„Egyre gyakrabban rajtad felejtem a szemem, rengetegszer rajtakapom a gondolataimat nálad. Kívánom a közelségedet, és szeretnék minél közelebb kerülni hozzád. Az előbb néztelek, majd megérintettelek, és rémülten éreztem, mennyire vágyom rád.

- Vavyan Fable"

Aomine szemszöge:

Csak figyelem a vonásait. Bő fekete pólója vizesen tapad a vállára és a hátára, vizes haja miatt. Szemei csukva vannak, hosszú szempillái arccsontját verdesik. Nem csinál semmit se, csak vár. Óvatosan oda hajolok hozzá és megcsókolom nedves homlokát. Illata megint betölti a tüdőmet, citrom és menta lágy keveréke. Nem tudom, miért teszem ezt. Ahogy azt sem, hogy miért bánok vele olyan gyengéden, mint egy porcelánbabával. Elhúzódom tőle kicsit gyorsabban, mint ahogy felé hajoltam és azokba a szép vörös szemekbe nézek, sosem láttam még ilyen szépnek a szemeit. Arca lassan a haja színével vetekszik. Bár van egy olyan megérzésem, hogy én sem lehetek jobb állapotban, mint ő. Pedig csak egy homlok puszi volt, semmi több.

- Igazad van, tanuljunk inkább! – mondom rekedten. Mi a fasz ütött belém? Miért tettem meg, amit az előbb? Csak elképzeltem, hogy mi lenne, ha megérinteném. De nem így. Komolyan mondom, kezdek megörülni. Vöröske, csak zavartan pislog rám, aztán bólint. Úgy pattan fel az ágyáról, mint egy gumilabda. A könyves polca felé tart. Lehet azért tettem, mert a számat nézte feltűnően? Vagy, mert... Nem tudom, baszki! Komolyan ez egyre rosszabb. Nem tehetek többet ilyet. Nem lehetek gyengéd és törődő vele. Mert csak ezért nem csókoltam meg, hisz tudom, hogy nem áll készen az ilyesmire. Csak rá kell nézni. Látszik rajta, hogy nem érinti így meg egy fiú vagy férfi sem. Persze a bátyját, az apját és persze az idegesítő szőkén kívül. Bár persze ők nem is tekinthetnek úgy rá, ahogy én... Várjunk! Mi van? Sehogy sem tekintek rá, csak egy idegesítő lány semmi több.

- Kezdjük az angollal szerintem, majd egy másik időpontban megcsináljuk a kémiát. Jó lesz így? – kérdezi feszülten. Értetlenül nézek rá, hogy mégis miről beszél. Aztán ahogy meglátom az angol könyvet, leesik a tantusz.

- Ch, nekem mindegy. – mondom unottan. Felállok az ágyról és a táskámhoz sétálok, amit az ágytól nem olyan mesze dobtam le. Felveszem és kiveszem belőle a könyvet. Visszamegyek az ágyhoz, míg ő az asztalánál ül a forgós székben.

- Először is, mennyire megy az angol? – néz rám érdeklődve. Közben egy tollat birizgál a kezében.

- Meg van a kettes belőle. – vonok vállat. Ő csak felsóhajt és feláll a székből. Elkezd fel-alá sétálni a széktől a szekrényéig.

- Nem így gondoltam. Ebben a tantárgyban nem az határozza meg, hogy jó vagy-e a nyelvből, hogy milyen a jegyed, hanem a kommunikáció képességed. Szóval mennyire megy? – magyarázata végén, megáll velem szembe.

- Hát, ha kézzel-lábbal magyarázok közben, akkor megértenek. Inkább az megy jobban, ha hozzám beszélnek. – mondom neki válaszként.

- Tehát megérted, amit mondok, csak válaszolni nem tudsz. – mondja nekem angolul. Akcentus nélkül beszél hozzám, bár a hangja kicsit megváltozik, mikor angolul beszél és az is észrevehető, hogy nem a brit angolt használja, hanem az amerikait.

- Pontosan. – válaszolok neki japánul. Ő csak elmosolyodik.

- Mi van az írással? – kérdezi ugyan úgy angolul. Erre elfintorodom.

- Létezik, de nem vagyunk jóban. – mondom lazán, hiszen nagyon nem érdekel.

- Akkor nehéz eset leszel, ahogy Taiga is volt. – mondja feszülten, de ezt már japánul.

- Inkább a feladatot csináljuk, ne az én képességeimet meregessük! – mordulok rá agresszíven. Ő csak felsóhajt és a nedves hajába túr.

- Pont ez az, te nagyon idióta. A feladat az, hogy írni kell a másikról minimum 2 oldalas fogalmazást, hogyan látjuk a másikat. Tehát ezt nem írhatom meg helyetted, mert saját véleményed kell rólam. – magyarázza feszülten. Csodás! Hátra vettem magamat az ágyán. Mi ez a szar feladat?

- Szóval nyelvtan részét fogjuk tanulni. – morgom beletörődve.

- Ja.

***

Lassan két órája szenvedünk. Közben átköltöztünk a konyhába, hogy a kis Vörös tudjon ebédet csinálni. A másik két Kagami még nem tértek vissza. Ezek szerint az apjuk nem adja könnyen magát annak az idiótának. Bár lényegében nem sok mindent csinálok, Amika régi nyelvtan jegyzeteit másolom és próbálom megtanulni. Ha nem értek valamit, akkor csak rá kérdezek a jegyzet tulajdonosától. Ha már a jegyzet tulajdonosáról beszélünk, éppen a Daifuku mochi* tésztáját készíti el, a Sushi* már a hűtőben van, eközben a Ramen* egy elég nagy fazékban készül a tűzhelyen. Ennyi kaja egy hadseregnek is elég lenne, ahogy nézem. Háttérben pop dal megy, amit néha-néha Amika is énekel az énekessel, de nem hangosan oda figyelve arra, hogy én itt tanulok. Szinte már irritálóan idilli és nyugodt ez a légkör kettőnk között.

- Ennyi volt! – határozottan lerakom a ceruzámat. Fáradtan hátra dőlők a székben.

- Hm, egyetértek veled. Két óra szenvedés tényleg sok lehetett egy olyan embernek, aki eddig nem erre használta az agyát. – piszkálódik velem. Nem mondok semmit se, inkább felállók a székből és kiropogtatom elmacskásodott tagjaimat. Amint ezzel meg vagyok a Vöröske hata mögé sétálok és a feje fölött átnézve szemlélem, mit csinál. Elmosolyodok, ahogy szenved egy gombóccal.

- Látom, ez valahogy neked nem megy. – suttogom lágyan a nyakához hajolva. Összerezzen erre, de ezzel nem törődve megfogom a kezeit és irányítom a mozgását. – Lazítsad el a kezeidet, máskülönben nem tudom megmutatni, hogy kell. – mondom, kicsit kioktatóan. Ő csak nagyot sóhajt és teszi, amit mondok. Így hamar meg lesz az epres édesség egyik gombóca, amivel szenvedett. – Látod nem is nehéz! – mondom neki, közben ellépek mögüle és inkább mellé állók, hogy én is tudjak egyet csinálni. Mennyi ilyet csináltam anyával karácsonykor, miközben apa fát díszített. Ők inkább velem töltötték ezt a napot, mintsem mentek el ketten valahová. Anyaék úgy vannak vele, hogy ez a szeretet ünnepe és együtt kell tölteni a családdal. Furcsa, mert mások meg randiznak meg ilyenek. Ilyenkor tűnik fel nekem is, hogy nem egy megszokott Japán család vagyunk. Bár ez lehet, apám miatt is van, mert hiába itt született ő akkor is latin amerikai marad. Bár nem hazudtam akkorát Amikának, tényleg nem megy annyira az angol, de a spanyol és a portugál majdnem anyanyelvi szinten megy, ha nem így lenne apám meg is nyúzna. Lepillantok a lányra, aki mosolyogva folytatja, amit elkezdet.

- Kitsune, ha már ilyen csodás feladatot kaptunk, akkor nem lenne jobb, ha többet tudnánk a másikról? Persze, csak a jó jegy érdeke miatt. – mondom kicsit semlegesen neki. Megáll megint a mozdulatban és nem mond semmit se. Látszik rajta, hogy habozik.

- Hm, hát jó. Kérdez! – utasít halkan. Ha nem állók mellette meg sem hallom.

- Mi a helyzet a családoddal? – kérdezem az első dolgot, ami eszembe jut.

- Mi lenne? Találkoztál velük. Nem hiszem, hogy olyan nagy szám lennének. Bátyámat ismered, apa pedig egy zenei cégnek a főnöke. A Kireina oto­* híres cég az övé. Sok híres előadó dolgozik nála vagy fedez fel tehetséges embereket. Ezért is van az, hogy ritkán van itthon, sokat van külföldön. Ennyi. – mondja nyugodtan.

- És édesanyád? – kérdezek rá, értetlenül. Ő róla miért nem mesél? Rá nézek az arcára, amin végig fut egy-két könnycsepp. – Ne haragudj! Nem tudtam, hogy meghalt, részvétem. – mondom teljes együttérzéssel, tudom milyen elveszíteni valakit. Amika felnéz rám és egyszerűen letörli a könnyeit a karjával.

- Kedves gesztus tőled. De egy lelépett "anyáért" nem kell sajnálni. – pufog dühösen, de nem is rám dühös, hanem a saját helyzetére. Meglepetten nézek rá.

- Tessék? – döbbenetemnek hangot is adok.

- Nyolc éves voltam, mikor elment. Tudod apa és az a nő sosem jöttek ki jól, vagy legalábbis a sok veszekedés erre utalt. Sosem szeretet minket. Emlékszem kislány voltam talán öt-hat éves, tél volt. Nagyon hideg tél. Vele voltam bent a városban valamiért, mikor megláttam egy pici fehér kiscicát. Nagyon sovány volt és koszos, de a legaranyosabb kiscica volt, amit valaha láttam. Magányos volt pont, mint én. Nagyon szerettem volna a szállásunkra vinni, akartam egy barátot. Így hát felvetem a kezembe, épphogy nagyobb lehetet most a két öklömnél. Meg mutattam az akkor még anyámnak tekintett nőnek és elmondtam, hogy meg szeretném tartani. Közölte velem, hogy nem vihetem a szállóba, mert egy mocskos kis dög. Én próbáltam jobb belátásra bírni, de anyám hajthatatlan volt. Azt mondta, hogy „ő a felnőtt és az lesz, amit ő akar". Elkezdett rángatni az utcán, én meg csak sírtam. Ki eset a kezemből a cica és elszaladt. Én pedig kirántottam a kezemet az övéből és elrohantam a macsek után. Átszaladtam a zebrán ott kuporgott, gyorsan felvettem és tovább szaladtam. Egy kicsin múlt, hogy nem gázolt el akkor egy autó. Egész délután és késő estig az utcákon bolyongtam. A kiscicát oda adtam egy lánynak, aki sokkal idősebb volt nálam. Én meg egyedül bolyongtam tovább egy parkban. Egyedül voltam, fáztam és éhes is voltam már, de nem akartam vissza menni. Akkor jöttem rá, hogy sosem voltam fontos az anyámnak, de én naiv kislány módjára tovább próbálkoztam, hogy szeresen. Akkor este egy padon üldögélve talált meg apa, magas lázam volt és teljesen át voltam fagyva. Kórházba kellett vinni engem. Az orvos mondta apámnak, ha egy órával később talál meg, akkor ott halok meg a hideg és a magas lázam miatt. Persze emiatt is veszekedtek hónapokig. Azt kéne mondanom, jobb lenne, ha halott lenne, mert akkor tudnám, hogy hol van. De, hogy őszinte legyek jobb is, hogy nem tudom, hol van. Jobb így mindenkinek. – meséli letörten. Ez az egész teljesen váratlanul ér, hogy ilyen őszinte velem. Óvatosan végig simítok a jobb kezemmel az ő balján. Véletlenül megérintem a hegeit is, de ezzel nem is foglalkozok. Bár meglep, hogy ott is ugyan olyan selymes a bőr, mint máshol a kezén.

- Anyád nem tudja mit veszített el azzal, hogy elhagyott titeket. Nem tudja meg így sosem, hogy egy okos és gyönyörű lány lett abból a kislányból. – vigasztalom kedvesen. Ő csak döbbenten pislog rám, de azért mosolyog. Csendben folytatjuk a kajacsinálást.

- Majdnem anyanyelvi szinten beszélek spanyolul és portugálul. De csak, mert apám Latin Amerikai. Bár ő itt született Japánba, a nagyszüleim ide költöztek vagy két évvel az előtt, hogy apám megszületett volna még. Bár szerintem elég feltűnő. – mondom egy vállvonás kíséretében.

- Ha találkozunk, akkor egy dolgot elmondunk amásiknak magunkról. Mit szólsz? – kérdezi, erre elvigyorodok és bólintok.

Daifuku mochi*: A mochi rizslisztből készül, és ez a fajta változat azukibab krémmel van töltve, az eper pedig már csak hab a tortán. Ez egy epres, azukibabos édesség.

Sushi*: Nyers hal hú, ízesítve.

Ramen*: Híres Japán leves.

Kireina oto­*: Gyönyörű hangok