A fenti dalt akkor érdemes elindítani, mikor a történetben említést tesznek róla, úgy érteni fogjátok.

„A zene számomra pont olyan, mint a szerelem, hogy élni nélküle lehet, csak éppen nem érdemes.

- Muszka Sándor"

Amika szemszöge:

Kifáradva fekszem a betonon arccal az ég felé. Az eső cseppek hada végig szánkázik az arcomon, ezzel is hűtve felforrósodót testemet. Ebből tuti megfázás lesz. De most mégis annyira jól esik itt feküdni és ázni, kifáradva. Vesztettem, de hát valami ilyesmire számítottam. Tudtam, hogy erős már akkor mikor késve megjelent Nii-san meccsén, de így személyesen megtapasztalni mégis csak más volt. Élveztem, még egyik egy-egy ellenit sem élveztem ennyire, mint most ezt vagy azokat a meccseket, amikben reszt vettem. Éreztem valami újat, amit még eddig soha sem. Talán ez lenne a zóna, amiről már annyit hallottam? Hm, ezt nem én fogom tudni megmondani magamnak. Hirtelen egy égkék színű szempár találkozik az én tekintetemmel és egy kéz is belelóg a szürke viharfelhők tanulmányozásomba. Felnyújtom a kezemet és Árnyékfiú erősen megfogja azt és felhúz óvatosan. Amint talpon vagyok érzékelem, hogy nem véletlenül estem fenékre fájnak a lábaim, de nagyon. Tetsu ezt észre is veszi, és egyből támaszt nyújt nekem, én meg úgy kapaszkodok belé, mintha ő lenne az utolsó reményem ezen a Földön.

- Nagyon fáj? – kérdezi halkan. Én meg csak bólintok egyet. Aomine felé pillantok, még mindig a földön ül és minket néz. Kise és a bátyám mellette guggolnak és próbáljak felkaparni.

- Jól vagyok. Nem kell segítség! – mordul rájuk. Ők meg csak felállnak, Taiga motyog valamit a nem létező bajusza alatt, valami olyasmit, hogy „akkor rohadj meg". A Dinka egy-kettőre feláll és már előttünk is van. Értetlenül nézünk rá, Árnyékfiúval.

- Látom, megint túl számítottad magad. Segítek, te okos. Tetsu úgy se bírna el téged. – morogja nekünk. Kérdőn nézek hol rá, hol Árnyékfiúra. Ha ő most rábíz, akkor tuti megverem, ha jobban leszek. Várjunk! Hol van Nii-san? Ő tuti nem hagyná ezt, vagy Szöszim. Nincs időm őket megkeresni még a tekintetemmel sem, mert már egy nagy és széles vállakról figyelem a szakadó esőt. Ijedten fel sikítók.

- Ne csinálj ilyet még egyszer! És inkább kapaszkodj! – nem kell kétszer mondania, olyan erősen ölelem át a nyakát, mintha csak a kedvenc párnám lenne. Ő csak mordul egyet, de nem teszi szóvá, hogy fojtogatom őt. Lazítók a szorításomon és mélyeket lélegzek, hogy ne legyen rohamom. Valamiért nem tör rám a pánikroham, aminek örülök és furcsállom is. De lehet, ez azért van, mert már kezdem megszokni ezt a nagy mamlaszt a közelemben. Bár még nem bízom meg benne teljesen, de jobban, mint egy idegenben.

- Khm.. Ez itt a tiéd Amika. – hallok meg egy ismerős hangot. Oldalra nézek és megpillantom Haru barna ázott haját, ahogy a homlokára tapad. Kezében az ingem van, és akkor jövök rá, hogy mégis mekkora nagy hülyeséget csináltam. Levettem a fáslikat, hogy ne zavarjanak. Szemem sarkából a kezeimre pillantok, és úgy helyezem, hogy ne látszódjanak a vágások nyomai.

- Köszi Haru. – ő csak bólint és a hátamra teríti, a száraz anyagot.

- Ha befejezted a pátyolgatását, Romeo akkor indulhatnánk valami száraz és meleg helyre. – förmed rá Dinka szegény elsős fiúra. Haru ellép tőlünk, és úgy néz Aominére, mint egy ketrecbe zárt vadállat olyan, mint egy farkas, aki védelmezni akarja a társát. Oké, Amika megártott neked az eső víz. Aomine is be van feszülve és ez még csak most tűnt fel nekem. Értetlenül nézek rájuk. Végül Haru visszamegy a haverjaihoz ezzel egy időben Dinka is ellazul. Ch, férfiak.

- Hova menjünk? – kérdezi Nii-san.

- Ó! Van a közelben egy karaoke bár, ott tudnánk kajálni is és meleg is van ott. – mondja lelkesen Kise.

- Csak oda ne! – motyogjuk egyszerre Dinkával. Ő csak oldalasan rám néz, én meg, hogy ne kelljen a nyakát törnie úgy tartom a fejemet, hogy lásson.

- Te is voltál már vele ott? – kérdezi halálra váltan, én csak bólintok.

- Ha nincs ellenvetés, akkor oda megyünk. – mondja Hyuuga senpai. Senki sem szól, így hát elindulunk oda. Azaz csak ők, engem cipelnek. Közben a lányok is csatlakoznak hozzánk. Olyan tíz perc cipelés után megszólalok.

- Ha nehéz vagyok meg, ha csak hátráltatlak, akkor tegyél le nyugodtan, már annyira nem fájnak a lábaim. – motyogom neki. Mi vagyunk leghátul, ami engem nem zavar, de lehet őt igen.

- Nem vagy nehéz, sőt nagyon is könnyű vagy. Meg én ajánlottam fel, szóval had ezt a marhaságot! – mondja lágy hangon. Kicsit megdöbbenek, hogy most így áll hozzám, de inkább nem teszem szóvá. Az ingem zavaróan a hátamra tapadt és így csak még jobban fázok. Aztán hirtelen eltüsszentem magamat, amire mindenki ránk néz.

- Sietnünk kéne, ha nem akarjuk, hogy Amika-chan teljesen átfázzon. Kise-kun még mennyit kell mennünk? – kérdezi Riko a szöszitől. Kise rá néz, és csak annyit mond, hogy az utca végén van. Amint ezt megtudja, mindenki sietni kezdünk még jobban.

***

Lassan már egy órája ülünk itt, ami nem baj, mert elmúlt a lábfájás, száraz is vagyok valamennyire, bár még mindig egy törülközővel a fejemen vagyok, de nem baj. Kajálni is tudtunk miközben az elsősök és Kise szórakoznak. Persze próbáljuk Kisét minimálisra korlátozni. Most is ő keres dalt. Amit már én sem tudok szó nélkül hagyni.

- Kise tudod, hogy a barátom vagy és mindent elnézek neked, de nem akarlak tizenegyedjére is meghallgatni. Ehhez már túlfáradt vagyok és a fülem is fáj már. – mondom ezt, a kanapén hátra dőlve.

- Nem is magamnak keresek Amikacchi, hanem neked. – vigyorog, mint a tejbe tök. Én csak felsóhajtok és nemlegesen megrázom a fejemet.

- Na, kérlek! Szép hangod van, akkor meg miért nem? Szórakozz te is egy kicsit Amikacchi! – győzködni próbál az a lüke. – Sőt, ha úgy jobb neked, akkor duettet, nézek és akkor Kagamicchi vagy valamelyik fiú énekel veled. Az úgy viccesebb lesz. – lelkesedik még jobban.

- Hát jó, ha valami olyat találsz, amit nagyon szeretek akkor lehet róla szó. – kötöm feltételhez a dolgot. Kise megörül és egyből keresgélni kezd, mint egy lelkes kisgyerek a cukorka boltban. Kinyújtom kezeimet, amik újra be vannak fáslizva, kezeimről felnézve megpillantom, hogy Riko nagyon néz engem pontosabban a kezeimet. De ez a dolog nem csak nekem tűnik fel, hanem Harunak is.

- Edző, miért nézi annyira Amika kezét? – kérdezi kíváncsian. Én megfagyva ülök, és úgy nézek Rikora.

- Csak nem értem, miért van befáslizva, ha az egy-egy ellenin nem volt. Ezt próbálom meg érteni. – válaszol, miközben a szemembe néz választ várva. Megszeppenve agyalok, hogy mit is mondjak neki és a többieknek. Semmi értelmes nem jut eszembe, ahogy Nii-sannak sem.

- Nem mindegy az? Az ő kezei, azt csinál velük, amit akar. Lehet, hogy olyan, mint Midorima, csak ő nem az ujjait tekergeti fáslival, hanem a karját. Ha meg más oka van az is az ő dolga, nem tartozik nekünk magyarázattal, hiszen nem ismerjük annyira még, hogy beszéljen magáról. Ne legyünk udvariatlanok! – mormogja Aomine monoton hangon, mint ha ez is megterhelő lenne neki. Mindenki döbbenten néz rá, rajtam és Árnyékfiún kívül. Engem már lassan meg se tud lepni a kiszámíthatatlanságával. Tetsuya meg már ismeri őt régről, azért nem lepheti meg a dolog.

- Megdöbbentő módon, de igaza van Dai-channak. Nem a mi dolgunk. – helyessel Momoi is. Még, ha néha idegesítőnek is tűnik, egész normális is tud lenni. Mindenki egyetért velük, kivéve Rikot, aki még mindig engem vizslat, mit sem törődve vele, az asztalról elveszem a pockymat, ami csokival bevont sós pálcika.

- Az már a kilencedik dobozod, Amika. A végén még rosszul leszel. – mondja Taiga figyelmeztetés céljából. Én csak vállat vonok.

- Szerintem Amika-chan tud számolni, Kagami-kun. – mondja kioktatóan Tetsuya. A kettőjük csipkelődésen elmosolyodok.

- Meg van a tökéletes dal! – kiáltja el magát Kise. Felállok a kanapéról és a törülközőt is leveszem a fejemről, úgy indulok el megnézni mit talált. Mellé lépve látom, hogy az Evenaescencetől a Bring me to lifeot választotta.

- Tudom, hogy ez egy régi nagy kedvenced volt. Gondoltam jó lesz neked most is.

- Tökéletes, de akkor ki énekel velem? – nézek körbe kíváncsian.

Kise szemszöge:

Amika kérdőn néz rá a többiekre. Jó páran csóváljak a fejüket nemlegesen, közben azzal mentegetőznek, hogy nem tudnak angolul olyan jól vagy nem is ismerik a dalt. Kagamicchire nézek.

- Te biztos jól tudsz angolul és a dalt is ismerheted Kagamicchi. – mondom neki, de ő sem akar énekelni, arra hivatkozva, hogy elég volt neki egyszer velem énekelnie.

- Te ismered a dalt Dai-chan. Menjél! – lökdösi Momoi Aominecchit, aki keletlenül, de felkel. Mormogva beletörődik a sorsába. Leülök a többiek közé és figyelem az eseményeket. Amikacchi elindítja a dalt és mikrofonnal a kezében fordul a tv felé. Felcsendül a zongora és kezdetét veszi a dal. Amikacchi lassan elkezd énekelni, csodálatos hangja van. Gyorsul a dal, úgy a szöveg is. Látom, hogy Aominecchi teljesen ledöbben a hangján, de mire ő jön magához tér és a saját részét énekli ő is. Ahogy a dal halad ők is teljes bele éléssel adják elő. Már egyikük sem nézi a szöveget, hanem a másikra nézve énekelnek. Már mikor megismertem Amikacchit tudtam, hogy ők ketten valahogy összeillenek, eddig csak azt tudtam, hogy hasonlítanak, de most már azt is, hogy Aominecchinek szüksége van Amikacchire, ahogy fordítva is igaz ez a dolog. Vajon mikor fognak erre rájönni?

Remélem a sok idő kimaradás ellenére, akik eddig olvasták azok most is fogják. Még egyszer sajnálom a nagy kimaradásomat. De most itt van a karantén, tény nem jó dolog, de itthon lehetek és írhatok, amivel kitölthetem az unalmas perceimet. Őszintén remélem, hogy ez a fejezet is tetszeni fog nektek. További szép napot kívánok nektek. Sziasztok!