Sziasztok! Újabb fejezettel érkeztem, remélem ez is tetszeni fog nektek. Jó olvasást!

"Öngyilkosság: így hívják, pedig e tettnek semmi köze a gyilkossághoz: nincs vérszomj, nincs szenvedély, csak a halál van, a remény halála."

A mások élete c. film

Külső szemszög:

- Miért nem keltetted fel őket? - mormogja kérdését mindenki kedvenc testnevelés tanára.

- Szerintem egyértelmű, hogy miért nem - válaszol egy nyugodt női hang. Halkan a másik mellé sétál, és ő is neki dönti derekát az asztalnak, amivel szemben az egyik betegágy van. Ezüstös haja gyenge kontyba van kötve, amiből már pár rakoncátlan tincs kibújt.

- Mindig is túl elnéző voltál vele, Mayuzumi-chan - ingatja meg fejét, kissé rosszallóan Harasawa, miközben még mindig az előtte alvókat figyeli. Bár őt is meglepte, hogy így talált rájuk munkatársa. Az, hogy Aomine elaludt, már meg se lepi, most is nyugodtan fekszik az ágyon, az már inkább meglepő, hogy jobbjával szorosan magához öleli a vörös hajú lányt, aki félig rajta fekszik.

- Ennyit megérdemel szerintem. Amúgy se tudom, hogy reagálna erre a helyzetre, ha most felkelteném. Hallottad a pletykát? - szavaiból mást se lehet kivenni, csak az őszinte aggódást. Már egy ideje nyomon követi a lány életét, főleg mióta elkezdődött az új tanév. Ő az egyetlen tanár, aki tudja, mit műveltek vele a rögbi csapat egy-két játékosa. Ezért is támogatta, hogy ő és Aomine több időt töltsenek együtt, mert tudta, hogy a fiú mellett biztonságban lesz. Vagy legalábbis nagyon remélte, hogy nem egy újabb szörnyeteg karmai közé löki majd.

- Hallottam, bár semennyi igazság alapja nincsen. Ezt persze te is tudod. Már az is csoda Takeda szerint, hogy elviselik egymást. Mondjuk a képek megleptek, mint ahogy most az is, hogy így találtál rájuk - mondja nyugodt hanggal, közben tekintetét le se veszi a két kamaszról. Feje zsong a meg nem válaszolt kérdéseitől, ami a két gyerekhez köti őt. - Nem is tudom, mit gondoljak. Reggel még majd egymásnak akartak esni, annyira ellenségesek voltak egymással. Most meg így alszanak, szinte már nevetségesnek érzem - osztja meg gondolatait, kissé tartva attól, hogy ebből a kapcsolatból, csak katasztrófa lehet.

- Akárhogy nézzük a képeket és a helyzetet, egyet biztosra tudhatunk. Amika már nem tart az érintésétől, ami hatalmas ugrás nála. Tudom, hogy csak felszínesen ismered őt, de egy kis türelemmel előtted is meg fog nyílni. Bár azt nem garantálom, hogy olyan nyitott könyv lesz neked, mint Aomine, de érteni fogod őt - magyarázata nyugalmat áraszt, ami eléri a kívánt személynél a hatást. - A kapcsolatukat meg szerintem még maguk sem értik. Hiszen nézz csak rájuk! Egy szociálisan mindig is visszább maradott lány, ki érzelmileg is elég instabil tud lenni, ezt mi sem mutatja jobban, mint a múltban hagyott öngyilkos hajlamai. És a fiú, ki igaz szeretetet csak egynéhány embertől kapott, így hát az érzelmi intelligenciája igen alacsony, ha ez így nem lenne elég a lányokkal való kapcsolata is csak felszínes. Gondold végig! Ez egy robbanásra kész vegyület elemei. Most még biztosan az, de mivel ők nem egy képlet elemei, így fejlődhetnek egymás mellett, és akár még valami csodálatosat is láthatunk általuk. Csak hagyjuk őket kibontakozni, ha mégis robbanna, majd fedezékbe húzódunk. Az élet az apokalipszis után is gyönyörű - mosolyog boldogan, reménykedve, hogy tényleg megváltozik az életük egymás segítségével. Mellette álló férfi, csak felsóhajt kissé fáradtan.

- Csak egy mezei tesi tanár vagyok, mégis robbanás elhárításra akarnak alkalmazni. Mindegy is, csak ébreszd fel őket a következő óra előtt! - morogja beletörődöttséggel a hangjában. Ellöki magát az asztaltól és a kijárat felé indul, ezzel a tettével a számára még mindig értetlen duót és az őket pásztázó kémia tanárt hátrahagyva. - Sürgősen kell egy szál cigi, meg egy jó erős dupla kávé - mormogja csak úgy magának.

- Együtt a kettő főleg egészségtelen, Senpai! - szól utána aggódva.

- Ahogy ők ketten is, az idegrendszeremre. Szóval ezek csak segítenek túlélni. További szép napot Egér-chan! - mormogja, zsebéből kirántva jobbját még egyszer hátra int, mielőtt ténylegesen elhagyná a betegszobát. A nő csak fejét ingatva a megszólításon figyeli tovább párosunkat.

***

Amika szemszöge:

Utálom a szerda reggeleket, mondjuk, az összes reggelt utálom. De tesivel kezdeni felér egy kínzással, jobb lenne aludni még, hiszen most se tudtam rendesen az álmoktól. A múltam úgy kísért éjjelente, mint egy házi szellem. Nyúzottan ülök le a padra, hiszen már rég átöltöztem, így csak várnom kell, hogy elkezdjük az órát. Fejemet a falnak döntöm, közben a fülesemmel babrálok, a fejhallgatómat sikeresen apa kocsijában hagytam mikor hozott be minket. Szerencsére van tartalék fülesem, bár nem olyan jól szól, mint a másik, ezen át is hallom az embereket, pedig csodásabb életem lenne, ha nem hallanám őket. Nagy nehezen kigubancolom és dugom is be a füleimbe. Lejátszási listámon kezdek keresgélni, majd találomra rábökök az egyik BVB dalra. Ahogy felcsendül Andy hangja egyből maxra állítom a hangerőt, ha már halláskárosult leszek, akkor tőle legyek az. Lehunyom a szemeimet, jobb lábammal ütemesen dobolok, ezzel igyekezve mindent kizárni, ami eddig zavart. Ez megy is egy ideig, már a negyedik dalukba kezdenek bele a srácok, mikor valaki kirántja a bal oldali fülesemet a fülemből.

- Remélem egyértelmű, hogy most meghalsz? - kérdezek egyből, rá se nézek az idegenre, bár nagyon nem kell ezen agyalnom, hiszen teljesen egyértelmű, hogy Dinka játszik az életével. Felnézek az elkövetőre, miközben megállítom a dalt is, meglepő vagy sem, tényleg Dinka az.

- Neked is jó reggelt! Bal lábbal keltél, Vöri? - kérdezi gúnyosan vigyorogva, közben mellém vágódik le a padra. Vicsorgók egyet válaszképpen és a fülesemet is visszaveszem tőle. Reakciómon felnevet, jobbjával átkarolja a vállamat és közelebb húz magához, amit hagyok neki, mert felesleges ellenkeznem, ha már azt terjesztjük, hogy egy pár vagyunk.

- Amúgy mit hallgattál? Nagyon belemerültél, elsőként azt hittem elaludtál, de észrevettem, hogy ütemesen dobolsz a lábaddal - magyarázza nekem az egyértelműt. Felsóhajtok ezzel végleg tudatosítva magamban, hogy nem fog békén hagyni, és a maradék perceket vele kell töltenem.

- Úgysem ismered őket, szóval tök mindegy - legyintek ezzel nonverbálisan is el akarom hessegetni a témát.

- Csak nem valami tömeg gyártotta szart hallgatsz, nem olyannak tűnsz. Szóval? - kíváncsiskodik tovább, mint valami kisgyerek. Jobb lesz, ha feladom, addig úgysem adja fel, amíg nem tudja meg, amit akar.

- BVB-től az In The End-et. Elégedett vagy? - nézek rá, kissé unottan.

- Hogy kiket? - néz rám, mintha minimum franciául beszéltem volna hozzá.

- Erről beszélek, Black Veil Brides ők egy amerikai rock banda. Talán hallásból ismered őket, tessék - nyújtom felé a fülesem egyik végét, amit el is fogad, és bedugja a fülébe, míg én a másik végét, majd elölről indítom el a dalt. Egyből Andy hangja üvölt a fülünkbe, visszafogottabban, de én is énekelni kezdek, hiszen még senki sincsen a folyosón csak mi. Közben persze figyelem a reakcióját a dalra, de semmi nem történik, csak hallgatja, így hát kicsit vállat rántok és mikor a refrént kezdi énekelni, hangosabban követem az énekes példáját. Lábammal újra dobolni kezdek, majd elmosolyodok Dinkán, ahogy néz rám kicsit meglepetten, nem értem miért, hiszen hallott már énekelni, nem is egyszer. Tovább bohóckodom, mikor felcsendül az első hosszabb gitárszóló, Ash valami elképesztően bánik a gitárral szerintem, úgy teszek, mintha én is gitároznék és még a fejemet is rázni kezdem hozzá, mint valami rocksztár. Végül meghallom, ahogy a mellettem ülő hangosan nevet, így abba is hagyom és vele kezdek el nevetni. Hogy miért csináltam ezt? Nem tudom, csak úgy jött az egész és nagyon élveztem.

- Néha meglepően bolond tudsz lenni - kuncog tovább, újra magához ölel vállamnál fogva. - De megértem, miért tetszik ennyire neked ez a banda, jól játszanak - ismeri el őket, amin csak még jobban mosolygok.

- Amúgy kérdezhetek valamit? – nézek rá, miközben végleg leállítom a zenét, amint ezt érzékeli ő is, ideadja a fülesem másik felét, így ezt lerakom a padra magam mellé.

- Az attól függ mit – ránt vállat hanyagul, amire csak a szememet forgatom.

- Őszintén válaszolj, nem kell az egozás!

- Ch, jól van már. Kérdezz! – sürget kissé türelmetlenül.

- Milyen érzés..? – kezdek bele, de nem is tudom, hogyan kéne megfogalmaznom pontosan.

- Mi, milyen érzés? – néz rám kérdőn.

- Milyen érzés, csak nyerni? – nézek fel rá, így fejem karján pihen.

- Miért kérdezel olyat, amit te is nagyon jól tudsz? – mormogja, közben szabad kezével fülét kezdi piszkálni.

- Felvilágosítalak, hogy én veszíteni is szoktam, mondjuk mostanában csak ellened szoktam. Ami nagyon bosszantó, főleg úgy, hogy tudom, hogy nem a teljes erőddel játszol ellenem – hangom a végére egészen panaszosra sikerül. Aomine hangosan felsóhajt, majd karját kihúzza fejem alól, hogy nyújtózkodhasson, persze ez csak időhúzás nála, legalábbis szerintem az.

- Mintha nem tudnád, hogy az idióta bátyád ellen vesztettem anno.

- Ott nem teljesen Nii-san ellen vesztettél, hanem a Seirin ellen. De ne térj el a témától! – szólok rá, kissé megfedően.

- Ha te mondod. Amúgy meg nem játszhatok mindig azon a szinten több okból sem, és nem azért, mert lány vagy.

- Akkor? Gyengének gondolsz? – fújok rá, mint valami macska.

- Dehogy is! Isten ments, hogy ilyen gondolataim legyenek. Te is tudod, hogy miért nem, de ha ennyire hallani akarod, hát legyen. Első nyomós indokom az, hogy elfáradok benne, és akkor jó pár napig még ennyire se járnék edzésre, mint most. Másik szempont, hogy egy-egy ellen feleslegesnek látom a zónába lépést, főleg úgy, hogy tudom te nem vagy erre képes. Inkább köszöneted kellene mondanod, hogy ilyen sportszerű vagyok veled szembe.

- Mondja ezt az, aki nem tud számolni, csak saját javára! – forgatom meg a szemeimet elítélően.

- Egyszeri eset volt, és amúgy is azon a napon három órán keresztül játszottunk kétperces ivós szünetekkel, előtte meg edzés volt. Bocs már, hogy fejben máshol jártam és nem a számok csodás birodalmában – ironizál vigyorogva, amin én csak kuncogok. Végülis igaza van, az egy fárasztó nap volt.

- Én is tudom, hogy nem tudok belépni a zónába. Sosem szerettem annyira a kosárlabdát, mint te vagy Taiga. Bár Kise és a többi csodák generációs tag is be tud lépni – mondom ki a tényt.

- Ez nem a játék szeretetéről szól. Kagami szó szerint áttörte az ajtót, kierőszakolta magának a helyet. Te viszont más vagy, tudom rólad, hogy semmi se kötött le hosszú távra, csak a rajzolás. Ugyan olyan zseni vagy, mint mi ezért is élvezem a veled való egy-egy elleni játékainkat. De feladod – néz rám a végén, tekintetében enyhe csalódottságot látok, ami miatt furcsa mód, de rosszul érzem magamat.

- Nem adtam fel soha, csak meguntam őket. A kettő nem ugyanaz! – vágom rá teljes meggyőződéssel. Felállok és magamhoz veszem a dolgaimat, ahogy hallom a többiek hangoskodását. Persze, hogy nem kaptam választ a kérdésemre, de mikor ő kérdez, akkor persze egyből válaszolok neki. Ch, én vagyok a hülye, hogy válaszolok ezekre.

- Akkor a fásli a kezeden, csak azért van, mert akkor is unatkoztál? – szavai késként vájnak a hátamba, lábaim nem engedelmeskedve nekem, megállnak, meredten nézek le a fáslikra, amik a múltamat fedik el.

- Lehet bármi unalmas, de az önbántalmazás és öngyilkossági kísérletek inkább feladásra utalnak. Unalomból ilyet senki sem tesz. Szar dolog az élet, főleg, ha azt utálod meg, amit úgy imádtál már kölyökkorod óta. Reménytelenség jár át, ahogy körülötted mindenki gyenge hozzád képest. Szörnynek hívnak, csak mert más szinten vagy, új szabályokat hoznak, hogy korlátozni tudjanak, ezzel a gyengéknek esélyt nyújtanak. De te, mint nyertes egyedül maradsz, nem ért meg senki sem. Ezt jelenti csak nyerni, jegyet váltottam egyenesen a magány szigetére. Meglepő lehet, de sosem játszottam el a gondolattal, hogy magamnak ártsak, mások összetörése kárpótol minden magányosan töltött óráért. Hiába vagy egy zseni, ha az érzelmeid képesek tönkre tenni. Ha más okoz fájdalmat, ne magadnak okoz többet, egy zsenit ne tegyenek tönkre a selejtes emberek! – szavai úgy marnak, mintha savba merültem volna el. Fáj, nagyon fáj. Lehajtott fejemet, felemelem és meglepődve veszem észre Satsukit szemben állni velem. Mégis mióta állhat itt? Bár, mit számít, biztos hallotta, amit az a Dinka mondott az előbb. Érzem, ahogy homályosodik a látásom. Nem sírhatok itt, előttük biztos nem. Nehezen, de megbírok újra mozdulni, az eddig gúzsba kötött kötelek elengednek végre, amint ez tudatosul bennem, szaladni kezdek, el Aomine közeléből, Satsukit szinte már fellökőm, ahogy elhaladok mellette, csak ki akarok jutni.

- Amika, várj! Én... - kiabál utánam Pinkike, de nem állok meg.