„A tudatlanság vakká tesz. Ó, nyomorult halandó, nyisd ki a szemed!"

Leonardo da Vinci

***

Amint vége van a kis megbeszélésünknek edzés után, én vagyok az első, aki el akarja hagyni a tornatermet. El kell végre olvasnom a levelet, hogy megnyugodjak teljesen. De persze, mindig keresztbe kell tenni a terveimnek, és ki más lehetne erre alkalmasabb személy, mint Dinka.

- Hé, Vöröske nem játszunk egy az egy ellenit? Még úgyis van időnk az első óráig - kérdezi, meglepően jobb kedvvel, mint ahogy kint hagyott engem. Bár az nem meglepő, hogy még mozogna, tény ritka, hogy edzeni jár, de mióta játszottunk egymás ellen, azóta mindig meg kér erre.

- Bocs, Dinka. Most nem jó, majd délután játszhatunk egyet - próbálok menekülni a helyzetből.

- Ja, persze elfelejtettem, hogy már nem hétfő van - veti oda nekem flegmán. Ezen fennakadva megtorpanok és vissza fordulok, hogy lássam azt a mamlaszt.

- Neked meg mi a bajod? - kérdezem feszülten.

- Még hogy nekem? Ch, kész vicc - pufog, mint egy gyerek, aki nem kapta meg, amit akart. Bár így is van, de ez most mellékes. Kezében pörgeti a labdát és egyenesen rám néz. - Kettőnk közül, te viselkedsz úgy, mint egy hisztis liba. Nem halsz bele, egy rövid játékba. Amúgy is örülhetnél neki, hogy játszani hívlak - morogja sértetten, majd nekem dobja a labdát, amit nehezen, de elkapok. Persze ezzel, minden mást le kell dobnom a kezemből, ha nem akarok egy labdát az arcomba. Dühösen nézek a baromra, de nem indulok el felé, a többiek persze némán néznek minket. Bár látom Sensien, hogy közbe akar lépni, de Ahomine megelőzi.

- Mi lesz már, tán kérvény kell, hogy a hercegnő megmozduljon? - kérdezi foghegyről. Bennem pedig itt szakad el valami.

- Ó, játszani akarsz? Legyen, seggfej - morgom, mint valami ingerelt kutya. Egy kézzel megfogom a labdát, majd egy 360 fokos fordulás után teljes erőből, úgy hogy egész testem bele mozdul, és minden dühömet bele adva vissza dobom neki. Ez a passz nagyon hasonlít Árnyékfiú legerősebb passzához, csak, hogy ez vörös és olyan gyorsasággal megy, hogy képtelenség elkapni. Vicsorogva figyelem, ahogy Dinka egy kézzel próbálja elkapni, mint ahogy anno tette, de erre még ő is képtelen, ujjai hátra bicsaklanak, ahogy tenyere is a labda pedig egyenesen a mögötte lévő falba csapódik be, olyan hangos csattanást hagyva maga után, hogy a teremben lévők is beleremegnek, nem csak a labda, majd a kissé deformált tárgy elgurul a földön.

- A nem az nem. Értsd meg, hogy dolgom van, idióta Ahomine! - üvöltök a kissé megszeppent sráccal, de most nem érdekel. Elegem van, mindenkiből. Megint megérzem, ahogy forró cseppek futnak le az államon, már nagyon régen sírtam dühből. Felszedve a dolgaimat a földről, kiszaladok a teremből, hátrahagyva a többieket. Istenem, mit tettem már megint?

Harasawa szemszöge:

Lereagálni se tudtam a helyzetet egyszerűen a szemem láttára megtörtént. Az a passz, amit Kagami küldött teljesen olyan volt, mint amint Kuroko tud adni, csak sokkal elsöprőbb és erősebb, mint bármelyik eddig látott passz. Az ajtó csapódására eszmélek fel és egyből Aominehez sietek, hogy megnézem, nem-e tört el a keze. Ő még mindig csak áll sokkosan.

- Hé, kölyök, figyelj rám! - szólítom fel, de mintha a falnak beszélnék, így inkább cselekszem. Megfogom a jobbját, amivel a labdáért is nyúlt, de erre sincsen semmilyen reakciója.

- Pakoljatok össze és takarítsatok fel, ahogy szoktatok, utána mehettek órára! Te pedig velem jössz! - osztom ki az utasításokat, amire már az előttem álló fiú is végre reagál, és elindul kifelé a teremből vele tartok én is. Ahogy mondtam a többi fiú teszi a dolgát, ismerve őket nem fogják elmondani, hogy ők ketten megint veszekedtek, így Kagami is megússza majd egy dorgálással, bár jelenlegi állapota miatt nem csodálom, hogy nem akart maradni. Istenem, de nehéz a kamaszokkal. Ahogy kiérünk a folyósra, magunk után zárom az ajtót.

- Remélem, most már figyelsz rám. Tudod mozgatni a kezedet? - nézek a velem szemben állóra kissé türelmetlenül.

- Ő, egy árnyék - motyogja nagyon halkan, így alig értek meg belőle bármit is.

- Aomine Daiki! - kiabálok rá, végleg türelmemet veszítve, amire teljesen magához tér.

- Nem tört el. Kicsit fáj, de nem komoly - beszél hozzám sztoikus nyugalommal. Komolyan miattuk kezdtem el őszülni is.

- Ez jó hír, de ennek ellenére bekötözőm a kezedet, lehetőleg ne terheld meg! - utasítom ismét nyugodtan, majd a tesitanári felé veszem az irányt, mellettem csendben sétál Daiki.

- Sensei ön tudta, hogy Vöröske erre képes? - kérdezi érdeklődve, ami tőle igencsak meglepő.

- Nem tudtam, hogy képes arra a passzra. Kagami képessége még számomra is rejtély. Annyit tudtam, hogy profi megfigyelő, hogy több nyelven beszél, és, hogy a fotografikus memóriája van. Az meg teljesen egyértelmű volt, hogy ért a kosárlabdához, hiszen a bátyja épp annyira imádja ezt a sportot, mint te. Valamint az apja is egy karnyújtásnyira volt attól, hogy profi legyen, csak az a vállsérülés ne jött volna közbe neki anno. Így egyértelmű, hogy a gyerekei is értenek hozzá, na meg Amerikában éltek elég sokáig, így érthető, hogy ezt a sportot játsszák, míg ha Kagami nem is szereti úgy, mint ti ketten - magyarázom neki, miközben már a kezét kötöm be fáslival. Ő csak csendben ül és tűri az egészet. Mindig elgondolkozom rajtuk, amikor együtt látom őket, tegnap is ez volt. Az ő párosuk nem épp nevezhető mindennapinak, bár ezt szerintem ők is jól tudják, mégis megvan köztük az a harmónia, ami kevés párosban van meg ennyire erősen. Lehet ezt még maguk sem vették észre, de idővel a megfelelő pillanatban észre fogják venni, bár azt remélem, hogy nem fogják ezt elrontani. A szombati meccsen meg fogják mutatni, hogy mit is tudnak, hiába ül az egyikük a kispadon. Az eddigi edzéseken, mikor a fiúk játszottak és szabad kezet adtam, Kagaminak azon az ötösön, amiben Aomine is benne volt, sokkal jobban játszott a fiú, mint eddig bármikor edzésen. Igaz kiforratlan még, de csak nem esnek vissza, és hajlandóak lesznek összedolgozni, mert ha ez nem történik meg akkor mind a kettő megsérülne.

Aomine szemszöge

Csak meredek magam elé próbálom felfogni a történteket, de még mindig nem értem, hogy nem tudtam elkapni azt a passzt. Már jó tíz perce elhagytam a tesitanárit, most pedig az öltözők előtt ülök az egyik padon, kezemben a telefonom, amin meg van nyitva a hívásnapló, ott is egy ember neve felett cikázik az ujjam.

- Nem hiszem el, hogy ezt csinálom. De akkor is meg kell tudnom - morgom félhangosan dühösen. Rányomok a hívásra és a fülemhez is emelem a készüléket, amiből a megszokott búgó hang köszön vissza, a harmadik csörgésre fel is veszi az illető.

- Daiki, miért keresel? - kérdezi számító hangon. Gyűlölöm, hogy már most tudja, mit akarok.

- Nagyon jól tudod, hogy miért kereslek, Akashi. Szóval tedd meg, hogy le mászol arról a kurva magas lóról, és elmondasz mindent, amit tudsz! - utasítom magát az ördögöt, hogy beszéljen.

- Tehát rájöttél, sokáig tartott. Meglepő, hogy Ryota már milyen régóta tudta ezt - hangja gúnyos, még telefonon keresztül is hallani lehet.

- Nem érdekel az idióta szőke. Mióta tudod, hogy egy árnyék? Mégis mit tudsz róla, amit én nem? - kérdéseim, csak úgy kicsúsznak a számon. Lábammal feszülten dobolok egy egyre gyorsuló ritmust.

- Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy Amika mi. De ő nem olyan árnyék, mint Tetsuya ez a lány maga az árny.

- De játszottam ellene és sokkal jobban játszik, mint az a hülye - szólok közbe türelmetlenül. Egyszerűen érzem, ahogy felemészt a dühöm, hogy ezt nem tudtam róla.

- Ha hagynád elmondani, amit akarok, akkor mindent megértenél. Szóval, ha kérhetnélek, ne vágj közbe! - hagyj egy kis szünetet, hogy tényleg ne szóljak közbe később. - Tehát ott tartottam, hogy ő maga az árny, egy olyan sötét árny, ami képes az egész pályát beborítani. Nem egy fény ellen játszottál, hiába akar annak tűnni, sosem lesz az. Bár az számomra is új, hogy erősebb lenne Taiganál, bár az utolsó felvétel, amin kosarazott az már több, mint három éves, akkor is uralta az egész pályát a fiúk ellen, esélyük se volt. Amika olyan képességgel rendelkezik, amit még sosem láttam, kár érte, hogy lány - sóhajt fel, hallhatóan csalódotton.

- Azért mondod ezt, mert így nem állhat pályára ellenünk, vagy éppen valamelyikünk oldalán - állapítom meg a nyilvánvaló tényt. Szavaimra, csak nevetést kapok vissza. - Mégis mi olyan vicces, gyökér? - kiabálok vele, amire elhal a nevetése.

- Az sosem érdekelt, hogy lány e vagy sem. Csak egy dolog, hogy egyedül csak a te árnyékod lehet, már ha az a borsó méretű agyad képes lenne a célszerű gondolkodásra, és végre felfogni mekkora erő esett az ölébe. Megkaptad magát a királynőt, és te egy egyszerű bástyaként tekintesz rá, ez nonszensz. De segítek neked régi barátom, és elmondom, mégis milyen kincs van nálad. Biztos eddig is tudtad, hogy a memóriája és a megfigyelő képessége már a legjobbak közé emeli őt a gyors reakció idejével. A lelked legmélyéig lelát, ha azt akarja és ellened fordítja pillanatok alatt, a stratégiák megszállottja, ahogy a hihetetlen dobásoknak is, bárhonnan és bármilyen pózból kosarat tud szerezni, ez közös bennetek, bár ő inkább a hárompontosokat szereti, valamint átverni az ellenfeleit. Magad is láthattad, hogy a pályán nem egy törékeny kislány, hanem egy démon, bármit megtesz azért, hogy nyerjen, ebből is gondolom, hogy a végkimerültségig hajszolta magát ellened. Tény egyedüli hátránya az, hogy lány - fejezi be, hosszas beszámolóját. A halottak kissé sokkolnak, de még így se teljes a kép róla.

- Te csak a bábut látod benne, ezért is használod fel, hogy megnyerjük a világbajnokságot - állapítom meg egyszerűen. Vöröske nem egy bábu, ő egy olyan lány, akit már ellökte ezzel tönkretéve őt. Az a kislány ott van benne falak mögé rejtve. Ezt még az állítólagos borsó méretű agyam is képes felfogni, akkor ez a zseni, hogy nem veszi észre, ami egyértelmű?

- Mégis mi mást látnék benne, hasznos arra, hogy elérjük a célunkat. Vagy már nem akarsz profi játékos lenni úgy, mint régen? - kérdezi, és magam előtt látom az elégedett mosolyát. Tény, hogy mindig is ez volt a tervem, Japán legjóbbjává válni, de ez már akkor értelmét vesztette, mikor senki sem tudott ellenem sose nyerni. Eddig csak, az ellen a Bakagami ellen akartam felhasználni, hiszen mégis csak a húga, jobban ismeri bárkinél. Még, csak eszembe se jutott, hogy őt kihasználva legyek a legjobb. Hirtelen eszembe jut amit Sensei mondott nem olyan rég, hogy Vöröske mennyire is utálja a kosarat. Amit már eddig is sejtettem, hiszen mást sem csinál edzésen, csak rajzol, ahogy órákon is, legalábbis abból a kettőből kiindulva, amin együtt vagyunk.

- Az, hogy profi akarok lenni e még egyáltalán, nem függ össze azzal, hogy ezért kihasználnám Vöröskét. Ha akar, segít, ha nem akar, akkor nélküle is ugyanúgy képes leszek boldogulni, mint eddig. De ez még mindig nem a teljes igazság, ha jól gondolom. Ennyivel nem tudtad volna rá venni, hogy a bábud legyen. Mit tudsz még róla? - kérdezek rá, szerintem pont arra, amit mind a ketten el akarnak hallgatni.

- Lehet, mégse vagy annyira idióta. Tényleg volt valami, amivel rá tudtam venni, de ez nem az én feladatom neked elmondani. Alkut kötöttünk, hogy nem mondom el, cserébe segít.

- Tehát megzsaroltad valamivel, mégis mivel? Az anyjával kapcsolatos, vagy azzal, hogy miért hagyta ott Amerikát? - kérdezek két olyan dologgal kapcsolatban, amiről semmit se tudok, amolyan kizárásos alapon. És a válasz megint, csak nevetés. Hát én nem hiszem el, hogy nem bír rendesen válaszolni nekem. Ha találkozunk, pénteken esküszöm, hogy megverem, szarok rá magasról, hogy ő a csapatkapitány, meg arra is haverok voltunk. Ő csak ne röhögjön rajtam, mikor próbálom megérteni, ami körülöttem zajlik.

- Ne, haragudj meg, de most már mennem kell, Daiki. Órám lesz, majd pénteken beszélünk. Szép napot! - köszön el, és már rám is rakja a telefont. Baszki pislogni se volt időm, nemhogy megállítani. A kis töpszli irányításmániás idiótát. Zsebre vágom a telefonomat, és felállok a padról, majd elindulok a szokásos helyemre, hátha ott le tudok nyugodni.

Remélem ez a fejezet is tetszett nektek. A káromkodásokért utólag is elnézést kérek. További szép napot nektek! Sziasztok!