Zihálva ülök fel az ágyban. A hajam izzadtan tapad a homlokomhoz, olyan, mintha a maratoni távot futottam volna le. Ez mind azért van, mert rémálmaim vannak. Nem gondolok rá és jobb lesz. Nyúzottan mászok ki a meleg takaró alól, az órára pillantok, ami 6 órát mutat. Ch. Még bőven van időm be érni. Át csoszogok a bátyám szobájába. Az ajtó tárva nyitva, mint mindig, a ruhák a földön, könyvek szintén ott vannak. Mi ez a rendetlenség? Atombombát dobtak ide le?

- Ha – sóhajtok egy nagyot és a tüdőmbe áramlik az a jól megszokott illat, amit csak a bátyámon érzek, amikor a közelében vagyok. Halkan oda lopakodok az ágyához akár egy tigris, aki épp a zsákmányát akarja elejteni. Közben kikerülöm a különböző méretű és alakú akadályokat. Amint elérem az ágyát egy jól irányzott ugrással a hasán kötök ki. Amire természetesen felkiált, én meg befogom a száját és úgy bújok hozzá. Már csak dorombolnom kéne, és akkor olyan lennék, mint egy macska.

- Szép, jó reggelt, bátyó! - ő erre csak morog, és a tekintetével próbál megölni. Na, szép kis báty mondhatom. Elveszem a kezem a szája elöl és inkább a hajával játszok tovább.

- Te sem tudnál kedvesebben kelteni, vagy legalább finoman? De neked is jó reggelt, Amika! Látom megint rosszul keltél. Akarsz róla beszélni? Vagy inkább hanyagoljam a témát? – néz rám most már mosolyogva. Megrázom a fejem ezzel jelezve, hogy nem akarok róla beszélni.

- Hát jó. De minek keltettél fel hajnali ötkor? – az órájára nézek, ami tényleg ötöt mutat.

- Aj, az a nyomorult óra is rosszul van beállítva. Bátyó nem alhatnék itt veled még egy órácskát? – nézek rá kölyökkutya szemekkel. Ő meg csak kedvesen végig simít a hajamon, ezzel a tettével a hátamat is érinti.

- Legyen.Most az egyszer – egyet értően bólintok. Mellé fekszek és betakarózok az ő takarójával, ha ez nem lenne neki elég még hozzá is bújók. Szeretet hiányom van,és ő megfelelő áldozat erre, hogy most ezt az érzést eltüntesse. Nem beszélünk többet mind kettőnket elnyom az álom. 

***

Álmosan sétálok a suli kapuhoz. Közben minden félén jár az eszem. Például, hogy utálok korán kelni, vagy ennél jobb dolgom is van, mint bent poshadjak a terembe. A kapuhoz érek és elolvasom, a már kívülről fújt iskolám nevét „Touou Gakuen Magán Gimnázium". Lassan besétálok a kapun. Közben a tájat figyelem, ami nem sokat változott. A cseresznyevirágok szirmai a földön hevernek olyan érzést keltenek az emberben, mintha rózsaszín szőnyegen lépkedne nem is szirmokon. Egy szóval gyönyörű. Talán ez az egy dolog van Japánban, amit szeretek más nagyon nem tudja ennyire lekötni a figyelmemet. Pedig csak egy virág és mégis mennyire magával ragadó. De kár, hogy már vége a virágzásának. Most már csak szemétnek nézik az emberek, pedig így is szép. Fejemet csóválva kerülöm ki a tömeget, akik kint bandába tömörülve vagy épp egyedül állnak és várják a barátaikat. A barát szó gondolatára elkap az undor. Még, hogy barátok, csak kihasználják a másikat és egymást álomvilágban tartva hazudnak a másiknak. Az emberek önző teremtmények és ez alól senki sem kivétel. Lassan beérek a főépületbe. Mindenki a folyosón mászkál, hisz még van 20 perc a becsengőig. Valakinél könyv van, és abból próbál egy kevés kis tudást is bele tömni a fejébe. Ezt sose értetem miért csinálják, így nem marad semmi szabad idejük, ha folyton csak a könyveket buják. Elfelejtenek élni. Sose tanultam keményen maximum egyszer olvasok el egy tananyagot, és még így is csak azt hallom, hogy egy zseni vagyok. Mert fényezés és ego ide vagy oda az vagyok. Egy zseni már szinte démonian zseni. És ez nem csak, mint tanulás vagy tudás alapján, de sportoknál is igaz rám ez a szó. De ez már unalmas, sőt mi több már irritáló is. Nincs olyan ember, aki fel tudná kelteni a figyelmemet vagy ne talán tán le is köti azt. Áh, túl sokat várok az emberiségtől. Ezen agyalva az osztályterem ajtajához érek, ami felet egy kicsi tábla van arra meg két szám van festve 2/2 ez jelzi, hogy hányadikos vagy és az osztály számát is. Elhúzom az ajtót és átlépek a fehére festet kereten. Mindenki érdeklődve néz rám. Bár ez csak addig tart még rá nem jönnek, hogy csak én vagyok, az az a Vörös Démon. Frappáns név. Mit sem törődve a bámészkodókkal a helyemhez sétálok, ami mellé ledobom a cuccomat, én magam is leülök és végig fekszek a padon. Legalább egy kicsit pihenek, nem akarok senkivel se beszélni. De ezt lehet, hogy halkan kértem, mert az imáim nem találtak meghallgatásra. Hogy miért is? Az ok egyszerű. Azuma. Ennél többet nem is kell mondanom.

- Ó. A Vörös Démon hajlandó volt bejönni, és a jelenlétével megtisztel minket, egyszerű embereket – a megnyilvánulását elengedem a fülem mellet. Megmondtam, nem érdekkel ki az, vagy mit akar. Ami persze neki nem tetszik. Megragadja a copfba kötőt, vörös hajamat, és úgy emeli meg a fejemet, hogy rá nézek. A kellemetlen érzésre elfintorodok, de mást nem mutatok ki. Nem fogok sírni vagy sikítani, mert azt hinné, nyeregben van. Pedig nincs. Gesztenye barna szemeibe nézek, amiben csak az utálat és a meg nem értet megvetés csillog. Semmi más. Unalmas, nincs benne az a csillogás, amit én keresek. Bár még én se tudom, hogy mit keresek. Elfordítom a fejem, mintha nem is a hajamnál fogva tartana.

- Nem tanították meg neked, ha egy ember beszél hozzád, akkor illik ránézni? – vissza fordítom a fejem és tartom a szemkontaktust.

- De meg tanították csak, hogy eddig teljesen abban a tudódban éltem, hogy te csak egy levegővel felpumpált izmú, rögbi örült, barom vagy. De azt nem hittem volna, hogy ember vagy – egy gyors mozdulattal a kezébe nyomom három ujjamat. Pont az izmot találom el és az érzésre elenged, én meg vissza esek ülő helyzetbe, de ennyivel nem adja fel a bal keze, ami persze nem fáj. Azzal próbál megütni, de a gyors reflexeimnek hála kikerülőm és mögé állok egy tized másodperc alatt. A székem támlája eltörik, én meg megragadóm fájó kezét, meg nyakát és egy erős mozdulattal lefejeltetem vele a padomat. Hallom, ahogy valamelyik csontja eltörik, gondolom az orra, de nem vagyok orvos így hát nagyon nem érdekel. A padomról szinte már lecsúszik, véres nyomokat hagyva maga után. Azuma az orrát fogva kiabál a fájdalomtól. Leguggolok mellé és úgy figyelem ijedt tekintetét, de ez hamar elmúlik és átveszi a harag.

- Tudod, ha már piszkálsz, akkor azt úgy csináld, hogy számomra is legyen benne izgalom, mert ez unalmas volt. Sőt mi több álmosít semmi izgalom nincs abban, hogy ilyen könnyen kiütlek. Még egy döglőt állat piszkálása is élvezetesebb, mint ez – állok fel és közben felkapom a táskámat. Kifele veszem az irányt a teremből. De meg torpanok és átnézek a vállam felet.

- Ja, a széket te fizeted! Szánalmas – köpöm neki oda a szavakat. Újra megindulok az ajtóhoz ahol egy kisebb tömeg össze is gyűlt csak azért, hogy ezt a kis előadást végig nézzék. Amint oda érek, a tömeg ketté válik előttem, így nyugodtan kisétálok a teremből. De mielőtt az aula, és azon belül a büfé felé venném az irányt rászólok a bámészkodókra.

-Nektek nincs jobb dolgotok, mint a balhékat figyelemmel követni? Na, mindenki húzzon vissza a saját termébe! – a tömeg eloszlik, én meg elindulok lefelé.

***

Vissza felé sétálok a kezemben a shakemmel, amit jó ízűen iszogatok. Már a lépcsőnél járok mikor a vállamat meglöki valaki és felsétál mellettem. A pohár majdnem kiesik a kezemből, de a helyén marad. Dühösen nézzek fel az illetőre, aki egy magas, sötét kék hajú és szemű, izmos srác, sötét bőrszínnel van megáldva. Ő is engem néz két lépcsőfokkal fentebb áll. Azokba a sötét kék szemekbe nézek, ahogy ő is az enyémbe. Az ő tekintete más, mint azé a nagyképű rögbisé. Sokkal több agresszivitás és félelem keltés van benne. Olyan érzésem van, mintha csak tükörbe néznék, csak az övé kék nem pedig vörös. Talán ez lenne az, amit keresek? Vagy csak a kialvatlanság teszi? Nem tudom.

- Ch, bunkó – mormogom neki és a tekintetemet elkapom a csengő hallatán.

- Na,még ez is – mormogom, közben elrohanok mellette és megcsap egy kellemes fűszeres illat, ami gondolom belőle árad. Nem fordítok túl sok figyelmet neki.Gyorsan a kémia terem felé vesszem az irányt, mert ott nincs most óra és ott senki sem fog keresni. De a gondolatom még mindig akörül a szempár körül jár.Nem tudom kiverni a fejemből. Érzem, hogy vele még gondjaim lesznek. De ha nagyobb lesz a kihívás annál jobb. Ez olyan, hogy két ember, aki ilyen aurával és tekintettel rendelkezik, nem fér meg egy légtérben. Na, meg amúgy is én már kiharcoltam azt, amit elakartam érni. Ő fog innen előbb távozni. Nem én. Kiveszem az mp3-t és a rajz felszerelésemet. Elindítom a zenét és hangosan hallgatom. A rajzaimat átnézem és neki kezdek egy újnak. A kezem magától mozdul, oda se figyelek, mire észbe kapok, már készen van. Semmi különös csak egy szempár ugyan az a szempár,mint annak a fiúnak.

***

Az ablakon bámulok ki. Ez az utolsó órám. Ma csak hét órám volt. Az óra elég gyorsan telik annak ellenére, hogy történelem, ami nagyon unalmas és idegőrlő, elég gyorsan megy. A csengő hallatán fellélegzek. Pakolok össze, amikor, Nana megáll a padom előtt és úgy figyel. Nana, az osztálytitkár, egy alacsony, halvány kék hajzuhataggal rendelkező, szürke kisegér. Nem is értem miért ő az osztálytitkár. Nem tud tömeg előtt beszélni. De ennek ellenére mindenki szereti, mert aranyosnak tartják, amire elég erősen rá játszik. De ez van.

- Mit akarsz, Nana? – nézek fel rá és a tekintetemtől össze rezzen. Aminek a hatása nálam, hogy szélesen elmosolyodok. Élvezem mikor félnek tőlem.

- Az igazgató mondta, hogy menj le hozzá – hebeg-habog össze vissza, de ennek ellenére megértem. Hisz én már szinte második otthonomnak is nevezhetném az irodát.

- Ch. Már megint. Pedig ma nincs hozzá semmi kedvem. Se hozzá se a papolásához – mit sem törődve Nanával felállok, és egy kicsit meglököm, a karommal mire elveszti az egyensúlyát és elesik. Egy bocsit elmormogok csak úgy gépiesen, a táska a vállamon és úgy sétálok le az igazgatói irodához. Már a fejemben össze állt mit fogok mondani, hogy kimásszak a bajból. Amint leérek, elfoglalom a már lassan sajátomnak mondható kanapét. Az egyik lábamat felhúzom, és ráhelyezem az államat.

Egy órás várakozás után veszekedés csapja meg a fülemet. A hang forrása felé nézek. Egy alacsony pink hajszínű lány veszekszik a reggel össze futott magas sráccal. Teljesen olyanok, mint egy sablonos történetbe való szerelmes pár. A lány tipikusan az a jó kislány, aki ártatlan és teljesen bele van habarodva a fiúba, aki szíve választotta. A srác meg az a tipikus rossz fiú, aki nem csak bunkó, de még a viselkedése is olyan amilyen, emelet rendkívül helyes és izmos is. Még az ingen keresztül is kilehet ezt venni. Na, de ez is olyan történet, mint a többi. A srác a lány kedvéért és szerelméért megváltozik és élnek boldogan, míg meg nem halnak. Ez is olyan unalmas és értelmetlen mese, mint a többi. A veszekedés tovább folytatják.

- Nem értem Daiki miért kell neked folyton bajba keveredni? És ha emiatt tiltanak el a kosártól? Akkor feleslegesen beszélek itt neked.

- Jaj, Satsuki fogd már be! Nincs ehhez kedvem a monológodhoz se ahhoz, hogy kísérgessél. Egyedül is ide találok.

- Tudom, de lehet, hogy útközben meggondolod magad. Inkább biztosra megyek – ülnek le velem szembe. A fiúra nézek, akivel már találkoztam. Megint a tekintetét keresem, amit meg is találok és folytatjuk ott ahol abbahagytuk nem is olyan rég. A tekintete mit sem változott ugyan olyan érzést kelt bennem, amire csak elvigyorodok, és hosszan szemezünk tovább. Na, és ez az a pillanat ahol a két főszereplő egy pillanat alatt egymásba szeretnek és szerelem lesz első látásra. Na, itt nincs ilyen. Itt a levegő nem a szerelemtől szikrázik, hanem a vetélytárs jelenlététől, ami ő jelent nekem. Még jobban elmosolyodok és állom a szinte már állatias tekintetét. Ő is elvigyorodik és biccent felém.

- Hali! – én is így teszek, közben a csaj még mindig magyaráz valamit, de nem nagyon érdekli, ahogy engem se.

- Ja,Hali! – most nyílik ki az iroda ajtó és jön ki a meggyötört srác. Rám néz és az ajtó felé bök, én meg felállok, és megint el kell vennem róla a tekintetem. Utálok ilyenben veszíteni, de ez van. Az ajtó előtt megállok és visszapillantok rá. Tudom, hogy néz és azt is, hogy alaposan végig mért, de nemzavar. Én is végig mérem. Bár már megtettem a mai nap folyamán már háromszor,de nem tud érdekelni. Aztán bemegyek a helységbe és magam után zárom az ajtót.

Aomine szemszöge:

Már reggel óta ezt a szempárt kerestem és most megvan. Egy lányé, amin nem kicsit csodálkozok el. Ugyan olyan a tekintete, mint nekem. Ő is olyan lenne, mint én? Áh, olyan ember nem létezik. Alaposan végig nézem, fel se tűnik neki, hogy a szemkontaktust egy kicsit megszakítom. Egy hetvenkettő körül lehet magasságban, szóval nem egy alacsony lány. Hosszú vörös haja van, ami a végénél fekete színben pompázik. Bőrszíne egy kicsit sötétebb, mint a Japánoknak egyértelmű, hogy külföldi. Az egyik lábba felhúzva így rá lehet látni a belső combja ívére, amin egy fekete futó nadrág feszül. Bőrén nincsenek hibák, ha keresnék, se találnék. Karcsú dereka van, kecses lábak és karok, valamint, ami szerintem a legfontosabb azok a mellek. Nem olyan nagyok, mint Satsukinak, de nem is kicsik pont jók. Vissza nézek a szemébe, közben megakad a szemem a vékony, dús ajkakon, amit most mosolyra húzza. A tekintetében egy csepp félelmet sem tudok kiolvasni, ami egyre jobban fűti, bennem a tűzet arra, hogy megismerjem ezt a nem hétköznapi jelenséget. Aztán végül oda köszönök neki, amit viszonoz. Közben kijön az eddig bent tartót srác és a lánynak biccent, hogy mennyen be. Ő feláll és elszakítja rólam a tekintetét. De még vissza néz, és alaposan végig mér, aztán bemegy. Én meg az eddig fecsegő, Momoira nézek.

- Ki volt az a lány, aki az imént ment be? – faggatom, hisz ő biztos tudja ki ő.

- Kicsoda? – tér magához a mondókájából és az ajtó felé néz, amire rámutatok a fejemmel.

- Ja, hogy ő. Hm. Kagami Amika volt. Miért érdekel? – Kagami Amika csak nem az ő rokona? Bár hasonlóság van, de a lány tekintetében több elszántság van. Na, meg eddig nem is láttam, a BaKagami közelében.

- Kagami Amika – ízlelgetem a nevét. – Amika – hm.

- Mit tudsz róla? – érdeklődök a lány után elég intenzíven ami Satsukinak fel is tűnik. De nem nagyon érdekel csak az, hogy több infóval rendelkezek, mint eddig.

- Ah, na, jó elmondom, amit tudok róla. Most kezdte itt az iskolát eddig Amerikában élt. Ahol iskola mellet, modellkeddet is, amin nem lehet csodálkozni hisz szép még szerintem is. De ezt a legtöbb diák nem tudja róla. Két honnappal ezelőtt kikosarazta az egész suli előtt, Harada Azumát. Tudod a rögbi csapat ászát. Ez neki nem tetszett. Állítások és pletykák szerint zaklatják őt, amit nagyon nem tűr meg. De mivel nem kapott eddig büntetést hívják elég sokan Vörös Démonnak. Elég sok minden van a számláján lógások, tanárokkal való modortalanság, na meg verekedések és balhézások. De ezek mellet versenyekre jár, amit a kisujjából ráz ki, kitűnő tanuló és magas IQ-val rendelkezik. Szóval ezek lennének a szóbeszédek – értelmezem minden egyes szavát és kérdés merül fel bennem. Na meg, hogy eljut a tudatomig az a furcsa becenév. Amire elnevetem magam.

- Ugyan, Satsuki te se gondolod komolyan. Jó azt belátom, hogy nem egy hétköznapi teremtés a haja miatt, de akkor sem Démon. Azt pedig, hogy megússza a büntetéseket, Takeda sensei dolga. Na, meg nem ma kezdte a munkáját, elég idős lehet. De miért hagyta ott a modellkedést? – nézek rá értetlenül. Nem értem, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ott hagyott csapot-papot csak azért, hogy itt tanulhasson tovább.

- Nem tudom. De most figyelmeztetlek, Aomine Daiki, hogy ne keresd a társaságát, mert elégé antiszociális, na meg, ha ti ketten össze álltok itt kőkövön nem marad semmi. Egy szó, mint száz. Verd ki őt a fejedből, ne is legyen benne! – hiába, Satsuki már rég benne van, és fenekestül felforgat mindent. Most már nem állíthat meg senki. Felkelteted az érdeklődésemet, Kagami Amika. Most már nem menekülsz megfogok rólad mindent tudni. Ravasz mosoly ül, ki az arcomra le se lehet vakarni. Régen éreztem már ilyet.

Amika szemszöge:

Besétálok, az irodába ahol magát a dirit találom az az, Takeda senseit. Takeda sensei egy középkorú nő. Körülbelül egy hatvan körüli magasság, jáde zöld szemek, gesztenyebarna haj, amiben megbújik pár ősz hajszál is. Kora ellenére, amit senki sem tud, mert nem köti az orrunkra, amin nem csodálkozok. Nagyon is jól tartja magát. Csinos és okos, és még ő csodálkozik, ha Harasawa sensei elhívja randira. Harasawa sensei a tesi tanárom, na meg a kosárlabda edző. Takeda sensei az asztal mögött ül elég mérges tekintettel.

- Jó napot, Takeda sensei! Hogy tetszik lenni? – tudom a választ hisz tegnap jártam itt csak más miatt.

- Neked is, Amika! Jól akár csak tegnap. Kérlek, ülj le! – leülök, a vele szemben elhelyezett karos székben. Most várok mi lesz. Itt az ítéletem ideje.

- Eddig még senkinek sem okoztál ilyen súlyos sérülést. Legalább egy hónapig nem fog jönni iskolába – a beszéde végén elmosolyodok.

- Szóval sikerült eltörnöm az orrát? – csak bólint, én meg még jobban élvezem ezt. A tudat, hogy eltörtem az orrát boldoggá tesz. Igen tudom, szadistán hangzik, de én ilyen vagyok. Meg szerintem megérdemelte.

- Azért ne ilyen feltűnően örülj neki! A szülei be is perelhetnek – tudom, erre gondoltam, de nem fog szólni nekik, mert fél. Tudom. Női megérzés.

- Megértettem, de ha nem haragszik, akkor térjünk a tárgyra – nézek rá idegesen. Sietni akarok, mert a bátyám tuti, hogy már kint vár rám. Magyarázkodni meg nincs kedvem. Az igazgató nő lemondóan sóhajt és rám néz ezzel azt mondva nekem, hogy kezdjem el.

- Igen megtettem lefejeltetem vele a padot, de csak önvédelemből volt. Ő kezdte én csak megvétem magam. Én nem fogom hagyni magam, hogy ők kéjük-kedvük szerint terrorban tartsanak engem, csak azért, mert vissza lett utasítva. Nem vagyok senki boxzsákja, mert nekik ehhez van kedvük. Szenvedtem már így is eleget. De itt nem csak velük van baj, hanem a tanárokkal aki korrupt bánásmódban viselkednek velük csak azért, mert pénzesek. Hol itt az igazságos bánásmód? És ezt maga is tudja. Csak, mert nem adományozok a sulinak attól én is ugyan olyan diák vagyok. Sőt mi több engem küldenek versenyekre, amiket meg is nyerek a sulinak, úgyhogy én is érdemelnék jobb bánásmódot. De eddig nem kértem és most se kérem. Ha meg perelni akarnak, állok elébe – a beszédem végére már állok és a hangomat is rég felemeltem. Igazgatónő csak néz rám teljesen ledöbbenve. Én meg mit sem törődök, vele az ajtóhoz, megyek.

-Viszont látásra! – lenyomom a kilincset és kimegyek. Ez az! Én nyertem. Győzelemittasan elmosolyodok, és a fiúra pillantok. Most a helyében nem mennék be ezek után, mert tuti rajta töltené ki a dühét. De ő nem én vagyok és ez így is van rendjén. Oda biccentek felé és kifelé veszem az irányt a már tuti tomboló, bátyámhoz.

***

Aomine szemszöge:

Vigyorogva jön ki. Alig telt el húsz perc, de lehet még annyi sem. Csak biccent és már rohan is kifele. A rohanásban majdnem elbotlik, de egy gyors mozdulattal le teszi a kezét és elrugaszkodva újra lábbal a talajon szalad tovább. Ez olyan gyorsan tette, hogy még a szoknyájának se volt ideje fel csúszni. Bár amúgy sem tudna mutatni ez a kis akciója semmit, mert ugye nadrág van alatta. De ez akkor se volt semmi az már egyszer biztos.

- Na, én megmondtam, hogy nem fog kapni büntetést – nem foglalkozok, vele csak bemegyek az irodába. Takeda sensei teljes mértékig ki van borulva. Vajon, mit mondhatott neki? Lehet én is felfogom használni.

Amika szemszöge:

Már az udvaron vagyok, amikor meglátom a feldúlt, bátyámat. Elkezdek hevesen integetni neki, amit persze észre is vesz, és amint rájön semmi bajom megkönnyebbülve sóhajt fel. Oda sétálok hozzá és átölelem. Az orromba szökik a dezodorának és a tusfürdőnek a jellegzetes illata, ami a bátyámnak jól is áll.

- Nagyon aggódtam miattad, ugye tudod – felnézek a vörös szemekbe, amibe most aggodalmat látok és azt is, hogy mennyire szeret. Hisz aggódik értem ő az egyetlen egy ember a Földön, akit mindenkinél jobban szeretek és ő is viszont szeret.

- Sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam. Nem eset semmi bajom csak bent kellett maradnom, mert most szóltak, hogy egy újabb versenyre kell mennem, semmi több. Ne félj! – mosolygok rá. Nem kell tudnia róla, hogy úgy mond „bajba keveredtem".

- Hálám jeléül, kérhetsz tőlem bármit. Na, mit szólsz hozzá? – állok meg előtte. Ő meg csak elmosolyodik.

- Hát mondjuk, kosarazunk egy-egy ellen – én csak bólintok hisz én ajánlottam fel. Hát akkor meg nincs vissza út. Letesszük a holminkat és a kinti pályán fel is állunk egy más ellen.

- Úgy, mint rég. A vesztes fog főzni, tízes a meccs. Sok sikert, Taiga – kelleni is fog. És a meccs el is kezdődik köztünk. Mindent tudunk a másikról. Mondhatni úgy is, hogy bele látunk a másik fejébe így hát nehéz nekünk egymás ellen játszani. De mi ezt szeretjük, hogy semmi sem egyszerű vagy könnyű, mert az élet is nehéz és nem könnyű. Ez a játék beletelik egy órába és még mindig kilenc-kilenc van. Nálam van a labda ez az utolsó esélyem, mert már érzem, hogy nem fogok többet bírni. Kimerültem. Minden izmom fáj, de ilyenkor szokta nekem mondani apa, hogy kemény munkának meg van, az eredménye. Remélem itt is meg lesz. Leütöm a labdát és minden megmaradt energiámat és erőmet össze szedem és lerohanom Taigát. Számított erre, mert lejjebb viszi a súlypontját, hogy megtudjon állítani. De én kikerülöm egy gyors csellel. És a palánk felé vesszem az irányt, Taiga meg a nyomomban. Na, most vagy soha. Elérem azt a pontot, hogy rá dobjak ő meg le akar szerelni. De tovább megyek és felugrok és sikerül elérnem a gyűrűt és bezsákolom a labdát. Igen bezsákoltam az én egy hetvenkét centimmel. De, hogy mászok le innen?

- Taiga nem tudok lemászni innen. Segíts! – szólítom fel.

- Jó gyere, elkaplak – elengedem a gyűrűt és két erős karba esek, amik a bátyám tulajdonában vannak. Amint biztonságban érzem, magam letesz. A talajt jobban szeretem mindennél jobban.

- Köszi – mosolygok rá. Ő csak biccent. Elindulunk a kapu felé, de eszembe jut, hogy a kabátom a padon marat. Gyorsan vissza szaladok érte. Amint a padhoz érek furcsa érzés kerít hatalmába olyan, mintha figyelnének ezt a meccs alatt is éreztem. Felkapom a kabátomat és a tekintete keresve hátra nézek. A bátyám már kint vár a kapun kívül szóval nem fog hallani semmit.

- Ki van ott? Gyere elő! Ne szórakozz velem, mert azt nem szeretem, ha hülyének próbálnak nézni – a mondatom végére kilép az iskolaépület takarásából az a srác. Értetlenül nézek rá nem őt vártam. Hanem a rögbiseket. Vajon mit akar?

- Aomine Daiki? Mit akarsz? – lépek hozzá közelebb. Nem félek tőle. Ezért megyek hozzá közelebb.

- Nocsak, tudod a nevemet Kagami Amika. Amúgy meg semmit csak láttam, hogy kint kosarazol azzal a BaKagamival. Honnan ismeritek egy mást? Talán a rokonod vagy annál sokkal több? – lép ő is közelebb, szinte már egy kartávolság sincs köztünk. Tudom, honnan ismeri a bátyámat, de azt nem, hogy az én nevemet is tudja. Tudom ki ő. De engem mégis honnan ismer?

-Taiga a bátyám. De most mennem kell nincs időm veled beszélni. Majd esetleg máskor. Bár erre nem nagyon látok a közel jövőben esélyt – ott hagyom. Hogy miért? Nem tudom. De nagyon rossz megérzésem van vele kapcsolatban, és még az sem segít, hogy tud rólam pár dolgot. Nem ez nem jelent jót. A bátyámhoz sétálok és elindulunk haza. De erről nem beszélek neki. Jobb, ha nem tudja.   

Sziasztok!

Első fejezete a történetnek. Egy kicsit hosszú lett, remélem ez a kis apróság nem zavar majd senkit. Ha kritikátok van, akkor csak nyugodtan jelezzétek azt. Megpróbálok hetente hozni a fejezeteket, de nem tudom biztosra, legalábbis az iskola miatt.