"A kutyák megtanítottak valamire, ők a legcsodálatosabb lények a világon. A kutyák mindannyian angyalok (...). Ők jól tudják, hogy örömet okoznak nekünk azzal, ha követik a parancsainkat, és mint tudjuk, a kutyák akkor a legboldogabbak, ha boldognak látják a gazdáikat. Ezeknek a csodálatos állatoknak csakis az a fontos, hogy nekünk örömet okozzanak. Érted már, miért mondtam, hogy mind angyalok?"

Kaleido Star

Aomine szemszöge:

Csendben figyelem a körülöttem lejátszódó eseményeket, ahogy Amika elzárkózva tőlünk ül mellettem, még én is tisztán hallom, amit éppen hallgat. Szüleink újra az útra figyelnek, a némaságuk csak még jobban fojtogat, ami kurvára idegesít.

- Hát ennél már csak az volt kellemetlenebb mikor az újságjaim között turkáltál – sóhajtok fel fáradtan.

- Tizennégy éves voltál! – vág vissza kapásból anyám.

- Pontosan, egy tizenéves fiú, akit érdeklik a lányok. Nem értem mit vártál, hogy majd csak kosaras magazinokat fogok gyűjtögetni, ha szende fiúcskát akarsz, akkor kérd el Takeshi-santól a fiát, nála nem fogsz pornó magazinokat találni, ami elég unalmas, és kérdéseket vet fel bennem – vigyorgok elégedetten, közben a kisujjammal a fülemet kezdem piszkálni.

- Kezdem érteni, miért is utál téged annyira a fiam – mosolyodik el kicsit az említett apa, ezzel végre megtörve a kínos légkört. – De ha ennyire kutakodni akarsz utána, ajánlom a laptopját, bár kódolva van szinte minden nála.

- Ne add a fiam alá a lovat! – fedi meg, most őt az anyám, amin jót nevetek magamban.

- Vöröskére visszatérve, majd lehiggad. Jogosan utálja azt a nőt, az meg már más dolog, hogy magát se szereti. Én is rühellném magamat, ha arra az emberre emlékeztetnék mindenkit, aki ennyi fájdalmat okozott a körülötte élőknek. Bár ennek ellenére meglep, hogy ennyire erős, más lányok már rég gyógyszereken élnének, vagy megölték volna magukat. Mondjuk tény, hogy nem egy társasági ember, és roppant unalmas tud lenni, mikor semmilyen érzelmet nem mutat beszélgetés közben – beszélek nyugodtan, hiszen úgysem hallhat meg, olyan hangosan hallgatja a zenét.

- Nem volt mindig ilyen, hiába érzi úgy, hogy gyerekként poklot élte meg Arika mellett, sokkal nyitottabb volt, és barátságosabb is. De mára már olyan dolgok vannak a háta mögött, ami miatt nem csodálom, hogy ilyenné vált, egyszer talán legyőzi ezeket a démonokat egyedül, vagy talán segítséggel – néz a szemembe komolyan a visszapillantóból. Nem hinném, hogy én lennék a segítsége ebben, hiszen semmi komolyat nem akarok tőle, csak annyit, hogy legyőzhessem a bátyját. Hanyagul vállat rántok saját gondolataimra, hiszen amióta találkoztunk olyan kettőség lett bennem, pont miatta. Fejemet a támlának döntöm, majd felé fordítom úgy figyelem vonásait. Akarjak bármit is tőle? Azt még én is látom, hogy mennyire szép. Ch, milyen találó lenne a szilánkokra tört szépség megnevezés, mint valami elcseszett könyv szereplő.

***

Ahogy megállunk a házunk előtt egyből ki is szállok az autóból a táskámat is magammal viszem, bár kb semmi sincsen benne, így könnyedén emelem úgy a karomat, hogy a hátamnak ütődjön az a szar, miközben lustán nyújtózkodom egyet. Elindulok a kapunk felé, mikor anyám végre kiszáll az autóból, de vele együtt a Takeshi is, gondolom, most jön a könnyes búcsú, vagy tudja a faszom mi.

- Ha van időtök, nem jönnétek be? Daichi is biztos örülne neked, hiszen olyan régen találkoztatok – anyám kedves csicsergése kicsit bosszant. Még mindig nem tudom, miért jöttek hamarabb haza. Egy biztos, hogy nem miattam, mikor bárányhimlős voltam, se siettek haza miattam, hála annak az üzletkötésnek, ami akkor volt. Még szerencse, hogy Satsuki anyukája engem is ellátott, ahogy a lányát is. Néha komolyan nem tudom mi lett volna velem anélkül a nő nélkül, egy biztos, kurva szar gyerekkorom lett volna.

- Csak, ha nem zavarunk – udvariaskodik egyből. Figyelmemet azonban magára vonja egy ismerős csaholással egybe kombinált nyöszörgés, egyből az udvarunkra nézek, a kapu túloldalán Gin ül, és amint észreveszi, hogy őt figyelem lelkesen csóválni kezdi a farkát. A kapu felsőbb deszkájára teszi mellső lábait, ezzel fejét a kapun kidugva várja, hogy simogassam, amit egyből meg is teszek.

- Szia, Gyönyörűm! Nagyon hiányoztál, ám! – mormogom neki, közben magam mellé dobom a táskámat, hogy meg tudjam gyömöszölni a fejét, mind a két kezemmel. Amire Gin nyalogatni kezdi a kezemet, és lelkesen ugat. Imádom a hangját, bármelyik másik kutya közül felismerem, főleg mikor bevágja a sértett hercegnőt. Gin egy Sanshu inu fajtájú kutya, három éve boldogítjuk egymást, mikor szerencsétlent kölyöként kirakták az utcára, alig volt két hónapos, éppen lelkesen kukázott az egyik kajálda mögött, ahová jártunk akkor még a fiúkkal. Persze most már játssza finnyást, meg az igényes úri lányt, bár az én hibám, túlságosan is elkényeztettem őt. Hallom, ahogy mögöttem csukódik az autó ajtaja, így kénytelen vagyok elengedni őt, ami neki se tetszik, de egy kézmozdulatból megérti, hogy menjen a bejárati ajtóhoz, amit teljesít is. Nem tudom, hogy a Vöröske is épp annyira fél-e a kutyáktól, mint az a gyökér, így jobb biztosra menni. Táskámat felveszem a földről és elkezdem keresni a kulcsaimat.

- Gin már megint bent volt a házban, kutya szőrt találtam a kanapén. Pedig már nem egyszer mondtam el, hogy ne enged be, nem te takarítasz édes fiam – tart újabb hegyi beszédet anyám.

- Hát nem is te – mormogom magam elé, hogy még véletlenül se hallja meg. Sosincs itthon, nem is értem miért csinálja ezt, mikor a takarítónőt épp azért vette fel, hogy heti egyszer ezt elvégezze. Ha még azt is meg tudná, hogy Gin velem alszik, mikor ők nincsenek itthon, akkor minden lennék, csak jó nem. Ch, már most elegem van abból, hogy itthon vannak, remélem, hamar elmennek. Okkal nem repesek az örömtől, hogy haza jöttek, az egyik például ez, hogy mást se hallgatok csak a hegyi beszédet, de az a kutyát se érdekli, hogy mi van velem. Bocsánat a kutyát érdekli, mert Gint mindig is érdekli, hogy milyen a hangulatom, és ahhoz igazodik. A kutyába több törődés szorult, mint a szüleimbe, legalábbis néha ezt érzem. Amint megtalálom a kulcsom ki is nyitom a kaput, Gin pedig izgatottan várja az utasításokat.

- Gin, ott maradsz! – szólók neki lágyan, ő pedig egyből elfekszik a bejárat előtt. Előre megyek, hogy még véletlenül se jusson eszébe rájuk ugrani.

- Nem gondoltam volna, hogy kutyát fogtok tartani – szólal meg a legidősebb Kagami, amire én csak vállat vonok hiába nem nekem szólt a megjegyzés. Amikára nézek, aki az apja mögött sétál még mindig letörten, de ahogy felfogja, apja szavait rögtön kilép mögüle, és keresni kezdi a tekintetével. Amint megpillantja Gint, mintha száznyolcvan fokos fordulatot vett volna, egyből felvidul, és kikerülve minket nagy léptekkel indul el a kutyám felé. Gin egyből felül, és úgy figyeli.

- Nem is az én ötletem volt, három éve hozta haza, azóta velünk él – anyám szavai újból magukra vonják a figyelmemet, és csak felmordulok.

- Pontosabban velem él – vettem oda, ezzel őket a kert elejébe hagyom, és elindulok a vörös ciklon után. Ő már ott térdel a fűben, ennyit a hosszú szárú zokninak, kezét óvatosan nyújtja a vöröses szőrű jószág felé. Életem értelme hol a lányt nézi, hol engem, várva az engedélyemet, hogy lehet e barátkozni vagy sem. Sok időt öltem bele a nevelésébe, de megérte, mert csak rám hallgat, és egy jól nevelt kutya, bár ha nem lenne ilyen intelligens, akkor nehezebb dolgom lett volna.

- Kedvesen, Gin! – engedek neki, amit egyből teljesít is és nyalogatni illetve szagolni kezdi a kezét. Míg fel nem lelkesül annyira, hogy már szinte az ölébe nem mászik a lánynak. Aki ezt hangos nevetéssel értékeli, meg simogatással, ledobom a táskámat Rókácskáé mellé, majd leülök a bejárati ajtó elé a kis fellépőre.

- Okos kislány vagy, és még gyönyörű is. A gazdi biztos nagyon szeret, ha ilyen szépen vagy tartva – beszél hozzá kislányosan, közben magához öleli Gint, aki ezt türelmesen hagyja neki.

- Azt hittem te is félsz a kutyáktól – szólók hozzá most először, mióta elzárkózott még tőlem is. Mosolyogva felemeli a fejét, hogy rám tudjon nézni.

- Az egy hosszú sztori, de én nem félek tőlük. Nagyon is szeretem őket, okosak, és elmondhatatlanul hűségesek tudnak lenni hozzánk emberekhez. Pedig jó pár gazdi ezt meg se érdemlik. Igaz szépségem? – kérdését egyből a kutyának intézi, aki időközben leült, és csak néz fel Amikára. Emlékszem Satsuki, mennyire meg volt lepődve mikor elsőként találkozott vele. Ezzel ellentétbe Amika már most úgy szereti, mintha mindig is ismerte volna, vagy az övé lenne, amit Gin is jól visel. Pedig ő aztán nem szereti az idegeneket, csak kíváncsi, de ritkán barátkozik, legalábbis az emberekkel. A szüleimet is rosszul viselte elsőre, mert megszokta, hogy csak ketten vagyunk, ha pedig a takarítónő jön, akkor mi mindig kint játszunk, vagy sétálunk abban a két órában. Miatta aggódom is, hogy fogja viselni, amíg Amerikába kell mennem, lehet, megkérem Tetsu anyukáját, hogy Kettes mellett rá is vigyázzon addig, vagy majd meglátjuk még.

- Gyerekek, ne az ajtóban üljetek! Menjünk be végre, Gin meg majd hátra megy a teraszhoz – szól nekünk anyám, amire csak kelletlenül felállók. Kezemet nyújtom a másiknak, hogy könnyebben fel tudjon állni, kérdőn néz rám, de végül elfogadja, szabad kezével a táskáinkat veszi fel, úgy húzom fel, álló helyzetbe. A szőrös négylábú pedig egyből rohan is hátra, ahol egy kisebb kosárpálya is van, bár csak ritkán használom, de az is van, ahogy anyám kedvéért egy beépített medence is, itt elől, csak a kutya ház van, meg egy kis beton szakasz, ami összeköti a bejáratott a kertikapuval, a kerítés többi részét sövény takarja, hogy még véletlenül se lássanak be, nem mintha engem ez érdekelne. Anyám előre megy, hogy kinyissa az ajtót, meglepően a házunk is nagy, bár nem is értem miért, mikor nagyrészt egyedül vagyok benne. Kívül barackvirág színű családi ház, jobban hasonlít számomra egy magán zárkára, mintsem házra. A nőnemű szülőmet, követi Amika apja, majd pedig maga a lány, és én vagyok a sorzáró.

- Daichi hazaértünk! Hol vagy? – keresi egyből, még mi a cipőinktől szabadulunk meg.

- Emeleten, mindjárt megyek – kiabál le apám. Az ő hangját is már régen hallottam, úgy hogy nem torzítja el a telefon. De nagy érdeklődést nem mutatok felé, és inkább a cipőmmel foglalkozom.

Egész érdekesen mutat a sport és a tornacipőm között az acélbetétes bakancs, anyám magassarkúja inkább egy idegesítő látvány. Én egyszerűen a többi mellé rúgom a sajátjaimat, míg Amika az apja bakancsa mellé igazítja a conversét, amire ha jól látom festhetett valamit, bár nem is ő lenne, ha nem így tett volna vele. Vendég papucsokat egyből előveszem, mert még ezt is hallgathatnám attól a nőtől, hogy erre se vagyok képes.

- Ugyan kölyök, hagyjad! Elég meleg van, meg nem hiszem, hogy megárt nekünk a kutya szőr – szól rám nyugodt hangon.

Kezdem érteni, miért is rajong ennyire az apjáért Vöröske, sokkal lazább, mint az én szüleim, bár apám ez a rád hagyom a dolgokat, amíg nem buksz meg, vagy rúgnak ki, kategória. Inkább anyám, az, aki szigorúbb, és lassan ott tartunk, hogy én már nem is érdeklem. Rájuk hagyva a dolgot elindulok befelé a kis folyosón a nappaliba, hogy még több oka legyen anyámnak a piszkáláshoz én is zokniban mászkálok. Nem vagyok valami nagy papucsos, szóval, ha egyedül vagyok itthon, akkor meg mezítláb szoktam lenni. Vöröske mellém siet, gondolom az apját megint, lefoglalja az anyám.

A nappalink tágas, a fa parketta egész faszán passzol a bolyhos fehér szőnyegekhez, és a jobbra fekvő fekete bőr kanapéhoz, ami kihúzható, előtte egy üveg asztal a falon plazma tv, amiken csak a meccseket szoktam nézni. A falhoz szorosan egy komód szekrény van tolva, azon van elszórva egy-két családi kép, a szekrényke két oldalán könyves szekrény, bár a kutya se használja. Az egész olyan, mintha egy lakberendezős magazinból szedték volna ki és ide rakták nekünk. A tévétől balra van a terasz ajtónk, így bármikor ki tudok menekülni a hátsó kertbe. A kis folyosó bal oldalán a konyha van, amit szintén nem használok, max a hűtőt és a mikrót. Most velem szembe a lépcsők vannak, ami felvezet az emeletre, ahonnan apám is kiabált le. Három szoba van fent, az egyik az enyém, a másik egy vendégszoba és végül a szüleim szobája, bár az is inkább vendégszoba számukra. Mindegyik szobához tartozik egy fürdő is. Egy embernek ez feleslegesen nagy, de őket ez nem nagyon érdekli. Agyalásomból a felénk közeledő hangos léptek kizökkentenek.

- Itt is vagyok! – szól nekünk a lépcsőn lerobog apám. Aki ahogy meglát engem és a mellettem nézelődő lányt, rögtön megtorpan. Arcára meglepettség ül ki és zavar. Furcsa így látni a mindig hangos, néha túl lelkes apámat.

- Arika? – hagyja el száját a kérdés, bár meg se szólalt volna.