"Ha az ember egyszer hazudik, akkor még többet kell lódítania, hogy az első hazugságot alátámassza."

Mingmei Yip

Néma csendben ülünk egymás mellett Dinkával, ő az egyik szendvicsét tömi magába, gondolom nem reggelizett otthon, míg én a negyedik csokimat pusztítom el. Velünk szembe pedig az a liba ül, türelmetlenül dobol a térdén. Unottan végig nézek rajta, hosszú barna haja kiengedve omlik hátára, egyenesre vasalta, bár értelmét nem látom, hogy miért, ha alapból is szögegyenes. Arca keskeny, bőre annyira fehér, mint a legtöbb japán lánynak, mondjuk, ha nem fejelné minden reggel telibe a smink palettáját, nem üvöltene róla messziről is, hogy mekkora egy ribanc. Szemei barnák, amik most győztesen, de kissé feszültséggel telve csillognak. Ugyan kislány, ellenem nem nyerhetsz, sokkal több eszem van nálad. Sőt ennél átlagosabb és unalmasabb már nem is lehetsz. A tanulmányai átlagosak, csak annyiban tűnik ki az évfolyamunkról, hogy japán mércével nézve szép, ilyen a japán ideális női kép, amit vetítenek a korosztályunknak. Elégedetten kapom be az utolsó falat csokimat, majd az ujjaimmal megtörlöm a számat, és végül Dinka felé fordítom a fejemet, aki már végzet is azzal a hatalmas szendviccsel, és éppen hüvelykujjával törli le a szájáról az ott maradt majonézt, majd le is nyalja róla, tette miatt borzongás fut végig a testemen. Ch, miért nem tud normálisan enni?

- Komolyan, vele? – kérdezem halkan, némi undorral a hangomban. Közben a csaj telefonja csörögni kezd, gondolom erre a hívásra várhatott, mert úgy veszi elő a készüléket, mint egy őrült. Aomine a csajra vezeti a tekintetét majd, rám.

- Ja, bár tény nem az ideálom, de könnyen kapható volt. Miért, tán féltékeny vagy? – vigyorog rám, ezzel is cukkolni próbál. Esélytelen, hogy pont rá legyek az, semmi különleges sincsen benne, a szépségét leszámítva, meg, hogy kórosan sovány. Nem, mintha az utóbbi dicséretre méltó, csak szemet szúr. Arra meg főleg nem vagyok féltékeny, hogy a fél suli átment rajta.

- Nem – mondom egyszerűen. Válaszomra elmosolyodik lágyan, és magához húz, még szorosabban, így egy rántás választ el attól, hogy az ölébe kössek ki, amire nem igazán vágyom.

- Nagyon helyes. Mondanom se kell, de sokkal jobb vagy nála – motyogja bele a hajamba, mert időközben rám hajtotta a fejét is. Feszült testtartásom engedni kezd, bár eddig nem is értettem, hogy miért vártam ennyire feszülten a szavaira.

Fejemet karjára döntöm, úgy várok, hogy az igazgató végre szóljon nekünk. Persze idefelé jövet, elmeséltem Aominének, hogy miért is hívhat minket Sensei. Ő persze tovább pufogott, hogy ehhez főleg nem kell a jelenléte. A néma csendet, sietős léptek zavarják meg, fejemet a hangforrása felé fordítom, Dinka karján, ahogy ő is felemeli fejét a hajamból, bár ahogy érzem, állát továbbra is a fejem tetején támassza. A sietős léptek egy házaspárhoz tartoznak, ha tippelnem kell, akkor Akira szüleire fogadnék. Az anyukán drága ruha van, amin hatalmas virág minták vannak, és alapból fehér színű a ruha, míg a virágok világos színűek, amúgy valami hányadék, ezért biztos, hogy drága is. A férj öltönyben van, gondolom az irodából rohanhatott ide.

- Ez komoly? Csak emiatt a vita miatt, behívatták a szüleit? – morogja nekem szánva a kérdést.

- Szerintem ő hívhatta őket. Valamint, van egy sejtésem, hogy nem úgy adta elő a sztorit, ahogy történt – motyogom bosszúsan, bár nekem oly mindegy, max a szülei előtt is megalázom őt.

A szülők ideérnek, az anyuka egyből lányát kezdi babusgatni, és minimum úgy jajgat, mintha súlyos sérülései lennének. Míg a férj, úgy néz ránk, mint egy kupac lócitromra szokás. Hát, köszi.

- Mit néz? Pátyolgassa ön is a lányát, úgyis olyan jó abban, hogy csontig nyalja a lánya seggét – köpi oda szavait mérgesen Daiki. Kezemmel egyből combját kezdem simogatni, hogy lenyugodjon, vagyis csak remélem, hogy ez segít neki.

- Mégis, hogy beszélsz velem, taknyos? – förmed ránk a negyvenes pasas, feje jól láthatóan vörösödni kezd a méregtől. Mielőtt bármit is szólhatnánk, Akira elkezd sírni, ezzel magára hívja az apja figyelmét is.

- Apa, hagyd! Nem ő ütött meg – cincogja fájdalmasan. Mi a pokol? Még, hogy megütöttem. Mégis hol, és mikor? Satsuki rángatott el onnan, csak ezért nem téptem meg. Ezek után meg kellett volna.

A két felnőt úgy néz rám, mintha megöltem volna a lányukat. Ch, idióták. Daiki feszültsége nő, annak ellenére, hogy a nyugtatásom addig bevált, míg meg nem szólalt ez a liba. Látványosan felmordulok, és inkább a mellettem ülő fiúhoz bújok, jelenleg ő az egyetlen biztos pontom, amire most nagy szükségem van. Megint ugyanaz történik, mint Amerikába, mit is vártam. Még, hogy normális élet, az már tényleg luxus lenne. Aomine nem szól semmit, csak átölel azzal a kezével, amin eddig a fejem volt, így a fejem a válla és a kulcscsontja közelébe esik. Végül nem szólnak hozzánk többet, csak leülnek a lányukhoz, aki továbbra is játssza a hattyúk halálát.

- Eskü nem ütöttem meg! – suttogom Dinka nyakához közel. Ő finoman végig simít a hajamon egyre többször.

- Nyugi, tudom.

- Már csak az hiányzik, hogy apát is behívják. Mondjuk esélytelen, mert tárgyal – gondolkodom el a dolgon.

- Az enyémek külföldön vannak, szóval már az is kétségbe vonható, hogy felveszik-e a telefont – ránt vállat érdektelenül. Bár ezen nem is csodálkozom, hiszen már ismerem annyira a múltját, hogy tudjam, neki ez teljesen átlagos.

Ezután megint csak várunk csendben, vagyis mi, a velünk szemben ülő hármas beszélgetnek, de semmi érdekesről nem esik szó, legalábbis számomra nem. Újból léptek zaja töri meg a csendet, már fellélegzek, hogy az igazgatónő jöhetett vissza, nem mintha úgy tudnám, hogy elment volna, de ennyi várakozás mellett, semmi se biztos.

- Hát szerintem tévedtél. Apád nagyon is ráér. De mióta tárgyalnak így az emberek? – Dinka szavai kizökkentenek gondolatvilágomból, így egyből arra nézek, amerre ő és arrébb húzódom tőle, amint megpillantom apámat. Ahominének igaza volt, tényleg ő az és tényleg nem úgy öltözködik, mint aki tárgyalni volt. Fehér inge kigombolva alatta világosszürke bandás póló van, az ingujjak feltűrve könyékig, fekete szaggatott farmerben van, láncokkal az övtartóján, és mindezt megkoronázta az acélbetétes fekete bakancsával. Haját hátra zselézte még reggel, valahogy így tudnám Nii-sant is elképzelni, ha akkora rockkel lenne, mint apánk.

- Zenei cég vezető, nem könyvelő. Ez nála megszokott – rántok vállat kérdésére válaszolva.

Közben apám egyre közelebb ér hozzánk, hogy milyen a kedve, azt nem tudnám pontosan megfogalmazni, leginkább a halálosan nyugodt jelző illene hozzá, ami nála kimondottan veszélyes. Nem egy hangos ember alapból se, mindig mindent higgadtan kezelt, kivétel egyedül az anyám volt, akinek sikerült percek alatt kiborítania. Csak akkor hallottam őt kiabálni, azóta meg majdnem tíz év is eltelt már, bár az tény, hogy Nii-san heves természete, ami meggondolatlansággal társul, gyakran felhúzza őt. Ami még érdekes, hogy Nii-san apára jobban hasonlít külsőleg, míg belsőleg totálisan az ellentéte, aztán meg vagyok én, elmondások alapján mintha a kamasz anyámat látnák bennem, ami elmondhatatlanul frusztráló, belsőre meg inkább apára. Sok mindent kezelek hidegvérrel, és ugyan olyan jól használom fegyverként a szavakat, mint ő, bár tény, hogy ha bele lovalom magamat valamibe, akkor oda a hidegvérem, ami gyakran okozta már a vesztemet.

- Srácok! – köszön nekünk, mire rá kapom a fejemet, várva a további fejmosást. Apa a másik szülő páros felé fordul és, mintha olyan természetes lenne, feléjük biccent. A férfi ezen látványosan felhúzza magát, és már füstölögni is kezd rajta az asszonynak. Apa erre csak vállat von, és újra felénk fordul.

- Hoy! – int Dinka a már jól megszokott stílusában.

- Kölyök! – reagálja le hasonlóan a másikat. Pár napja, még be se akarta engedni a lakásba, ma meg teljesen természetesen viselkednek egymással, jó mondjuk, flegmáznak egymással, de egyikőjük se veszi sértőnek, a másik alap leszarom stílusát. – Mesélj, hercegnőm! Miért kellett bejönnöm? – fordul felém érdeklődve.

- Apa, én...

- A maga lánya sértegette a lányunkat, és még meg is ütötte – vág közbe a másik férfi. Apa, rá néz, tekintetében kisebb lenézés ül, de nem annyira szembetűnő.

- Nem tudtam, hogy ön hercegnő. De egy biztos, semmiféleképpen nem tartozik hozzám. Szóval, ha kérhetem, hagyjon beszélgetni a lányommal, és majd ha érdekel az ön hülyesége, akkor majd kérdezem – oltja be szinte már megszokásból. Utálja, ha közbe vágnak, vagy csak úgy bele szólnak olyanba, amibe semmi közük sincsen szerinte. A férj köpni-nyelni nem tud, addig Dinka jót kuncog mellettem a helyzeten. Én pedig újra bele kezdek a mondandómba, de, hogy csak apa értsen meg, így franciául teszem, mivel ő is egész jól beszéli a nyelvet, így simán el tudom mesélni neki, hogy mi volt, más bele avatkozása nélkül.

- Tudod, kezdem megszokni, hogy te kerülsz bajba. Pedig én még azt hittem, hogy Taiga miatt leszek ennyit az igazgatónál. De mit tehetnék, az igazságtalanságot és a rasszizmust, e kettőt jobban utálod, mint bármi mást. Ha még ötvözik is ezt a kettőt csodálkozom, hogy sértetlen maradt. Majd meg kell köszönöm, annak a lánynak, hogy nem hagyta, hogy nagyobb bajba keveredjél. Mit mondtál, hogy hívják? – kérdezi, teljesen lazára véve most már az egész helyzetet. Mondjuk valami hasonlóra számítottam, hogy ha elmondom neki az igazságot, akkor nem fog felróni semmit se nekem.

- Momoi Satsukinak hívják. Bár fölösleges megköszönnie neki, mióta az eszemet tudom, folyton anyáskodik, szóval neki ez természetes, hogy a barátaival így törődik – magyarázza Daiki a dolgot. Apám meg csak bólint egyet, hogy megértette.

- Mondjuk, mellétek kell is egy ilyen ember, aki valamennyire kordában tart titeket – gondolkozik el kicsit a helyzetünkön. Mondjuk, ez tény, nagy szükségünk lett mind a kettőnknek Momo-chanra, még ha furcsa is bele gondolnom. Végülis nagyon is segítőkész, és minden gorombaságom ellenére foglalkozik velem, a maga érdekes módján.

- Aomine Daiki mégis, hogy képzelted ezt? – harsan fel a viszonylag csendes folyosón egy erőteljes női hang. Mindannyian a fiúra nézünk, aki viszont a plafonra mered, és mintha motyogna valamit, talán spanyolul.

- Már csak ő hiányzott. Ó, Istenem, bárcsak egy rémálomba lennék! – fohászkodik, most már japánul, hogy mindenki is értse.

- Te csak ne, könyörögj! Erre kellett hazajönnie apádnak és nekem, hogy az első ember, aki felhív minket az az igazgató nő? Eszednél vagy, gyermekem, újabb balhé? – veszekszik tovább az újonnan érkezett személy. Aki ezek szerint Dinka édes anyja lesz. Ahogy végig nézek a nőn, kisebb meglepődöttség ülhet ki az arcomra, mert az anyukája egyszerűen gyönyörű. Nem néz ki többnek huszonöt évesnél, fekete haja selyemként omlik a vállára, szemüvege még karakteresebbé teszi az arcát, sötétkék szinte már fekete szemei haragosabbak, mint egy viharos tenger, bőre világos, de nem betegesen, sőt az utazások miatt kicsit lekaphatta a nap. Alkata vékony, de kisugárzása miatt egyáltalán nem tűnik törékenynek. Na, őt nevezném Japán ideális szépségének, nem pedig a velünk szembe ülő libát. Apámra pillantok, hogy ő mégis mit reagál rá, ő is sokkoltnak tűnik, de mintha más miatt lenne az, mint én.

- Chia-san? – apa hangja kisé megremeg, ahogy a szavakat ejti. A nő ijedten megtorpan nagy heveségében, és apámnak szenteli figyelmét.

- Take-kun? – pislog apámra. Míg valahogy enyhülni látom nála a sokk első jeleit, egyből mosolyogni kezd, és boldogan siet apámhoz, aki feláll mellőlünk, és amint a számomra ismeretlen nő elé ér, átöleli őt.

- Úgy hallom, mindenki megérkezett, menjünk át a tanáriba, ott elférünk kényelmesen, mind! Meg amíg tart az óra senki sem fog zavarni minket - hangzik fel Takeda-sensei hangja, azzal egy időben már zárja is maga mögött az iroda ajtaját. Mégis mikor jött ki? Na, meg ki ez a nő, akit apám úgy ölelt, mint akit ezer éve nem látott?

Írói megjegyzés: Remélem ez a fejezet is tetszett nektek. Kicsit ezzel is megcsúsztam, mert nem voltam biztos benne, hogy bevezessem a sztoriba az Aomine családot is, de úgy gondoltam, hogy ők is elégé befolyásolják majd a történéseket. A következő fejezetben is szó lesz még róluk, remélem ti jobban fogjátok várni őket, mint ahogy Daiki teszi. Ahogy feltűnhetett, egyre nagyobb problémát játszik a rasszizmus, a pánikbetegség, az önbántalmazás, és az öngyilkosság a történésekben. Mindegyik elég súlyosak a maguk nemében, igyekszem jól átadni nektek. Reményeim szerint sikerülni is fog. További szép napot kívánok nektek, és jó nyarat!