Sziasztok! Újra itt vagyok, hosszú kihagyásom volt ismét sajna, de cserébe egy hosszú fejezettel érkeztem. Remélem tetszeni fog nektek. A képen Daiki anyukája van. Jó olvasást!

"Amikor mindenki hazudik, az, hogy igazat mondunk, nem csupán lázadás, hanem igazi forradalom. Szóval jól gondold meg, kimondod-e, mert az igazság fegyver."

Valós halál c. film

Amika szemszöge:

Az óra monoton kattogása, ami betölti a tanárit, valamint Harasawa sensei matatása, ez a kettő együtt idegőrlőbb, mint bármi más. Nem is értem, miért nem a tesi tanáriban keresgél, és vinné magával azt a nyomorék órát is! A feszültséget vágni lehetne, apa bal oldalamon ül, jobb lábát a balra helyezte, mindig így ül, még a tárgyalásokon is. Jobb kezével fejét támassza, míg balját lazán pihenteti lábán, ujjaival pedig egy számomra ismeretlen ritmust dobol a bakancsa bőrfelületén. Jobbomon Aomine foglal helyet, éppen egy döglött léggyel szórakozik. Undorító? Minden bizonnyal az, ahogy nagy szakértelemmel próbálja elválasztani a szárnyakat a testtől. A fiú másik oldalán természetesen édesanyja foglal helyet, nyugodtan ül, nem is zavarja, hogy mi az Isten nyilával foglalkozik egyetlen kicsi fiacskája. Mondjuk, engem jobban idegesít, mert felém fordulva teszi, konkrétan az én karfámon múlt ki a nyomorék, miután lecsaptam, Dinka meg egyből játszani kezdett vele. A tökéletes csoda család meg úgy ülnek kicsivel messzebb tőlünk, mint akik karóba ültek, merev egyenes tartással, semmitmondó arckifejezéssel, míg lányuk szemét dörzsölgeti, továbbra is sírást tettetve. Én pedig igyekszem nem megölni a mellettem boncolosat játszó gyökeret. Esküszöm, mintha a szüleink beutalóra várnának a Sárga házba. Végre Takeda sensei visszaér a kért teákkal és kávéval, komolyan, mint valami pincérnő tálcán hozza a dolgokat, amint asztalunkhoz ér, le is teszi azt, majd leül velünk szembe.

- Biztos semmit se kér, Kagami-san? – kérdezi az igazgatónő apámtól. Aki úgy pislog fel a nőre, mintha most kelt volna. Már megint elkalandozott gondolatban, biztos egy új dalon, mármint a ritmus dobolásából erre tudok gondolni.

- Köszönöm, de nem. Nagyon kedves öntől, de mint már mondtam a tárgyalás után kávéztam, így pár óráig, biztos nem vágyik a szervezettem újabb adagra – válaszol, kissé rekedtessen, amint ezt észreveszi, megköszörüli a torkát. Szeme sarkából észreveszi, hogy őt nézem, így mikor hátra dől, rám mosolyog és a karfán fekvő kezemet megszorítja, szabaddá vált jobbjával.

- Ahogy érzi. Nyugodtan elvehetik a kért italokat, cukor a porcelán dobozban van, tej és a citromlé a két kis kancsóban találják – magyarázza el nyugodt hangon, míg ő elveszi a saját teáját és kedve szerint ízesíti. Komolyan, mint valami teapartin lennénk, nem pedig tanáriba, várva az ítéletünkre. Harasawa sensei végre megtalálhatta, amit oly nagyon kereset, mert csend van, csak a széke nyikorgását hallom. Valahogy gondoltam, hogy nem fog kimenni, mint valami pletykára éhes vénasszony, bár az is lehet, hogy Takeda sensei mondta neki, hogy maradjon, végül is az ő órája előtt történt az incidens. A némaságot végül a kanalak és csészék csilingelő hangja tölti be. Daiki felé pillantok, aki furcsa módon félbe hagyta a légytetem piszkálását, és most úgy néz az anyjára, mint akitől akar valamit. A nő ezt persze észre is veszi, és kérdőn pillant rá, kávés bögrével a kezében. Kicsit meg is lepett, mikor kávét kért bögrében, de ahogy sejtettem, a sok tej és cukor miatt kellett neki bögre.

- Felét megkaphatom? – kérdezi komolyan. Én csak nézek rájuk, mintha valami új állatfajjal találkoztam volna, az állatkertben. Komolyan, most akarja lenyúlnia az anyját kávéval? Bár a nőt ez kicsit se lepi meg, mert kecsesen vállat von.

- Tudom, hogy nem így iszod – mondja és újabbat kortyol a fekete nedűből.

- Attól még kávé – mondja tényszerűen. Végül Chia-san, mert nevét még mindig nem tudom, felsóhajt és Daiki kezébe nyomja a bögréjét, aki örömmel kortyol bele, de amint lenyeli a kortyot, fintorogni kezd. – Ch, feketén tényleg jobb – motyogja, de azért tovább issza. Az anyja, csak felsóhajt tettén, míg apa mellettem jót kuncog rajtuk. Takeda sensei csak a fejét fogja rajta. Addig Akira anyja felszisszen, gúnyosan és lekicsinylően pillant a mellette ülő nőre. Chia-san kérdőn felé fordul.

- Ugyan már, kérem, ossza meg velem is, hogy mi a problémája! Ne tartsa magában! – szól hozzájuk most először. A csúnya hölgyet ezzel meglepve, de ahogy elnézem, úgyis fog válaszolni.

- Még be se töltötte a nagykorúságot, de már hagyja neki, hogy kávét igyon. Ez mégis miféle nevelés? Koffein függött akar csinálni a gyerekből? – károg, mint valami vénasszony. Nagyon idegesítő az egyszer biztos. Bár a koffein függőn felkuncogok, ahogy a két oldalamon ülő hím neműek is. Chia-san pár percig csak néz rá, majd a mellette jót mulató fiára néz.

- Ha ennyire tudni akarja, a fiamnak a legerősebb kávé is kevés lenne, hogy ébren tartsa, csak az íze miatt issza. Valamint ennek pont, hogy nem a függője – mondja kicsit unottabb hanglejtéssel, ezek szerint tőle tanulhatta el Daiki.

- Már megbocsásson, de mi köze van hozzá, hogy mit csinálok? Amúgy is a lánya olyanoknak a függője, amit csak nagykorúan kellene maguk szerint művelnie. Bár, tény egy ilyen nyelvtechnikát kár lenne elpazarolni, igaz Akira? – lendül előrébb a széken, hogy rálásson a lányra, gondolom, úgy vigyoroghat rá, mint mikor fel akar szedni valakit. Akira köhécselni kezd, az anyja csak néz ránk fintorogva, míg a férj egyből felpattan a székéből.

- Te kis taknyos, hogy merészelsz így beszélni a lányomról? Ennyire nem képes megnevelni az idióta fiát, maga egy mihaszna nő – beszél indulatosan, és már indul is el feléjük, de mielőtt Chia-sanhoz érne, Daiki a férfi elé áll. Apám is felpattan mellőlem, de ahogy felfogja, hogy Aomine megelőzte csak csendben figyel, ahogy körülöttünk mindenki más is.

- Anyámat ne merészelje a szájára venni, mert még véletlenül eltaposom magát! – fenyegeti meg, a nála jó egy fejjel alacsonyabb férfit. – A lánya magától kereset meg, és tett mindent, amit nem szégyellt. Vele beszéljen el, tisztességről és hasznoságról, édesanyámról meg le lehet szállni! – morogja fagyos komorsággal, de olyan gyilkos kisugárzással, hogy mást teljesen elnyom.

- Aomine-kun elég lesz! Üljenek le, most! – szólal fel az igazgatónő. De persze Daiki nem hajlandó előbb mozdulni, a férfi egyre kisebbre húzza magát össze. Felállok, még az édesanyja előtt, és a fiú háta mögé sétálok, apám morgása ellenére is. Finoman megfogom ökölbe szorított kezét, érintésemre alig észrevehetően megrezzen, majd a válla felett lenéz rám.

- Rókácska? – motyogja olyan halkan, hogy ha nem állnék konkrétan mögötte, meg se hallanám.

- Gyere! – szólók nyugodtan, de hangomon hallja az elhatározottságot. Nehezen, de felenged a feszes tartásból, még egyszer a férfira néz dühösen és elszántan. Végül ökölbe szorított keze enged, így rendesen megfogom, és húzni kezdem magam után kicsit, hogy végre vissza ülhessünk a helyünkre.

Chiasa szemszöge:

Meglepődve figyelem az előttem lejátszódó jelenetet. Nem az lep meg, hogy a fiam hirtelen haragú, ez nála teljesen megszokott, hiszen olyan, mint az apja. Inkább Takeshi lánya sokkol le, persze azt se gondoltam volna, hogy ilyen körülmények között fogom őt újra látni. Bár tény, hogy egyetem utolsó éve óta semmit se változott, ugyanolyan csodabogár maradt, mint a férjem, Daichi. De ez a lány ijesztően hasonlít rád, Arika legalábbis külsőre kiköpött te vagy. Ezt még ilyen kis idő alatt, de sikerült feldolgoznom, azt már nem, hogy a mindig nagyszájú, hangos, és makacs gyerekem, az ő kérésére kezesbárány lesz. Nem tudom, mi lehet köztük, egyik telefonhívásnál se említette őt, még Satsuki se, pedig ő aztán szeret beszélni és pletykálni. Ez a lány egy rejtély számomra, ami a múltunk miatt, nagyon is frusztrál. Érdeklődve figyelem, ahogy vissza ülnek, és a fiam még akkor se engedi el Kagami-chan kezét, Takeshi is leül, csak a fejét ingatja a két fiatalon, az igazgatónő felsóhajtva vissza roskad a helyére.

- Ezek után, érdemes lenne elkezdeni! Mielőtt még nagyobb problémák lesznek. Remélem, egyetért igazgatónő! – szólal meg Take-kun sztoikus nyugalommal a hangjában, mintha nem is az ő lány lenne az egyik bajcsináló. Tényleg semmit se változtál kamaszkorunk óta.

- Teljesen egyetértek. Kérlek Kagami-chan elmesélnéd, hogy mi volt? Már az egyik verziót hallottam, azért is vagytok most itt – beszél nyugodtan. A szólított felé pillantok, akin egy pillanatra átfut az idegesség, amit nem csak én veszek rajta észre, mert mellette ülő Daiki is reagál rá, azzal, ahogy ránéz. Akármit is fogsz nekem mondani fiam, számomra nem tudsz hazudni, olyan vagy, mint egy nyitott könyv, csak tudni kell benned olvasni. Talán túlságosan is kedvelheted ezt a lányt.

- Persze Sensei! Az úgy történt, hogy... - amint bele kezd, szinte megállíthatatlanná válik. Olyan könnyedén, és bátran áll ki maga mellett, mintha minden nap ezt kéne csinálnia. Elmeséli az egész történetet, ahogy elnézem az igazgatónőt, kisebb meglepődöttség ül ki az arcára, a hallottak miatt, majd a másik lány felé pillant.

- Elég lesz, Amika-chan! – szakítja félbe az igazgató nő. Meglepő, hogy ilyen nyugodtan letegezi, de úgy látom ez a megszólítás egyáltalán nem zavarja őt. Bár így legalább meg tudhattam a teljes nevét. Nem egy szokványos Japán név az egyszer biztos, nem mintha annak tűnne ő maga is. – Így ezzel a történettel, kettő nyomokban eltérő mesét adtatok elő nekem lányok. Akira-chan te azért jöttél hozzám, mert Amika-chan szóváltásba keveredett veled, amit ő kezdeményezett, sértegetett, és még meg is ütött. Míg az előbb elhangzottak pont az ellenkezőjét állítja, és semmilyen ütés nem történt. Egyértelmű, hogy az egyikőtök hazudik.

- Még kétségei vannak, igazgatónő? Egyértelmű, hogy a másik lány hazudik! – szólal fel Akira anyja, olyan hangosan, hogy belefájdul a fejem is.

- Mi okom lenne hazudni? – a szavai fagyosan csengenek.

- Azért, hogy ezért se kerüljél bajba, igaz Vörös Démon? – vádaskodik, az eddig még sírást játszó lány. Istenem, hogy lehet valaki ennyire buta?

- Tévedsz, ha csinálok, valamit van bennem annyi gerinc, hogy vállaljam is érte a büntetést. Nem én kezdtem a beszólogatást és meg se ütöttelek. Szerencsédre Momoi időben elhúzott onnan, pedig ha ezt tudom, úgy megtéptelek volna, hogy anyádnak legyen oka babusgatni az elkényeztetett fejedet. Hazug liba – morogja elégedetlenül. Ahogy elnézem elég harcias, és túlságosan is szabadszájú. Takeshi hol rejtegeted ezt a lányt eddig? Hangos csattanásra kicsit összerezzennek és egyből a hang felé kapom a fejemet, meglepően most nem a férj pattant fel, hanem az az irritáló nőszemély.

- Mégis mit képzel magáról? Hogy veszi a bátorságot arra, hogy megfenyegesse a lányomat? – kezdi elveszíteni a hidegvérét. Addig Amika halál nyugodtan feláll, ezzel elengedi Daiki kezét és a nő felé fordul.

- Annyira nem sokat, csak annyit, mint egy kimagaslóan intelligens ember szokott.

- Tehát sokat – kuncog halkan mellettem Dai. A vörös hajú lány rápillant unott tekintettel, és csak sóhajt kicsit lemondóan.

- Nagyon egyszerűen hölgyem, úgy hogy a maga lánya kezdte. A földig akart alázni azzal, hogy könnyűvérűnek nevezet, valamint rasszista megjegyzéseket tett rám, és Aominére is – áll ki most már a fiam mellett is. Kérdőn nézek a mellettem ülő kamaszra, aki egyből megérzi, hogy figyelem, így rám néz, de ennyiből is megértem, hogy később akar erről beszélni, ami érthető is.

- Te pedig agresszív vagy. Az osztályból szinte mindenki látta, ahogy betörted Azuma orrát – szól közbe ellenségesen a barna hajú lány. Az újabb információ morzsa teljesen váratlanul ér, ahogy elnézem Takeshit is, úgy néz a lányára, mint akiről egyből lerí, hogy magyarázatot vár.

- Akkor azt is látta mindenki, hogy ő jött oda kötekedni, ahogy azt is tisztán láthattátok, hogy markol bele a hajamba, és emel fel ültemből. Igen, láttátok, ahogy megütöm a karját, elenged és ütésre emelte az öklét, csak lassú volt így a szék támláját ütötte meg, én pedig megragadva a fejét, lefejeltettem vele a padomat erőből. Szinte mindenki ott volt, de senki se siettet volna, hogy rajtam segítsen, nyugodtan néztétek volna, ahogy újra megver. Igaz, betörtem az orrát, és tudod mit, megtenném újra, sőt a karját törném el annak a szemétnek, a fogdosási szándékai miatt. Ahogyan a haverjai is megérdemlik a kórházat, mert megpróbáltak megerőszakolni a kihalt folyosón – beszél úgy, mintha csak az időjárásról mesélne nekünk, nem pedig arról, hogyan is tartotta terrorba az a fiúbanda. Mi az Isten történik ebben a gimnáziumban? Gondolataimra, egyből az igazgatónőre nézek, aki ugyanolyan meglepett, mint mi szülők. Időközben a mellettem álló nő vissza roskadt a székébe.

- De persze, én vagyok az agresszív, és a démon azért, mert nem hagyom magamat. Valld be az igazságot végre! – utasítja, kissé remegő hanggal. Ha jobban megnézi az ember, látja rajta, hogy nem sokon múlik és darabokra törik, vagy legalábbis az anyai ösztöneim ezt súgjak nekem. Édes jó istenem, most ha tehetném, megölelném őt, még ha nem is az én lányom. Nem tudom a részleteket, de amiket elmondott az is éppen elég.

Néma csendben várakozunk újra, mindenki megint feszült, Amika kezét újra megfogja Daiki, próbálja visszaültetni a székébe, de esélytelen.

- Én... sajnálom... hazudtam - cincogja egy meglepően vékony hang, mindannyian a hang felé nézünk, a most tényleg síró lányra.

- Akkor, amint látják, tévesen hívtam be önöket, Aomine és Kagami-san. Sajnálom, hogy ide kellett jönniük, természetesen távozhatnak, ha úgy gondolják – szabadkozik az intézmény vezetője. Ez elég kellemetlen, mind a hárman felállunk, még vettek egy lesajnálkozó pillantást a család felé, majd elindulok a fiam után, aki fogja maga mellett a vörös hajú lányt.

- Amika-chan még valami! – szól utána a negyvenes nő, amire megtorpan, és hátra néz rá.

- Menj haza nyugodtan, ahogy elnézem, van mit tisztázni otthon – hangja sokkal lágyabb, kicsit anyáskodónak is mondanám. Kezdem érteni, miért nem kaphatott akkora büntetéseket, ezzel kompenzál. A fiúbandát nem tudja kirúgni, mert a szülők biztosan gazdagok, bár ez Takeshit nem fogja visszatartani, hogy elintézze a sorsukat.

- Milyen jó, aludhatok otthon! – ásít fel hangosan, az én logós fiam, amire kelletlenül sóhajtok.

- Ez nem rád vonatkozik Aomine-kun! – szólal fel Takeda.

- Hagyja rám igazgatónő, a mai napját igazolom. Nem lesz jó napod fiacskám! – szólok fenyegetően rá, amire felnyög, de célirányosan halad az ajtó felé.

- Edzésre mind a ketten itt legyetek! – szól egy eddig ismeretlen férfihang. Minden bizonnyal az a férfi, aki eddig is bent ült.

- Hai! – hangzik fel kórusban, majd amint kilépek az ajtón és magam után zárom azt, teljes lesz a csend.