– Az ötlet jó – szögezte le Andrew, aki még mindig San Franciscón kattogott. Pedig már az élelmiszerraktárt fosztották ki, és Lars épp a konzervek között válogatott. – De azért beszéljük át ezt még egyszer!

Lars megvonta a vállát, miközben a fül segítségével feltépte a chilisbab-konzervet.

– Itt úgysem maradhatunk sokáig. Dominicot is azonosíthatták, és valószínűleg napokon belül megtalálnak minket.

– De San Francisco az egyik legveszélyesebb város a környéken.

– Ha igazad van, Andrew, akkor mind körözés alatt állunk – szólt közbe Natalie. – És bár az én véleményemet nem kérdeztétek, de ha a biztos börtön és a lehetséges veszély közül kell választanom, akkor a veszélyt választom.

Andrew a plafonra nézett, mintha megváltásért fohászkodna.

– Miért kell neked mindig, minden baromságban benne lenned? – dünnyögte, aztán éles pillantással a húgára nézett. – Ha nem maradtam le semmiről, akkor te csak egyszer halhatsz meg, és az San Franciscóban garantáltan nem sokára lesz.

– Majd vigyáztok rám – felelte Natalie könnyedén.

Lars és Andrew összenézett, és Lars ebben a pillanatban még szavak nélkül is érezte, hogy tökéletesen megértik egymást a bátyjával.

– Most öngyilkosság lenne kimerészkedni – vetette fel Tim. – Nappal egy pillanat alatt lebukhatunk.

– Négy, együtt mozgó motor még éjszaka is feltűnő lesz – tette hozzá Dominic a fejét csóválva. – Arról nem is beszélve, hogy tankolnunk is kell valahol.

– Mozoghatunk külön is – ajánlotta Katie. – És megbeszéljük, hogy hol találkozunk. Mi indulunk most, ti pedig...

– Hadd emlékeztesselek rá – emelte fel a hangját Andrew –, hogy narancssárga motorral jársz.

– Valami bajod van vele? – vágta magát támadóállásba a lány. Valami megvillant a szemében, ami láttán Lars inkább hátrébb lépett, és magával húzta Natalie-t is.

– Nekem semmi, de csak a hülye nem szúrja ki – legyintett Andrew, és nem volt hajlandó felvenni a kesztyűt.

Katie fújtatva hagyta rá a dolgot. Andrew elhelyezkedett a kanapén, és a többiek is leültek.

Amíg megvacsorázott, Lars kivonta magát a vitából. Lehet, hogy régen, a négy hónapos rabság előtt még förtelmesnek találta volna a konzervet, de azok után, hogy kénytelen volt nélkülözni az ízeket, a fűszeres bab felért egy lakomával. Ráadásul egyetlen olyan dolgot sem vetettek fel a többiek, amivel szembe kellett volna szállnia. Megegyeztek abban, hogy San Francisco nagy valószínűséggel menedéket fog nyújtani mindannyiuknak, és még ha nem is találnak azonnal olyan főnixcsoportosulást, ahol az egyéb körözött személyeket is befogadják, akkor is könnyebben elbújnak majd egy ellenőrizhetetlen városban, mint bárhol máshol.

– Mielőtt elindulunk, jó lenne tudni, hogy mink van – vetette fel Dominic, az instant tésztája maradékában turkálva. Ő valószínűleg jobb koszthoz szokott. – Azt tudom, hogy Katie képes hegyeket is kirobbantani a helyükről...

– Az nem volt szándékos, és nem is fog megismétlődni – állította gyorsan Katie. – Az én erőm mindent felőröl, ami az útjába áll. Ennek a baromnak meg pajzsa van.

– Parancsolsz? – fordult felé Andrew. Segítség nélkül is magára ismert.

– Csak mutasd meg nekik! – intett a paradicsomszószos villájával Katie.

Andrew felvillantotta a pajzsot a levegőben, és kilökte vele a villát Katie kezéből. Az erő most nem futott körbe körülöttük, csak egy stoptáblaméretű, ezüstszínű ragyogás volt. A lány felszisszent, és elrántotta előle az ujjait.

– Szinte semmi nem megy át rajta – fűzte hozzá higgadtan Andrew. – Persze még nem teszteltem minden körülmények között, de jók a tapasztalatok. Hegyeket nem tudok elmozdítani vele, de könnyű tárgyakat igen.

– És forró – fűzte hozzá Katie, és összeszedte, majd a mosogatóba hajította a villáját.

– Mint általában az erőnk – bólintott rá Andrew.

– És te mit tudsz? – fordult Dominic Lars felé.

A fiú biztos volt benne, hogy nem ússza meg, de azért továbbra is elég menőnek tartotta Andrew pajzsát. Ehhez képest az ő ereje elég átlagosnak tűnt. Az arénában folyton hasonló képességű főnixekkel eresztették össze.

– Sebet tudok ejteni. És gyógyítani – vonta meg a vállát Lars. – Nem nagy cucc.

– De, a gyógyítás az – mutatott rá Andrew. – Rajtad kívül még senkit se találtak, aki képes lenne rá.

– Tényleg? Mutasd! – csapott le az alkalomra Natalie.

Mielőtt bárki, főleg Lars tiltakozhatott volna, a lány felállt, és felvette a pillangókést, amit Katie hagyott az asztalon. A penge tulajdonosa cseppnyi aggodalom nélkül, mintegy beleegyezően figyelte, hogy mit művel. Dominic és Tim nem szóltak bele. Andrew pedig várakozó álláspontra helyezkedett.

– Ne! – Lars volt az egyetlen, aki megpróbálta megakadályozni, hogy a húga kárt tegyen magában, de ő sem ért el sikert. Mire rájött, hogy Natalie mire készül, addigra a lány már meg is vágta a saját karját.

– Nem vagy normális – állapította meg rezignáltan Tim, és félretette a konzervét.

Natalie felszisszent. A vér sűrű patakban áradt meg a karjából.

– Nem számítottam rá, hogy ilyen éles – nyögött fel a lány.

Andrew nem sietett a húga segítségére: hátradőlt, és az ujjait összefűzve tarkóra tett kézzel figyelte az eseményeket. Egyedül Dominic tekintete tükrözött némi aggodalmat. Tim felköhögött.

– Még azt se tudom pontosan, hogy hogyan működik! – fújtatott Lars, de azért a húgához lépett.

– Hát, akkor most ki fog derülni – vigyorodott el Katie.

Lars megpróbálta felébreszteni magában az erőt, ezúttal a ritkán használt, gyógyító energiákat, de nem is volt rá igazán szükség. Amint megérintette Natalie karját, az erő magától is felszikrázott. A lány felkiáltott, de nem volt ideje elhúzódni. A karján ejtett vágás egy pillanat alatt, nyom nélkül bezárult.

– Ez fájt – szögezte le Natalie.

– Te akartad – csóválta meg a fejét Lars. – Jól vagy?

– Semmi bajom – vonta meg a vállát Natalie, és minden megbánás nélkül tette vissza a pillangókést Katie keze ügyébe.

– Ez elég menő. Vajon főnixeken is működik? – tette fel a következő kérdést Dominic. Szemmel láthatóan örült, hogy nem ő volt a kísérleti alany.

Andrew viszont megsejthetett valamit, mert egy pillanat alatt eltűnt a vigyor a képéről.

– Derítsük ki! – nyújtotta Katie a kést Andrew felé.

– Nem fogom vagdosni magam – jelentette ki a célpont, de átvette a pengét, és ugyanazzal a lendülettel Larsnak nyújtotta. – Jól van. Próbáld ki!

Lars pislogott, és a teste mellé eresztette a pillangókést.

– Te már igazán tudhatnád, hogy semmi szükségem ilyesmire.

Andrew egész testét védőruha fedte, de a kesztyűt már nem hordta. Lars kihasználta az alkalmat.

Egy apró, kék villanás szelte át a levegőt, és mély sebet ejtett Andrew kezén, aztán elenyészett. Andrew sziszegve fogta meg a jobbját a bal kezével.

– Ezt az arénáért kaptam?

– Azért is – vonta meg a vállát Lars, aztán a bátyjához lépett. A tarkóján érezte a többiek tekintetét. Tim elismerően füttyentett, bár már úgy szedte a levegőt, mint Darth Vader, és Lars csak reménykedett benne, hogy az asztmapipáját ide is magával hozta. Andrew nem mutatta, hogy különösebb fájdalmai lennének, de azért megpróbálta elállítani a vérzést.

Lars nem húzta az időt. Megérintette a bátyja kezét, és felkészült rá, hogy a gyógyító erő ismét ösztönösen beindul – de nem történt semmi. A fiú megrázta a fejét, és tudatosan is megpróbálta előhívni az energiákat, és bár azok végre előbújtak, úgy kerülték el Andrew sebét, mintha a bátyja viaszból lenne.

– Nem, főnixeken nem működik – vonta le a következtetést Lars.

– És rajtam? – kérdezett rá Tim.

Lars kezdett belefáradni, de ennek a kísérletnek végre volt értelme, és nem járt sem szenvedéssel, sem megaláztatással, sem a halál kínjaival. Timre pillantott. Ha meg tudná gyógyítani a fiú asztmás tüdejét, akkor végre úgy érezhetné, hogy van értelme a képességeinek.

– Nem valami kellemes – figyelmeztette Natalie.

– Nem baj, én készen állok – állította Tim, és kihúzta magát ültében.

Lars odalépett mellé, megfogta a karját, és útjára engedte az erőt. Az körülfonta a barátját, és el is tűnt a bőre alatt, Tim pedig összerándult, de az arcán csak egy fintor futott át. Aztán amint a szikrák elapadtak, mély levegőt vett. Lars közelről hallotta, hogy az égvilágon semmit sem ért el, és csalódottan lépett hátrébb.

– Semmi – állapította meg.

Tim megcsóválta a fejét.

– Lehet, hogy csak sérüléseket tudsz gyógyítani, krónikus betegségeket nem.

Lars ugyanerre a következtetésre jutott.

– Bocs – sóhajtott fel.

– Most, hogy már ezt is tudjuk, segítene valaki? – kérdezte türelmetlenül Andrew. A térdét, amin a kezét pihentette, mostanra teljesen eláztatta a vér.

Lars rápillantott. Átfutott a fején a gondolat, hogy csak a kést nyújtja át neki, de aztán úgy döntött, teljesen felesleges a pengével bajlódniuk. Egy újabb szilánkot indított útjára, és átvágta vele a bátyja torkát.

Natalie felsikkantott, és még Dominicnak is kikerekedett a szeme. Pedig Andrew sebei körül kékes ragyogás tündöklött fel, és a sérült szövetek másodpercek alatt bezárultak, Andrew üveges tekintete pedig újra élettel telt meg.

– Kötszerre gondoltam – közölte megrovóan.

– Így sokkal hatékonyabb – vigyorodott el Lars.

Ez volt az első olyan kísérlet, ami nem utált szívből.

Végül abban maradtak, hogy csak este indulnak el, sötétedés után. Mostanra már alig egy-két órájuk volt napkeltéig, és rájuk fért egy kiadós alvás. Mint egy elfuserált cserkésztáborban, felosztották maguk között az őrséget, aztán a lányok elfoglalták a szobát, a fiúk pedig régi pokrócokból és rongyokból megágyaztak maguknak a pánikszobában. Lars végre levehette magáról a rabruhát, és a Dominictól kölcsönzött melegítőben hevert el a szedett-vedett matracán.

Megszokta már a kényelmetlenséget, úgyhogy ez nem lehetett az oka, hogy nem jött álom a szemére. A föld alatti vaksötétben a saját orrát sem látta, mégis nyitott szemmel meredt felfelé. A barátai gyorsan elaludtak, Tim egyenletesen szuszogott, Dominic pedig halkan horkolt, de a hangereje messze elmaradt Andrew megszokott horkantásaitól, aki szerencsére épp az őrségben virrasztott.

Lars erőszakkal csukta be a szemét. Eddig, hogy el tudjon aludni, a szép emlékekre koncentrált, most viszont akárhogy is erőlködött, azok a szép emlékek csak nem akarták meglátogatni. Az idegeiben még mindig vibrált a feszültség. Hiába próbált lazítani: az eltelt négy hónap visszhangjai kéretlenül furakodtak a tudatába, és még félálomban is felébredt rájuk. A sötétben látni vélte egy szike villanását. Vasalt csizmák lépteit hallotta. Féktelen sikolyok zengtek a fülében.

Megszabadul valaha ezektől a rémségektől?

Az oldalára fordult, és ismét becsukta a szemét, de hiába próbálta maga elé képzelni a kedvenc képeit – Natalie-t a születésnapján –, egyszerűen nem ment. Csak percekkel később jött rá, hogy azért, mert Natalie már mesélt neki a születésnapjáról, és most már azt is tudta, hogy milyen motort kapott a húga, úgyhogy nem kellett elképzelnie. Most béke volt körülötte, és tudta, hogy nem fogják újra kínpadra vinni, vagy berángatni az arénába, ahol borzalmas sérüléseket kellene elviselnie. De az emlékek még ott rezegtek a tagjaiban, és nem hagyták nyugodni.

Biztosan eltelt már legalább egy óra, mert Andrew besurrant a pánikszobába. A keze körül halványan ragyogtak a szikrák, és Lars majdnem elnevette magát, amikor rájött, hogy a bátyja zseblámpának használja az erejét. Andrew azonban észre sem vette, hogy Lars nem alszik, csak felkeltette Dominicot, majd elfoglalta a saját, gondosan előkészített matracát, és percekkel később felhangzott felőle a jól ismert horkolás. Ezt még a csillagzápor sem tudta meggyógyítani.

Larsot a nyári táborokról ismert hang ringatta végül álomba.

De egy szempillantással később ismét felhangzottak azok a léptek, és egy arctalan katona állt meg a plexiajtón túl.

– 537-es, felkelni! – kiáltott rá az apja hangján, és Lars reszkető tagokkal emelkedett fel a priccsről. Hátratette a kezét, és amint kinyílt az ajtó, hagyta magát megbilincselni, és a bilincs pántjai égették a bőrét, de már nem tudta őket lerázni magáról. Sötétségbe vesző, hosszú folyosón rángatták végig, és minden plexiajtón túlról vádló és bosszúszomjas szempárok meredtek rá, karommá fogyott kezek nyúltak át rajtuk és kaptak a torka felé, és Lars futni akart, de az őr visszatartotta, és még az addigiaknál is lassabban hagyta előre haladni.

– Meghalni mész – tájékoztatta Larsot az őr. Steril volt a hangja, és karistolt. – A krematóriumba visznek. És most oda fogsz érni. Látod? – mutatott előre.

Lars ereiben megfagyott a vér, mert a folyosó sötétbe vesző végén lángok csaptak fel, magasba törő, narancsszínű ragyogás, és a hő máris az arcát ostromolta. Valaki felsikoltott, egy ismerős hang, és Katie arca beleolvadt a tűzbe, mint egy lassan pusztuló viaszszobor. Ő is visszhangozta Katie sikolyát, és a nyakörv a bőrébe mart, de megnémítani nem tudta. A lángok körülölelték, de ezúttal nem vörösek voltak és nem narancsszínűek, hanem kékek, mint a gázláng, és Lars üvöltve próbálta lerázni őket magáról.

– NE ÉRJ HOZZÁ! – hallotta Andrew kiabálását, és kinyitotta a szemét.

A rémálom anyaga szertefoszlott, és rájött, hogy a kék ragyogás nem tűz volt, hanem a saját ereje, ahogy minden kétségbeesésével próbált szabadulni. Ahogy magához tért, egy pillanat alatt elhaltak körülötte a szikrák, de Andrew pajzsa még mindig ragyogott.

Dominic visszarántotta a karját, és hátratántorodva elesett valamiben – valószínűleg a saját matracában. Hitetlenkedve meredt a kezére, arra a kézre, amivel valószínűleg megpróbálta felrázni a rémálomba merült Larsot. A fiú ereje csontig lenyúzta a bőrt az ujjairól és a tenyeréről, meztelen inak rongyos szálait hagyta csak meg.

– Uramisten... – nyögött fel Lars.

Tudta, hogy hol van, és azt is, hogy mi történt. Andrew visszahúzta a pajzsát, de nem szüntette meg teljesen. Lars ledobta magáról a pokrócot, és még azelőtt Dominicnál termett, hogy a fiú lerázta volna magáról az első sokkot.

Nem várta meg, hogy egyáltalán felfogja a fájdalmat, azt is csak a szeme sarkából látta, hogy Andrew mintegy megnyugodva biccent felé. Áthangolta az erejét, mintha csak egy kapcsolót állított volna „gyógyító" állásba, majd legyőzve a viszolygását megragadta a barátja kezét, és újra szabadon eresztette a szikrákat.

Dominic éles üvöltése majdnem átszakította a dobhártyáját. A fiú ösztönösen szabadulni próbált tőle, és Larsnak minden erejét be kellett vetnie, hogy ne engedje el. A gyógyulás szemmel látható volt, a szövetek egyik pillanatról a másikra öltöttek alakot és kezdtek működésbe, az erek csatornáit megtöltötte a vér, a bőr körbeburkolta az ujjakat és hibátlan, kacskaringós vonalakat rajzolt, de Lars még így is túl lassúnak érezte. Mire Dominic keze meggyógyult, már zihált a kimerültségtől. A barátját elengedve a sarkára ült.

A fiú is gyorsan szedte a levegőt, de az üvöltése már csak a fülekben visszhangzott tovább.

Andrew a villanykapcsolóhoz lépett, és amint mesterséges fény árasztotta el a pánikszobát, a pajzsát teljesen megszüntette.

– Minden rendben? – kérdezte Andrew.

– Igen. Azt hiszem – mondta Dominic még mindig rekedten.

– Sajnálom – nyögte Lars.

– Nem te tehetsz róla – rázta meg a fejét a fiú, és mély levegőt véve feltápászkodott. Nem hátrált el Larstól, sőt, a kezét nyújtotta neki, hogy őt is felsegítse. Lars elfogadta, pedig még nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy talpra álljon. Meg is tántorodott. Az utolsó csepp erejét is felhasználta, hogy helyrehozza Dominic kezét, miután egy kitöréssel tönkretette. Úgy érezte magát, mint az arénában, egy-egy kimerítő ütközet végén.

Az atombunker persze tette a dolgát, és szinte nullára csökkentette a sugárzást, úgyhogy Larsnak fogalma sem volt róla, hogy mikor fog ismét feltöltődni.

Kivágódott az ajtó, és a lányok álltak meg a keretében: Katie harcra készen, Natalie álmosan összehúzott szemmel.

– Mi a fene történt? – kérdezte élesen Katie.

– Larsnak rémálma volt – foglalta össze Andrew. – De most már semmi gond.

– Kitörés? – kérdezett rá a lány.

Lars aprót bólintott.

Voltak rémálmai a laborban is, hogyne lettek volna, de ott a nyakörv azonnal kínok között ébresztette, ha akár egy kósza kis szikrát produkált. Ott biztonsági falak közé zárva aludt, egyedül. És mivel soha nem történt még hasonló, most sem gondolt bele, hogy egyáltalán veszélyt jelenthet.

Ez pedig súlyos hiba volt. Ha valaki egy kicsit közelebb fekszik hozzá, akkor meg is ölhette volna anélkül, hogy tud róla.

A szemével megkereste Tim alakját. A fiú még mindig rémülten, de biztonságban ült a szoba legtávolabbi sarkában. Most, ahogy Lars a szemébe nézett, és megpróbált biccenteni neki, a barátja nem viszonozta.

– Te tényleg életveszélyes vagy – mondta Tim alig hallhatóan.

Lars ezzel nem tudott vitatkozni. Hallgatott.

– Ha még emlékszel, ez volt az első, amit mindenkinek a tudtára adtak a főnixekkel kapcsolatban – közölte könnyedén Dominic, mintha nem is ő lett volna az, akinek a vére nagy körben beszennyezte a padlót. – Veled minden oké? – fordult Larshoz.

– Igen – válaszolt Lars, és mély levegőt vett. Még mindig alig állt a lábán.

– Talán jobb lesz, ha egy kicsit átrendezzük a szobát, és én alszok az öcskös mellett – javasolta Andrew, és már fel is kapta a pokrócait.

– Én nem alszok vele egy szobában, az biztos – jelentette ki Tim. Felállt a fal mellől, a karjába kapta hevenyészett ágyneműjét, és már indult volna kifelé.

Larsot megütötték a szavai, és egy pillanatra becsukta a szemét. Tim gyerekkora óta a barátja volt, de most úgy nézett rá, mint egy idegenre. És Larsnak be kellett látnia, hogy valahol igaza van. Még ha Lars nem is vált szörnyeteggé, ha szándékosan nem is bántott senkit, ő maga sem tudta volna megmondani, hogy mikor teszi meg legközelebb véletlenül. Már nem volt ugyanaz, mint a csillagzápor előtt.

– Felesleges – rázta meg a fejét. – Kimegyek őrködni. Aludjatok csak!

Senki nem tiltakozott, csak Tim sóhajtott fel megkönnyebbülten. Mielőtt megtalálták volna a hangjukat, Lars átvágott a szobán, elment a lányok mellett, elkapta Natalie kérdő pillantását, kisietett az előtérbe, és leült a kanapéra.

A tévé még mindig ment, a BBC némán tudósított a reggeli hírekről. A hűtő alig hallhatóan zümmögött. A két gép jelentette sugárzás hatására Lars érezte, amint a teste lassan megtelik élettel.

Nem fordulhatott elő ilyesmi még egyszer. Veszélybe sodorta a barátait. Ha Andrew nincs, vagy nem ébred fel időben, akkor talán még nagyobb pusztítást végzett volna.

Katie pár másodperccel később csatlakozott hozzá. A lány szó nélkül leült mellé a kanapéra, és megfogta a kezét. Lars tényleg teljesen lemeríthette magát, mert ismét felgyúltak körülöttük a szikrák, és most már azzal is tisztában volt, hogy éppen ő szívta el Katie erejét. A lány viszont nem húzódott el. Ellenkezőleg: Lars vállára hajtotta a fejét.

– Túl leszel rajta – súgta halkan.

Lars ebben nem volt olyan biztos. A laborban szerzett emlékei olyasminek tűntek, amik örökké kísérteni fogják. Nem válaszolt. Kisvártatva Katie szólalt meg újra.

– Nagyon szörnyű volt? – kérdezte óvatosan, úgy, mintha maga sem lenne biztos abban, hogy hallani akarja. És azt sem említette, hogy a rémálomra gondol, vagy a rémálmok kiváltójára. De a hangsúlyából a fiú úgy érezte, hogy talán nem csak ezt az egy éjszakát érti a kérdés alatt.

– Nagyon – válaszolt őszintén. – Azt tettek velem, amit csak akartak. Darabokra szedtek. Minden lehetséges módon megöltek, és amikor felébredtem, folytatták. Azt hittem, bele fogok őrülni.

Katie megszorította a kezét.

– Nem őrültél bele.

– De nem sokon múlt – vitatkozott Lars. – És azok után, ami most történt... nem maradhatok normális emberek közelében.

– Ez hülyeség – csapott le rá azonnal Katie. – Nem vagy szörnyeteg. Nem jelentesz veszélyt.

– Ezt mondd Timnek – csattant fel önkéntelenül Lars. A retinájába égett a barátja félelemmel teli tekintete.

– Majd átköltözik hozzánk – vonta meg a vállát Katie, és csitítóan simította végig Lars karját.

– Talán nincs is igazán szükségem alvásra – próbálkozott a fiú. Elvégre előzőleg is alig bírt elaludni.

– Hát... azért hosszú távon még én se bírom ébren, pedig én alfa vagyok – mosolyodott el halványan a lány. – Néha muszáj lesz aludnod.

– Nem kockáztatom meg még egyszer ezeket a rémálmokat – állította Lars, ahogy felrémlettek előtte a sötét folyosó végén felcsapó lángok.

– A rémálmokat csak úgy lehet megszelídíteni, ha kiénekled őket magadból. Legalábbis anya mindig ezt mondja.

– És neked bejött? – vonta fel a szemöldökét Lars.

– Nem egészen, én apa énekhangját örököltem.

– De az apád gitáros.

– Pontosan.

Lars elnevette magát, és a nevetéssel a feszültség egy része is távozott. Erre nem volt példa a laborban, jött rá végre. Ott a pokolian fájdalmas vizsgálatokat nem váltotta fel semmi, csak az üres magány és a szeretteinek hiánya. Nem kapott egy kellemes percet sem, csak sötétséget és a félelmet attól, hogy hamarosan folytatódik. Most viszont itt volt mellette Katie, a legőrültebb lány a világon, és kuncogva bújt hozzá.

– Hé... – szólalt meg Lars – Még meg se köszöntem, hogy kiszabadítottatok.

– Nem tesz semmit – legyintett azonnal Katie. – Te is megtetted volna értem.

Lars bólintott. Ha csak egy halvány esély lett volna rá, fordított esetben ő is azonnal indult volna Katie-ért. Akár egyedül is. Arra nem vett volna mérget, hogy a húgát belerángatta volna, de ezt nem rótta fel Katie-nek. Felrótta már Andrew.

Mostanra elültek közöttük a szikrák, de Katie továbbra sem engedte el a kezét, Larsnak pedig eszébe sem jutott elhúzódni. Kényelmesnek, sőt, természetesnek tűnt a lány közelsége, és a fiúban nem először merült fel, hogy Katie esetleg többet is szeretne a barátságuknál. Most először pedig az, hogy talán ő is.

Meg sem próbálta észérvekkel lebeszélni magát. Elvégre az egész világ megőrült, miért ne tehetné ő is?

Csakhogy mielőtt megfogalmazhatta volna a legostobább kérdést, amit eddigi életében feltett bárkinek is, az ajtó fölötti lámpa villogni kezdett. Nem szólalt meg a riasztó, azt biztosan hallották volna, de Lars és Katie egyszerre kapták fel a fejüket.

– A tetves kurva életbe! – pattant fel a lány. – Ébreszd fel a fiúkat!

Larsnak mondani se kellett. Mire Katie eltűnt a hálóhoz vezető szűkös kis folyosón, Lars is úton volt a pánikszoba felé. A léptei végigdübörögtek az alagúton. Olyan erővel vágta ki az ajtót, hogy az a falnak csattant.

– Ébresztő! – kiáltotta el magát, miközben villanyt gyújtott. – Megtaláltak minket.

Egy szempillantás alatt mindenki talpon volt. Tim kirántott valamit a párnája alól, és a legtávolabbi sarokból is elsőként ért az ajtóhoz, Dominic magára rántotta a cipőjét, Andrew pedig kibiztosította a pisztolyát.

– Biztos vagy benne? – kérdezte.

– Valaki jár a házban – közölte Lars. Ha semmi másban nem is, de ebben biztos volt.

– Jól van – túrt a hajába Dominic. – A vészkijáratot használjuk. A lányok...?

– Itt vagyunk – felelte Katie. Natalie ott lobogott utána, kócosan és álmosan, és úgy ölelt magához egy hússzínű pulóvert, mint egy plüssmackót.

– Akkor indulás! – vezényelt Andrew.

Ahogy elhaladt mellette, Lars felismerte a Tim kezében lévő tárgyat. Az a pisztoly volt, amit Andrew exkollégájától vettek el, és amiben alig maradhatott egy-két töltény. Lars biztos volt benne, hogy a fegyver nem a legjobb kezekbe került, de arra már nem maradt ideje, hogy ezt szóvá is tegye. Követte a többieket a vészkijárat felé.

Az alagútnak ezt a részét nem véletlenül csak vész esetén használták. A figyelmetlen szemlélők talán észre sem vették volna. A folyosó egy megvilágítatlan szakaszáról indult, és teljes sötétségbe veszett. Egy ponton úgy összeszűkült, hogy csak oldalazva, a fejüket behajtva fértek el a falak között, majd csarnokká szélesedett, és a talaj jó másfél méternyit süllyedt hirtelen – Tim megcsúszott a lejtőn, és elsodorta az egyetlen zseblámpát tartó Dominicot is. A fény felugrott a sebhelyektől csipkézett plafonra.

– Vigyázz, hogy hová lépsz! – sziszegte neki Dominic, miközben feltápászkodtak. – Mögöttem gyertek!

Azzal elindult előre, egy keskeny ösvényen. Körös-körül kavicsok és szikladarabok borították a talajt, mintha a fölöttük lévő hegy folyamatosan omlana lefelé.

De a fenyegetés sokkal emberibb volt annál, mint hogy bármikor rájuk zuhanhat egy kődarab. Lars nehéz csizmák lépteit hallotta a hátuk mögül, és értelmetlen mormolássá fakult utasításokat. A hangok mintha célirányosan feléjük tartottak volna.

– Húzzatok bele! – sürgette a többieket.

– Már majdnem a kijáratnál vagyunk – állította Dominic. Elszlalomozott a falig, és a többiek libasorban követték. Lars zárta a sort, szorosan előtte Natalie haladt, aztán Tim, Andrew és Katie. Dominic végre az ajtóhoz ért, egy régimódi, vaskos kulccsal kinyitotta a zárat, és megpróbálta kilökni.

Csakhogy az ajtó, ez a nehéz, vasalt lemez nem mozdult el a helyéről. Dominic teljes erejével feszült neki.

– A rohadt életbe! – sziszegte a fiú. Tim is csatlakozott hozzá, de hiába. Az ajtó meg sem moccant.

– Nem úgy volt, hogy csekkoltátok? – kérdezett rá Katie.

– Dehogynem! Egy hete még nem volt semmi baja! – állította Dominic.

Csakhogy az eltelt hét alatt az ajtó tökéletesen beragadt a keretbe. Lars egy újabb földrengésre gyanakodott.

– Álljatok félre! – kérte a többieket. Arról szó se lehetett, hogy itt várják be a támadóikat. Felnézett, és amennyire a táncoló fényben meg tudta állapítani, nem látott különösebb veszélyt. A barlang mennyezete boltozatos volt, és az oldalfalakon állt, nem ezen: ha ki is dönti, a sziklák akkor sem omlanak rájuk. Mármint azonnal.

Amint Tim és Dominic eltűntek az útból, Lars szabadon eresztette az szikráit.

– Ne! Feles... – kezdte Andrew.

A szikrák nyomtalanul áthatoltak az ajtón, és elvesztek a túloldalon.

– ... leges – húzta el a száját a bátyja, majd meg is magyarázta a dolgot. – A te erődnek semmi hatása nincs a fizikai akadályokra. Mindenen átmegy, amíg élő szöveteket nem talál, úgy öt méteres körzetben.

– Kösz, hogy szóltál – nyögött fel Lars.

– Élő szöveteket? Tehát a Terminátort is megnyúzná? – érdeklődött Katie. A bőre alól apró, feszült kis szikrák pattantak ki, és Lars a teljesen ide nem illő kérdést is ugyanennek tudta be.

Andrew viszont felnyögött.

– Ebbe most ne menjünk bele – kérte.

Nem is lett volna idejük ilyesmire, mert a hangokból ítélve az üldözőik megtalálták a vészkijárathoz vezető folyosórészt, és egyre közeledtek.

– Katie, vesd be magad! – mondta Dominic.

Natalie aggodalmasan pillantott hátra, és Lars mellé húzódott, mintha tőle remélne védelmet. Lars viszont egyáltalán nem volt biztos benne, hogy képes lesz megadni neki. Egy, maximum két lövése maradhatott. A hatástalan próbálkozással nem használta el minden, nehezen összekapart erejét, de nem is állt messze tőle.

Katie egy komoly bólintással megtoldva eresztette el a szikrákat, de amint azok megrohamozták az ajtót, Lars rögtön megértette, hogy eleinte miért öltözött minden katona tetőtől talpig fényes páncélba, és miért hideg vassal bilincselték meg a főnixeket. A lány ereje nekifeszült az ajtónak, kékből vörösbe váltó szikrákat csiholt rajta, és lekaparta róla az egyébként is felújításra szoruló festést, de nagyobb kárt nem okozott.

– A francba! – nyögött fel Tim. Egy kósza szikra vagy szilánkdarab eltalálta a karját, úgyhogy éppen azt fájlalta.

– Megállni! – dörrent rájuk egy katona.

Lars farkasszemet nézett az egyenesen rászegeződő, szigonyhegyben végződő csővel. Eddig csak egyszer látott hasonló fegyvert, de az az alkalom kitörölhetetlenül égett bele az agyába. Nem is egy, de már négy páncélos férfi érkezett a hátuk mögé a folyosón keresztül, és még többen jöttek, mindannyian felfegyverezve: sokan hagyományos pisztolyokkal, de Lars még két szigonyos puskát vélt kivenni közöttük. Katie is megpördült egy helyben, de aztán megmerevedett. Andrew pajzsa kérdés nélkül felragyogott mindannyiuk körül.

A katonák tőlük jó három méterre legyező alakban álltak fel a teremben.

– Adják meg magukat! A civileknek nem esik bántódásuk – ígérte a szószólójuk.

Senki sem hitt neki. Dominic úgy helyezkedett, hogy lehetőleg ne nyújtson tiszta célpontot Katie vagy épp Andrew mögött, de túl távol volt tőlük ahhoz, hogy bármelyikük rendesen kitakarja. Natalie egészen hozzásimult Larshoz. Tim viszont nem volt fedezékben, és nem is mozdult el a helyéről. Leeresztette a kezét.

Lars pulzusa a fülében dobolt. Ennyi volt, tudatosult benne. Kapott néhány órát a barátaival és testvéreivel, de most már lejárt az idő, és amint ártalmatlanítják, elviszik a krematóriumba. A teste minden porcikája megfeszült, a kezét halvány ragyogásba vonta a testében lángoló feszültség.

– Most ne érj hozzám – suttogta Natalie-nak. A lány megértette, és elhúzódott egy kicsit, de ha nem is ért hozzá, Lars még mindig érezte a testéből áradó meleget.

– A pajzsod megállítja a golyókat? – kérdezte halkan Dominic Andrew-tól úgy, hogy azt a terem túlsó végéből már biztosan nem hallották.

– Talán – válaszolt alig mozgó szájjal Andrew. – De nem tart ki örökké.

Vékony, pókhálószerű szálak fűzték a lebegő pajzshoz. A katonák egyelőre nem próbálták meg tesztelni, csak újra és újra megadásra szólították fel őket. A pillanat perccé duzzadt: a katonák talán éppen arra vártak, hogy Andrew kimerítse magát. Tizennégyen voltak összesen. Csak két sorban fértek el a barlangban. Lars nem látott rést köztük, és alig látta a szemüket, de ha azok mégis megcsillantak a sisakok takarásában, akkor fájdalmakat és halált ígértek.

Bármi is történjen, nem akart visszamenni velük a laborba. Az agya kétségbeesetten keresett kiutat a helyzetből.

Tim elkövetett egy hibát – a legnagyobb hibát, amit csak elkövethetett –, ahogy a háta mögé nyúlt. Az egyik katona tűzparancs nélkül is meghúzta a ravaszt, és egy pisztoly fülsiketítő dörrenése visszhangzott a barlang falai között. A pajzsból gejzírként törtek fel a szikrák, és a golyó lendületét vesztve koppant a földön.

– Megállítja – közölte Andrew, rendesen is válaszolva az imént elhangzott kérdésre. – Feszítsétek fel az ajtót!

– Nem jutnak messzire! – fenyegetőzött a katona. – A civilekben nem akarunk kárt tenni. Adják meg magukat, és akkor nem esik bántódásuk...

– Tényleg? – kérdezte élesen Natalie.

Tim biztonságban érezhette magát a pajzs mögött, mert végre előhúzta a fegyvert a háta mögül. Lars immár teljesen biztos volt benne, hogy a pisztoly rossz kezekbe került. Tim egész karja reszketett, ahogy célozni próbált.

– Ne csináld! – próbálta figyelmeztetni a barátját, de Tim meg sem hallotta.

– Engedjenek el minket!

A katonák közül senkit nem hatott meg a fenyegetés. Az ő ujjuk nem remegett meg a ravaszon, de Tim magára vonta a figyelmük nagy részét. Dominic és Katie együttes erővel próbálták kilökni az ajtót, de az még mindig csak millimétereket mozdult. A csapda végzetesnek tűnt. Ha nem adják meg magukat, a katonák megölik a civileket, a főnixeket pedig visszaviszik a laborba. Lars a saját bőrét is féltette, magának sem kívánta az újabb szenvedést, de még kevésbé kívánta Andrew-nak vagy Katie-nek. Annál már a halál is jobb. Csak legyen vége!

Végül a katonák megunták a patthelyzetet, és elhangzott a tűzparancs. Azonnal elszabadult a pokol. Az egyik szigonyos puska kilőtt előre, és egyenesen Andrew felé hasított. A pajzs újabb szikrákat vetett, de ezúttal engedett, még csak le sem lassította igazán a szigonyt. Az belefúródott Andrew hasfalába, és a pajzs egyik pillanatról a másikra megszűnt. Andrew kiáltva esett el.

Rengeteg minden történt egyszerre. Katie és Dominic otthagyták az ajtót: a fiú egészen összehúzta magát a fal tövében, a lány pedig előrelépett, hogy Andrew helyett is kivegye a részét a küzdelemből. Natalie a földre kuporodott, Lars a bátyjához ugrott, hogy segítsen neki. Az üvöltözés és kemény parancsszavak zaját egy pisztolydörrenés harsogta túl: Tim pánikszerűen húzta meg a ravaszt.

Lars kíméletlenül rántotta ki a szigonyt Andrew testéből, de a bátyja ugyanolyan béta volt, mint ő. A seb csak legyengítette, de nem ölte meg.

A Tim pisztolyából származó golyó elszállt valahol a katonák feje felett, de a válasz egy pillanatot sem késett. A fegyverdörgés fülsiketítővé vált, és Lars túl közel volt hozzá. A világ egyik percről a másikra egyetlen hangrobbanássá változott, a fülében dübörgött, aztán a hangok elhalványodtak, mintha víz alá költöztek volna.

Tim elesett. A szeme a távolba meredt, de már nem látott vele semmit. Lars túl messze volt tőle. Most, hogy a bátyját megszabadította a szigonytól, megpróbált Tim segítségére sietni, de hiába bocsátotta útjukra a gyógyító szikrákat, azok úgy hatoltak át a barátja testén, mint az imént az ajtón.

Tim halott volt.

Lars fel sem fogta, hogy mi történt.

Dominic a testével védte Natalie-t. A lány arca sikolyba torzult. Andrew úgy helyezkedett, hogy felfogja a nekik szánt golyókat, de Dominic már így is több sebből vérzett.

Katie még állt, és fáradhatatlan szikrákkal bombázta a katonákat, de minden szikrája elhalt a védőruhákon. Az ereje épp csak arra volt elég, hogy ne engedje a közelbe a katonákat: azok megvetették a lábukat, mintha szélvész ellen küzdenének, de egyetlen lépést sem tudtak megtenni előre. A lány mellkasából már három szigony állt ki, de még mindig küzdött, és az egyiket ki is tépte magából.

Larsot elöntötte a gyűlölet. A katonák megölték a gyerekkori barátját, és ha csak még egy percet hagy nekik, megölik a húgát is, nekik, a főnixeknek pedig még annál is rosszabb sorsot szánnak. Végig sem gondolta, hogy mit csinál: előrelépett Katie vonalába, és eleresztette az utolsó lövést, amire még volt ereje.

A ragyogó kék szikrák megtalálták a réseket a védőruhákon, és izmokat, csontokat pusztítottak ott, ahol élő szövetet értek: a katonák közül a legközelebb állók elestek, és Lars biztos volt benne, hogy nem is kelnek fel többé. A szemükben kihalt az élet fénye. Hármukat megölte, de még mindig túl sokan voltak.

Lars megszédült, pedig most nem volt ideje meghalni. A vállát és a combját már találat érte, és akár a következő golyó is lehetett végzetes. Pedig alig érezte őket.

Por pergett rájuk a mennyezetről, mennydörgő robaj hallatszott Lars háta mögül, és valahonnan fény áradt be.

Andrew pajzsa ismét felragyogott Lars mögött.

Katie térdét újabb szigony fúrta át.

– Tűnjetek el! Feltartom őket – kiáltott rájuk.

Lars maradt volna, de egy erős kéz ragadta meg a vállát, és húzta hátra. Andrew valamit a fülébe üvöltött, és vonszolni kezdte arrafelé, ahol a fény hatolt be.

Eldördült az utolsó lövés, és Lars még látta, ahogy a golyó egyenesen a homloka felé közelít, de aztán nem látott semmit. 

____________________

Hogy tetszett a fejezet? Oszd meg velem!

Ha támogatni szeretnéd a munkámat, itt megteheted: 

https://www.buymeacoffee.com/rileyeraines