„- Hogy teszed túl magad a pánikon? (...)

- Sehogy. Megpróbálod túlélni. Összeszorítod a fogad, és valahogy majd csak kibírod."

Gayle Forman

Amika szemszöge:

Kedvesen megnyugtatom Sakurait, hiszen semmi rosszat nem tett, csak elmondta, hogy mit üzentem neki. Dinka meg csak bal lábbal kelhetett fel, már megint. Miután sikerül megnyugtatnom a barna hajú fiút, elindulok Harasawa-senseihez.

- Cseszd meg, Aomine! Minek van az öltözőnk, dísznek? - üvöltözik Wakamatsu-san.

- Mit sikítozol? Olyan vagy, mint egy csaj. Minek hisztizel? A pucér seggemet is láttad már, tudod edzés után tusolni szoktunk - flegmázik vele a csapat ásza. Mit sem értve nézek, Wakamatsu-sanról Dinkára. Velünk szemben állva, kapcsolja ki az övét és póló nélkül van. Megrökönyödve nézek rá, tény láttam már póló nélkül, de ez azért mégis csak más. Most komolyan le akarja venni a nadrágját?

- Ha le mered venni, megverlek! - fenyegetőzik tovább a csapatkapitány. Dinka ezen csak felbátorodik és le is tolja a nadrágot, a mellettem álló Sakurai egyből eltakarja a szememet. Komolyan, mintha óvodában lennénk.

- Na, mi lesz? - kérdezi élcelődve. A fiú kezét lefejtem a szemeim elől, egyáltalán nem érdekel Ahomine hülyesége. Újra látóterembe kerül a Dinka, letolt nadrággal. Ja, csak alatta edzős nadrágja van.

- Idióták - motyogom és többet nem foglalkozva velük, leülök a padra. De tekintettem visszavándorol a fő idiótára, akivel Wakamatsu-san veszekszik. Aomine testtartás még mindig hanyag, bár megvan benne a maga eleganciája, vállai szélesek, karján az izmok megfeszülnek. Unottan nézek végig mellkasán és a kockás hasán, ha nem egy sportolóval élnék együtt akkor még talán zavarba is jönnék ennyitől. Teljes természetességgel kúszik, egyre lentebb a tekintettem a V-vonala most jobban látszik, mint a múltkor. Ezt eddig is tudtam, hogy anatómiai felépítése tökéletes. Hiába egy lusta dög, semmi felesleg nincsen rajta. Elmélázva testén, furcsa borzongás járja át testemet, ahogy egyre furcsább gondolataim támadnak. Egyszerűen elfordítom a fejem, hátha ez segít kizárni a róla alkotott gondolatokat. Bár ez most teljesen kizökkentett a levéllel kapcsolatos aggódásból.

- Az lehet, de ott nincsen Amika, te nagyon gyökér! - kiabál tovább a csapatkapitány, ezzel felhívva rám a figyelmet. Én meg inkább nem is reagálok semmit se erre a közjátékra. Némán ülök a padon és a jegyzeteimnek próbálom minden figyelmemet szentelni, ami nehéz, mert megint a levél jár a fejemben.

- Ja, mert nagyon úgy néz ki, hogy érdekli - felel ridegen.

- Jó elég legyen fiúk! - szól fel mellettem ülő férfi. - Öltözz fel végre, Aomine! Legközelebb pedig az öltözött használd, mint eddig is. Attól, mert Momoit ezek a tetteid nem zavarták, lehet Kagamit zavarják.

- Amika. Kérem, maradjunk ennél, Sensei! - szólok közbe halkan. Bár feleslegesen teszem, hiszen Sensei az esetek nagy többségében, inkább a családnevemen szólít. - Amúgy, nem nagyon érdekel, mit csinál. Volt rajta még egy nadrág, csak Wakamatsu-sant akarta idegesíteni - beszélek tovább sztoikus nyugalommal. Nem törődve az újabb vitával, amit ezek ketten elkezdenek újra, idegesen rágcsálom a számat, miközben tollammal kattogok egyfolytában a jegyzetek fölött. Nehezen, de elkezdik az edzést, Dinka unottan kocogja le a kiszabott köröket, míg a többiek elég lelkesek, bár ez mindig így van. Mi lehet abban a levélben? Lehet már eddig is küldött, csak apa nem akarta, hogy tudjunk róla? Nem, ő nem ilyen.

- Amika! - mormogásra és a vállam meglökésére eszmélek fel. Tollam meggörbülve és eltört rugóval jegyzeteim felett végzi. Még egyet tönkretettem, szuper. Kérdőn pillantok a mellettem ülő férfira, aki az előbb zökkentett ki.

- Már ötödjére szólók, de végül is tényleg csak a keresztnevedre hallgatsz - morfondírozik Sensei, én meg még mindig csak pislogok rá, mint hala szatyorban.

- Bocsánat, Sensei elgondolkodtam. Mit szeretne? - kérdezem még mindig idegesen, így hogy megöltem a tollamat, a lábammal kezdek dobolni, valami random ritmust. Esküszöm, ha így folytatom szükségem lesz egy xanaxra, vagy akár kettőre is. Ja, mert olyan régen voltam már leszedálva, hála a félre diagnosztizáló agyturkásznak.

- Mi a baj? Látom, hogy sokkal feszültebb vagy, mint tegnap délután. Nem figyelsz a fiúkra, valamint Aominevel ellenséges vagy. Mi történt? Összevesztettek? - kérdezi kissé idegesen. Meglep, hogy ennyire aggódik, őt mindig is higgadtnak és sztoikusnak láttam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen is tud lenni, persze ő is csak egy ember.

- Nincs baj Harasawa-sensei. Kicsit ideges vagyok, sajnálom. Nem történt köztünk semmi se, mindig ilyenek vagyunk egymással - hadarom el olyan gyorsan, ahogy csak tudom. Nem kell, hogy észrevegyék, hogy baj van. Abból, csak nekem lesz bajom, mint régen is. Nem kell több pszichológus vagy egy pszichiáter, egy életre is elég volt, ahogy a bogyókból is. Senki és semmi nem tudott rajtam segíteni, se gyerekként, se azután, hogy majdnem megerőszakolt az a két idióta, a csajok meg csak nézték. Ezért hagytam ott a modellkedést többek között. De ez most nem olyan, hiszen a tanárok közül tudja néhány, hogy mi van az anyámmal. Sensei, talán tudna segíteni? Lehet.

- Hé, Kagami! Falfehér lettél, minden rendben? - aggodalma kissé pánikba csap át, ahogy maga felé fordít teljesen. Némán megcsóválom a fejemet, ahogy összeszorul a torkom és egy hang se jön ki rajta. Mellkasom szúr, ahogy zihálok, szívem egyre gyorsabban dobog, olyan hirtelen tör rám a roham, hogy a hányinger kerülget. Remegő kezeimet ökölbe szorítom, de a fájdalom se zökkent ki, ahogy körmeim a bőrömbe vájnak. Nem, lehet itt rohamom, ha megtudják, akkor én... akkor...

- Most vegyél egy mély levegőt, és tartsd bent! - utasít halkan, de határozottan. Megpróbálom többször is, de nem sikerül. - Ne, add fel! Nézd így! - helyezi kezemet hasamra, míg ő mély lélegzeteket vesz. - Orrodon beszívod, lent tartod, hogy a hasad megemelkedjen és kiengeded! Koncentrálj a hangomra! - magyarázza, amit nehezen, de fel fogok. - Beszív! Lent tart! Kifúj! És újra! - hangja ismét dörmögősen mély, ami nyugalmat áraszt és kezd a bennem dolgozó pánik csillapodni. Sikerül úgy lélegezni, ahogy magyarázta, így egyre több oxigén jut a testembe. Pulzusom és légzésem szabályozódik, a hányinger is kezd elmúlni. Kezeim remegése sokkal lassabban csillapodnak, de a jó hír, hogy nem ájultam el. Eddig nem tudtam ilyen jól kezelni a pánikot. Persze volt egy-két szerencsés helyzetem, amikor magától megszűnt.

- Ügyes vagy, ezt pedig idd meg! - dicsér meg, és egyből nyomja a kezembe egy palack sportitalt. Még remegő kézzel, de megbontom és nagy kortyokban inni kezdem. Nem tudom, hogy ez minden pánikbetegnél így van-e, de engem annyira kimerítenek ezek a rohamok, hogy az egész szervezettemet legyengíti. A felét el is tüntettem az innivalónak, majd a tanárra nézek.

- Mégis, honnan tudta, hogy segíteni fog? - értetlenül, de egyben hálásan nézek rá.

- Hisz ez a munkám. Kamaszokkal foglalkozóm, akik sportolnak versenyszerűen. Nem te vagy az első diákom, aki szorongásos pánikbetegséggel küzd. Láttad volna elsőévesként Wakamatsut, bár ő nem szorong, de az első meccse előtt, majdnem összeesett, akkora nyomást helyezett saját magára. Egy jól bevált légző gyakorlat, és egy-két nyugisabb gondolat csodákra képes - magyarázza dörmögős hangján, ami egyre jobban nyugtat, remegésem is alábbhagyott.

- Gondolatok helyett, én inkább hangot mondanék. Eddig maga tudott ezzel a módszerrel egyedül megnyugtatni, tényleg köszönöm - döntöm hátra a fejemet a falhoz. Szerencsémre a fiúk annyira bele voltak merülve az edzésbe, hogy észre se vettek, míg Dinka is a saját dolgával van elfoglalva. Magamon érzem tanár úr várakozó tekintetét.

- Volt már olyan helyzetben, hogy valaki olyan kereste fel sok év múltán, akit nagyon szeretett? - kérdezek rá, közben fejemet felé fordítom, hogy lássam, mit reagál.

- Hm, egyszer nagyon régen. Bár nem hiszem, hogy a kidobott exed keresne - csóválja meg a fejét elgondolkozva. Szavaira felnevetek szívből. Barátom sincsen, nem hogy exem.

- Nem éppen. Anyám írt egy levelet, ma indulás előtt kaptam meg. Személyesen hozhatta el valaki, hogy mi áll benne nem tudom. Nem volt alkalmas idő az olvasásához. Azt se tudom, hogy egyáltalán elolvassam e, vagy csak égessem el. Na, meg otthon se szóltam, hogy mi jött. Nem tudom, mit tegyek - zúdítok mindent egyszerre a mellettem ülő férfira. Nem tudom, hogy tud e segíteni, bár kicsit könnyebbnek érzem magamat most, hogy elmondtam. Nem szokásom beszélni róla, az is furcsa volt, hogy Dinkának meséltem anyámról. Bár lehet, csak azért, mert ő is mesélt az apukájáról, nem lehetett egyszerű élete, hiszen még, ha a japánok nem is olyan nyíltan rasszisták, mint az amerikaiak, attól még nem lettek liberálisok sem. Bár én is megnyertem a lottón minimum a hármast, hiszen anyám nem teljesen japán, vörös hajjal és szeplőkkel sosem lesz az.

- Ez egy elég különleges szituáció. Nem mondhatom azt, hogy tökéletesen ismerem a múltadat, azt mondják, annyit tudok, amennyivel, mint egy tanár kezelni tudjalak. Ami szerintem édeskevés - beszél nyugodtan, közben megpaskolja a térdemet hatalmas kezével. Újból ránézek, de ő egyenesen a pályát figyeli. - De nem is várhatom el, hogy mindent megossz velem. Kagami, ő az édesanyád, akár szeretnéd ezt, akár nem. Nem mondom, hogy jó anya, mert nem ismerem, ahogy rossznak se mondhatom. De egy biztos, életet adott neked és a bátyádnak, még ha utána vétett hibákat is, jár neki annyi, hogy elolvasod a levelét. Nem miatta, hanem magad miatt. Lehet, már most tudod mi áll az üzenetben, de az is lehet, hogy valami teljesen új. De persze ezt neked kell eldönteni - hangján érezhető, hogy tehetetlennek érzi magát. Már válaszra nyitnám a számat, mikor újra megszólal, de most visszanéz rám.

- Hiába vagytok még csak kiskorúak. Tudom, hogy mind a hárman olyan döntéseket hoztatok meg, amik miatt már rég nem tekintünk titeket gyerekeknek. Aomine is pontosan olyan, mint ti ketten. Bár neki papíron mind a két szülője neveli, de tudom, hogy többet van egyedül, mint a veletek egykorúak. Meghoztatok számtalan olyan döntést, ami befolyásolja a jövőtöket és még később is meg fogtok. Így, csak azt tudom tanácsolni, hogy dönts saját belátásod szerint. Már régóta felnőttként kezelnek téged, egy levél, ami neked szól az, már tényleg a te döntésed, hogy mi legyen vele. Talán csak annyit kérnék tőled, ha mégis elolvasod, beszélj édesapáddal arról, ami benne van - a hosszas monológra hirtelen szavakat se találok. De nem is vár tőlem, egyszerűen feláll mellőlem, fejemet megpaskolva finoman, elindul a fiúkhoz. Meredten bámulok utána és szavait emésztgetem magamban. Érzem, ahogy tekintettem elhomályosodik, így egyből lehajtom a fejemet, hogy a kéretlen könnyeknek egyből utat tudjak engedni, hangtalanul sírok, hálát adva annak, hogy hajamat kiengedve hagytam, így kellően takarja az arcomat. Közben persze hallom, ahogy a fiúk beszélgetnek a közeledő mérkőzésről, ami most szombaton lesz, ha tovább jutnak, az nap még egy meccset játszanak délután. Ha azt is megnyerik, akkor még vasárnap este is lesz egy meccsük. Nagyon kimerítő egy hétvégénk lesz, főleg, hogy Dinka pénteken külön edz a szedett-vetett csapattal. Míg nekem szombaton is edzést kell tartani, így nagy rá az esély, hogy a második meccsen nem tudok részt venni. Ezek a gondolatok, picit megnyugtatnak, hiszen ezek biztosak az életemben. Hiába érzem azt, hogy gyenge vagyok és félek attól, hogy elbukok, mint menedzser, mint edző is. Mély levegőt veszek, kezemmel megtörlöm az arcomat, valamint a könnyeimet is megállítom. Nem szabad most anyára gondolnom és a levélre, nem befolyásolhatja az életemet újra. Felemelem a fejemet, majd újra ölembe teszem a mappámat, hajamat elrendezem, hogy ne zavarjon. Igaza van Senseinek hoztam már meg nehéz döntéseket, és később is fogok meghozni. Gyerek se vagyok már, aki azon sírjon, hogy az anyja, hogy bánt vele a múltban. Ez a levél nem fog változtatni azon, hogy most ki vagyok.