„Mikor az érzéseid elérik, hogy boldoggá teszik azt, akit szeretsz, és amikor láthatod a mosolyát... az csodálatos érzés."

- Junjou Romantica

Amika szemszöge:

Meglepetten nézek a kék hajúra, bár már nem is értem min lepődők meg. Olyan dolgokat tett az elmúlt percekben, amiket ki se néztem volna belőle, mondjuk magamból se. De az a levél annyira összetört, hogy ha nem marad itt mellettem talán egész nap a tetőn maradtam volna és csak sírtam volna.

- Reggel jött egy levél, most olvastam el és az zaklatott fel. Ott van - mutatok az összegyűrt papírra. - Olvasd el nyugodtan, nekem írták - engedem meg. Ha már megvigasztalt, akkor ennyit érdemel, amúgy is meséltem már neki róla, új dolgot nem tud meg, csak azt, hogy milyen szörnyű ember is ő. Csendben figyelem, ahogy érte megy, majd felveszi a földről, egyből mellém sétál, és visszaül szorosan mellém. Halkan sóhajtok és a fejemet a vállának döntöm most valamiért jó érzés, hogy mellettem van, még ha nem is tartom barátomnak. Mik is vagyunk mi egyáltalán egymásnak? Péntek óta, mintha teljesen megváltoztunk volna. Ő nem annyira idegesítő, én pedig nem kerülöm, sőt igénylem, hogy beszélgessünk és keresem a társaságát, ahogy ő is az enyémet. Definiálhatjuk ezt barátságnak, bár akkor majdnem megcsókolt. Azóta is azon kattogok, hogy miért nem tette meg, és én miért nem ellenkeztem. Merengésemből mordulása rázz fel.

- Igazad volt, ezt a nőt nem lehet anyának nevezni. Még, hogy apád hibája az, hogy nem találkoztatok. Nem olyan embernek tűnik, aki majd ezt megtiltja, meg amiket meséltél róla, se igazolják anyád szavait. Akarsz vele találkozni? Meg, ha már itt van Japánban, mi a tökömért akar Los Angelesben találkozni? Pont akkor, mikor már mi is ott leszünk. Hányingerkeltő a mézes-mázos behízelgés - pufog mellettem, mint egy mérges vipera. Jól esnek szavai, hogy hisz nekem, és abban, hogy apa nem rossz ember. Tudom, hogy mások szerint nem ő a világ legjobb apukája, hiszen többször is magunkra hagyott a munka miatt és dadák tucatjai neveltek fel. Aztán meg már csak Taiga és Alex maradt nekem, míg ő vezette a céget és terjeszkedett. Nem ringatom, magam álomvilágban tudom, hogy nem egy minta apa, de az enyém és sosem hagyott még cserben. Megmentette az életemet azon a télen, ahogy az önsanyargatásból is kirángatott. Se én, se Taiga nem voltunk egyszerű gyerekek, több bajt okoztunk, mint amit el lehet viselni, de még így se mondott le rólunk és adott volna árvaházba vagy nevelőszülőkhöz. Szeret minket, és bármit feláldozna értünk.

- Nem tudom Aomine, bárhogyan is tekintek rá, ő az anyám. Ha nem lenne, én most nem ülhetnék itt veled. Nem akarom látni se, csak felejteni. El akarom felejteni az összes sérelmet, amit általa szereztem, a rémálmokat, a fájdalmat, amit okozott, mert elhagyott engem. Azt, hogy sosem szeretett, és ezt a levelet is el akarom felejteni. Oka volt, hogy írt, de nem az, hogy mennyire sajnálja az elvesztegetett éveket. Vagy pénz kell neki, vagy apát akarja tönkre tenni. Ez egy újabb hülye játék lesz, csak most nem Akashi akar bábunak, hanem az anyám. Ilyen az én formám, biztos a homlokomra van írva, hogy: "Gyere, használj fel! Aztán meg hagyj el!" - sóhajtok fel fájdalmasan. Tényleg nem akarok már semmit se, csak azt, hogy békén hagyjanak az emberek. Váratlanul ér, mikor megmozdul mellettem az eddig párnának használt váll. Kérdőn fordítom felé a fejemet, hogy mégis mi lehet a baja. Ezt kihasználva fogja meg az államat, még mindig kérdőn nézek rá.

- Mit csinálsz? - kérdezem egyenest a kék szemekbe bámulva. Ő csak fürkésző tekintettel vizslat engem. Majd balját is felemeli homlokomhoz vezetve azt kisöpri hajamat.

- Nem látom a szöveget. Lehet láthatatlan tintával írták - mormogja, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, homlokon puszil, mint akkor. Sokkoltan ülök ott tovább. - Furcsa nincsen tinta ízed - állapítja meg, miközben állát vakarja meg. Ez annyira abszurd, hogy az már szinte vicces, olyan fejet vág közben, hogy képtelen vagyok megállni a nevetést. Egyszerűen hangosan kitör belőlem a kacagás. Ez a srác teljesen idióta. Mégis kinek jut eszébe ilyesmi?

- Végre nevetsz! Sokkal jobb, mintha sírnál - vigyorog rám. Döbbenten hagyok abba mindent és csak nézek rá. Még sosem láttam így vigyorogni, mintha nem is ő lenne. Így olyan, mint egy kisfiú, aki még őszintén képes mosolyogni. Szeretném, többet így látni! Azt akarom, hogy rám mosolyogjon így.

- Mosolyogj rám így még többet, és soha nem fogok sírni - motyogom meggondolatlanul. Ahogy eljutnak az agyamig a szavaim, érzem, ahogy felmelegszik az arcom. Ezt mégis, hogyan? Zavarba jöttem, de mégis miért? Miért mondtam ezt? Elrántom a fejemet tőle, hogy ne lássa paradicsommal vetekedő arcszínemet. Bár mielőtt elkaptam a fejemet láttam, ahogy ő is meglepődik, ami nem is csoda. Nem hiszem, hogy bárki is mondott volna neki ekkora hülyeséget, mint most én.

- Felejtsd el! Hülyeség az egész - mormogom leginkább a kezeimnek.

- Hai - motyogja alig hallhatóan, de mivel olyan közel ülünk egymáshoz, így tisztán értem. Óvatosan rá pillantok a kezemről, oldalra fordított fejjel nézi a távolban húzódó tájat. Végül is már oly mindegy, hiszen kimondtam, hogy ő ezzel mit fog kezdeni az a saját dolga. Nyugodtan visszahajtom a fejem a vállának. Érzem, ahogy tettemre összerezzen, de szó nélkül hagyja a dolgot, amin elmosolyodok. Nem tudom, mik vagyunk egymásnak, de bármi is legyen ez jó érzést vált ki belőlem. Meglepő, hogy pont mellette érzem magamat nyugodtnak és önmagamnak.

***

- Kemény!

- Mit vártál a térdemtől? - kérdezem felvont szemöldökkel. Angol óra előtt vagyunk, én éppen a padunkon ülök, Dinkával szemben, aki éppen a fejét veri bele a térdembe. Hogy miért csinálta? Nem tudom, talán azért, mert egy idióta.

- Hogy kényelmes lesz, de tévedtem - morogja, miközben a homlokát simogatja.

- Egyáltalán miért akartad rám tenni a fejedet? - nézek rá, mintha egy hülyét kérdeznék. Lényegében az is, de ez most mellékes.

- Mert fáradt vagyok, és kényelmes elfeküdni - mondja, miközben újra próbálkozik, de most fentebb teszi üres fejét, így a combomon köt ki a képe.

- Mégis miben tudsz elfáradni? Semmit se csináltál ma. És miért nem a padon fekszel el? Nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy el tűrjem a fejedet a combomon. Szóval légy olyan kegyes, és mássz le rólam! - szólítom fel ellenkezést nem tűrve, de persze, mintha a falhoz beszélnék, továbbra is ott tartja a fejét.

- Az életbe, nagyon kimerítő már maga a létezés is. A padon ülsz, és amúgy is puhábbnak tűnsz, mint az asztal - beszél hozzám lassan, mint aki mindjárt elalszik. Kezeit lábaim mellé fekteti fel az asztalra, ezzel átölelve a testemet. Kelletlenül felsóhajtok és hagyom neki, a csengőig úgyis öt perc van, legalább addig is nem kell hallgatnom a szenvedését. Jobbomat felemelem és finoman az egyik tincsét kezdem piszkálni. - Ha meg mered tépni a hajamat, megcsíplek! - fenyeget, miközben kezeit ténylegesen az oldalamhoz vezeti.

- Eszembe se volt, de most, hogy így mondod, tincsenként szabadítalak meg a hajadtól, legalább a hajmosással se kell majd bajlódnod. Megszabadítalak egy fárasztó tevékenységtől, ha már megfojtani téged bűntény lenne. Nem mutatna jól az egyetemi jelentkezési lapomon, hogy embert öltem, oda lenne az esélyem a művészeti egyetemeknél - beszélek, miközben tovább birizgálom a haját.

- Miért pont művészeti? - kérdez egy teljesen lényegtelen kérdést, hiszen ha másnak mondanám, hogy megfojtanám, nem éppen az egyetemi érdeklődésem érdekelné. Mindegy, nem is ő lenne, ha nem így reagálna. Már válaszolnék neki, amikor is mellénk viharzik a mi rózsaszín magán ciklonunk. Kérdőn nézek a váratlan jövevényre, míg Dinka lustán fordítja a fejét a lány felé, persze továbbra is a combomon pihentetve azt. Momoi meg, mintha üldözték volna, úgy liheg.

- Még bőven van négy percet beérned órára - mondom csak úgy tárgyilagosan a dolgot. Ő még mindig csak lihegve támassza a térdeit, míg jobbját felemeli ezzel időt kérve tőlünk. Vállat rántva, tovább piszkálom kékség haját, meglepően puha és selymes a tapintása.

- Ha a piszkálásod miatt hamarabb elkezd zsírosodni, mint szokott, én foglak téged megfojtani. És csak, hogy tud engem semmi se tart vissza tőle - pufogja sértett kiskölyök szintjén ragadva.

- Ha így is lesz max hajat mosol, okoska. Inkább értékeld, hogy nem löklek le, vagy rúglak meg - válaszolom, miközben megpaskolom a fejét.

- Öm, ti ketten mégis mit...? - nyögi ki nehezen Momoi. Kérdés féléjére újra rá nézek, míg ő meglepetten pislog ránk.

- Aminek tűnik, Satsuki. De miért siettél? - ásít bele két mondatába. Istenem, hogy lehet valaki ennyire lusta? Pinkike rám néz reménykedve, hogy konkrétabb válasszal szolgálhatok neki. Sóhajtva, megkegyelmezek neki.

- Szerinte kényelmesebb vagyok, mint a pad és arra a pár percre megkegyelmeztem neki, addig se hisztizik - rántok vállat, mintha semmiség lenne az egész, pedig nem az, tényleg túl közvetlenek vagyunk egymással legalábbis az utóbbi időben.

- Mi van a kezedben? - mormogja félig a lábamba a kérdését. Kíváncsian nézek én is a kezéhez, hiszen amíg Dinka nem említette észre se vettem.

- Emiatt siettem annyira. Ez a suli újságunk mai száma - kezd bele a magyarázatba Momoi.

- Oszt az minek neked? Alapból hülyeség az ilyen, csak pletykák meg mindenféle értelmetlen faszság van benne - panaszolja unottan hármasunk egyetlen hím tagja.

- A faszság leginkább benned szokott lenni - csipkelődők vele vigyorogva, amire a másik végre felül és rám néz.

- Tudod kiben lesz fasz - néz rám elégedetten mosolyogva.

- Tudom hát, majd benned és pattoghatsz is rajta - vágok vissza egyszerűen, miközben sarkaimat a térdeire rakom ezzel kinyújtva a lábamat.

- Elég lesz! Ez komoly - vág közbe Satsuki, amin jót mosolygok, mert így megnyertem egy szócsatánkat. - Tudom, hogy a lapnak sok értelme nincsen, de ennek ellenére sokan veszik, főleg ma. Egy bizonyos cikk miatt tessék, olvassátok el! - nyomja közben a kezembe a lapot.

- Majd, Vöri felolvassa, ha már olyan okos - veti oda nekem, Dinka. Csak a szemeimet forgatom erre a gyerekességére és inkább kinyitom ott, ahol Satsuki rózsaszín cetlije is van. Ahogy a lapokra vetül a tekintettem egyszerűen ledöbbenek.

- What the hell? - kiáltok fel a sokkból. - Esküszöm, hogy megetettem ezt a szart a cikk írójával. Satsuki, hol van az a halni vágyó idióta, aki ezt írta? - kérdezem, szinte már hisztérikusan a rossz hírt hozót.

- Mi van már? Olvasd végre! - türelmetlenkedik Ő idiótája.

- Ch, legyen. "Szerelem akosárpályán. A híresztelések igaznak bizonyultak, a sulink kosárcsapat ásza,akit csak úgy emlegetnek, mint a Pálya Szörnye, Aomine Daiki és a nem régAmerikából hazaköltöző zseni, akit mindenki csak Vörös Démonként emleget,Kagami Amika egy pár. Minket is meglepett ez az új hír, hiszen Aominet mindenkinagy szoknyavadásznak ismeri, míg Kagami már a második héten visszautasítottaHarada Azumat a rögbi csapatunk ászát, ahogy a többi kellemetlenkedő kérőjétis. Meglepő, hogy pont bátyja legnagyobb riválisával kezdett ki a lány, de aképek nem hazudnak, ahogy biztos forrásunk se, akit hétfőn utasított visszaAomine Daiki annyival, hogy a vörös hajú, inkább Amerikai mintsem Japán lányérdekli..." Mégis mi a szart terjesztesz te rólunk? - förmedek rá, azután a kisrészlet után, amit felolvastam, de a lényeg pont benne volt.