„A fájdalom soha nem múlik el teljesen. Az ember valahogy kezeli, él tovább, de a fájdalom mindig ott van.

- Laurell Kaye Hamilton"

Amika szemszöge:

Csendben ülök az öltözők előtt az egyik padon. Ez egy hosszú edzés volt, vagyis inkább csak felmértem mindenkit, hogy ezt követően egy rendes edzéstervvel álljak elő. Még azt is meg kell csinálnom. Fáradtan dőlök hátra a padon, és lehunyt szemekkel megpróbálok pihenni, míg Nii-san készülődik. Ez a nap tele volt váratlan eseményekkel, apa haza jött hosszú hónapok után. Kaptam egy szedett-vetett társaságot, akikből egy jól működő csapatot kell felépítenem, egy kis hiba se csúszhat a szerkezetbe, mert minden dőlni fog. Nehéz hetek elé nézek, és akkor még ott van a másik csapat a suliban. Valamint, Dinkával is tanulnom kell, nem bukhat meg semmiből se. De már szombat délután van, legalább ennyi, ami számomra pozitív. Holnap meg semmi dolgom nem lesz, ma még összerakom az edzőtervet és ennyi. Merengésemből az öltöző ajtó nyitódása ébreszt fel. Kérdőn nézek arra, de nem Taiga végzett, hanem Dinka. Unottan elvonszolja magát a padig, addig a padig, amin én is ülök. Teljes természetességgel mellém vágódik le, jobb combja az én balomat érinti, vállam az ő karjának ütődik.

- Mit akarsz? – kérdezem kissé ellenségesen.

- Még mindig fújsz rám, amiatt ami bent történt? Csak annyit mondtam, ha te le veszed, akkor én is. Szerintem teljesen korrekt kérés volt – ránt vállat, jót szórakozva az egészen.

- Idióta. Megkérdem újra, mit akarsz? – fordítom felé a fejemet és, csak most tűnik fel, hogy milyen közel van hozzám a felkarja. A meleg miatt, csak egy trikó van rajta és egy térdig érő farmernadrág. Lábait kinyújtva tartja, mint aki leakar folyni a padról.

- Mi a legboldogabb emléked? – kérdezi komolyan. Meglepetten nézek rá, most ezt komolyan kérdezte?

- Mi van? – szalad ki a számon. Felém fordítja a fejét és a szemeimbe néz. Olyan szépek, mint a csillagtalan éjszakai égbolt LA-ban. A kesernyés emlékre csak elmosolyodok picit, oly sokszor néztem az eget, azt képzelve, hogy egyszer minden jobb lesz. Naiv voltam, egy kisgyerek, aki semmit se értett meg a világból. Ó, az édes tudatlanság!

- Jól hallottad. Azt beszéltük, ha találkozunk, mindig elmondunk valamit a másiknak. Nos, most ez jutott eszembe – ránt vállat lazán. Szavaira csak bólintok, megint sikerült elkalandoznom, kicsit frusztráló.

- Nem tudom mi a legboldogabb emlékem. Vannak szép és boldog emlékeim is, persze, hiszen mindenkinek van. De legboldogabb szerintem nincsen. Talán még nem éltem meg, vagy lehet, sosem fogom – vallóm be neki őszintén, nincs értelme hazudni. Előre fordítóm a fejemet, ezzel megszakítva a szemkontaktust és a fehérre meszelt falat kezdem nézni.

- Lassan 17 évesen az embernek, már minimum van egy legboldogabb emléke – jegyezi meg.

- Most mondjak sablonos dolgokat? Mikor megtanultan biciklizni? Mikor felléptem az óvodában, vagy az általános sulis fellépésekről, vagy a szóló éneklésemet a suli kórusban, vagy az első versenyem? Vagy mikor felvettek modellnek? Ezek között kellene lennie a legboldogabb emlékemnek, szerinted? Nii-san tanított meg biciklizni, mert az a némber szart magasról ránk, apa dolgozott, túl sokat is. Csak a bátyám ért rá, hogy ezeket megnézze, vagy ő is szerepelt velem az oviban, aztán a dadánk haza vitt az üres, de annál nagyobb házunkba. Csak azért vettek fel modellnek, mert szép vagyok, ebbe nincs semmi saját érdem, arra a némberre hasonlítok kisgyerekkorom óta, csak a szemeim színe az apámé. Míg az a nő velünk volt az összes szülinapomat végig sírtam, miközben a tetőn ültem a bátyámmal és az éjszakai égboltot néztem, amin ritkán voltak csillagok. Vannak boldog emlékeim, de nincs legboldogabb – remeg bele az egész testem a szavaimba. Fáj, nagyon is fájnak ezek az emlékek, ahogy a múltamat teljesen üresnek érzem. Nem tudom, miért mondom el ezt neki, mikor egyik pszichológusomnak se mondtam el, se apának, de még Nii-sannak se, és akkor még a folyamatos piszkálódást, testibántalmazásokat nem is említettem.

- A szüleim mindig lepasszoltak Satsuki anyának. Emlékszem, hogy anyám sírva fakadt mikor nem ismertem fel egyből, egy fél éves munkai utazása után. Négy éves lehettem akkor, persze utána is leléptek, de mindig csak egy hónapra, utána egy hetet velem voltak. Több időt töltöttem gyerekként az utcán mászkálva, mint otthon, vagy a kosárpályán voltam és csak aludni jártam haza. Mindig megkaptam, hogy a korcs újgazdag gyerek, pedig egyiket sem én kértem. Az első családunkat nem mi válaszútjuk ki, azt kapjuk, hogy kik fogják alkotni a másodikat, vagy a harmadikat, azt már mi döntjük el. Neked legalább ott van, azaz idióta bátyád. Satsuki világ életében lányos csaj volt, vagy éppen anyáskodó, ami roppant idegesítő. Persze Alsó-középben belehabarodott Tetsuba, amit a vak is lát, csak az nem, akinek kellene. Nem zavart, sosem voltam szerelmes belé, inkább csak szeretem, mint egy régi barátot szokás. Talán ez jár a zseniknek, a megnem értettség és a magány – szavai mélyen hordozzák, mindazt az érzést, amit én hordozok magamban. Talán mióta beszélni kezdet azóta csak nézem őt némán. Nem mondom ki, hogy sajnálom őt, mert tudom ide az kevés, nem kell neki az együttérzés, ahogy nekem se, nem kell ide szánalom, mert tudjuk magunktól is, hogy azok vagyunk. Szemei ugyan azt a fájdalmat tükrözik, mint az enyémek, nem sírunk, mert már rég elfogytak a könnyein. Meg a tényeken felesleges sírni, a múlt elmúlt, fáj, de már nincs többé, csak emlékek ezrei, amik alkotnak minket. Hirtelen gondolatoktól vezérelve felállók és felé fordulok egyből.

- Meg kívántam a jégkrémet, menjünk, vegyünk! – mondom ki egyszerűen és közben jobbomat nyújtom felé, hogy felsegítsem. Meglepetten néz rám, de ez egyből eltűnik, ahogy az előbbi érzelmek is, újra maszkot öltünk magunkra, hiszen túl sokáig mutattuk meg saját magunkat. Megfogja a kezemet, amin érintése nyomán áramütés szerű érzés vibrál az egész testemben. Felhúzom és egyből a kijárat felé indulunk a cuccainkkal együtt.

- Komolyan jégkrémet akarsz enni, ilyenkor? – nevet fel mellettem sétálva.

- Persze, hiszen meleg is van, szeretem a hideg dolgokat – játszom meg a felháborodottat, mintha teljesen logikus lenne tavasszal jégkrémet enni, ezen csak még hangosabban nevetni kezd.

Momoi szemszöge:

Csendben fordulok ki a fal mögül, ahol eddig is álltam. Könnyeim némán folynak arcomon. Figyelem a két teljesen eltérő embert kisétálni az épületből, még mindig fogják egymás kezét. Vajon fel fog nekik tűnni? Akashinak megint igaza volt, mint mindig. De vajon mikor fognak rájönni, hogy szükségük van egymásra? Egyáltalán mikor változott meg ennyire Dai-chan? Vagy ez csak egy pillanatnyi gyengeség lenne, mind a kettőnél? Ahogy nézem őket, csak egyre több kérdésem van, válaszom annál kevesebb.

- A zsenik tényleg más szinten léteznek – hallatszik mellőlem egy nagyon is jól ismert hang.

- Tets-kun? Mégis mióta? – fordulok az égkék hajú fiú felé.

- Egy ideje – jelenti ki egyszerűen, közben egy zsebkendőt nyújt felém, némán elveszem tőle és a maradék könnyeimet is eltüntetem arcomról.

Remélem tetszett nektek, annak ellenére is, hogy ez ilyen rövid lett. A következővel igyekszem minél hamar hozni és hosszabbra írni. További szép napot nektek!