"Ha feltűnik valaki a múltadból, valahogy visszafejlődsz azzá,

aki akkor voltál, amikor ismerted."

Így jártam anyátokkal c. film

Amika szemszöge:

Csak állunk a kihalt folyosón, várva valamire, bármire. Dinka még mindig fogja a kezemet, ami kimondottan jó érzéssel tölt el, még ha nem is szólt közbe, akkor is támogatott, ami elmondhatatlanul jó érzés volt. Erősnek kellett lennem, és ő segített ebben, annak ellenére, hogy nem kértem meg ilyenre. Újra olyan volt, mint mikor a tetőn törtem össze, ő csak úgy megjelent és összerakta a szilánkos lényemet. Merengésemből egy erős férfi kéz ránt ki, a szó fizikai értelmében. Apa szabad kezemnél fogva próbál elrántani Daikitól, amit most enged is, hiszen tudja, hogy az apám nem bántana.

- Ezeket mikor akartad volna elmondani? – néz rám kissé dühösen.

- Soha – motyogom halkan. Sosem akartam, hogy meg tudja ezeket, de abban a pillanatban elborult az agyam, és nem tudtam józanul gondolkozni, csak el akartam mondani, ami fáj, ami az igazság.

- Pont ezért mondtam, hogy Taiga iskolájába kellett volna menned, ahová elsőre be is írtalak. Mindegy, holnap bejövők elintézem, hogy a nyári vizsgákig megint magántanuló legyél, aztán ősztől a Seirinbe fogsz járni – jelenti be ellentmondást nem tűrve. Én pedig csak pislogok rá, az agyam pedig igyekszik utolérni magát az eseményekben. Ösztönösen rántom ki a karomat a fogásból, és újra Daiki mellé húzódom inkább.

- Nem! – szólok élesen. Nem akarok elmenni innen, itt sem olyan fergeteges, de, hogy újra Nii-san árnyékában éljek, egyszerűen képtelen vagyok rá. Újra egy kar fogságában találom magamat, de ez most teljesen más, körbevesz az a jól megszokott fűszeres illat, ami már nem felzaklat, sokkal inkább megnyugtat.

- Ez nem a legalkalmasabb hely egy vitára, a pletykára éhes csürhe bármelyik pillanatban itt lehetnek – szólal fel a mellettem álló, és mondatát igazolja a csengő hangja. Apa próbál megszólalni, de megelőzik ebben.

- Takeshi, Dai-channak igaza van. Menjetek hozzátok a cuccokat! – szólít meg minket is, Aomine anyukája. Meglepő módon, de Dinka előbb reagál és anyára hallgatva, megfogja a kezemet ezzel indulásra ösztönözve engem is.

- Az autónál várjál meg! – szól apa utánunk. Választ már nem tudok adni arra, hogy megértettem, mert kiérünk az aulába, ahol újra diákok lézengenek leginkább a büfé miatt, vagy az automatákhoz sietnek. Dinka mögött haladok, mikor megáll, így majdnem a hátának ütközöm, de időben megtorpanok. Felém fordul és a tömeggel nem foglalkozva magához ölel, ami váratlanul ér így, csak állok, próbálom feldolgozni a dolgokat. Lehajol hozzám, így az arcát a hajamba temeti.

- Még, hogy egyedül megoldod, baka! Nem engedem, hogy többet hozzád érjenek, és azt se, hogy apád elvigyen innen! – suttogja a nagy hangzavarba, hogy csak én hallhassam ígéretét. Testem magától cselekedve átöleli hátát, és még erősebben magamhoz húzom őt.

- Utálom ezt a helyet, de nem akarok elmenni. Nem akarok újra Nii-san árnyékában élni, önmagam akarok lenni! – motyogom, harcolva a könnyeim ellen, fejemet vállának döntve. Finoman simogatni kezdi újra a hajamat. Ilyen rövid idő alatt rájött, hogy, csak így lehet a leghamarabb megnyugtatni.

- Én se szerettem, de miattad elviselhetőbb és szórakoztatóbb – kuncogja el a végét, majd el is enged, emiatt én is kénytelen vagyok őt.

- Menjünk a cuccokért! – szólítom fel, míg elindulok mellette. Kijelentéséhez nem fűzők semmit se, pedig megint sikerül elérnie, hogy máson se tudjak agyalni csak ezen.

Takeshi szemszöge:

Feszülten figyelem a két kamaszt, ahogy hátra hagynak minket. Chiasa kedvesen belém karol, ezzel magára vonja a figyelmemet.

- Ne, aggodalmaskodj annyit, csak hamarabb megőszülsz! – csicsergő hangja, ugyan úgy cseng, mint kamaszkorunkban.

- Te is hallottad! Érthető, hogy aggódom, a lányomról van szó! – mondom teljesen befeszülve. Ilyenkor haragszom a legjobban magamra, tudom, hogy nem vagyok egy minta apa, és többet is vagyok távol tőlük, mint az normális lenne. Ezért is megértem, miért haragszik rám Taiga, de most, hogy újra itthon vagyok, enyhülni látszik felém, erre kiderül, hogy Amikának vannak problémái a suliban. Anyámnak igaza volt, túl hamar lettem apa, ráadásul egyedülálló szülőként egy ikerpárral nem egyszerű.

- Hé, Bakagami! Nyugodj meg! Nem az a megoldás, hogy kiveszed a suliból, és másikba íratod át. Ahogy elnézem talált barátokat, akik nem fogják hagyni, hogy baja essen többet. Tény, hogy Dai-chan is kissé problémás gyerek, és egy kamasz fiúhoz képest túl sokat enged meg magának, de a barátait mindig megvédi, ha kérik, ha nem. Na, meg a lányodról hallott dolgok alapján őt se félteném annyira – mosolyog rám biztatóan. Hangosan sóhajtok. Lehet, igaza van, de ettől még ezt meg kell együtt beszélnünk, bár belátom, lehet elhamarkodottan akartam dönteni.

- Gyere, meghívlak egy eprestejre, mint régen – húz maga után egy automatát keresve. Jót nevetve a nő gyermetegségén követni kezdem, nem mintha engedne más választást. Csendesen sétálunk egymás mellett a kijárat felé, közben jó páran összesúgnak körülöttünk, csak úgy, mint régen is. Bár akkor hárman sétálgatunk így, és leginkább Daichi miatt néztek meg minket az emberek, de ez sosem zavarta őt, ahogy minket se. Chia-san volt a legszebb lány a suliban, minden fiú minimum egyszer szerelmet vallott neki, de mindenkit visszautasított, az is meglepő volt, hogy velünk barátkozott, hiszen két évvel fiatalabbak vagyunk nála, na meg az se elhanyagolható tény, hogy mind a ketten különcök voltunk hozzá képest, én a korai rockpánk stílusommal, míg Daichi a kosárfanatikus, aki ha tehette melegítőbe mászkált mindenhová.

- Vicces, megint olyan érzés, mintha felső-közepesek lennénk mi is – jegyzem meg, mosolyogva. Az első két évünk nem telt rosszul, napjaim nagy részét a zeneteremben töltöttem, vagy a fanatikussal kosaraztunk. Ő, ugyan úgy Chia körül legyeskedett, annak ellenére is, hogy már egyetemista volt. Emlékszem, mennyire rajongott érte, talán jobban is, mint a kosárért. Míg engem, annyira nem érdekelt egy lány se, el voltam egyedül, már akkor is a zene volt mindenem, míg képbe nem került Ő, nem voltam szerelmes belé se, inkább csak barát volt. Arikat nem lehet máshogy leírni, mint egy jelenséget hiába félvér származása, úgy viselkedett köztünk, mint egy igazi japán hercegnő. De sajna későn jöttem rá, hogy az álarca mögött csúnyább, mint egy rohadó alma.

- Csak a magad nevébe beszélj, nekem mindig is frusztráló volt, hogy ilyen sokan bámulnak, és sugdolóznak mögöttem – mormogja fintorogva. Lenézek a mellettem sétálóra, és megsimogatom azt a kezét, amelyikkel belém karol. Rám emeli sötétkék tekintetét, míg én kedvesen mosolygok rá.

- Nem hibáztathatod őket, ritkán látnak olyan szép nőt, mint amilyen te vagy – vigyorgok el, ahogy zavarba jön szavaimtól. Pufogva fordul előre, ahogy kiérünk az épületből, az udvarra.

- Még mindig nagyon bosszantó, hogy csak úgy kimondasz ilyeneket. Ezek miatt, hittem azt régebben, hogy többet érzel irántam, mint barátság, de sosem léptél a szerelmet vallók táborába – mélázik el a múlton.

- Mert sosem voltam szerelmes beléd. Művész vagyok Chia, mindig is az voltam, és a szavakkal tudtam kiteljesedni, így nekem teljesen egyértelmű volt, hogy kimondom, amit gondolok. Szerettelek, mint egy barátot szokás, na meg mindig is tisztába voltam, Daichi érzéseivel, testvérként szerettem őt, sosem akartam neki fájdalmat okozni. És mind látjuk, még mindig csodás párost alkottok, legalábbis a fiú az élő példa rá – magyarázom azt, ami szerintem egyértelmű. Közben végre találunk egy italautomatát, amíg Chia keresi a tárcáját, addig kiveszem a zsebemből a cigis dobozomat, hogy rá tudjak gyújtani egy szálra, amit a nő szúrós tekintettel követ nyomon.

- Ez egy iskola Take! – figyelmeztet anyáskodóan.

- Tudom, de ne legyünk álszentek a tanulók, minimum fele dohányzik ugyan úgy, mint én – magyarázatom mellé a földre dobált csikkekre mutatok. Ő, csak szemét forgatja meg, közben az aprót adagolja a gépbe, míg én ajkaim közé fogom a méreg rudat, és meggyújtom, mélyet szívok belőle, majd az orromon keresztül kifújom a füstöt.

Csendben álldogálok, Aomine mellettem fáradtan ásít, gondolom az időeltolódás miatt ennyire nyúzott, ha jól értettem reggel érkeztek meg, így még pihenni se tudott szegény.

- Haza doblak titeket, gondolom taxival jöttél – töröm meg a csendet köztünk. Ő csak bólint egyet, és hálásan mosolyog rám. Ezt a nyugalmat a tőlünk alig öt méterre lévő ajtó kicsapása zavarja meg.

- Dinka azonnal add vissza! – kiabál egy nagyon is jól ismert hang, míg a szólított kiérve az udvarra, magasba tartja, ha jól látom, a lányom egyik kedvenc könyvét.

- Kérd szépen, Rókácska! Amúgy meg, csak érdekel mit olvastál olyan bőszen, míg rám vártál – vigyorog le a lányra, miközben hátrafelé sétál, a parkolóhoz.

- Kéri a halál szépen. Örüljél, hogy nem rúglak meg. A felét nem értenéd, mert angolul van, szóval add vissza, te nyomi! – förmed rá idegesen, miközben kezét megragadja, úgy nyújtózkodik a tulajdonáért. Mind a ketten érdeklődve nézzük a vitájukat.

- Találó becenév a Dinka – kuncogok a gyerekes vitájukon.

- Én is ezt gondolom a Rókácskáról – ingatja a fejét mosolyogva a mellettem álldogáló is.

- Olyan gonoszan bánsz az állítólagos fiúddal, Kitsune – cukkolja sokkal közelebb hajolva Amikámhoz. Bár a szavai jobban meglepnek, ahogy elnézem régi barátomat is.

- Csak a pletykák miatt vagy, az állítólagos barátom. Szóval úgy bánok veled, ahogy akarok – fújtat idegesen, míg addig ugrál, hogy elérje a könyvét. De arra már nem gondolhatott, hogy így kibillen az egyensúlyából és eleshetnek. Aomine-kun hátra tántorodik, szabad baljával magához öleli a lányomat, így meg tudnak állni. Gondolom, mind a ketten eléggé meglepetten nézhetnek egymásra, míg a magas fiúból kitör a jóízű nevetés, addig vöröshajú moroghat valamit őt ismerve, elég messzire kerültek tőlünk a játékuk közben.