusztrál. Az már inkább, hogy rajtam keresztül vitáznak, arról, hogy Dinka miért viselkedik így a szüleivel. Mondjuk azután a kellemesnek nem mondható találkozás után, nem hiszem, hogy én leszek a kedvencük, ennek a majomnak a barátai közül. Nem, mintha az akarnék lenni, csak ez egyértelművé vált, miután leléptünk Ginnel együtt edzésre, hiszen szó nélkül hagytam, hogy távozzunk. A többieket váratlanul érte, hogy beállítottunk egy kutyával, az edző se akarta, hogy maradjon, míg végül meggyőztük azzal, hogy tisztára töröltem a mancsait, és végig mellettem maradt. Olyan jó lenne egy házi kedvenc, talán, ha végre elköltözünk az apartmanból, akkor megemlítem apának, hogy szeretnék egy cicát, vagy mondjuk vadászgörényt, bár kicsit meredek kérés lenne az utóbbi.

- Ami-chan is biztos örülne, ha még együtt lennének. Igaz? – kérdezi Satsuki vidáman. Értetlenül pislogok rá, miközben feltűnik, hogy valamikor megint belém karolt, és most is úgy szorítja a karomat, mintha kötelező lenne. Ez picit megmosolyogtat, hogy ennyire ragaszkodni kezdet hozzám, annak ellenére is, hogy nem voltam éppen kedves vele az elején.

- Bocsi, nem teljesen figyeltem. Minek örülnék? – értetlenül nézek hol az egyikre, hol a másikra. Dinka csak fintorog, mintha most vágták volna gyomorszájon, ami nagyon jót nem jelent. Ennek ellenére jobbomon sétáló lány továbbra is lelkes.

- Annak, hogy ha a szüleid együtt lennének – beszél lelkesen. Szavaira megtorpanok a folyosó közepén, ami miatt ő is kénytelen megállni, és egyből elém fordul, kissé értetlenül nézve rám. Csak nézek rá, közben mellkasomra súlyként nehezedik minden. Igyekszem mély lélegzetet venni, bár feleslegesen, ahogy meghallom a belőlem feltörő sípoló lélegzetvételemet. Emiatt még jobban megijed a velem szemben álló, felém akar nyúlni másik kezével is, de reflexből megfogom a csuklóját, nem olyan erősen, mint máséval tenném, de ezzel is elérem, hogy megálljon a mozdulatban.

- Satsuki ezt nem kellene! – szól rá mélyebb hanghordozással Dinka.

- Én, csak... - motyogja teljesen összezavarodva a lány.

Meg kell nyugodnom, ezt csak egy kérdés. Idióta kérdés, de nem az ő hibája. Ahogy nem is az enyém, nem miattam ment el, semmi rosszat nem tettem akkor. Sose voltam rossz gyerek, apa hercegnője vagyok, ő szeret engem, ha nem így lenne, nem hívna így. Nem aggódna értem, nem furikázott volna ide-oda, ezzel a munkáját kicsit hanyagolva. Mély levegőt tudok venni, képes vagyok erre is. Érzem, ahogy lassan elmúlik a nyomás, és újra sikerül lélegzethez jutnom.

Kinyitom a szemeimet, és két ijedt kamasz néz rám, akik elméletben barátaim, vagyis olyasmik.

- Jól vagy? – kérdezik ijesztően egyszerre. Ez egy roppant jó kérdés, fizikailag most már jól vagyok, hogy mentálisan is az már más kérdés.

- Fogjuk rá, meghalni nem fogok, még – motyogom el a végét, kicsit semmitmondóan. Persze Momo-chan egyből komolyan veszi, és felesleges kérdésekkel kezd bombázni, míg Aomine meg nem unja ezt.

- Satsuki, nyugi! Nem gondolta komolyan – morogja kicsit türelmetlenül. De azért Momo-chan megnyugszik ettől.

- Végülis valamilyen szinten komolyan gondoltam. Egyszer mindenki meghal – rántok vállat sztoikus nyugalommal. Ő csak csúnyán néz rám szavaim miatt. Ez az igazság, persze nem a közeljövőben fogok meghalni, bár ez nem csak rajtam múlik.

- Sajnálom, Ami-chan. Nem kellett volna, olyasmiről véleményt alkotnom, amiről nem sok mindent tudok. Biztos meg van az oka, amiért elváltak a szüleid – szabadkozik feszülten Satsuki. Finomítok a keze fogásán, amit magunk közé engedek le, kedvesen rá nézek, hogy éreztessem vele azt, hogy nincs baj.

- Nem haragszom. A nő, aki megszült, lelépett mikor nyolc évesek voltunk. Apámmal szar volt a kapcsolata, és velünk se volt a legjobb. Szóval a mi esetünkben tényleg jobb, hogy nincs velünk – magyarázom el egyszerűen. Nem akarok részletekbe bele bonyolódni, mert csak nekem lesz rossz.

Váratlanul kirántja kezeit az enyémek közül, szorosan magához ölel. Értetlenül állok és várom, hogy vége legyen, ami ennél is furcsább, hogy nem érzem magamat rosszul az érintésétől. Talán tényleg a barátnőm lett, nehéz elhinni, hogy annyi év után tényleg van egy barátnőm. Utoljára óvodás koromban volt egy lány, akivel egészen az általános iskola ötödik osztályáig voltunk barátnők, sajna meghalt az apukája, és nem sokra rá iskolát váltott. Nem is értem, hogy jutott ez most eszembe egy ölelésről. Lehet azért, mert ő is folyton megölelt, nem lehetett levakarni rólam, de nem is akartam, fontos volt nekem. Merengésemből Momo-chan ránt ki, ahogy ölelése lazulni kezd, gondolkozás nélkül kapok után azzal, hogy átölelem és közelebb húzom magamhoz, mint ahogy régen Madet is. Csak most eszmélek rá, hogy Satsuki pont olyan, mint Mad gyerekként, mármint a viselkedésük hasonlít. Finoman engedek az ölelésemen, így Momoi el tud tőlem teljesen húzódni. Meglepetten néz rám, de ez hamar megváltozik, és mosolyogva kezd magyarázni, arról, hogy neki mennie kell a diáktanács teremhez. Mi csak bólintunk rá, ő pedig máris rohanni kezd, mint, akit újra üldöznek. Sose értettem, miért rohan ennyire kb. majdnem mindig. Vagy azt, hogy van ennyi energiája ezekhez, nekem is sokat segít az összerakott csapatnál, ott van a diáktanács, Dinkával is foglalkozik ugyanúgy, mint eddig, és akkor még tanulásra is időt kell hagynia. Míg én, majdnem mindent csak unaloműzésből csinálok, ez alól kivétel a rajzolás, na meg Dinka, aki konkrétan bepofátlankodott az életembe, de hogy őszinte legyek, valahogy nem akaródzik kirugdosni őt ebből a káoszból, amit életemnek csúfolók.

- Hé, Vöri! Elbambultál, pedig nekünk is menni kellene, ha nem akarunk egy újabb meghívott az igazgatónőtől.

- Igaz, menjünk! – helyeslek, és elindulok vele együtt tovább. Kicsit talán megkönnyebbülök belül, hogy egyikőjük sem kérdezett rá, a kezdetleges pánikomra.