"Minden elvált szülő gyerekének joga van olykor-olykor átkozottul furcsának lenni."

Fredrik Backman

Amika szemszöge:

- Olyan egy idióta tudsz lenni – mormogom az engem félig ölelő gyökérnek.

- Te ugráltál, mint valami bakkecske – nevet még mindig a helyzeten. De legalább visszaszereztem a könyvemet. Eltolom magamtól a testét, miután már biztos lábakon állok, ő nem ellenkezik, és maga mellé ejti a karját. Nyugodtan elindulok mellette a parkolóhoz tartva.

- Komolyan érdekel, hogy mit olvastál – szól utána, miközben mellém ér, és az én általam diktált tempóban halad tovább. Unottan felsóhajtok, közben jobban vállamra igazítom a táskámat.

- Könyvet – hagyom ennyiben. Dinka hangosan felmordul mellettem.

- Azt én is látom zsenik gyöngye. Mi a címe, miről szól, és miért érdekel ennyire téged? – sorolja, hátha így konkrét választ kap tőlem.

- Nem vagyok sorozatgyilkos a címe. Egy John nevű fiúról, aki egy kisvároskában él, anyával és a nővérével. Övék a városka halottasháza, ahol rendszeresen segít a hullák boncolásában, illetve a szertartásokhoz előkészítik a testet. A srác tudja magáról, hogy problémás, pontosabban, hogy egy szociopata, de nem akar a hobbijává válni. A hobbija a sorozatgyilkosok. Lényeg az, hogy gyilkosságok kezdődnek el a csendes kisvároskában, amik John figyelmét se kerülik el, és nyomozni kezd – mesélek neki teljes beleéléssel. Egyik kedvencem ez a könyv, már a vége felé tartok és valami elképesztően jó. Alig várom, hogy megrendeljem a folytatásokat is. Tekintetemet a mellettem sétálóra szegezem, hogy megtudjam mit is gondol erről. Nem lep meg, a felvont szemöldökének a látványa, ahogy a kérdő tekintet sem.

- És én még azt hittem valami romantikus, nyáltengert olvasol – mondja ki őszintén, amit gondol.

- Hát nem. A borítója is egyértelműen mutatja, hogy ez minden csak nem romantikus. Valahová a krimi, pszicho-thriller, és a fantasy közé sorolnám. Az utóbit későbbi jelenetek miatt mondanám rá. Azért érdekel engem, mert részletesek a leírások, tetszik a fiú fekete humora, meg a karaktere. Tudja magáról, hogy a társadalom szerint nem okés, de ennek ellenére ő próbál az elvárásoknak megfelelni. A csavar benne pedig sokkoló volt – lelkesedésem továbbra is töretlen, közben elérjük a parkolót is. Elég hamar kiszúrom apa 69-es acélkék Chevrolet Camaroját, ha jól tudom a másik kettő autóját is tervezi haza hozatni. Vagy legalábbis nagyon remélem, mert akkor ez azt jelentené, hogy nagyon sokáig tervez itthon maradni. Bár ha így is lesz, lehet nem ártana kiköltözni az apartmanból, mert hát három embernek az elég kicsi.

- Melyik a tiétek? – érdeklődik váratlanul. Hangja mélysége hoz vissza gondolataimból.

- Az a kék, ott! – mutatok rá az alig öt méterre parkoló kocsira.

- Komolyan? – döbben le egyből, én meg csak bólintok és a szóban forgó tárgyhoz sietek. Kényelmesen a motorháztetőre ülök, ha be is indul a riasztó ezzel is, csak megsürgetem apát. Mázlimra nem szólal meg, így csak arra tudok gondolni, hogy annyira sietett, hogy megfelejtkezett erről. Ami egyáltalán nem szokása, főleg azért, mert imádja az autóit.

- Remélem tisztában vagy vele, hogy egy 69-es csodán melegíted a fenekedet? – kérdezi olyan hangsúllyal, mintha hülye lennék, és megsérteném a kocsit ezzel. Elém sétál, karjait a mellkasa előtt keresztezi így néz velem farkasszemet.

- Ez csak egy autó. Tény, hogy drága autó, de ettől még ugyan azokra képes, mint a többi. Elvisz A-ból B-be és ennyi – beszélek hozzá unott hangon. Ami szemlátomást nem tetszik neki, de hát, ha ez az igazság, akkor nem értem mi a baja.

- Ez nem csak egy autó. Ez egy klasszikus, ezeknek még lelkük van. Olyan ez, mint a könyveid, te azokért rajongsz más meg AZ autókért – hangsúlyozza ki gyermeteg lelkesedéssel.

- Más is tudja, hogy a klasszikus autók megszállottja vagy? – kuncogok rajta. Meglepő, de aranyosnak találom, hogy így lelkesedik ezért. Vajon a kosárért is ennyire lelkes volt régebben? Biztosan, hiszen nagyon hasonlítanak Taigaval egymásra, talán pont ezért nem lettek olyan jó barátok.

- Szerintem senki se, talán csak apáék. De nekik se azért, mert én mondtam volna, az újságok és a makettek elég árulkodóak. Bár ebből kiindulva, akkor Satsuki is tudja, mondjuk ő se kérdezett még erre rá – ránt vállat, kissé csalódottnak látszik, hogy ez iránt senki sem érdeklődött nála.

- Apa is nagyon szereti őket, meg az irodája tele van makettekkel. A zene mellett ez a második szerelme elmondása szerint. Mivel szeret erről beszélni, így sok mindent tudok a témával kapcsolatban. Bár ennél az autónál én választhattam ki a színét, amire büszke is voltam, mert szerintem szép így - mesélem neki, hátha ezzel fel tudom dobni a kedvét. Kedvesen mosolyog rám, majd mellém áll, óvatosan dönti neki a derekát az autónak.

- Melyikért rajongtál előbb? – nézek rá kíváncsian. Egy pillanatra értetlenül néz, míg le nem esik, hogy mire is gondolok.

- Egyértelműen a kosárért. Már kezdetektől olyan volt, mintha részem lenne. Ijesztően természetes volt minden egyes mozdulat. Mintha, csak levegőt vennék, és pont ezért vált anno nehézzé. Nem is a nehéz rá a pontos szó, hanem teljesen monoton lett. Egyszerűen fájt, mint mikor fuldokolsz, de az agyad akkor is utasít a légvételért – szavaiból jól hallható a fájdalom, és a megtörtség. Csendben figyelem arcát, amin látszólag semmi érzelem sincsen. Emlékszem, mikor Árnyékfiúval beszélgettünk kettesben, míg Taiga fürdőben volt. Akkor mesélt nekem jobban Dinkáról, hogy azon az esős napon, mennyire megtört volt, mintha kihunyt volna a fénye. Tudta, hogy akkor ott veszítették el egymást, már soha többé nem lehettek árnyék és fény.

Felsóhajt, ahogy megáll mesélés közben, majd inkább előre néz és nem rám, ahogy folytatja.

- Így inkább beletörődtem és hagytam, hogy maga alá temessen, elkezdtem mást keresni, ami érdekelhet. Ebből lettek az egyéjszakások, és az autók. Előtte sosem így érdekeltek a lányok. Satsuki mellett nőttem fel, az anyukája pedig úgy nevelt, hogy tiszteljelek titeket, és becsüljelek meg, már csak azért is, mert nők vagytok. Nem vagyok egy szent, de sosem bántottam olyan lányokat, akik tényleg megérdemelték, hogy tiszteljék őket. Persze azokat se, akik könnyen megkaphatóak voltak, kölcsönösen elvettük egymástól, ami kellett. Persze ez nem segített az érzéseken, amik bennem voltak, csak elnyomtam és éltem tovább, míg a monotonitás már annyira a részemmé vált, mint anno a kosárlabda – magyarázz, olyan dolgokat is, amik teljesen váratlanul érnek. Meglep, hogy egy egyszerű témától ennyire elkanyarodott, és olyan dolgokat mesél magáról, amiket sosem hittem volna. Kezével óvatosan megérinti az enyémet, amire összerezzenek, de hagyom neki, míg értetlenül nézem őt.

- De mostanában úgy érzem, mintha álmodnék, mióta belém ütköztél azon a napon, már nem érzem azt a fájdalmat. A fullasztó érzés csillapodik, mikor játszunk, meg edzésen se olyan szar már, talán a tudattól, hogy ott ülsz a kispadon, és figyelsz minket. A te ötleteid miatt változott meg az edzés tervünk, az a gyökér Wakamatsu elég pletykás tud lenni. Ezért is mondtam, hogy nem mehetsz el, mert valami olyanra vagy képes, amit nem tudok megmagyarázni, de szükségem van rá, ahogy a többieknek is – vallomása sokként ér. Keresem a hazugság apró jeleit, de ahogy rám néz, érzem, hogy minden szava őszinte. Szívem gyorsabb ütemben kezd verni, mint eddig, olyan, mintha rohamom lenne, de ez más. Ez meleg, az egész testemet elönti a melegség, és a biztonságérzet. Aomine Daiki, mégis miért teszed ezt velem? Egyáltalán mit teszel velem?

- Ígérem, maradok – motyogom neki, nyugodtságot színlelve.

***

Csendben ülök a kocsiban és Daiki szavait emésztgetem. Egyáltalán nem értem őt, vagy az is lehet, hogy csak nem akarom megérteni. Nem tudom, és ez a tudatlanság emészt, ahogy az is, hogy mennyire ragaszkodik hozzám, de az egészben, az a legijesztőbb, hogy én is hozzá. Utálnom kéne azokért, amiket tett, még ha nem is ellenem tette őket, hiszen a bátyám mindig is fontos volt, nem kedvelhetek egy olyan embert, aki fájdalmat okozott neki. Még, ha mi veszekszünk, valahogy az is a részünk, ha pedig tényleg fájdalmat okoz, a maga idióta módján mindig eléri, hogy ne haragudjak. Most pedig itt ül mellettem és éppen annyira nem érti a szüleink kapcsolatát, mint én.

- Anya végre elmondanád, mi ez az egész? – fakad ki ő előbb. Az előttünk ülő páros elcsendesedik, és ránk néznek. Apa a visszapillantóból, míg anyukája hátra fordul hozzánk.

- Mi is kérdezhetnénk, hogy köztetek mi van? – vág vissza, apám érdeklődve. Ezen felhorkantok, és jobbommal hajamba túrok, ezzel még jobban szétzilálom a rakoncátlan tincsimet.

- Amint látod levegő – válaszolok unottan. Ezen a mellettem ülő felkuncog, és még jobban hátra dől az ülésben.

- Kamu kapcsolatban vagyunk, így ha bármelyik agyhalott gyökér, bántani meri, vagy bepróbálkozik nála, jogom van átrendezni az arcukat – válaszol végül Daiki, de úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Apám elismerően néz rá a visszapillantóból. Én, csak a szemeimet forgatom, miközben az ablaknak döntöm a fejemet.

- Daiki mégis hányszor kell elmondanunk, hogy a verekedés nem megoldás. A verekedésre semmi se jogosít fel! A felfüggesztés szélén állsz, ha jól tudom, már pedig jók az információim, szóval újra megkérlek, ne csinálj hülyeséget! – mondja szigorúan az anyukája.

- Nem, mintha olyan jól ment volna a múltkor is – utalok a tegnapira, aminek még mindig ott a nyoma a szája szélén, amit ő öntudatlanul is megnyal a nyelvével, én meg csak figyelem a mozdulatot.

- Ch, még arra se érdemes az a fasz, hogy megüssem! – pufog, mint valami vipera. Szavaira elkapom róla a tekintetemet, és újra az ablakon bámulok kifelé.

- Aomine Daiki nem beszélhetsz így! – szól újból rá az anyja, amire csak ő idiótája tovább morog.

- Szóval mióta ismeritek egymást? – kérdezek most én közbe. Az eddig látott dolgok alapján, biztos vagyok benne, hogy ismerik egymást, csak azt nem tudom, hogy ez az egész mikor történt. Apa sosem beszélt nekünk a barátairól, már pedig Chia-san nagyon is a barát kategóriában lehet.

- Úgy látom egyszerűbb lesz, ha az elejéről kezdem – mondja kissé elgondolkozva Dinka anyukája. – Aomine Chiasa vagyok, Daiki anyukája, de ezt már úgyis tudod. Apukádat a felső-közép utolsó évemben ismertem meg. Érdekes egy fiú volt, és mivel nem rajongott körbe úgy, mint a többiek tették akkor, barátkozni kezdtem vele. De elkezdett romlani a kapcsolatunk, végül Takeshi elzárkózott tőlem, ha jól emlékszem, akkor egyetemes évei végén – bizonytalanodik el kicsit. Az én agyam pedig csak egyre jobban dolgozik, hogy mégis miért szakadhatott meg a kapcsolat köztük, ha nem az egyetem tehetett róla. Aztán bevillan egy beszélgetés a nagyim és apa között, kicsi voltam még akkor és nem értettem, hogy mama miért dühös apára. Na, meg, hogy mégis mit jelent egy egyetemista görbe estéje.

- Akkor lett apától terhes ő – motyogom szavaimat bizonytalanul, kezeim idegesen remegni kezdenek. Az nem lehet, hogy miatta nem találkoztak, vagy inkább nem is ő miatta, hanem miattunk.

- Hé! Ez az egész, csak még érthetetlenebb. Azt mondtátok nekem apával, hogy felső-középben ismertétek meg egymást és, hogy father udvarolt neked, mikor első éves voltál egyetemen. De, akkor az öreg is ismeri őt, mert egy évfolyamon jártak – mutat apámra a mellettem ülő kissé bizonytalanul. Apám kénytelen megállni egy piros lámpa miatt, így szabaddá váló kezével a hajába túr.

- Nagyon jól ismerem Daichit már gyerekkorom óta, egy utcában laktunk. Sokáig csak én voltam apád egyetlen barátja, ahogy ő is az enyém. Nem kell pont neked ragozni miért is nézte ki a többi Japán gyerek, engem meg nem érdekelt a bőre színe, vagy az, hogy néha töri a japánt, én is a fura gyerek kategóriába tartoztam szemeim miatt, de főleg miután apám meghalt egy tűzesetben, ahová kihívták. Felső-közép első évében ismertük meg anyukádat, apád első látásra bele bolondult, annyira, hogy még kosarazni se akart. Ő, aki ha tehette egész napját a pályán tölte, csak miatta tanultam meg játszani – nevet fel, közben újra elindulunk, Daiki pedig úgy figyel apám szavaira, mint még soha, vagy legalábbis egyik tantárgy iránt sem mutatott ekkora érdeklődést, mint iránta. – Édesanyád mit tudod egyetemre ment, mi meg apáddal próbáltuk élni az átlagos tinik hétköznapjait, ő továbbra is anyádnak csapta a szelet, én meg el voltam a saját dolgaimmal. Volt még egy nyugodt évünk, év végére apádék hivatalosan is jártak, én meg túl voltam apám temetésén és a költözésen is anyámmal. Mikor megkezdtük utolsó évünket, akkor robbant be az életünkbe Arika a félig Ír félig Japán első éves, így már talán rájössz, hogy miért is vörösek az ikrek – néz rá a tükörből, ezzel is egyértelművé téve a tényt, hogy én se vagyok teljesen Japán, nem mintha ez eddig nem lett volna eddig is teljesen egyértelmű. Dinka hol engem figyel, hol pedig apámat, talán némi megerősítést várva, így csak bólintok egyet, hogy megértse tényleg így van, ahogy apa meséli.

- Ezután nagyon sokat lógott Arika a fiúkkal, bár pontosabban, inkább rájuk erőltette magát. Arika egy nagyon érdekes lány volt, határozott volt, és úgy tudott irányítani, hogy észre se vetted ezt, de már úgy csináltál mindent, ahogy ő azt akarta. Talán az aranyos, és megnyerő személyisége miatt volt így, ami később kiderült, csak hazugság volt. Takeshivel pedig miatta kezdett romlani a kapcsolatunk, túl sokszor próbált apádra mászni, ami nekem nem tetszett és ezt vele is közöltem anno, bár egyik fülén bement a másikon máris távozott is. Bár miután volt az a görbe estéjük esélye se volt tovább próbálkozni, az apja nem nézte jó szemmel, így Takeshi elvette Arikat diplomaosztó után, a buli után zárkózott el tőlünk is Take, nem sokra rá én is terhes lettem, ami minden figyelmemet lekötötte. Míg végül az ikrekkel együtt kiköltöztek Amerikába, két évesen láttad őket utoljára – meséli kissé csapongva az időben Chiasa-san. Mi meg csak pislogunk rá teljes sokkban. Akkor mi ismertük egymást nagyon kicsiként. Jó ezt persze nem lehet ismeretségnek nevezni, hiszen két évesek voltunk. De az sokkal sokkolóbb, hogy az a nő tehet mindenről, már meg se kellene lepnie, hogy ha róla van szó, akkor az a történet csak szarul végződhet.

- Már meg se kellene lepni, hogy az a nő tehet erről is. Rosszabb, mint az apokalipszis négy lovasa, de csak azért, mert ő egyedül is képes mind arra, amire ők négyen. Kár, hogy már nincsen boszorkány üldözés. És én ennek a nőnek vagyok a gyereke, fantasztikus selejtesnek lenni – mormogom kelletlenül. Pokolian frusztrál ez az egész, főleg azért, mert mindenki hozzá hasonlít, mert ha rám néznek, ő jut az eszükbe.

- Amika nem beszélhetsz így! – szól rám apám, hangja megfedő, ami csak még rosszabbul esik.

- Mégis miért nem? Ez az igazság. Az a nő soha nem lesz az anyám. Egy olyan nőt senki se fog anyának nevezni, aki ki akarta magából kaparni a gyerekeit, de csak azért nem tette meg, mert az apja kitagadta volna. Ehelyett pokollá tette a gyerekkoromat, önutálatot, és szorongást hagyott csak maga után. Majdnem halálra fagytam miatta alig hat évesen. De persze kapja meg a világ legjobb anya címét. Majd átadom neki, ha valaha is találkozom vele – beszélek egyre hangosabban, és indulatosabban. Könnyeim megint utat akarnak maguknak törni, de ezt megakadályozva emelem fel kezemet, és megtörlöm szemeimet. Apám aggódva fordul hátra, szerencséjére egy lámpa miatt állunk megint.

- Hercegnőm, nem úgy...

- Zöld van – jelentem ki, amire egyből előre fordulnak, akik elől ülnek, én pedig egyből a felveszem a fejhallgatómat, és maximumra állítva a zenét üvöltetni kezdem a Lonely című dalt a Palaye Royale-tól. Fejemet az ablaknak döntöm behunyt szemekkel zárom ki a külvilágot, és csak a zenére figyelek, meg arra, ahogy velem együtt mozog az autó.