Sziasztok! Újabb kihagyás után itt vagyok. Szörnyen érzem magamat, hogy mindig ezzel kell kezdenem, de egyszerűen mindig jön valami az életembe, ami miatt ilyen nagy kihagyásaim vannak. Ezért bocsánatot is kérek. Jó szórakozást kívánok az új fejezethez. Boldog Karácsonyt minden kedves olvasómnak!

„A fiú felnő az apához, és az apa felnő a fiához. Az életem egyben a tiéd is, s a te életed az enyém. Mindig veled leszek akkor is, ha már nem leszek.

- Superman c. film"

Kagami szemszöge:

Szombat reggel van, pontosan 7:30. Idegesen, hallgatom, hogy Amika korán reggel csörömpöl a konyhában. Mond Istenem, miért kell ez? Fáradt mozdulatokkal kelek ki a jó meleg takaró alól, felülök az ágyamban és a lábaimat, amik megint fájnak, ez mind a tegnapi meccsnek köszönhetően, lerakom a hideg padlóra. Végig fut minden egyes porcikámon a hideg. Összeszedve maradék erőmet felállok és kivonszolom a testemet a szobámból. Komótosan elmászok a konyháig megnézni, hogy Amika mit szerencsétlenkedik össze. Várjunk csak! Amika sosem szerencsétlenkedik a konyhánkban. Ha ő főz, akkor is csak a zenét lehet hallani, azt is a napszaknak megfelelő hangerőn hallgatva, és azt, ahogy énekeli az adott dalt. Szóval ez egyértelműen nem ő. De akkor ki a szar lehet? Alex tuti nem, mert hívott volna engem vagy Amikát. Kuroko ilyenkor még alszik, mint minden normális ember. De akkor meg ki? Tanakodásom közepette elérem a konyhaajtót, és a keretnek neki dőlve nézek be. Amit ott látok attól teljesen lefagyok, és csak meredten bámulok a férfira, aki szerencsétlenkedik. A férfi nálam magasabb még mindig két centivel, fekete haja tarkójáig ér, akárcsak nekem, széles vállain feszül az ing, ahogy az izmos karjain is. Miért néz ki még most is úgy, mintha sosem öregedne? Bár, ha közelebb megyek, biztos észreveszem azt a pár őszhajszálat, mint a múltkor. Ch, múltkor, ami körülbelül fél éve volt. Ő itt Kagami Takeshi, aki az apám. Fáradtan sóhajtok egyet.

- Mit keresel itt? – unottan kérdezem, miközben az ebédlő asztal székéhez vonszolom a fenekemet. Apám a hangomra összerezzen, ahogy megijed, beveri a fejét a felső szekrénybe, halkan szitkozódni kezd, miközben hátra fordul felém. Így láthatom az arcát is, ami szintén nem változott semmit se, ez alatt a hat hónap alatt. Fáradtan fel könyöklők az asztalra. Tenyerembe fektetem az arcomat, úgy nézek apámmal farkas szemet. Vörös szemi fáradtan csillognak, de egyben boldog is, hogy láthat engem.

- Hívtalak. De nem vetted fel. – teszek szemrehányást neki. Ő csak fáradtan felsóhajt.

- Én is örülök, hogy látlak fiam. – mordul kicsit rám. Vissza is fordul a készülő kajához.

- Nem válaszoltál. Nem holmi semmiség miatt hívtalak. Nagyon fontos volt. – morgom neki, mint egy vadállat. Ő csak elzárja a gázt és újra felém fordul, közben a gáztűzhelynek dől.

- Szerintem meg már elég nagyok vagytok, hogy meg tudjatok lenni egyedül is. Minden hónapban mind a kettőtöknek, majdnem fél millió yent utalok, a sulitok ki van fizetve és a lakás összes számlálja is. Nem kell mást csinálnotok, csak suliba járni, bevásárolni, főzni és mosni magatokra. Így tehát nem értem mit nem tudtok megoldani ketten. Tudjátok, hogy dolgozom és egy híres zenei céget vezetek, ami terjeszkedik. Nem tudok minden apróság miatt foglalkozni veletek. – mondja egyre hangosabban a saját hülyeségét. Idegesen szorítom ökölbe a kezeimet és a dühtől elvakultan felállók, olyan hevesen, hogy a szék eldől, apám elé állok és az ingét megragadva rántok rajta egyet magam felé.

- Az egy szem lányod, kórházban volt, mert berepedt a feje és, ha nem találnak rá az utcán elvérzet volna. Felbírod fogni, hogy majdnem meghalt az egyetlen ember, aki úgy szeret mind a kettőnket, mintha a világot jelentenénk neki. Sőt azt is jelentjük neki. – kiabálok a férfivel, ki régen még az apám volt. Halkan folynak a könnyeim az arcomon, bele gondolni is rossz, hogy majdnem elvesztettem a húgomat, akit imádok és lassan ő lesz az egyetlen ember, akit a családomnak nevezhetek. Nem tudom mikor lett ennyire rossz a kapcsolatom az apámmal, talán akkor mikor mondtam neki, hogy nem vesszem át a céget, hanem híres kosaras leszek.

- De igazad van, majd legközelebb felveszed, remélem valamelyikünk temetése elég fontos lesz neked, hogy elszakadj attól a tetves cégedtől. – sírva rogyok le a földre. Baszki eddig bírták a lábaim. Nagyon remélem, hogy délutánra jobb lesz, mert fontos edzésem lesz. Apám sokkosan ül le mellém a földre. Nem mond semmit se, csak ül és emészti a hallottakat. Lassan megnyugszok, a fejemet az alsó konyhaszekrénynek döntöm.

- Annyira sajnálom, Taiga. Fel kellett volna vennem, ahogy az összes többi hívásodat is. Csak tudod annyira haragudtam rád, mert nem akarod átvenni majd a céget. Bár ez nem elég indok arra, hogy rossz apa voltam az elmúlt hat hónapban. Tudom, hogy a mindenséget jelenti neked a kosárlabda, régen nekem is. Csak tudod fiam, ahogy idősödik az ember, elfelejti milyen volt kamaszként. Ugye Amikának nincsen semmi baja? – szavai tele van önutálattal és haraggal. Megfogja a vállamat és meg is szorítja azt, közben rám néz, ahogy én is rá.

- Most már nincsen semmi baj. Akkor is, csak nyolc-kilenc órát volt ájult. Azóta nem történt vele semmi komoly. Bár pánikrohamai még mindig van, de már az is egyre ritkább. – mondom most már sokkal nyugodtabban és kedvesebben.

- Akkor jó. Te, hogy vagy? – kérdezi. Lassan feláll és engem is felhúz, lábaim engedelmeskednek és talpon maradok. De nem kockáztatok inkább és visszaülök a helyemre, úgy válaszolok neki.

- Velem semmi komoly. Kicsit túlhajszoltam magamat a tegnapi edző meccsen. Bár inkább fáradt vagyok és ideges is. – sóhajtok fel. Apa kérdőn néz rám a válla felet.

- Hallgatlak. – mondja nyugodtan, közben a reggelivel foglalkozik tovább.

- Csak sok minden történt mostanában. Beválogattak egy csapatba, akik Japánt fogják képviselni az Amerikai bajnokságon. Majdnem minden országból válogattak össze embereket. Ez egy nagy lehetőség lenne, ha ott jól tudok teljesíteni. A másik dolog meg Amikával kapcsolatos. – motyogom az utolsó mondatott. Apát nézem, ahogy elkészül a kajával, elzárja a gázt és velem szembe ül le.

- Nem azt mondtad, hogy most már jól van? – kérdi tőlem, felhúzott szemöldökkel.

- Tényleg nincs semmi baja. Csak megismert egy idiótát. – fújtatok frusztráltan, kezemmel hajamba túrok. Apa csak elmosolyodik.

- Kisét eddig is ismerte. – nevet fel. Én csak döbbenten nézek rá, hogy apának elmondta nekem meg nem.

- Nem róla beszélek, hanem Aomine Daikiról. Egy egoista, lusta, perverz idióta. Egy ideje nagyon rá van szállva Amikára. Amikát meg hol zavarja, hol nem. – dühöngők az egész helyzet miatt. Apa furcsán néz rám, egyszerre döbbent és ijedt a tekintete. Még sosem láttam ilyennek. – Apa jól vagy? – nézek rá aggódva, jobbommal megfogom az asztalon lévő balját. Ő ekkor kizökkenhetett a gondolataiból, mert nagyokat pislogva néz rám.

- Persze, fiam. És, hogy is néz ki ez az Aomine srác? – érdeklődik talán túl intenzíven.

- Majd ma olyan 10 óra körül meg tudod. Jön ide tanulni, mert csoportos feladatokat kaptak Amikával.