"Két dolgot csinálok - lélegzem, és rád gondolok."

Jón Kalman Stefánsson

Amika szemszöge:

Kíváncsian nézek körbe a házban, meglep, hogy Dinka ilyen nagy házban lakik szinte egyedül. Nem is csodálom, hogy Gint be szokta engedni, még én is magányosnak érezném itt magamat, pedig szerintem én jobban szeretem az egyedüllétet, mint a mellettem álldogáló fiú. Apáék a nappali berendezéséről beszélnek, ha jól értem, bár annyira nem kelti fel az érdeklődésemet, hogy jobban figyeljek rájuk. Így inkább Aomine mellé sétálok, már szinte megkérdezem, hogy az apukája hol van, mikor meghallok egy idegen mély hangot, kissé karcos, de hasonlít a mellettem álló gyökér orgánumához. Felnézek a lépcsősorra, ahonnan a hang is jött, elsőként csak a fehér zoknikat látom, a szürke melegítő nadrággal, majd az egész férfi látóterembe kerül, bőre picivel sötétebb, mint a mellettem állónak. Kissé meglep, hogy póló nélkül látom, de törölköző lóg a nyakában, így gondolom most végezhetett a tusolással. Testalkata egyáltalán nem tükrözi korát, apámnál izmosabb, biztos vagyok benne, hogy több időt tölt edzőterembe, mint amennyit apa szokott nekünk hazudni. Sötétkék haja nedvesen tapad a homlokához, szemei feketén csillognak. Arcára furcsa fintor ül ki, ahogy engem is észrevesz fia mellett állni.

- Arika? – hangja kérdő, és meglepett. Az a kicsi jókedvem is oda lesz, ahogy értelmezem a nekem szánt kérdését. Fintorogva sóhajtok fel, és már válaszolnék is mikor a mellettem álló megfogja a karomat.

- Fasza, Vöröske ő itt az apám, Aomine Daichi, amint látod, anyám nem az eszéért szeretheti ennyire. Apák gyöngye, ő itt Kagami Amika a barátom, és a gyerekkori haverod LÁNYA. Gyere! Menjünk a teraszhoz, mert az egyetlen értelmes élőlény a családomból ott van – morogja dühösen, hangja ellenséges, amitől még engem is kiráz a hideg. Karomnál fogva kezd el finoman húzni kifelé én meg engedek neki.

- Örülök a találkozásnak! – motyogom zavartan az egész szituáció miatt. Anyukája ismét Daikira förmed a viselkedése miatt, az apja meg csak áll és néz ránk, mintha valami új faj lennénk. Majdnem felesek a saját lábamba, mikor végre kilépünk a teraszra, az ajtaját magunk után zárja.

- Ezt miért kellett? Én is meg tudom mondani, hogy nem az vagyok, akire gondolt – támadom le egyből, közben kezemet kirántom az övéből, hogy a terasz végéig már egyedül sétáljak el.

- Ahogy bent is mondtam, mert nem normálisak – pufog mérgesen. Magyarázatára csak a szemeimet forgatom, közben leülök a deszkákra, ő pedig mellém vágódik le.

- Ez még nem magyarázat arra, ahogy viselkedsz velük – jegyzem meg neki.

- És még az én viselkedésemmel van bajod. Mióta anyámmal találkoztam egyetlen jó szava se volt hozzám, vagy kérdése, hogy mi a szar van velem. Hetekig nem látom őket, és csak telefonon beszélünk, már ha arra van idejük, mikor itthon is vannak akkor se képesek normális szülőként viselkedni – magyarázza dühösen. Óvatosan megérintem a karját, amivel olyan görcsösen fogja a deszka végét.

- A tiéd legalább törődik veled, még ha azt ilyen furcsán is teszi. Szeret téged, a maga módján, szerintem csak ideges valamiért, mikor nem apámmal beszélgetett olyan feszült volt, mintha valami nem lenne okés. Majd megnyugszik, és biztos érdeklődni fog utánad – beszélek hozzá nyugodtan ezzel is őt próbálom megnyugtatni. Persze tőle csak egy szemforgatást kapok, meg mormogást.

- Nem ismered őket, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor én se. Néha azt gondolom magunkról, hogy csak egy kirakat család vagyunk, erről nem szokásom beszélni, mert úgyis csak azt kapom vissza, hogy a gazdag hülye gyereknek semmi se jó. Lehet szar lenne szegénynek lenni, de inkább lennék az, ha cserébe anyám nem a főnököm akarna lenni, hanem csak az anyám. Az öreg meg, néha olyan, mint egy biodíszlet az életemben, csak úgy van. Mikor itthon vannak, akkor se töltjük úgy az időnket, mint ti, csak úgy vagyunk a sok szabállyal, amiket utálok. Szóval nem hiszem, hogy ez megváltozna, már rég nem egy taknyos nyolcéves kisfiú vagyok, aki még reménykedik. Egy dolgot szeretnék az pedig a nyugalom, nem kell még a baszogatás itthon is – sóhajt fel, mint a ki már tényleg évek óta beletörődött abba, ami van, más lehetősége nincsen. Én meg csak meredek magam el, mert fogalmam sincsen mit is kellene most mondanom neki. Hirtelen plusz súly nehezedik fejemre, ami miatt összerezzenek ültemben.

- Ezért is mondtam, hogy veled jó lenni, mert te nem az elvárások miatt basztatsz, hanem, mert egy seggfej vagyok. Mondjuk arról, csak te tehetsz, hogy így viselkedek veled, mert akkor érzelmeket mutatsz, és olyankor nem egy tökéletes porcelánbaba vagy, hanem az én Rókácskám – kuncogja el a dolgot, miközben egyik tincsemmel kezd játszani. Kifújom az eddig bent tartott levegőmet, míg a kezeimmel a szoknyám végét kezdem babrálni.

- Azért vagy seggfej, mert nem hagyod, hogy utáljalak. Faszságokat csinálsz, amikkel alapból megbántod az embert, aztán utána olyanokat teszel, amiket sosem várnának pont tőled. És bosszantó, vagy sem egész kedves vagy a magad módján, főleg velem. Miért nem vagy képes átnézni rajtam, mint a többiek? – tőr felszínre, amit már azóta magamban tartok, hogy megmentett azoktól az idiótáktól.

- Azért, mert ez lehetetlen, legalábbis szerintem. Nem tudom miért, de egyfolytában a figyelmemet követeled, már csak azzal is, hogy ha csak csendben ülsz a teremben. Nem tudom, hogy miért van ez, de egyszerűen érdekelsz. Ha meg tudom majd fogalmazni, akkor te leszel az első, akinek ezt elmondom. Addig meg, viseld el, hogy együtt lógunk! - utasít kicsit morcosan. Kezemet felemelem a szoknyámról egészen a fejéig emelem, hogy a hajába tudjak megint túrni.

- Már beletörődtem, hogy nem fogok tudni tőled megszabadulni. Az igazat megvallva, ha rá is jössz, hogy ez mi, utána se akarom, hogy levegőnek néz. Maradj velem, rakosgassuk össze egymás szilánkosra tört tükrét, és ha összeállt, akkor vigyázzunk rá! Mert a másikunk úgy tűnik erre egyedül képtelen - beszélek lágyan, közben tincseit még jobban összeborzolom, amiért most nem panaszkodik. Jobb keze lentebb csúszik a vállamról egészen a derekamig, ahol szorosan magához ölel.

- Ígérted, hogy maradsz, akkor ennyit én is megígérhetek neked - ásít bele a szavaiba, majd ezzel együtt hátra ránt magával a deszkákra. Így fekszünk egymás mellett, míg agyam ezerrel azon jár, hogy mit is beszéltünk az előbb, a belsőmet pedig ellepi a kellemes meleg érzése. 

Remélem, hogy ez a fejezet is tetszett nektek. Több dolgot is elakartam nektek ebben a részben mondani, mint ahogy látjátok így sikerült, meg tudni, hogy milyen kapcsolatuk van a szülőknek egymással. Nagyon felszínesen, de az Aomine családot is láthattátok, ahogy azt is, hogy Daiki miért ilyen a szüleivel. Tény, hogy nem olyan rossz a kapcsolatuk, mint Amika és az anyukája között, de a nem törődés és a felszínes családi légkör is ugyan olyan káros lehet, mint egy nárcisztikus mérgező anya. De hogy legyen valami boldog is ebben az egész káoszban az, a két főszereplőnk bonyolult kapcsolata.

Két részhez később tudok képet hozni majd, addig is további szép napot nektek! Ha tetszett a fejezet, akkor hagyjatok magatok után egy csillagot vagy kommentet!